II. Dal.

Szép pompával kezdett a nap alkonyodni,
nagy kerékre látszott képe tágasodni,
habzó tüze pedig gyengén pirosodni,
s a kedvesen lengő hüssel párosodni.

Az álmos árnyékok messze terpeszkedtek,
a czikázó szelek fákkal inderkedtek,
az ingó virágok szaggal kedveskedtek,
s a vizeknek színénn fodrok berzenkedtek.

Érkezett a kondás röfögő nyájával,
a bömbölő bika tölgyes csordájával,
a juhok vezére tompa kolompjával,
a hímecske pedig öszve ült párjával.

S íme! az Óbester a templom megyéjénn
általlovagolván negédes szürkéjénn,
ammint előre néz üveg csövecskéjénn,
megsajdít eggy vitézt az útsza mesgyéjénn.

Csákó van fejében, kard lóg oldalárúl,
fütyög kis mentéje dolmányos vállárúl,
sarkantyúk ragyognak sárga csizsmájárúl,
katonának véli veres tarsolyárúl.

Közelebb érkezvén, Rikótit csudállya,
s úttyát szürkéjével azonnal elállya.
Allig hisz szemének. Bajússzát visgállya,
s kormozott faggyúval felkenve talállya.

„Hol jár Kelmed, úgymond, illyen öltözetben?
s elkacczantya magát. Tán bölcs ütközetben?
Melly szerencsés vagyok, hogy még ez életben
Apollót meglátom Márssal eggy termetben!”

De amaz csákóját illetvén újjával
s kardgyát megzördítvén lecsapott ballyával:
„mit titkollyam, úgymond, a lyukat fóttyával?
holnapra készűlünk eggy comédiával,

s hogy ne legyen hiba semmi personában,
generális próbát tartunk a pajtában.
Holnap, hogyha Isten megtart szent markában,
megláttyuk a többit Nagyságod házában”.

Örűl az Óbester Rikóti eszének,
hogy illy mulatságot készít vendégének,
ki házához jövend napjára nevének,
s imígy hízelkedik auctor negédgyének:

„Köszönöm Kelmednek előre munkáját.
Nem hagyom bér nélkűl szép comédiáját,
és hogy lássa, mikép böcsűlöm pennáját,
megköttetem én is holnap bokrétáját.

Méltó jutalmárúl régen gondoskodtam,
mint ejthetném módgyát, sokat okoskodtam,
‘s Apollo papjának addig hálákodtam,
még meg nem igérte, a’ minn iparkodtam.

Ma várom házamhoz katona ruhában;
mert kül Hatalmaknak járván országában,
nem szokott ragyogni poéta subában.
Ő ezt csak urának hordgya udvarában.

Ez pedig történik Kelmed örömére,
hogy nézvén tollának bokros érdemére,
borostyány koszorút tegyen bölcs fejére.
Azért készűllyön Kend saját ünnepére.”

Ezt mondván meginti szürke oroszlyánnyát,
s ott hagyván Mátyásnak elbámúltt bálvánnyát,
veszi kastéllyának egyenes aránnyát,
mellyben feltalállya régi kapitánnyát.

Nagy poéta volt ez virágzó korában:
Flaccussal mérkezett metrumos dallyában;
szépen folyt a beszéd magyar ritmussában,
friss elme ragyogván majd minden szavában.

Mihelyt kiverődött oskola porábúl,
nagy világba lépvén picziny svérájábúl,
látta hogy lantyával csúfot űz magábúl,
ha ki nem tisztíttya classicus dohábúl.

„Mi köze van, mondá, a mai világnak
zab istenségihez ó görög országnak?
Hogy gyullassza szívét most a Magyarságnak
üdőtlen meséje a pogány óságnak?

Vagy tán jó emberek máskép nem lehetünk,
igaz bölcsességre nem verekedhetünk,
nemesebb dolgokat végbe nem vihetünk,
ha csak Zevsz fajjával nem ingereltetünk?

A régi auctorok jól írtak azoknak,
kik éjjében úsztak a setét koroknak,
de nem a mostani embercsoportoknak,
kik hajnalodását megérték sorsoknak.

Flaccus deákúl írt deák nemzetének,
véleményi szerint római hitének,
teli köz lelkével deák törvénnyének,
mint hű rajzolója deák erkölcsének.

