181. A’ Prímás Herczeg’ Képére.

E’ képre nézvén, érdemes Olvasó!
édes Hazánknak férjfias oszlopát,

Relígyiónknak gondos attyát,
Rudnay Herczeget ösmered meg.

Ne tarts, ha sorsod köz vagy alábbvaló,
ha tán ügyednek mostohaságai

méltatlanúl homályosíttyák
kéttelen érdemeit nevednek;

ne tarts hatalmas rangra emelkedett
új fénykörétűl. Sínleni látta Ő,

mint Lelki Pásztor, a’ szegénynek
oszlopolatlan ügyét gyakorta,

‘s irgalmat önkint érzeni megtanúlt.
Szemlélte sokszor veszteni a’ szelíd

Jámbort, kit üldözőbe vettek
titkos inassai a’ gonosznak;

‘s buzgón sohajtott érte, ha Őnmaga
nem birt ügyével. Hajdani főnemes

ágbúl szakadván, nem kerűlte
még is az al hivatalt, hogy ebbűl

garádicsonkint a’ magosabbakot
megérdemelvén, a’ habozó müvest

biztatni, a’ serényt böcsűlni,
‘s érdemeit megitélni tudgya.

Hűség, serénység, isteni félelem,
szelíd igazság, ajtatos irgalom

fénylettek angyal életének
szent nyomainn, valamerre fordúlt.

Óh! tartsd meg Isten! hosszas üdőszakig,
tartsd meg Hazánknak! Hadd különözze meg

a’ jámboroknak árva nyáját
czinkositúl az agyas gonosznak.

Hadd űzze széjjel csalfa homállyait
a’ színkedésnek, mellyek az eggyügyűt

veszélyes útra édesitik.
Hadd tegye helyre az elriasztott

erkölccsel a’ hűltt istenes életet;
‘s az érzeménynek mennyei repteit.

Mert áh! az észt csak a’ nemes szív
szenteli fel deli béllyegünknek.

(1821)

182. Beati immaculati in via.

A’ CXVIII. Zsoltárnak... Aleph és Beth betűi.

Boldogok, kik jámbor életet viselvén

hűséggel követik vezető hagyományit az Úrnak

nyomtalan úttyaikonn!

Boldogok, kik fáradatlanúl nyomozván

a’ nagy igazságot, mellyel meghitte nemünköt,

arra feszítik egész

gondgyokot, hogy Néki tessenek! Gonoszra

ők soha sem tudnák botorúl vetemedni az égnek

tiszta nyomásaibúl.

Óh Uram! ki minket szent hagyásid által

ekkép kívánván boldogságunkra vezetni,

azt akarod kegyesen,

hogy szavadnak hűven engedelmeskedgyünk:

úgy igazítsd, kérlek, minden lépésemet, úgy vidd

szertelen ösztönimet

fékedenn, hogy azt szeressem, azt kövessem,

a’ mi helyes szent színed előtt. Ha megösmeri egyszer

végtelen érdemeit

szent szavadnak elmém, ‘s életemnek úttyánn

fényes fáklya gyanánt habzó szívembe beoltya,

érhetë olly bal eset

engemet, melly csúfosan megszígyenítse

drága reménnyeimet? Kitanúlván szinte az által,

hogy szorosan követem,

mély igazságát itéletidnek, és hogy

szívemet a’ jónak bizony ösvénnyére vezérlik,

háladatos leszek én,

Istenem! tehozzád, ‘s kincs gyanánt megőrzöm

felséges czélú hagyományidot. Óh! ne felejtsd el

tiszta tökélletimet

támogatni: mit tehetne gyengeségem,

hogyha Te elhagynál? Tehetős segedelmeid által

a’ hevesebb ifiú

hűven elfogadván, ‘s háladó örömmel

hordozván intő szavaidnak kéjes igáját,

nemde sietve kitér

gáncsos életének rendetlen nyomábúl?

Szívem is ezt várván, csak azonn volt tellyes erővel,

hogy kinyomozza kegyes

útszabásidot: ne tiltsd el, óh! ne fossz meg

engemet e’ vezető súgártúl! Mélyen elástam

drága tanáccsaidot

jóra gyulladó mellyemnek rejtekébe,

hogy soha semmi gonoszt, Uram! ellened el ne kövessek.

Szüntelen áldalak én

Tégedet, dicsérlek szüntelen, kegyelmes

Istenem! Add, kérlek, hogy szent súgáraid által

észhaladó sükerét

bölcs szavadnak átösmerni megtanúllyam.

Nemde itéletidet buzgón hirdetgeti nyelvem?

Nemde parancsolatid

édesebb örömmel ápolgatnak engem’,

mint az egész földnek duzs gazdagságai? El sem

távozok én gyönyörű

úttyaidnak édes fontolásitúl; sőt

szent hagyományidban magamot versengve gyakorlom,

‘s drága szabásaidonn

nem szünök meg elmélkedni, még csak élek.

A’ feledékenység soha el nem törli eszembűl

életadó szavadot!

(1821.)

