Rikóti Mátyás

I. Dal.

Serkenny fel vén Brúgóm! s mond el a világnak,
mint jutott Rikóti a borostyány ágnak
zöld koszorújához, melly a bárdusságnak
kokárdgya népénél a Músa országnak.

Mélyebb ugyan hangod Alcaeus sípjánál,
erőtlenebb szavad Máró dudájánál;
De dücsőt is keres amaz Argossánál,
kenyeret meg emez negédes uránál.

Allya körűl járván Parnasszus csúccsának,
árnyéka sem lehetsz ama trombítának,
melly dühét dicséri a véres csatának,
hogy kicsallya pénzét a bajnok csordának.

Tégedet nem éhség késztet éneklésre;
nem hiú dücsőség visz a verselésre.
Alkalmatlan hangod a hízelkedésre,
valamint kis tárgyad a tar kérkedésre.

Repdessen a Bárdus magos fellegekben,
csevegjen tikokot csínos énekekben,
fürödgyön untáig a képzeletekben,
mellyek sok kárt tesznek a gyenge lelkekben!

Őtet csak fogadott pajtási csudállyák;
a bölcsebbek pedig, mihelyt azt talállyák,
hogy a józan elmét meséi rongállyák,
kártékony versére fejeket csóvállyák.

Te csak igazat mondgy értelmes dalokkal,
ammint szóllni szoktunk a profánusokkal;
s fesd le Rikótidot ollyan vonásokkal,
mellyek nem kérkednek Miltonos fótokkal.

Régi Kántor lévén mező városunkban,
sok érdemet tett ő roppantt templomunkban.
Meg is ösmertük ezt gyakorta magunkban,
de megjutalmazni nem volt hatalmunkban;

mert ő megvetette az aranyt s ezüstöt,
mint megvetni szoktuk mink a rongyos üstöt,
s a világ pompáját úgy nézte mint füstöt,
csak jobbik mentéjénn hordván ócska nyüstöt.

Tudatlan volt neki majd egész helységünk,
paraszt alacsonyság természetességünk;
s ha tán megkínálta pénzzel szívességünk,
gúnynak tünt előtte jámbor emberségünk.

Többnyire azt mondá illyes ajánlásra,
hogy a Bölcs nem szorúl maszlag táplálásra
s készebb lesüllyedni végső koldúlásra,
hogysem tudatlannal lépni osztozásra.

A mit pedig kívánt jutalom fejében,
szegény várasunknak nem volt erejében.
Apollónak nő ez áldott erdejében,
Castalis kúttyának boldog megyéjében.

De megélte immár örömének napját,
mert kicsalták hozzá Appollónak papját,
ki hátához csapván eggy nagy könyvnek lapját,
bölcs fejére tette borostyány kalapját.

Köszönd ezt Rikóti! Óbester Urunknak,
ki erőtlenségét látván várasunknak
jutalmazásában híres Kántorunknak,
kifizette részét nagy adósságunknak.

Ő kegyetlen Marsnak elhagyván csatáit,
mivel sínlő teste nem birta munkáit,
nállunk szívogattya utólsó pípáit,
meg futtatván ollykor nyúlászó kutyáit.

Közel van jószága ősi kastéllyával,
hol a nyárnak részét tölti Asszonyával,
ki úgy kedveskedik közttünk jóságával,
mint a virágos kert édes illattyával.

Húga viselt gondot mindeddig házára,
mikor elköltözött nyári lakására,
ki nagy púpot kapván, mint kisded, hátára,
nem igen mert vágyni lyánkérő mátkára,

s nagy nevét viselvén szűz szent Birgitának,
követője is lett végre szűz nyomának;
de nem győzvén súllyát a klastrom igának
ismét búcsút mondott szent kalitkájának.

Ő a vén szűzeknek megvetvén példáját,
kik még a pórnak is irígylik dudáját,
drága kincsnek nézte az öröm tréfáját,
melly rósákkal hinti életünk pállyáját.

