Dr. Pauka Tibor és Kemény László tanárok
irányításával sajtó alá rendezte és kiadta a
szolnoki állami reálgimnázium és a városi
fiú felsőkereskedelmi iskola ifjúsága.

Rikóti Mátyás,

egy nyájas költemény,
mellyel a híres magyar versszerzőnek
pompás koszorúzása négysorú
ritmusokban előadatik

What latin hodge-podge, greeian hash,
with hebrew roots and english trash
shall academic cooks produce
for present show and future use!
Fellows, who’ve soak’d away their knowledge
in sleepy residence at college,
whose lives are like a stagnant pool,
muddy and placid, dull and cool,
mere drinking, eating, eating, drinking,
with no impertinence of thinking;
who lack no farther erudition,
than just to set an imposition,
to cramp, demolish and dispirit
such true-begotten child of merit.

Churchill.

Milyen latin zagyvalékot, görög pecsenyét héber gyökérrel és angol hulladékkal sütnek ki az akadémikus szakácsok a ma számára és a jövő használatára! A fiúk, kik tudományukat álmos kollégiumi tanyájukon szívták magukba, hol az élet olyan, mint a megrekedt pocsolya, zavaros és nyugodt, sötét és hideg, csak isznak és esznek, majd megint csak esznek és isznak, gondolatok nem zaklatják őket és több tudásra nem vágyódnak, mint amennyit kirónak rájuk, hogy megszorítsák, elrontsák és elkedvetlenítsék az ilyen törvényesen nemzett érdemes gyermekeket.

Előszó.

Hosszú évtizedek után veszi az olvasó újból Verseghy Ferencnek 1804-ben névtelenül megjelent elbeszélő költeményét, a Rikóti Mátyást. A maga korában sem méltányolt, az azóta még inkább elfelejtett műben nem a Magyar Hárfásnak szelíden érzelmes hangja szólal meg, hanem írója egyéniségének kevésbbé ismert sajátsága: a gondolkodó. Lesznek talán, kik felfigyelnek a költőnek s a nyelvtudósnak erre a hangjára is, amelyre egyébként már Császár Elemér felhívta a figyelmet nagyértékű Verseghy-életrajzában. Ebben a reményben vállalkozott Verseghy Ferenc szülővárosának, Szolnoknak reálgimnáziumi és felső kereskedelmi iskolai ifjúsága a már ismeretlenségbe süllyedt eposz kiadására. Egyszerre véltek szolgálatot tenni a meghalt író emlékének s a magyar irodalomtörténetírásnak. Lelkesen vállalták a kiadás anyagi terheit, lelkesen vállalták a sajtó alá rendezés előttük ismeretlen munkáját is. Szolnok a múlt év őszén szoborral tisztelte nagynevű fia emlékét; a költő szülővárosában született és nevelkedő ifjúság pedig e szerény, egyszerű külsejű művet helyezi a szobor alá koszorú helyett: a szobor az ember testi arcát idézi, a könyv: írója sajátos szellemi világát.

Az eposzt Verseghy Ferenc jellegzetes helyesírásában adjuk, csak a következőkben tértünk el az egykorú kiadástól:

1. a hiányjelet elhagytuk az a névelő után és az s kötőszó előtt, valamint a birtokviszonyban;

2. a hosszú ö és ü magánhangzók helyett a mai alakot adjuk;

3. az idézőjeleket csak a beszéd kezdetekor és befejezésekor tettük ki, nem, mint Verseghy, minden verssor elején;

4. a szövegben előforduló nyilvánvaló sajtóhibákat kijavítottuk.

A munka megjelenésében igen nagy érdeme van Császár Elemér egyetemi nyilv. r. tanár úrnak; mélyenszántó bevezető tanulmányáért, szíves útbaigazításaiért ez úton fejezzük ki hálás köszönetünket. Fogadja még köszönő szavainkat Balogh Béla egyetemi magántanár úr is, ki az angol idézeteket volt szíves magyarul tolmácsolni.

Szolnokon, 1935 május havában.

Kemény László,
a f. keresk. isk. önképzőkörének
vezető tanára.

Dr. Pauka Tibor,
a reálgimn. önképzőkörének
vezető tanára.

A múlt .század elején, 1804-ben, egy nagyterjedelmű elbeszélő költemény jelent meg Verseghy Ferenc tollából, egy víg eposz, a Rikóti Mátyás. Keltett némi mozgalmat az akkori irodalmi életben, olvasták és beszéltek róla – dicsérték is, gáncsolták is – de csakhamar kikopott az emberek emlékezetéből, még a tudomány sem érdeklődött iránta.

A közönséget nem vádoljuk. A Rikóti Mátyás valóban nem mérkőzhetik két korabeli versenytársával, Gvadányi Falusi nótáriusával és Csokonai Dorottyájával. Szatírikus életkép, mint amaz, de ostora nem vág annyira az elevenbe, a magyar életről adott képe nem olyan színes és mozgalmas; mulatságos történet, mint emez, de annak pajzán jókedve mellett az övé fanyar, a Dorottya ötletektől sziporkázó, érdekességével megragadó meséje helyett kisszerű, köznapi eseménysorozatot ad, s éppen az nincs benne, ami Csokonai művét irodalmi értékké teszi: az előadás művészete, a ragyogó költői dikció.

A tudomány mellőzésére azonban nem szolgált rá. Verseghy víg eposza műfajának egyik legérdekesebb hajtása. Elgondolásában merész, s a költőnek van ereje, amennyire művészetéből telik, gondolatát meg is valósítani. Elgondolásának merészsége abban áll, hogy az egymástól néha messze kerülő költői föladatok egész sorát akarja megoldani, s e szerint több – nagyjából négy – réteget lehet megkülönböztetni költői anyagában.