183. Retribue servo tuo, vivifica me.

A’ CXVIII. Zsoltárnak Gimel és Daleth betűi.

Adgy Istenem! kedvéltető kegyelmet,

adgy szolgádnak erőt, ki szavadnak

hűven engedelmeskedni kíván!

Nyisd meg vékony eszemnek

szemfénnyeit, hogy drága bölcseségét

szent hagyományidnak kinyomozván,

szívemet csudálásokra győzze.

Én, mint árva szarándok

e’ földi lakhelyenn, mikép akadgyak

legbizonyosb ösvényire mennyben

tündöklő hazámnak, hogyha tőllem

értelmes ragyogását

eltitkolod szent rendeléseidnek?

Bús lelkem csüggedve ohajtya

bölcs itéletidnek oktatásit:

jól látván veszedelmes

ügyét az esztelen kevélynek, a’ ki

megvetvén hagyományidot, úgy él,

úgy vesz el, mint a’ kit átkod üldöz.

Óh! hárítsd tova tőllem

az illy gyalázatot, veszélyt, alázást!

Nem buzgón ügyekeztemë mindég

szent szavadnak engedelmeskedni?

Haj! melly csúfokot űztek

belőllem sokszor önmagok honunknak

naggyai, melly kajcsokra csavarták

minden tettemet gyűléseikben!

Meg nem szüntem azonban

követni még is szent igazságidnak

nyomdokit: a’ te szavad kalaúzom,

oktatóm, ‘s örök tanácsadóm volt.

Bátor porba tapodva

senyvedgyek is, mint véres áldozattya

öldöklőimnek, Te bizonnyal

új életre hísz: mert úgy igérted.

Én csak hűven elődbe

rajzoltam eddig kérlelő panasszal

bús ügyemet, valahányszor epesztő

súllyaim lenyomtak; és Te töstént

meghallgattad alázott

szívemnek óhajtásait. Csak oktass,

kérlek, igazságidra; mutasd meg

törvényidnek úttyait; serényen

‘s örvendezve gyakorlom,

akármi érjen, a’ mit rendelésid

lelkemnek hasznára kiszabtak.

Ér ugyan reám is ollykor, úgymint

gyarló testbe rekesztett

valóra, szendergés a’ jóban: ámde

a’ te szavad kegyesen megerősít

engemet, malasztod a’ gonosztúl

megment, ‘s megkönyörűlvén

erőtlen emberségemenn irgalmad,

tisztemhez meg vissza vezérel.

El van már Uram! tökéllve nállam,

hogy nem tántorodok ki

rossz útra üzent igazságod’ nyomábúl,

hogy csak itéletidet nyomozom, még

élek, és hogy a’ te bölcs szavadhoz,

mint legfőbb vezetőmhöz

ragaszkodok. Ne szígyenits meg engem’,

kérlek Uram! mikor, a’ mit igérek,

végbe vinni kezdem. Bátoríts fel

inkább, édes örömmel

tágítsd meg ollykor szívemet, ha lankad:

szent hagyományidhoz mi serényen

sürgök így naponkint! Bölcs nyomásinn

örvendezve repűlök!

(1821.)

184. A’ LXX. Zsoltár.

Uram! Tebenned bízok én;

ne vallyak szígyent mindörökké!

Önn igazságodért ragadgy ki, ments meg,

hallgass meg, ‘s üdvözíts meg engemet.

Erős oltalmam légy nekem;

légy fokhelyem, hol segedelmet mindég lellyek.
Őrzőket parancsolván nekem,
kőszálam ‘s menedékes váram vagy.

Kezébűl a’ gonosznak, Istenem! ragadgy ki;

markábúl az istentelen törvényszegőnek.

Mert Te, Uram! vagy eggy reményem,

Te ifiú koromtúl fogva bizodalmam.

Anyám’ méhében voltál már oltalmam;

keblébűl Te vontál ki e’ világra.
Tenéked zeng örökké hálaénekem.

Sokan csudának néznek engemet,

látván, hogy erős fokhelyem vagy.

Dicséreteddel tellyenek meg ajakim,

naponkint énekelvén nagy dücsődöt.

Ne vess meg engem’ vénségemben;

ne hagyd el, ha erőm hanyatlik.

Mert ellenségim követ fúnak ellenem;

tanácsot tartanak, kik lesbe vették éltemet.

Azt mondgyák ők: elhagyta őt az Isten!

űzzétek, ragadgyátok meg! nincs, a’ ki mentse.

Ne távozz tőllem Jehovah!

siess én Istenem! segedelmemre.

Romollyanak meg szígyenszemmel

éltemnek ellenségei;
csúfságba, gyalázatba essenek,
kik romlásomban fáradoznak!

Benned reménlek én azonban szüntelen;

‘a új Énekekkel dücsőítlek Tégedet!

Kegyelmedet hirdessék ajakim,

egész nap segedelmedet:
mert hatalmad’ csudáit fel nem számíthatom.

Újultt erővel járúlok Tehozzád Jehovah!

‘s csak igazságodot magasztalom.

