171. (Névnapi köszöntő.)

Új fénnyel látjuk felviradni

anyánk, nevednek ünnepét,

‘s örömre érezzük gyulladni

fiui szívünk rejtekét.

Köz szóval áldgyuk Istenünköt

nekünk fenn tartott éltedért,

eggy szóval nyujtyuk kérésünköt

állandó egésségedért.

Szülőink testi életünknek

ápollyák múló napjait;

de te dajkálod nyers lelkünknek

tartandó boldogságait.

Mi hála volna hatalmunkban,

melly felmúlhassa gondodot,

‘s atyáskodó tanításunkban

sok fáradságodot?

Vedd érte ártatlan szívünknek

fiui érzeményeit,

vedd hálaadó szeretetünknek

elolthatatlan tüzeit.

Még élünk, el nem felejthettyük

lelkünk dajkáját, Váradit

‘s mély tisztelettel emlegettyük

nemes jótéteménnyeit.

(A XIX. század első tizedéből.)

172. (Marczibány István nevenapjára.)

Kegyelmes Uram!

Engedgye meg, kérem, szegény szolgájának,
hogy érkezésével szent István napjának,
mikor fényes háza megtelvén vígsággal
örvendezni siet háladatossággal,
‘s neve napját üli kegyelmes urának,
ki nemes forrása bő boldogságának,
ő is beajánlván egynehány sorait
megbizonyíthassa hű indulattyait.

Nem meri ő magát azokhoz kapcsolni,

kiknek élőszóval szabad lerajzolni,
a’ mit jó urokért szívekben éreznek,
bátor érzeményi merészen mérkeznek
a’ leghűvebbeknek örvendezésével,
‘s kegyelmes urokhoz mély tiszteletével.
Excellentiádnak tellyes egésséget
drága életének fényes dücsősséget.
Oltalmazza Isten hatalmas kezével
gyarapítsa soká minden kegyelmével.

(A XIX. század első tizedéből.)

173. Halotti tisztelete néhai Marczibány Istvány Úrnak.

Szomorúan nyögnek Budánn a’ harangok,
terjednek a’ várban a’ siralmas hangok,
köd gyanánt oszlik fel gőzze a’ fáklyáknak,
komoran zúgdogál, szűkénn az útszáknak,
a’ gyászos hintónak mértéklett mozgása,
‘s a’ csűdűlő népnek panaszló zajgása.
Előre megy sora a’ bús jobbágyoknak
kik tiszteletére boldogúltt Uroknak
szomszéd faluikrúl begyülekeztenek.
Utánnok egyházi énekek zengenek
a’ hangeszközöknek szomorú dallyával,
‘s a’ számos Papságnak köz imádságával.
Követi a’ Testet Úri Rokonysága,
kiknek írhatatlan mély szomorúsága.
Bús fohászkodások forranak mellyekbűl,
még érzékeny könyek görgenek szemekbűl.
A’ fátyolos cseléd a’ külső tisztekkel
a’ szíves barátok temérdek népekkel
buzgó kesergéssel tisztelik Urokot,
áldgyák Baráttyokot, sirattyák Attyokot.

Megy már a’ Temetés a’ vár’ kapujábúl

a’ vízi várasra, hol szűk hajlékábúl
kiömlik a’ polgár bús álmélkodással
az árva és özvegy könyes zokogással.
«Ah! itt viszik, úgymond, édes Istápunkot,
ki atyai szívvel mostoha sorsunkot
már mint hatalmas Úr megkönnyebbítette,
már mint kegyes testvér tűrni segítette.
Mit vétettünk nagyot, Egek! ellenetek,
hogy minket illy súlyos csapással feddetek?»
Igy szóllván, követik hideg Tetemeit,
‘s megmérvén magokban számos érdemeit,
fohászkodások köztt az örök Atyához,
kesergve késérik roppantt templomához
Szent Ersébet Asszony’ kegyes szerzetének,
mellyben a’ nyavalygók’ súlyos inségének
felséges érdemű vígasztalásában,
‘s több ügyetlen nőnek táplálgatásában
a’ Szerzetes Szűzek gyorsan fáradoznak,
‘s a’ jóakarókért buzgón imádkoznak.