De a mostaniak olvasván ezeket,
a régi mesékkel megtöltik fejeket,
paradoxumokkal átfonnyák eszeket,
üdőtlen erkölccsel felfújják szíveket,

s így elvesztegetvén felét életeknek,
még majmai lesznek az ó nemzeteknek,
neki esnek büszkén a vers-szüléseknek,
s ó csemegét nyujtnak a finom ínyeknek.

Azutánn nem győzik csudálni azokot,
kik kezdetnek tudván a régi dolgokot,
s érettebb tárgyakra fordítván gondgyokot,
váll-vonításokkal olvassák dallyokot.

Úgy de kútforrása tisztább a dunánál?
Tisztább! Nincs igazabb e’ kedves mondánál.
De viszont hol hajók pözsögnek partyánál,
hasznosabb ott a víz, mint származásánál.

A forrás nem oltya egyéb szükségünköt,
hanem ha enyhíti szomjazó tüzünköt,
eggyforma csörgéssel csiklandván fülünköt,
hempelygő fodrokkal rá meredtt szemünköt.

Mit látsz körűlötte, hanem tar sziklákot,
néma pusztaságot, szem-gátló tölgyfákot,
tekergő kígyókot, magányos kányákot,
homályos lyukakban leskődő rókákot?

De kövesd folyását. Melly szép várasokot
találsz víg partyainn, melly hasznos barmokot,
melly termékeny földet, melly dúzs majorokot,
sík színénn melly gazdag hajó-csoportokot!

Visz ugyan, megvallom, sok gizgazt magával,
de megegyeledvén a tenger habjával,
s romolhatatlannak tetetvén savával,
méltábban kérkedik leszűrtt kristállyával.

Nem szenved ő már itt vizében mocskokot,
a partokra hányván a vendég rombokot,
mint az érett elme a törpe bábokot,
melyek a képzésbűl veszik forrásokot.

De hogy ki ne térjünk a felvett példábúl:
nem téved-e az el igazi úttyábúl,
a ki a poézist a Görög agyábúl
úgy véli eredni mint kútforrásábúl?

Az első emberek, mihelyt felserdűltek,
s a nagy Természetnek szépséginn elhűltek,
azonnal sok kőltős képzésre üdűltek,
mellyeknek fénnyétűl dalokra hevűltek.

Ez a poézisnak igazi forrása!
Vékony volt az észnek első virradása,
erős a képzésnek ragyogó habzása;
nagy az indúlatnak állatos vonzása;

s így ezek amannak felfalván tápláját,
meg sem hagyták nyílni sokáig csiráját;
sőt még most is fojtyák jótévő barkáját,
ölik, a hol lehet, új virágocskáját.

A poézis tehát teli piperével,
melly meg nem eggyezett a józan elmével,
teli sok nemzetnek tar véleménnyével,
s az indúlatoknak üdőtlen tüzével,

a régi Göröghöz lehozta kincseit,
ki azzal többítvén külső szépségeit,
hogy metrumra vette szabad énekeit,
megszaporította zab költeménnyeit.

Tűzött ugyan közé néhány igazságot,
s emberebb erkölcsre intő tanúságot,
mellyekkel az elme törte a vakságot,
mint a gyenge sugár a homályosságot;

de befonva lévén csábító csecsékkel,
meghomályosítva hiteles regékkel,
sőt be is kerítve szívrontó pöczékkel,
csak lassan közlődtek a később elmékkel.

Így járt a poézis, azutánn Romában,
így romladékának minden darabjában.
Ezer gizgazt látott csillogni habjában,
még eggy igaz gyöngyre botlott folyásában.

Csak ha tengerébe jut az emberségnek,
megvegyűl savával a szín bölcsességnek,
s kihánnya bábjait a vak elmésségnek,
lessz hasznos eszköze a köz kegyességnek.

Ámde mint az ó bor jobbnak találtatik,
a régiebb szokás szentebbnek mondatik,
a régi jó barát főbb kincsnek vallatik,
úgy a vén ész méltán bölcsebbnek tartatik?

Ha, mint a jó barát naponkint hűségét,
a jó bor erejét, kellemetességét,
úgy az ész naponkint gyűjti bölcsességét,
igen is! bölcsebbnek tarthattyuk vénségét;

de mi eggy ősz pórnak filozofiája,
kinek falujábúl áll egész svérája,
ha mellé tetetik Pitt politikája,
kinek a nagy világ volt az oskolája?