Ezen úri háznak nagy gratiájában
volt Rikóti Mátyás; kegyes Asszonyában
táplálónét lelvén, nagy lekű Urában
pártfogót, barátnét víg Kisasszonyában.

Az Óbester kivált nagyon protegálta;
sőt a kántorok köztt remeknek csudálta,
mivelhogy elméjét, akárhogy próbálta,
nemében mindenkép ritkának találta.

Mosolygva ámúlt ő sokszor musikájánn,
ha fantaziákat játszván orgonájánn,
olly merészen ugrált claviatúrájánn,
mint a vásott kecske Tátra kősziklájánn.

Két kezét játék köztt már keresztül veté,
már a discantusonn eggyütt reszketteté,
már meg a bassusnak allyára szökteté,
honnan ismét frissen kétfelé pörgeté.

Húsz változás legyen eggy nagy orgonában,
süvítsen a kis síp felső párkánnyában,
harsogjon a fagót bassus ládájában,
zúgjon a sok accord hang-mixturájában;

még is ha tág torkát borral megsimíttya,
lélekző lágyékát szíjjal átszoríttya,
s musikája mellett magát elordíttya,
zúgását amannak helyben elboríttya.

Igy harsant ki szava Brontes óriásnak,
lármájábúl ama véres csatázásnak,
melly neki rohanván az égi lakásnak,
bitanglóját vítta a köz országlásnak.

Illyen hegedűk köztt a kürtnek zúgása
vagy a trombitának éles harsogása,
illyen harangszó köztt az ég csattogása,
mikor a toronyra lecsap villanása.

A mi tető gyanánt járúl érdeméhez,
az hogy maga csinál verset énekéhez.
Nincs hasonló köztünk sebes elméjéhez,
akármikor fogjon mester szüléséhez.

Csak eggy pohár bort önt szomjazó torkába,
füstölgő pípát dug bajúszos szájába,
sapkáját felteszi, beül tripossába,
író tollat ragad izzadó markába,

s fejében a versek azonnal csűdűlnek,
mint mikor a hangyák dög falatra gyűlnek,
s allighogy szájában eggy kicsinyt meghűlnek,
négy kis fertály alatt százonkint kidűlnek.

Ő ugyan nem sokat válogat a szókban,
még is híres mester a descríptiókban;
virtuosus pedig a búcsúztatókban,
s a névnapokra írtt aprecátiókban.

Egykor hogy eggy testnél torkát megnyitotta,
fogát a komondor rá vicsorította;
s hogy ez végre magát el is ordította,
Mátyás illy in promptu dallal szóllította:

„Sírhatsz te is Kormos! e’ megharvadtt ágonn,
kinek párja nem volt hetedhét országonn.
Kontrálly, még zokogok illy nemes virágonn.
Anyád helyett ő volt anyád e’ világonn.”

Jól tud azonkivül a szent énekekhez,
s hogy behathassanak a bűnös lelkekhez,
olly nótákat alkot a verseletekhez,
mellyek kül festést is adnak értelmekhez.

Ha verse a bűnöst pokollal ijeszti,
a szelídebb sípot rendre megrekeszti,
s újjait a fejér hangokra mereszti,
vagy a kellemetlen quintákra függeszti.

Igy már a léleknek festi jajgatásit,
ki az örök tűznek érzi hasításit,
már az ördögöknek képzi czivódásit,
kik szemére hánnyák gonosz vágyódásit.

Igy rajzollya bőjtben a földnek rengését,
húsvét vasárnapjánn a kőnek zörgését,
pünkösdkor a tüzes nyelvek szörcsögését,
s karácsony éjfélkor a szamár bőgését.

Járatos ő szintúgy a képrajzolásban,
egész kis boszorkány a képfaragásban,
párja talán nincs is a bábcsinálásban,
non plus ultra pedig a lópingálásban.

Az Úr koporsóját szépen kifestette,
arany csillagokkal felékesítette,
a napot a holddal öszve függesztette,
s a sírnak méllyében eggy kőszirtre tette.