Marczibány Istvány Úr, Dísze a’ Hazának,

Fő Dücsőítője Famíliájának,
utólsó óráinn példás életének
ezt választotta ki temető helyének.
Ő építette fel élete’ Párjával
‘s minden jó tettének részes Dajkájával
ezen Egyház mellett ama’ szent szobákot,
Ő szerzette bennek ama’ nyoszolyákot,
mellyekben sok beteg ingyen apoltatik,
sok ügyetlen szegény megvígasztaltatik.
«Oda temessetek, mondá haldokolván,
hol a’ sok szenvedők egymáshoz kapcsolván
bús inségek által tisztúltt szíveiket,
naponkint felküldik könyörgéseiket
mennyei Atyánkhoz válandó lelkemért,
‘s utánnam kesergő kegyes Özvegyemért;
‘s hol tanácsa szerint égi Mesterünknek,
arra fordítottuk nagy részét kincsünknek,
hogy jó barátokot szerezzünk magunknak,
kik buzgó dajkái legyenek nyugtunknak,
ha majd a’ síronn túl ahhoz kívánkozunk,
kinek kebeléhez mindnyájan tartozunk.»

Közelítenek már e’ Nagynak Testével

Az Előjáróné Szerzetes Népével
zokogva fogadgya allyánn az oltárnak
korláttyai megett az egyházi zárnak.
Megújjúl az ének; vele megújjúlnak
a’ könyhullajtások, vele felbuzdúlnak
a’ bús szegényeknek köz imádságai,
szíves barátinak mély zokogásai.
Elviszik azutánn különös sírjához.
A’ Magyar Polgárság e’ gyászos pompához
oda függeszti még Magyar siralmait,
hogy megbizonyítsa szent indúlattyait
a’ Magyar Hazának e’ tiszteltt Attyához,
a’ Magyar Erkölcsnek hű pártfogójához.

De ím! szavát hallom kihatni sírjábúl,

melly vígasztalást hoz meghűltt ajakábúl.
«Én, úgymond, elértem végét életemnek,
elértem határát sok szenvedésemnek,
‘s ha jót cselekedni el nem felejtettem,
keresztény tisztem volt, a’ mit ezzel tettem.
Ezért már Istentűl vígasztalásomot,
‘s országában veszem kész boldogságomot.
Rajtam tehát, Árvák! ne síránkozzatok;
de önn sorsotokonn se szomorkodgyatok.
Él még az inséggel küzdőknek Dajkája,
a’ Majthényi Vérnek díszes Koronája,
felséges Angyala a’ rokony hűségnek,
igaz böcsűlője ama’ szívességnek,
mellyet a’ tisztelő Jóakarójához,
vagy a’ serény szolga bizonyít Urához.
Él érzékeny szívű Párja életemnek,
nagylelkű Részesse minden jó tettemnek.»

Felséges Istenünk, Ura világunknak,

Bölcs Igazgatója változó sorsunknak!
ha elvetted tőllünk jótévő Atyánkot,
hadd meg szíveinknek érzékeny Anyánkot!

(1810.)

174. Az Úrnak felmutatása utánn.

Szent oltárodnak színéhez borúlván,

imádunk téged’ rejtett Istenség!

Ki által bűnmocskábúl megtisztúlván,

a’ menny’ örökje lett az emberség.

Mint Istenember tellyes váltásunkért

halálra szántad drága Testedet.

Mint békeáldozat boldogságunkért

örömmel ontottad szent Véredet.

De áh! nemünkhöz irgalmas szívednek

nem volt elég e’ véres áldozat.

Honnyában megmaradni hű népednek

kívántál testi táplaszín alatt.