Mint ifiút oktattál erre Istenem!

‘s mind ekkoráig hirdetem csudáidot.

Ősz fejemet vénségemben se hadd el,

hogy hirdethessem karodot
még a’ jövendő nemzetségnek is,
az érkező világnak nagy hatalmadot.

Egész a’ magosságig hat jóságod Istenem!

Nagyok mind tetteid! Ki hasonlit Hozzád?

Sok súlyos inséget tűrettél énvelem;

de új életre hoztál ismét,
a’ föld’ méllyébűl visszavezérelvén.

Nagyságomot megbővítetted;

‘s megvígasztaltál újra engemet.

Azért hangeszközönn

dicsérem is hű pártfogásodot.
Hárfámonn dücsőítlek Téged’
Izraelnek szent Istene!

Hangeszközömnél örvendeznek ajakim,

örvendez lelkem, kit Te megmentettél.

Kegyelmedet naponkint dücsőíti nyelvem is,

ha egyszer szígyent ‘a gyalázatot vallanak,
kik vesztemenn dolgoznak.

(1821.)

185. Legem pone mihi domine.

A’ CXVIII. Zsoltár... He és Vau betűi.

Uram! jegyezd ki énnekem

szent hagyományidnak szoros úttyát,
hogy serényen járjam mind örökké.
Adgy világot szűk eszemnek,

hogy éltető törvényedet

gondosan őrízvén, soha meg nem
tántorítható hűséggel, önkint
hajló szívbűl tellyesítsem.

Vezérelly engem’ Istenem!

drága szabásidnak kies úttyánn,
mert én ebben gyönyörködök. Úgy vond
szívemet tanúságidhoz,

hogy önmiattok, ‘s nem hideg

szolga gyanánt, keresetnek okáért
tellyesítsem. A’ hiúságokrúl
gyarló szememet fordítsd el,

‘s éllesztgesd szent ösvényedenn

kedvemet a’ jóhoz. Bizonyítsd meg
rajtam hű szolgádonn, a’ mit annak,
a’ ki Téged’ félve tisztel

igéretid kiszabtanak.

Hárítsd el bírószavad által, –
mert az emberénél ez szelídebb, –
a’ gyalázatot, melly engem’

szorongat. Ám Te jól tudod,

melly buzgón kívántam azoknak
megfelelni, a’ miket meghagytál.
Mentsd tehát meg e’ gondgyátúl

igazságoddal szívemet.

Végtelen irgalmú segedelmed
szállyon, kérlek, rám, ammint igérted,
hogy dühös gyalázóimnak

mondhassam: hogy szavadbann va,

‘s lessz is egész bizodalmam örökké.
Óh ne hadgyad számban megcsökkenni
e’ szavát az igazságnak,

melly bennem onnan származik,

hogy Tőlled, mint bölcsen itélő
bírómtúl kegyelmes szót reméllek.
akkor én háláló szívvel

megőrzöm szent törvényedet,

még az üdőknek örök folyamattya
tartand; ‘s útamonn úgy járdogálok,
mint veszélytelen térségenn,

nyomozván szent szabásidot.

Büszke Királyok előtt fogom én bölcs
törvényidnek nagy böcsét hirdetni,
a’ nélkűl, hogy megpirúllyak.

Gyönyörrel tellyes báj gyanánt

illetnek hagyománnyaid engem’,
úgy kedvellem azokot! Felnyújtom
parancsolatidhoz; szinte

mint annyi kincshez, esdeklő

karjaimot; nem győzi szeretni
szívem szent szabásidot; nem győzök
díszeikrűl elmélkedni.

(1821-1822.)

186. Memor esto verbi tui.

Ugyanazon Zsoltárnak Zain és Heth betűi.

Emlékezz meg Uram! szavaidrúl,

mellyekkel engemet, hű tisztelődöt

kies reményre gerjesztettél

gondviselésed iránt!

Inségimben ezek nekem édes

vígasztalásim: mert igéretidnek

kegyes hatalma új életre

emeli bús fejemet.

A’ büszkék csúfollyanak engem’,

ammint akarnak! szent törvényeidtűl nem

állok én el, méglen élek.

Hajdani ostoridot

jól tudom én, mellyek megalázták

a’ büszke lelkeket; ‘s ez nékem szinte

leghathatósbb vígasztalásom.

A’ gonosz embereket

kárhozatos kényekre fajúlni

látván kegyes törvényeidtűl, óh! mint

jár által engem’ a’ haragnak

szent tüze! Ámde viszont

kellemetes dalhang hagyományod

nekem szarándokságomnak völgyében!

Még éjjel sem felejtem én el

Jehova! szent nevedet,

melly kegyesen vonz engemet arra,

hogy szent szabásidot hűven megójjam.

Nem is kivánok e’ világonn

semmi egyéb javakot,

csak hogy szent hagyományidot, ammint

a’ jó fiúhoz illik, tellyesítsem.