Szép kertet is rajzolt a chórus falára,
tulajdon portréját feltűzvén eggy fára;
felfolyó szőllőköt írt az orgonára,
chorális kottákat kántor trónussára.

Kalváriánk úttyán festett státiókot,
feketében írván a zsidó birókot,
magyar köntösökben az írástudókot,
kabátokban pedig a pogány kínzókot.

Betlehemünk szintúgy az ő faragása,
mellyben szépen látszik a bőcső ringása,
sok vidám kecskének furcsa főmozgása,
s eggy egész csordának szájtátogatása.

A Plébános ugyan, mikor templomunkot
keze alá vette, látván gardrobunkot,
melly ajtatosságra gyújtsa várasunkot,
s mesterének lenni hallván Kántorunkot,

a Tanácshoz fordúlt panaszos írással,
azonn esedezvén istenes buzgással,
kiméllye meg népét illy botránkozással,
s a szent Relígyiót a lealázással.

De a Tanács viszont bámulván szavára,
azt felelte kurtán méltó panasszára,
hogy már sokat költött úgy is templomára,
még felállíthatta mostani lábára.

„Dícsérni kell inkább, úgymond, Kántorunkot,
hogy így felczifrázta ingyen templomunkot.
Hűven szolgálta ő eddig várasunkot,
mindenkép ébresztvén ajtatosságunkot.”

Ez volt a felelet a Pap kérésére.
Csak a Bíró állott kéz alatt részére,
ki házához menvén még az nap estvére,
frigyet kötött vele Rikóti’ vesztére.

„Fogja elő az Úr, úgymond, leczkéjével;
talán valamire mehet még fejével.
Ha pedig nem gondol bölcs fenyítésével,
közöllye a dolgot a Püspök székével.

Ezt ugyan az Úrnak jobb lessz elkerűlni,
ne hogy mind fejére talállyon csűdűlni,
ki vagy Mátyás eszénn álmélkodva hűlni,
vagy örömre szeret kórságinn hevűlni.

Az Óbester őtet leginkább portállya.
Ezt hát megelőzni az Úr ne sajnállya.
Ha istenes szívét jó móddal megszállya,
szent ostromlásait, tudom, ki nem állya.”

A Plébános tehát Mátyást megintette,
sőt elűzésével meg is ijesztette.
De ő meg pofáját azzal püffeztette,
hogy Kántornak őtet bölcs Tanácsunk tette.

„Mi köze van, úgymond, ezekhez az Úrnak?
Rendes, hogy a nyers bél ád tónust a húrnak!
De bátor a maglók sok földet feltúrnak,
azért a farkasnak vermet még sem fúrnak.

Mit érthetne az Úr vagy a musikához,
vagy a poézisnak magyar ritmussához?
mit a státióknak lerajzolásához,
vagy eggy Betlehemnek kifaragásához?

Nem tanúllyák ám ezt theologyiábúl,
sem a haszontalan filozofiábúl.
Poéta vagy Kántor nem jön oskolábúl,
hanem készen pottyan az annya hasábúl.”

Látván a Plébános vad ostobaságát,
s a mi ennél rosszabb, büszke nyakasságát,
sokáig viselte bölcs gorombaságát,
gyógyítni próbálván poéta kórságát.

„Tanúllya meg Kelmed a szépség törvényét!”
úgymond egyszer neki, simítván serénnyét.
„Ehhez kell ám szabni eszünk szüleménnyét,
hogy felébreszthesse a szív érzeménnyét.

Szép dolog az elme halandó nemünkben;
de mint a palánták sínlenek kertünkben,
ha csak kaczor nincsen szüntelen kezünkben,
úgy a gyom sok rosszat szülhet vad fejünkben.

Nem kell szabad szárnyat adni a képzésnek
fontos munkáiban a köz szépítésnek;
mert mióta eszünk just mond az érzésnek,
amaz is csak szolgál a józan ízlésnek.

Csúfot sem kell űzni a szentebb dolgokbúl;
mert ki orchestrákot csinál templomokbúl,
Carricatúrákot szent rajzolatokbúl,
avvagy operákot egyházi dalokbúl,

okot ád a rossznak a csúfolódásra,
balgatag népünknek hideg ácsorgásra,
az érzékeny szívnek bel háborodásra,
s a hitetleneknek méltó káromlásra.