Hogy asztaloddal gyenge lelkeinket

az üdvözséges jóban vastagítsd;

‘s Véreddel mosván újabb séreinket,

szívünköt szent szíveddel eggyesítsd.

Óh! kúcsolly minket Jézus! oltalmadba,

ha vággyaink gonoszra vonzanak.

Vedd kérlelő lelkünköt irgalmadba,

ha gyarló lábaink megbotlanak.

Add, hogy még élünk, tellyes jámborsággal

tisztelvén e’ felséges Titkodot,

Mennyedben szünhetetlen buzgósággal

hálállyuk végtelen jóvoltodot.

(1819.)

175. Új esztendő’ napjára való ének.

Egész eggy hosszú esztendőnek

elfolytak ismét napjai;

‘s éltünknek, mint a’ gyors üdőnek

nagyobbra nyíltak sírjai.

Közelget ránk a’ végitélet

melly vétkeinket bünteti.

Hajnallik a’ dücső igéret,

melly érdeminket fizeti.

Köszönnyük, Isten! mély hálával

ránk hintett sok malasztidot;

nagy jóvoltodnak szent karjával

lenyújtott bő áldásidot.

Ah! hogy most Téged’ jó Atyánknak

tapasztalásbúl ösmerünk;

vaksága végett sok hibánknak

melly szívepesztő szígyenünk!

Teremts új lelket mellyeinkben,

szolgálatodhoz új tüzet.

A’ régi ember szíveinkben

ne lellyen többé lakhelyet.

Újítsd meg bennünk szent nevedhez

a’ hódolásnak repteit,

embertársunkhoz, mint képedhez,

a’ szeretetnek kegyeit.

Jer, bárki vagy, ki ellenségnek

tartottad eddig szívemet,

vess czélt a’ régi gyűlölségnek,

szorítsd mellyedhez mellyemet!

‘S te is barátom! szent frígyünknek

adgy új erőt, új életet!

Áldozzunk eggyütt Istenünknek

mindnyájan újúltt szíveket.

(1819.)

176. Az Istennek felsége és jósága.

A’ CIII. Zsoltár szerint.

Nagy vagy Te, Isten! fő ura, kútfeje
mindennek, a’ mit tár Eged átölel.

Nagy vagy Te, kit számos világok,
udvarod’ éke gyanánt, uralnak.

A’ fényt felöltvén, mint ragyogó ruhát,
sátort feszítesz kék szövevényibűl

a’ bótos égnek; ‘s vízzománczal
megmenyezed magosabb vidékit.

A fellegernyők grádicsos út gyanánt
várják alattok, hogy puha szárnyainn

a’ szélnek érkezvén, ülésed’
bérczeihez feleredgy szelídebb

színekkel átszőtt domboros ormokonn.
Ott tiszta lelkek mint követek viszik

tetszésidet, ‘s a’ csillagoknak
lánggomolyékai udvarolnak.

A’ föld’ tekéjét isteni karjaid
tették erősnek súlynyomadékival,

hogy meg ne mozdúlhasson úri
végzeted ellen örök helyébűl.

A’ mély vizekben, mellyek az ormokot
már meghaladták, csünt ugyan egykorig.

Dörgő szavadtúl szétijedvén
elsietett az özön remegve

minden magosrúl: a’ lemerűltt hegyek
felnyúltak ismét; megtelepedtenek

a’ völgyek ott, hol bölcs hatalmad
hajdani lakjaikot kiszabta.

A’ vízseregnek végre határokot
jegyzett ki újad; partyaikonn soha

túl ők ezentűl át nem ütnek,
hogy csuda művedet elborítsák.

Most már kegyelmes gondviselő gyanánt
a’ földerekbűl hísz folyadékokot,

mellyek csavargó ágyaikban
átgomolyogjanak a hegyek köztt.

A’ sík mezőknek számtalan állati,
a’ hüs bereknek vad nevedékei

e’ friss vizekhez vándorolnak,
szomjadozásokot oltogatni.