Az első réteg a mese. Hőse, Rikóti Mátyás, bolondos, magával eltelt falusi kántor; művészi lángelmének tartja magát, egy személyben nagy költőnek és zeneértőnek. A falu urai mulatnak rajta, de meg is erősítik hóbortjában; mikor azonban a dicsőség balga szomja annyira megzavarja elméjét, hogy elhanyagolja családját, hivatalát, kötelességeit: szíve vágya szerint költő-koszorúzást rendeznek számára s ott kegyetlenül megtréfálják és megszégyenítik.

Ez az épkézláb mese, a nagyralátó fűzfapoéta tragikomikus története, bele van ágyazva a másik rétegbe, a magyar falusi élet rajzába, urak és félműveltek, meg a nép világába. Emezt a kántor házatája és családi élete mutatja be rikító, de a valóságból ellesett, erőtől duzzadó, plasztikus jelenetekben. Esetlen szereplőiről mulatságos pillanatfelvételeket kapunk – a legmulatságosabb alak persze maga Rikóti, kivált mikor magasröptű vágyai, tudákos, nagyképű kijelentései kacagtató ellentétbe kerülnek azzal az alantjáró gondolatvilággal, amelyben környezete mozog. Hatalmasan, de néha szennyesen buzog ilyenkor Verseghy komikai ere – hatása azonban tagadhatatlan, s ezért szívesen megbocsátjuk a költőnek az erősebb eszközöket. Az úri élet rajza, Rikóti földesurának, az óbesternek kúriájában szegényesebb, érdekessé inkább az emberei teszik: a fölvilágosodott, de azért vallásos plébános, atyja híveinek és lelke a mulatozó társaságnak, az irodalom iránt érdeklődő, művelt kapitány, a vakbuzgó szerzetes és a modern, nyugati műveltségtől elmaradt, ósdi versfaragó – dilettantizmusban úri párja a félművelt Rikótinak. Érdekességüket fokozza, hogy majd mind arckép vagy torzkép: a plébános vonásait önmagáról mintázta Verseghy, a szerzetesét egykori társáról, a szintén pálos Alexovits Vazulról, az ízléstelen versfaragóét P. Horváth Ádámról. Beszélgetésük, vitatkozásaik rendszerint az irodalom és a tudomány körül forognak, s belőlük találó vonásokkal rajzolódik ki a két század mesgyéjén haladó emberek műveltsége. Ezáltal az eposz korképpé válik: bevilágít a XIX. század elei Magyarország szellemi állapotaiba.

Itt kapcsolódik bele az eposzba harmadik eleme, a tanító: megszólal benne a költőn kívül az esztétika problémáival vesződő és a kora irodalmi mozgalmait bíráló szemmel tekintő Verseghy is. A plébános és a kapitány fejtegetéseiből egy egész esztétikai elmélet körvonalai bontakoznak ki, amelynek két meghatározó vonása a realizmus és az utilitarizmus. A költészet, mint általán a művészetek, a valóság utánzása, s az esztétikai tetszés alapja a természethűség. A képzelet puszta játéka még nem művészet, azzá az ember- és a világismeret teszi. Célja a gyönyörködtetés, de nem egymagában: tanítania és nemesítenie is kell az emberiséget. Erről az elméleti alapról azután szemlét tart korának irodalmi törekvései fölött, jellemzi a XVIII. század végi költői irányokat (az ú. n. költői iskolákat) és divatos műfajokat. Verseghy, a kritikus, szigorú n;értékkel dolgozik: irodalmunkról festett képe sötét tónusú. Nem is egészen hű, de vannak kitűnő részletei s egészében mint a századvég költészetének egyetlen egykorú korképe nagy méreteivel és éles megvilágításával jelentős.

Fokozza a bírálat eleven erejét a rajta eláradó érzelmi hangulat. Verseghy nemcsak szigorú kritikus, hanem haragos is. Fölháborodik irodalmi viszonyaink sivárságán: a magyar Parnasszuson tehetségtelen, tudatlan, ízléstelen írók garázdálkodnak – elkeseredésében megsuhintja a gúny ostorát s kegyetlenül végigvág rajtuk. Így a komikus eposz szellemében indult Rikóti Mátyás szatirikussá fejlik. Ez a szatíra az eposz negyedik, legmélyebben fekvő, de legfontosabb rétege: ez határozza meg igazi jellemét, ez érteti meg a költő célját, ez állítja hű világításba Rikóti szerepét és jelentőségét az eposz koncepciójában. Rikóti Mátyás, a falu fűzfapoétája, nem pusztán genre-alak, egy közismert típus megszemélyesítése, hanem egyben torzkép, – színleg a kontár-költők áldatlan fajának nevetségessé tételére, valójában költőtársai kigúnyolására. Amúgy valóság, eminnen tekintve rikító túlzás, de egyben fenyegető rém is, a jogosulatlan törtetők elriasztására.

Ebből a négy rétegből építi föl Verseghy eposzát, kétségkívül bizonyos művészettel. Elemeit csak a tudomány boncoló kése fejti így szét, a valóságban átjárják egymást, egységes, szerves egésszé formálva a változatos anyagot. Bizonyára tanulságosabb, mint amennyire mulatságos – de azért szolgál mulattató részletekkel is; bizonyára irodalmibb inkább, mint költői, de azért a mult költői törekvései iránt érdeklődő művelt ember nem bánja meg, ha végigkíséri kálváriáján a bolondos kántort.

Császár Elemér.

{fel}