Te lévén eggy örökségem, nagy

Isten! igéretemet

ím! örömest újitom előtted,

hogy törvényednek engedelmeskedni

meg nem szünök. Tellyes szívembűl

öntöm elődbe, Atyám!

esdeklő kérésemet a’ Te

irgalmadért, mellyet fogadtál. Ím! én,

fiú gyanánt, hű szorgalommal,

fontolom úttyaimot

szüntelen, és ha talán nyomaidbúl

kilépnek ollykor lábaim, meg vissza

térítem ottan ösvényedhez,

‘s karja közé sietek,

késedelem nélkűl, könyörűlő

Atyámnak, hogy kegyes szavát fogadgyam.

Sokszor be voltam már kerítve

a’ gonoszoknak erős

tőreivel, de nem estek azért ki

kedveltt törvénnyeid gyarló eszembűl.

Éjfélkor ágyambúl felkelvén,

térgyeimenn köszönöm

a’ legigazb jóságra vezérlő

szabásidot, ‘s azoknak társaságát

ohajtom, a’ kik Téged’ félnek,

‘s mint szerető fiaid

szent szavadot versengve fogadgyák.

Végetlen irgalmaddal tellyes a’ föld

óh! Istenem! taníts meg engem’

óni szabásaidot.

(1821-1822.)

187. Könyörgés a’ Királyért.

A’ LXXI. Zsoltár szerint.

Óh ! Fejedelmünknek sugarold szívébe, kegyelmes
Isten; itéletidet.
Tanítsd igazságodra jó Fiát;

hű Nemzetünknek nagy reménnyét;

hogy népednek ügyét bölcsen meg tudgya itélni,
‘s a’ gonosztúl letiportt
szegénynek elsikkasztott jussait

kezébe visszaszolgáltassa.

A’ hegyekenn a’ kül bátorság, halmos ölében
a’ kies öltözetű
mezőnek a’ zomok bővelkedés

az eggy igazságnak hüvítő

ernye alatt verekedhetnek felséges erőre;
és ha szegénnyeinek
megoltalmazza szűk vagyonnyait,

az árvaságnak, özvegyeknek

gyors segedelmet nyújt, ‘s ha erőszakit öszvetiporja
a’ gonoszúl dühödő
nyomorgatónak; akkor, Istenem!

még nap világít kék egünkönn,

még halavány holdfény mértékli homályit az éjnek,
a’ Te dücső nevedet
a’ nemzetek szünetlen tisztelik.

Kegyelmed által bölcs Királyunk,

hogyha könyörgésünk nem lessz foganatlan előtted,
olly kegyesen leterűl
népére, mint a’ szinte megkaszáltt

mezőre a’ termékeny esső,

a’ repedő földnek kebelébe az éjjeli harmat.
Gondviselése alatt
a’ jámbor emberek virágzanak,

virít a’ békesség örökké.

A’ vizekenn, ‘s a’ szárazokonn urasága hasonlít
a’ kegyesen siető
folyónak üdvöz áradásihoz.

A’ pusztaságnak vad lakói

meghajtyák fejeket hírére; az ellene támadtt
nemzetek érdemeit
látván, borúlva kérlelik. Magok

a’ messze országló Királyok

duzs adományokkal keresik megnyerni kegyelmét,
‘s tisztelik és szeretik
mint attyokat. Nincs nemzet, melly irígy

szívvel ne nézze népeit, melly

tagja dücső birodalmainak ne ohajtana lenni:
mert segedelmivel
megmenti a’ szegényt, ki felkiált

szívéhez, a’ halavány nyomorgót,

a’ ki sehol gyámolt sorsának nem lel; erőtlen
pórseregét, vajudó
községeit kímélli; elhagyott

nyájának életét megójja.

Minden erőszaktúl, a’ vásott cselnek ezernyi
tőreitűl kegyesen
megőrzi őket. Ők is ám viszont

örömmel élvén felderített

napjaikot hálálva teszik még vissza kezébe,
vékony adócska gyanánt,
a’ kézi munkáikkal érdemeltt

érczének nem parányi részét;

boldogodásáért könyörögnek az égnek Urához
szüntelen; érdemeit
dicsérik, áldgyák szívét szüntelen.

Alatta sűrűk a’ vetések;

zúg a’ sárga kalász tetejénn a’ büszke hegyeknek,
számtalan ága gyanánt
a’ zöld szilasnak; bővem termenek,

mint szinte a’ fű a’ mezőkönn,

a’ váras köreinn a’ mindenféle gyümölcsök.
Híre, dücsője örök.
A’ napvilággal mérkezik neve.

Ő boldogít; őt érte áldgyák!

Óh! Fejedelmünknek sugarold szívébe, kegyelmes
Isten ! itéletidet.
Tanítsd igazságodra jó Fiát,

hű Nemzetünknek nagy reménnyét.

(1821-1822.)

188. A’ képzelő erőnek nagy müvei az emberben.

Delille után.