A’ víg madárnép illy patakok felett
választ magának zöld levelek között

hajlékot, érzékeny dalokkal
többszörösen felelő nyögésre

győzvén az aggott sziklacsoportokot.
Dúzs fellegidbűl öntözöd a’ magos

bérczeknek ernyes tartományit;
töltözik a’ nevető mezőség

megnyíltt kezedbűl, s illatozó füvet
nyújt a’ baromnak, zöld veteményeket

embernemünknek, hogy kenyérrel
lankadozó erejét naponkint

újítsa, és hogy drága olaj helyett,
melly fényt ‘s erőt ád, arczainak komor

szorgalmit elszélessze borral,
‘s édes örömre derítse szívét.

El nem felejtik mennyei harmatid
a’ szál fenyűt is, hogy magos ágainn

a’ gólya bátrabban tenyésszen.
Gondviselésedet a’ ligetnek

kis fái szintúgy, mint Libanon’ hegyénn
a czedrusoknak felleges ormai

hálával érzik. Víg lakásúl
adtad az ernyeket a’ madárnak

e’ büszke fákonn; hüs töveik között
a’ nyúlnak a’ mély szirthasadékokot;

a’ kecskevadnak legnegédesbb
csúccsait a’ meredek hegyeknek.

Adtál ezekhez rendvezetőköt is.
A’ holdvilágnak fogytai, ‘s töltei

részekre osztyák gátolatlan
repteit a’ siető üdőnek.

A’ nap betöltvén nappali tisztyeit,
jól tudgya honnyát alkonyodásinak.

Elterjed erre a’ setétség,
‘s megszüli csendesen a’ hüs éjet.

Most már kibúnak számosan a’ vadak
barlangjaikbúl, éheket oltani.

A’ mord oroszlyán’ kölke ordít
ragadományok utánn, kezedbűl

így kéregetvén kegytelen ételét.
Feltámad a’ nap; visszaosontanak

a’ barmok ismét udvaikba;
haggya viszontag az édes álmot

házával eggyütt a’ megerősödött
ember, ‘s tenyésző földgyeihez siet,

hol gyors kezével, nyiltt eszével
dolgozik, izzadozik napestig.

Melly sok remek mű, melly csuda templom az,
a’ mit teremtett szent szavad, Istenem!

Melly bölcsen elrendelve függnek
részei e’ nagy Egésznek öszve!

Tárház gyanánt van tömve lakóhelyünk,
gondos kezednek dúzs adományival.

A’ tenger is, melly földtekénket
kék folyadékival átövedzi,

számlálhatatlan halsereget nevel,
aprót, nagyobbat. Játszik ezek között

a’ képtelen nagy vízi állat,
Lívjatan, életadó erődnek

megfoghatatlan czímere. Mind ezek
tőlled reméllik friss eledellyeket

annak korában. Megnyitod Te
bővenadó kezedet, ‘s kegyelmes

szorgalmid által mind megelégszenek.
Rettegnek akkor, hogyha kegyelmedet

távozni érzik tán magoktúl;
‘s áh! ha lehelleteket kihívod

szűk mellyeikbűl, sínleni kezdenek,
‘s a’ porba, mellybűl szinte csak a’ minap

támadtak, ismét visszatérnek.
Mennyei lelkedet új erővel

küldöd le hozzánk, ‘s számtalan állatok
éllednek töstént, ‘s árva tekíntete

a’ földnek új pompára zsendűl.
A’ te dücsődnek, Uram! határit

nem láttya elménk. Drága kegyelmidet
örvendve hinted tarka csoportira

számlálhatatlan rajzatidnak.
Ámde hatalmad is olly csudákkal

díszeskedik, mint bölcsen atyáskodó
jóságod. Ah! eggy dorga tekintetet

vetsz tán zomok földünkre ollykor,
‘s rettenetes remegésnek indúl.