Nem rossz a templomban élni musikával
vagy más mesterségnek szép szolgálattyával;
de ha nevetséget okoz fajzattyával,
rútúl ellenkezik az Egyház czéllyával.

Templomonn kivűl is a szép mesterségek
arravalók, hogy a fő kötelességek
előnkbe adatván mint vonzó szépségek,
szítsanak hozzájok az érzékenységek.

Erre pedig vannak vezérlő törvények,
melyek nélkül törpék a vers-lelemények,
ízetlenek minden kézi szülemények,
púposok mellyünkben a szebb érzemények.

Kivált köz nyelvünköt nem kell megrongálni,
mikor ritmusokot akarunk firkálni;
mert a rögös beszéd csak fület piszkálni,
de innen nem képes szívünkbe leszállni.”

Igy szóllott a bölcs Pap Rikóti Mátyásnak,
ki böcsét nem értvén a jó tanácslásnak,
s fájlalván szúrásit a sok dorgálásnak,
allig várta végét a prédikállásnak.

Mint a délczeg csikó rágja zaboláját,
ha talán megrántyák gyeplővel vad száját,
s hallván az ostorral csattogni gazdáját,
ágaskodik, hortyog, rugdossa hámfáját:

Úgy ő is bajússzát kevélyen sodrotta,
mentéjét vállával felfel hagyította,
nadrágjának szíjját jól megszorította,
s végre eggyet köpvén, ezeket mondotta:

„Mit nekem az Úrnak érzékeny szépsége?
Nem viszi azt végbe senki mestersége,
hogy Pikó Pannának czigány nemzetsége
olly szép legyen, mint a Kasznár felesége.

Rút is lehet eggynek, a mi tetzik másnak.
Sok nevezi golyvás mátkáját tokásnak,
s nagyobbakot ugrik sípjánn a dudásnak,
mint mink szép nótájjánn a jó musikásnak.

Azért de gustibus nem kell disputálni!
Haggyuk a képírót kedvére pingálni,
önn tetszése szerint a Kántort dudálni,
s a magyar poétát versekben prósálni.

Süllt esztelenség azt tenni mesterségnek,
a mit a Természet ád az emberségnek,
s világos kárával a köz serénységnek,
súlyos törvényeket szabni a szépségnek.

Nekem Corpus Juris eggyetlen törvényem,
a szent írás pedig útmutató fényem,
s ha ezzel nem eggyez elme-szüleményem,
vesszen el, nem bánom, minden keresményem;

de más ugyan törvényt ne szabjon versemnek,
vagy egyéb munkákban izzadó fejemnek,
mert ha felzavarja epéjét mellyemnek,
súllyát is megérzi bosszúló kezemnek.”

Igy végezte Mátyás tudós harczolását,
mellynek, hogy ne lássa káros fordúlását,
Óbester Urunkhoz vitte panaszlását,
s alázatossággal kérte pártfogását.

Oszlopolta is ő oltalmazásával,
meglepvén a Papot rimánkodásával,
mihelyt megtisztelte látogatásával,
kíméllye meg szegényt oskolázásával.

„Soha sem lessz, úgymond, szalonna kutyábúl,
sem szép Mercúrius egyenetlen fábúl.
Könnyebben sül Vénus szerecseny orczábúl,
mint igaz poéta romlott ritmistábúl.

Nekem sok víg órát okoz fél eszével,
mikor mestert játzik zab szüleménnyével,
mint a görnyedtt majom talpra keltt testével,
mikor az embernek verseng termetével.”

Birgita is féltvén Rikóti Músáját,
kinek szerette volt kaczagni dudáját,
illyenképen agálta süllyedő causáját,
comicus bánatba borítván orczáját:

„Ah! ne rontsa, kérem, kedves Mátyásomot,
ha csak nem akarja látni halálomot!
mert ha elveszteném e bölcs mókusomot,
a búbánat az nap megásná síromot.