A’ mit az érzésnek szerszámai öszveszereznek,
őrzeni mint kincset ‘s meg visszaidézni eszünkbe,
vajmi kevés szolgálat, ama’ termékeny anyának
tisztyeihez képest, mellyet festései végett
Képzésnek nevezünk. A’ múlttat ez újra leírja;
a’ mi jövend, azt képeivel meg tudgya előzni;
gáncsait a’ megesett dolgoknak gondosan irtya;
s’ a’ minek e’ földönn meg kellene lenni, teremti.
Légy meg! imígy szóllíttya meg ezt; ‘s meg amarra tekintvén,
így szóll: újra teremj! ‘s mint hajdan az égi Atyának
úri szavára, kiüt töstént a’ semmi’ ölébűl
a’ remek elmevaló, ‘s meglévén, itt vagyok! úgymond.
Ő szüli, ő táplállya tüzét a’ mennyei lantnak,
a’ faragó vasnak, ‘s a’ festő mesteröcsetnek.
Ő teszi azt, hogy az embereket hódítani termett
büszke vitéz sebes eggy pillantásával egészen
átszemlél mindent, a’ mik czéllyára vezérlik.
A’ nemesebb szívnek nem más dajkállya negédgyét,
felfel biztatván különös tettekre hatalmas
kedvét a’ ragyogó dücsnek bűbájjai által.
Így Cicero az iránta igaz bosszúra kelendő
századit a’ később nemzetségeknek előre
érezvén, felemelte magát reptével ezekhez,
‘s messzérűl hallotta nevét hangozni örökké.
A’ kormánytudomány maga is ne köszönnyeë vallyon
e’ nagy Dajkának, hogy bölcsessége magosra
felszállott? szeme messze terűltt környékre kihathat,
mert magosabbrúl néz. Hol lassan mászik, orozva
andalog a’ sokaság, oda eggy ugrással elér ő.
Szinte mikint az alatt, hogy az útnak gyáva porában
mászkáló féreg hegyeit szemlélheti eggy két
fűszálnak; büszkén kirepűl ellenben az égre
a’ sas, ‘s végetlen szemkört tud nyitni magának.
Végre nem őë ama’ nemes ösztön, előre gyanító
érzés, melly magosabb reptekré vezérli az észnek
ritka talentomait, győzőit az emberi nemnek?
A’ mi jelenlévő, mindnyájan bírjuk; az elmúltt
a’ nyomozó bölcsekhez tartozik; a’ mi jövendő,
az csak ama’ nagy férjfiaká, kik még az avúlttnak
nyomdokit is csak azért keresik fel vizsga eszekkel,
hogy segedelmekkel mélyebben hassanak a’ most
puszta leendőnek környűlvehetetlen ölébe.
Hát a’ tiszta tüzű szeretet, melly testi salakkal
meg nem egyűl, vagy az érzékeny buzgással imádó
isteni szolgálat, ne köszönnyék e’ nagy erőnek
boldog repteiket, mellyekkel az égbe behatnak?
Nézd emez érzékeny szívet, melly mennyei lánggal
égni szeret, nem látë viszont rút poklot az ollyan
emberi lélekben, melly szent szeretetre nem ébred?
Istenes árjaitúl ellepve az édes örömnek,
más gyönyörűséget földünkönn vággya nem ösmer.
Lába alatt e’ gyáva lakást tova sínleni látván,
Istene, a’ mire vágy egyedűl; csak az égi lakások,
mellyekhez szerető elméje kitörni ügyekszik.
Már ragyogó fénnyébe merűl e’ mennyei Úrnak,
‘s a’ mit díszeirűl örömest hitt, látni ohajttya;
már felemelkedvén szárnyánn a’ tiszta tüzeknek,
lázúl a’ gúnynak méltatlanságai ellen,
mellyekkel gonoszúl sértette az ember az Istent;
tűri gyalázattyát, vele eggyütt kinnyait érzi,
meg nem szűnhetvén sebeit mosogatni könyével;
már meg egész napokat tölt el mennybéli tüzének
csüggedezési között, ‘a félig nyíltt szótlan ajakkal,
mozdúlás nélkűl, mély ájúlásba merűlvén,
hódol az Istennek, ki tüzével fogytig emészti.
így vesz ezen mennybéli erő, ezen Isteni képzés
gondolatinn bizonyos diadalmat az emberi észnek;
Így hódíttya kies jármához az emberi szívet!
Belső bírónknak feddését, mellyel előnkbe
tartván a’ rút bűnt, szívünket kínzani szokta,
rettenetes festéseivel táplállya, nagyíttya
bennünk a’ képzés. Ő hozza eszünkbe hitünket,
mellyet megszegtünk, a’ szentegyházat, az oltárt,
hol fogadásinkat megtettük, szinte halálig
tartandó kínzást szülvén bűnünknek ölébűl.
Ámde az illy gyötrő feddései által az ember
megtisztúl olykor, ‘s még vesszeje szinte javára
szolgál a’ bűnnek, melly már a’ múlttba enyészett,
a’ születő nemes erkölcsnek lesz végre kezesse.
És te az említés’ erejének drága gyümölcse,
Hálaadás! vedd itt mély tiszteletemnek adóját!
Istene a’ nyereségkeresésnek az, a’ mi jelen van;
ámde Te visszaveted szemedet még arra is, a’ mi
a’ régen múlttnak szomorú sírjába lesüllyedt.
A’ ki azonn látszott esdekleni, hogy lefizesse
szíve’ adósságát, arrúl a’ hajdani Bölcsek
mondani azt szokták: szeret emlékezni! sem Isten
nem győzendi viszont a’ hálaadásra, sem ember
a’ feledékeny eszűt, ‘s az adóst, ki köszönni nem is tud.
Nemde az állhatatos szerelem, ‘s a’ tiszta barátság
szinte mivolta’ felét a’ bájképeknek örűlő
újításaibúl szerkezteti öszve? Az ösztön
megszüli a’ kötelet, ‘s az üdő hurkokra szoríttya;
a’ képzés azutánn azt súgja eszünkbe, hogy egymást
kedvellyük; mire még tűzesbb lesz régi szerelmünk.
Innen az elmúlttat, meg amonnan előnkbe szeretvén
festeni a’ mi leend a’ képzés; emberi szívünk
két pont köztt leng szüntelenül: a’ félelem innen
sürgeti, más részrűl a’ vídámságra derítő
drága remény, melly hogy felbiztatgassa nemünket,