Ha azok, kik hajdan könyveket írtanak,
s a mesterségekben messze jutottanak,
mihozzánk hasonló emberek voltanak;
ők is sokat, mint mink, mástúl tanúltanak,

ők is jobbítgatták a leleményeket,
mellyekkel őseik megtömték fejeket,
mindaddig forgatták ők is kis eszeket,
még ezekhez szőtték új szüleménnyeket,

s így adván naponkint új díszt munkáiknak,
újjabb táplálékot tudománnyaiknak,
hanyatlását ugyan látták napjaiknak,
de végét nem érték tanúlásaiknak.

Ha Plátó és Máró még most is élnének,
s mind ama díszekkel dücsekedhetnének,
mellyekkel azóta, hogy ők tündöklének,
ágai kérkednek a józan elmének:

akkor ők bizonnyal bölcsebbek volnának,
szebb, jobb és igazabb dolgokat írnának,
mint mai bajnoki a poétikának,
s a felhajnalodott filozofiának.

De meg is nevetné emez poémáját,
szígyenlené amaz bölcs respublicáját
jobban, mint a férfi nyomtatott ódáját,
mellyel fitogtatta, mint gyermek, pennáját.

Ám de ők, mint mások, korán elhaltanak,
bölcs munkáik pedig meg nem jobbúltanak,
mint a bor és barát jobbúlni szoktanak.
Őhelyettek tehát mások támadtanak,

kik megpallérozván szüleménnyeiket,
megszaporították leleménnyeiket,
éppen úgy folytatván bölcs ösvénnyeiket,
ammint ők követték elhaltt őseiket.

Igy nőttek azóta mind a tudományok,
sokúltak naponkint a bölcs találmányok,
szépűltek, javúltak a szép alkotmányok,
emberségesedtek az ősi kormányok,

és csak akkor láttak úttyokban gátokot,
mikor a vad népek elhagyván honnyokot,
felütötték közttök durva sátorokat,
s égették, rontották szép tartománnyokot.

De ammint üdővel a harczok meghűltek,
a szilaj nemzetek megerkölcsösűltek,
a tudományok is megmeg felüdűltek,
s a szép mesterségek új tűzre hevűltek.

Csak kezdetek tehát az ó szülemények,
folytatások pedig az új lelemények.
Ámde a kezdetek mindenkor szegények,
s csak üdővel nőnek, mint a vetemények.

Azért őseinket Báco gyermekeknek,
minket pedig méltán nevez öregeknek:
mert rügyéhez képest kezdődő eszeknek
nyíltt virág elméje az új embereknek.

Mint mikor eggy síkonn torony építetik,
mellynek környékében sok hegy szemléltetik,
a kövekre mennél több új kő tetetik,
annál tökélletesb pontra emeltetik;

allyábúl magosra nyúlni a bérczeket,
fellyebb már sínleni láttyuk tetejeket;
tetejérűl pedig látunk térségeket,
s túl a sok hegyekenn kies helységeket:

úgy nőnek svérái a mester elmének,
melly köz öröksége az ember nemének,
nyílásátúl fogva legelső rügyének
utólsó fogytáig a világ létének.

Megvessük-e tehát a régi műveket?
ostobáknak tartsuk a régi bölcseket?
Nem! Ki vethetné meg az alsó köveket,
mellyekre felrakjuk a torony-hegyeket?

De azok csak még is kobakok volnának,
kik messze földeket örömest látnának,
s a torony bérczére nem iparkodnának,
hanem a legalsó allyánn maradnának.

A régi világnak szép vagy bölcs munkái
a mi cultúránknak legelső csirái,
s azért nem lehetnek ennek fő mustrái,
mikor már megnyíltak tellyes bimbócskái.

Classicusok voltak ezek akkorában,
mikor az ész némán feküdt a pólyában,
de tekintetlenek lettek mostanában,
mikor ez már just mond a Músák honnyában.