A’ nagy hegyeknek hogyha megilleti
némellykor újad szertelen ormait,

füstöt pihegnek gyomraikbúl,
‘s lángra puhúltt köveket nyilaznak.

Még életem tart, tégedet Istenem!
buzgón dicsérlek; még vagyok, énekem

csak Téged’ áldgyon mind örökké!
Óh! ha dicséretimet kegyelmes

névenn veended, mint fog el engemet
a’ szent örömnek kellemetes tüze!

Add Istenem! még azt megélnem,
hogy tehetős apolásid által

e’ szép világrúl mind elenyésszenek
a’ bűnösöknek hűtelen ágai.

Eggy szívvel eggy lélekkel áldgyon
Tégedet így az egész emberség.

(1819.)

177. A’ keresztfa mellett álló Szűz Anya.

Kesergő Annya Megváltónknak

ím! a’ keresztfa mellett áll,

hol bűneinkért Alkotónknak

szent szívét gyötri a’ halál.

Átjárja tőr gyanánt mellyének

szűz rejtekét a fájdalom.

Könyár gyanánt forr bús szemének

méllyébűl a’ sok siralom.

Oh! mint zokog, mély sóhajtási

mint tépdesik szét jajjait,

midőn fájdalmas pillantási

Fiának láttyák kínnyait!

A’ szűszorító ájúlások

mikint öldöklik kebelét,

midőn a’ kínos haldoklások

Jézusnak végzik életét.

Nincs, a’ ki sírva ne fakadgyon,

e’ Szűznek látván bánatit.

Nincs szív, melly búra ne olvadgyon,

ha megfontollya kínnyait.

Szenvedni láttya Ő népének

gonosszágáért szent Fiát,

érkezni végét életének,

mély sebre nyílni oldalát.

Nyerd, szűz Anyánk! szent szerelemnek

szikkadhatatlan kútfeje!

hogy minket is e’ gyötrelemnek

átjárjon üdvöz ereje.

Nyerd, hogy Fiadnak békítése

hálákra győzze szívünköt;

halála, szörnyű szenvedése

megüdvözítse lelkünköt.

(1820.)

178. Az Istenben való Bizodalom.

A’ XXII. Zsoltár.

Nézdsze az érzékeny pásztort, melly hűven apollya,
melly szorgalommal, védi legelteti

nyáját! Gyenge füvekkel
tellyes rétre vezérli ő,

csendesen andalgó patakokkal itattya, rögetlen
völgyeknek ernyes hüsseihez viszi

ártatlan követőit.
Illyen Pásztorom énnekem

Jehova! sem bal eset, sem szükség engemet el nem
rémíthet. Ő már dajka kegyelmivel

sokszor visszavezette
új életre fogyatkozó

lelkemet, a’ jónak bátrabb ösvényire sokszor
a’ tévedésnek kész veszedelmibűl

csak hogy fénnye nevének
terjedgyen; hogy atyálkodó

irgalmát az egész Mindenség lássa, dicsérje.
Az éh halálnak puszta homályiban

rémítő agyarák köztt
bátran folytatom én setét

útamot, a’ rossznak nem félvén semmi nyilátúl,
mihelyt velem vagy, gondviselő Atyám!

Vessződ, mellyel igazgatsz,
‘s vászűző botod engemet

szüntelen oltalmaz, ‘s víg bátorságra derítget.
Így átsegítvén száz akadályokonn,

kész asztalhoz is ültetsz,
gyötrelmére irígykedő

ellenségimnek, kik porba tiporni akarnak;
kövér olajnak balsamos illatú

fénnyével kideríted
a’ búk’ fellegibűl komor

homlokomot, ‘s poharam melly jó, melly drága itallal
biztattya félénk kedvemet! Óh! soha,

még élek, soha engem’
el nem hágy, hiszem én kegyes

Istenem! irgalmad, ‘s ha kihísz e’ földi lakásbúl,
fel is vezérlesz szent palotáiba.

házadnak, hogy örökké
lássam mennyei színedet.