visszamaradt köztünk, mikor undok földi lakunkrúl,
minden egyéb erkölcs ismét a’ mennybe vonódott.
Ő evez a’ vízenn egyedűl a’ fürge hajóssal;
ő virogat számkönyveinél a’ nyerni ohajtó
kalmárnak. Ki egyéb viszi ütközetekbe az édes
honnyáért vívó sereget? Ki hunyorgat üdőnkint
a’ parlagra konyúltt szántónak barna szemébe?
Ő salygat mosolyogva növő könyvére az álmos
hajnal előtt munkába merűltt Írónak. Ezenkép
már evezőt visel ő, már tollat; már meg ekével
váltya fel a’ fegyvert, annyát a’ bajnoki fénynek.
Ő biztattya kivált magosabb reptekre nemünknek
nagy szívű csemetéit. Az ó Rómának imillyen
magzattyát, Czézárt, ammint a’ népre pazarló
kézzel egész kincsét már szinte kihányta, baráttya,
jótévőségét nem győzvén végre csudálni,
megszólíttya imígy: Mi marad fenn régi javadbúl,
hogyha pazarlani meg nem szünsz? – A’ drága reménység!
úgymond erre amaz. – Pedig óh! melly büszke remény volt
e’ nagy Rómaié! – Szekerét a’ csalfa szerencse
nemde szabad tetszése szerint a’ dajka Reménnyel
szokta vonatni, mikor szívünkkel játszani látszik?
Ez teszi gazdaggá a’ pórt; ez festi szabadnak
a’ nyomorúltt szolgát; őáltala kedvre derűlvén,
bár ha bilincs csörög is lábárúl, énekel a’ rab.
Ámde mihelyt a’ képíró áthágja határit
a’ mi világunknak, ‘s ideális honba repűlvén
észhaladó zselléri között folytattya futásit
a’ tüzes elmének, mint ösmertesse velünk meg
emberi férgekkel, tárgyát, melly emberinél több?
Képszerző keze, melly meghal, mint fesse szemünknek
a’ csupa lelki valót, melly meg nem halhat? az érzés’
eszközeit honnan vegye, hogy tegye öszve az orczát
benne, hogy a’ formát? Talpképet szülni eszével
‘s képet is egyszersmind, nem kis dolog! Akkor üdűl fel
a’ képzés tüzesen ‘s kimerítvén titkait ékes
mesterségének, megtisztítgattya fejében
a’ sokféle vonást, mellyekbűl képe teremjen.
‘S ez tudománnyának legfőbb diadalma! Tanúmnak
téged szóllítlak nagy Ráphael! A’ te kezedben
égig emelkedvén öcseted, mennybéli vonással
írta le Krisztusnak színét a’ Thábori bérczen.
Mennyi erővel adós e’ mennyei dísznek az ékes
szóllásnak tudománnya, mikor szívünkbe beötlik,
vagy mikor a’ felségesig ér! Duplázza hatalmát
ennek az indúlat’ vezetője, az emberi képzés.
Vajmi kevésbűl áll, szavak által eszünkbe világot
önteni! szívünket csak az ő festései által
tudgya igázni ezen mesterség. Képei nélkűl
a’ szemes ész jég szivünkönn átcsúszik ohajtott
vég foganat nélkűl, mellynek szüleménnye az erkölcs.
Még mikor azt, a’ mit régenten Locke világos
tollal megmutatott, Genevának Bölcse az ékes
szóllásnak tüzes ingerivel szívünkbe nem írta,
dajka meleg nélkűl nem tündöklöttë hiába
fénnye az elmének? Tévelygés födte be színét
a’ földnek, valamerre terűlt. Festései által
a’ bájos képzés tüzesebb szózatra nyitotta
nyelvét a’ bölcsnek, ‘s szétzúszta örökre igáit
a’ vak előhitnek, melly fogva gyötörte az embert.
Megszabadult így a’ csöcsömős pólyáinak undok
tömlöczitűl; halhéjjaibúl ép teste kifeslett
a’ szűken pihegő asszonynak; meg nem ijednek
vért látván az anyák rémítő jajra fakasztott
gyermekekenn ‘s a’ természet már visszakövetvén
jussait eggyenkint, meg azoknak lesznek anyái,
kiknek az ész által másodszor is életet adnak.
Köz törvények alá a’ hajdani emberek egybe
gyűlvén, ‘s köz környéki közé versengve vonódván
a’ csak imént épűltt várasnak; hasztalan intett
fő ura e’ helynek hadi népeket oldala mellé;
hasztalanúl mutogatta vezér tisztyének ijesztő
eszközeit nyilván; szörnyű hóhérinak állást
hasztalan épített, hogy tiszteletére igázza
a’ még vad sereget rettentő vásszai által.
Ámde mihelyt bájingereit szárnyokra emelte
a’ tündér képzés, nem kellett semmi erőszak,
semmi szokás, fegyver, törvény, sem szolgafenyíték.
A’ hadi játékok, pállyák és ünnepi pompák,
a’ gyönyörű fénnyel, ‘s ragyogó példákkal igázó
színpadok, öltözetek, majdnem mennybéli valónak
tették a’ közjót a’ bámúltt népnek eszében,
melly már honnyáért kész volt áldozni vagyonnyát,
drága szabadságát csonkítani, tábori ellen
a’ jövevény úrnak harczolni, pazarlani vérét.
Felkeresem fáklyái utánn a’ bölcs nyomozásnak
a’ szomorú babonák bölcsőjét. Áh! köz erővel
voltak azonn a’ csalfa remény, a félelem, a’ rossz
erkölcs, a’ nyereségkeresés, a’ durva kevélység,
a’ komorabb clímák, a’ csábítóknak eláradtt
tábori, hogy sűrűbb, sűrűbb vakságba zavarják
a’ vele lett éjben tengődő emberi elmét.
Fátyolozott szemmel, vagy pelypeskedve követvén
a’ habozó köz vélekedést, vagy jégre vezetvén
csábító nyomainn a’ féktelen emberi képzés,
már szomorú, már víg, már lágy, már vérnek örűlő
Isteneket költött váltólag, számtalan újnál
újabb agyszüleményt, alacsony hóhérit az észnek;
‘s már botorúl csalván, már elcsábítva, bevitte
a’ tévelygések’ szomorú éjjébe az elmét,
‘s a’ szívnek vággyát erkölcstelen útra vezette.