Ki mondana nekem köszönő ódákot?
ki verne érzékeny verbunkos nótákot?
ki pingál szoknyámnak szélszegő mustrákot?
ki farag szajkómnak czifra kalitkákot?”

Végre megtörűlvén könyetlen pilláját,
s megmeg czirógatván a Papnak orczáját,
„ah! szánnya meg az Úr, úgymond, Birgitáját,
s haggya meg, ammint van, furcsa Mátyáskáját.”

A pap megkaczagván nyájas siralmait,
elő terjesztette szép móddal okait,
mért nem tűrheti el Mátyás ugrásait,
mellyekkel a Hitnek alázza titkait.

„Csak a szent dolgokbúl csúfot ne csinállyon,
nem bánom én, úgymond, bárhogy musikállyon,
a templomonn kivűl akármit pingállyon,
dajna Músájával akárhogy ugrállyon.

Erre nézve pedig kérem Nagyságtokot,
verjenek fejébe jobb gondolatokot.
Felveszi ő talán úri tanáccsokot
könnyebben mint tőllem a tanításokot.

Az Asszony helyt adván méltó kérésének,
„nem mondtame? úgymond kétkedő férjének,
hogy nagyon ártalmas a Hit felségének
üdőtlen buzgása Kántorunk fejének?

Azért hát csak tedd meg kötelességedet;
vedd jobb oskolára kedves cliensedet,
s hogysem illy dolgokkal megterheld lelkedet,
hadd el inkább vele inderkedésedet.”

Az Óbester tehát székét elmozdíttya,
nedvesülő szemét az égre fordíttya,
átlépvén a Paphoz, kezét megszoríttya,
s érzékeny szózattal illyképen szólíttya:

„Bocsásson meg az Úr gondatlanságomnak,
mellyel áldozgattam víg indúlatomnak.
Ha meg nem törhetem fejét Mátyásomnak,
fogadom, vég búcsút mondok játékomnak.”

A plébános viszont köszönvén végzését,
megigéri önnkint Mátyás kíméllését,
nehogy meggátollya kedveltt enyelgését,
ha búkkal zavarná esze szökdösését.

Szépen is bánt vele; nevette tréfáit,
dicsérte némellykor verbunkos nótáit,
sőt még tisztyében is elnézte hibáit,
pór házának pedig dajkálta csíráit.

Megnyervén Rikóti tudós viadalmát,
meg nem nyerte vele belső nyugodalmát;
sőt nőni érzette naponkint szorgalmát,
nehogy megfizesse még e diadalmát.

Végre meggondolván a sok bosszúságot,
s a belőllök forró nyughatatlanságot,
megátkozta majd nem a Kántor rabságot,
Apollóhoz küldvén illyen imádságot:

„Óh! te édes annya sok nagy poétának,
kik hátat fordítván a gondok árjának,
hordgyák már jutalmát a laurus kávának,
mellyhez verseikkel útat hasítának,

s kik már udvarodnak töltözvén javával
naponkint jól laknak szent ambrozsírjával,
s megmeg részegedvén a lektár nyirkával,
kedvekre cziczáznak a kilencz Músával;

óh! ha országodnak tudhatnám ösvénnyét,
melly vígan áthágnám a Papnak sövénnyét,
lábaidhoz ontván szívemnek reménnyét,
melly hűven fongatnám paripád serénnyét!

Mert én nem kívánok nállad egyéb lenni,
csak te méltóztassál lovászodnak tenni.
Már e szolgálatonn csak el tudnék menni,
ha eggy kántorságot itt fel mertem venni.

Tekintsd meg érdemét számtalan versemnek,
s küldgy már vígasztalást szomorú szívemnek,
melly végét szakasztván sűrű keservemnek,
útat nyisson hozzád őszűlő fejemnek.”

Illyen volt habzása Rikóti sorsának,
szomorúságára élete párjának,
ammint véletlenűl fénnye csillagjának
felderült eggy böjtyénn szent István napjának.

{fel}