(1820.)

179. A’ CXXXVI. Zsoltár.

Ott üldögéltünk dúzs diadalmainn
gőgösen örvendő Babilonnak

büszke folyói felett,
‘s hazánk’ Sionnyát sírva emlegettük.

Némán lebegtek musika eszközink
a’ fűzfák’ bogainn: az örömnek

ünnepi hangjaival
nem férhetett meg gyássza bús ügyünknek.

Kik szép honunkbúl messze ragadtanak
a’ sanyarú rabságra, karunktúl

Istenes énekeket
kívántak ollykor, mellyeket Sionnak

bérczénn daloltunk bús esetünk előtt.
Áh! ne reméllyétek, felelők mink,

hogy jövevény hegyeken
nagy Istenünknek énekit dalollyuk!

Izmos karunkbúl el fog előbb eme’
férjfi erőnk mind sínleni, hogysem

Tégedet, édes anyánk!
Jerúsalem’ várássa! elfelejtünk.

Ínnyéhez aszván, zengeni megszünik
e’ hangos nyelvünk, mikor egyszer

a’ te dücső nevedet
nem fogja hű dallyával emlegetni.

Még szíveinkben verni fog életünk,
drága Hazánk! legfőbb öröminknek

elseje csak Te leszel!
Bosszúdnak ostorára bizzuk, Isten!

Esaunak ágát, kik szilaj Édomot
lakják. Haj ! be gonosz dühödéssel

fútta fel e’ fene nép
fok tornyainknak mérges ostromára

a’ kül seregnek ránk rohanó tüzét!
Pusztítsd el mondá, gyökerestűl

írtsd ki! taszítsd le kevély
falának ormait repedtt tövéhez!

De a’ te sorsod, hisszük az ég’ Urát!
nem lessz, óh Babilon! ragyogóbb, mint

ügytelen Israelé.
Hamvadba dűlsz, mint szent honunk! Szerencsés,

ki bajnokidnak visszafizetheti
a’ kölcsönt, melly minket alázó

rabkötelekkel igáz!
Honboldogító híres embereknek

díszes nevével tiszteli a’ világ
mindazokot hajdan, kik imént lett

magzatidot, ragadó
vadfaj gyanánt, a’ szirt’ hegyébe csapják.

(1820.)

180. Bucsúzás.

1.

Nem tarthat itt, a’ mi tenyészik,

hol minden sirjába siet.

Virágzik, ‘s azonnal enyészik,

mind, a’ mi e’ földönn nevet.

2.

Sok élt már víg ember előttünk,

ki jóra kaczagta ügyét.

Köszönnyük rájok a’ közöttünk

édelgő örömnek kelyhét.

3.

‘S víg ember még hány fog örűlni

utánnunk is a’ hold alatt?

Örömkehely ránk hány ürűlni,

bár nyugszunk is a’ föld alatt.

4.

Most eggyütt illy vígan enyelgünk,

olly buzgón szerettyük egymást!

‘S ah! holnap több tájra szédelgünk,

más ég ád fejünknek lakást.

5.

De gyújtsunk az édes örömnek,

bár hol legyünk, szíves teményt.

Emellyünk a’ senyves ürömnek,

óránkint új ellensövényt.

6.

Ha messze válunk is honunktúl,

hű szívünk mind eggyütt legyen;

‘s örűllyünk, ha hallyuk társunktúl

hogy a’ jó előbbre megyen.

7.

‘S ha meglessz, hogy öszvevetődgyünk

még egyszer halálunk előtt,

új fríggyel csak azonn törődgyünk,

mint adgyunk kedvünknek erőt.

8.

Nem bús a’ jó lelkiösméret

‘s jó kedvre készséggel hevűl.

Csak annak a’ legfőbb dicséret,

ki jót tesz, ‘s mindenkor örül.

(1820.)

{fel}