(1821-1822.)

189. Ének szent István király’ jobbjáról.

Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
nemzetünknek szent reménye,

kútforrása létünknek
hű dajkája hitünknek;

légy Budáról országunknak
Mózes’ karja mindnyájunknak.

Oh szent kéz! óvd földünket,
minden rossztól népünket!

A’ pogányok vakságából
a’ vadságnak rút sorsából

a’ magyarnak hajnala
ah! te voltál angyala,

hogy tanítsák a’ gyarlókat
gyámolítsák a’ habzókat

te rendeltél véneket,
te egyházi rendeket.

A’ ki félvén a’ hívságtól
búcsút vett az ál világtól,

annak bátor szent fokot
te szerzettél klastromot.

Akkor is, ha tán Rómába
vagy Jézusnak szent honába

jámborságból vándorolt,
a’ magyarra gondod volt.

Hány özvegynek gyámolója
hány árvának pártfogója

volt hazánkban irgalmad,
szünhetetlen szorgalmad!

A’ betegnek, éhezőnek
mindenféle szenvedőnek

te nyujtottál orvoslást
köntöst, ételt, ápolást.

Végre, hogy köz boldogságunk
fenn maradjon bátorságunk,

Isten’ annya pártfogónk
általad lett gyámolónk.

Néki adtad koronánkat,
ő rá bíztad új hazánkat,

hogy földünknek népeit
óvja úgy, mint híveit.

Illy felséges tetteidnek,
illy tündöklő érdemidnek

bére az, hogy Tégedet
rothadás nem sérthetett.

Bére az, hogy több csudával
mint dücsődnek zálogával,

mellyért áldja nemzetünk,
fényesnek tett Istenünk.

Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
szól Ragúza több lelkekről,

kikkel érted az Egek
sok jeles jót tettenek.

Hogy Mohácsnál megrontattunk,
Tőled is, óh! megfosztattunk

nyűgben sírtak népeink,
árván nyögtek szíveink.

Ámde háza Ausztriának
megtérítvén a’ hazának

mind az eltünt díszeket,
visszaszerzett Tégedet.

Áldd meg Isten! jóvoltáért
és Te szent kéz, a’ hazáért

légy e háznak csillaga,
légy hűségünk’ záloga.

És ha tán köz-ellenségünk
rajtunk üt, vagy más inségünk,

oh terjedgy ki Te reánk,
hogy megszánnyon köz Atyánk.