Ne tartsuk-e tehát nevetségeseknek,
kik földig bókolván classicus neveknek,
hű majmai lesznek ó piperéjeknek,
hogy elnyerjék részét kis dücsőségeknek?

kik egymással abban szinte versengenek,
hogy a melly fótokat belőllök csentenek,
azokkal csak azért tündökölhessenek,
hogy classicus névvel dücsőítessenek?

s kik, fájdalom! ammint a régi dalokot,
az épűleteket, a rajzolatokot,
a mesékkel torlott historicusokot,
úgy mustráknak tartván az ó kormányokot,

már sok-fejűségét szabad Athénának,
már zab virtussait kegyetlen Spártának,
már szép neve alatt a politikának,
szörnyű latorságát dicsérik Romának?[1]

A régi Görögök igára jutottak,
a római sasok csúfúl szétoszlottak,
s esteikkel minket arra tanítottak,
hogy épűlettyeik rossz lábonn állottak.”

Illy gondolatokkal küzködvén magában
lantos kapitányunk ifiú korában,
meg nem nyugodhatott szoros svérájában,
mellyel bekertelték kis oskolájában.

Elkezdett olvasni újjabb poétákot,
német, olasz, anglus, franczia munkákot,
áttúrván előre a grammatikákot,
hogy jól megérthesse az idiómákot.

Haj! melly szörnyen bámúlt ezen új világra
s a benne ragyogó elme-finomságra.
Mint olvadt a józan indulatosságra,
melly útat nyit benne az igaz jóságra.

Látta itt a képzést az észnek hódolni,
nem pedig kárára meséket koholni:
látta az érzeményt oly tűzzel bájolni,
melly az emberséget nem szokta rombolni.

Lelt ugyan a sok közt tarka poétákot,
kik el nem hagyhatván a régi bordákot,
átszövik mythossal a legszebb mondákot,
római pathossal a legjobb ódákot:

de könnyen elnézte az illy gyengeséget,
ha lelhetett bennek ollyan bölcsességet,
melly megegyengetvén az ó törpeséget,
nőni segítgeti a köz emberséget.

Csak eggykét Anglussal nem tudott megférni,
kik ki mertek ugyan az ó útbúl térni,
de czélhoz nem tudván mesék nélkűl érni,
új mythost kezdettek korcsmáikban mérni.

Korcsmáknak nevezi ő a bölcs czéheket,
mellyekben pedánsok szabnak törvényeket,
fő tisztyeknek tévén visz dicséréseket,
s a nem-tagok ellen köz csűdűléseket.

Olvasván azutánn német majmaikot,
kik Talmud-bábokkal tömvén munkáikot,
s felhőkbűl harsogván kőltött titkaikot,
sültt barmoknak nézik földi társaikot,

mosolygva dalolta Youngbúl e verseket:
„Te dajkálsz Anglia! bölcs Féleszűeket,
hogy megtöltsd fajjokkal a szomszéd földeket.[2]
Ódd mérgektűl Isten! a magyar szíveket!”

Áthatva Poétánk illy itéletekkel,
s emberség-nevelő fínom érzésekkel,
csak oktatni kivánt bölcs enyelgésekkel,
nem nevet vadászni tar fellengésekkel.

Igy figyelmet nyervén szép magyar dallyának,
sok hasznokot hajtott a jobb cultúrának:
mert kiki hódolván friss nyájasságának,
örömest engedett bölcs tanításának.

Mindnyájan szerették: mert mikor oktatott,
sértő fellyebbséget soha sem mutatott;
s akármelly mulatság félholttnak tartatott,
ha jelenlétével fel nem vídítatott.

Azért az Óbester kérte levelével:
szent István királynak jövő ünnepével,
tisztelné meg házát úri személlyével,
s mulatná vendégit nyájas elméjével.

Kérte azonnkivűl confidentiával:
űzne egy kis tréfát kedves Mátyássával;
csapná poétának czeremóniával,
s foglalná be fejét borostyány-kávával.

Átkúcsollya tehát őszűlő baráttyát,
s mondván, hogy úgy nézze házát mint sajáttyát,
s a bús etikétnek felejtse korláttyát,
kérdi: elhozta-e poéta-kabáttyát?

„S ezzel, úgymond amaz, minden szerszámomot.
Az Úrnak kedvéért felejtvén koromot,
megújjítom holnap ifjúságomot,
s eljátszom még egyszer régi játékomot.

De sehol sem függnek ingyen a czégérek;
nem úsznak be szánkba a kisültt dévérek;
még a bakóknak is van kiszabott bérek;
azért játékomért én jutalmat kérek.”

Nevet az Óbester, s kezet csap markára,
„Tarthat az Úr, úgymond, számot jutalmára;
de most mennyünk eggyütt a kész vacsorára,
s haggyuk el az alkut üresebb órára.”

{fel}