Intsd meg szívét a’ magyarnak
kit balságok megzavarnak

tűrje mennyért séreit
‘s várja értök béreit!

Köss közöttük egyességet,
tartsd fel a’ köz békességet,

hogy mint egy test éllyenek
‘s mindig eggyet értsenek.

Emlékeztesd itt léteddel
‘s visszatérő ünnepeddel,

hogy egy tőnek ágai
egy egésznek tagjai.

‘S a’ ki végén életének
búcsut mond elhült testének,

vidd az Isten’ színéhez
hogy feljusson béréhez!

Légy Budáról országunknak
Mózes’ karja mindnyájunknak,

oh szent kéz! óvd földünket
minden rossztól népünket!

(1821-1822.)

190. A’ Teremtésnek Képe.

Csendes, mint a’ sír; és setét volt az éjszaka, mikor eggy álomkép hajnal felé végét szakasztván nyugodalmamnak térgyeimre késztetett nyoszolyámbúl, hogy az Isteni Felségnek éjjeli oltalmáért hálákot adgyak. Felöltvén köntösömöt, kiültem a’ nyári hűsnek kedvéért Budai házamnak erkére, honnan nappal a’ Dunát ‘s az egész Pesti térséget látom.

Öszvezavarva feküdt a’ föld az egekkel előttem.

Sem csillag nem tünt, sem hold, szemeimbe. Setéttel
volt az egész Minden beborítva, ‘s kietlen üresség
látszott méllyeinek tátott fenekébe temetni
mindent. Semmi sem élt, nem mozgott semmi; csak olykor
érzettem gyengén mellettem előbbre lebegni,
‘s a’ nagy ürességenn átzúgni az éjjeli szellőt.

Illyennek nézték, hihető, a hajdani Látók

a’ földnek közepénn a’ tág mélységet, azoknak
fénytelen országát, a’ mik még, magban aludván,
a’ születést várják. Eggyenkint inti ki őköt
innen az Istennek szava, ‘s a’ mennybéli világnak
első súgárit megsejtvén, létre verődnek,
‘s élteket a’ nevelő földönn elkezdik örömmel.

Mély gondolatokba merűltem én itt a’ Régieknek amaz érzékeny képzeménnyeirűl, mellyekkel a’ születetleneknek e’ setét országát szinte megvalósították. Ebben alszanak az ő kedves személyesítések szerint a’ még születetlen éjek és napok. Magosságábúl letekint reájok az Isten, ‘s tetszése szerint előszóllítja közűllök az eggyiket vagy a’ másikot. Örűl a’ kinevezett, hogy testvéreinek társaságában a’ forgó esztendőt kísérheti. De legszembetünőbbnek tetszett nekem amaz esdeklés a’ világosság utánn, mellyet a’ Régiek a’ születetleneknek tulajdonítottak ‘s mellyet, setét erkemenn ülvén, ‘s az előttem fekvő világtalan térségre haszontalanúl nézvén, mind magamban érzettem, mind a’ természetben gyanítottam. Áh! a’ világosság nélkűl sem mink állatok nem élhetünk, sem a’ növötények nem tenyészhetnek. Még erkölcsi értelemben is, mi az emberi észnek szép tehetsége, mi az emberi szívnek jóra való hajlandósága világosság nélkűl, akarom mondani, igaz tudomány és igaz religyió nélkűl? Nem mutattyaë meg a’ világosságnak fő böcsét csak az is, hogy azt a’ természetnek Alkotója első nap teremtette? a’ mit Mojzes, mennél rövidebben, annál felségesebben rajzol e’ szavakkal:

Legyen világ!
mondá az Isten,
és meglett a’ világ.

Azon szempillantásban, hogy a’ Mindenhatónak e’ tellyes foganatú szavait mély tisztelettel és álmélkodással meggondoltam, kiütött a’ földkörnyéknek keleti pontyánn a’ hajnalnak első zsengéje.

Ott ül Atyánk! ott mennyei székénn,

mondám magamban borzadó örömmel.

Ott ül fénnye megett amaz égi

résnek, hogy eggy szavával szétlehellye

földünkrűl az örömtelen éjnek

vak vásszait... De festi már ösvénnyét

a’ Hajnal friss rósaveressel,

‘s a’ fellegeknek széleit beszegvén

keltében folyadékony arannyal,

hüs harmatot hínt a’ szomjú mezőre.

A’ földtűl elválik az égnek

kék boltya, ‘s felfelé vonódik. Ezzel

a’ fellegsereg is magosabbra

emelkedik, ritkúl, ‘s a’ csillagokrúl

a’ fátyolt versengve levonván,

a’ tiszta tűznek honnyához törekszik.

Szinte mikint a’ büszke menyasszony,

úgy lép ki a’ homálynak hűltt ölébűl

a’ föld is, megrakva virággal,

megrakva számtalan dúzs termetekkel.

A’ nehezebb folyadékok, az égbűl

színére süllyedezvén, elszivárgnak;

‘s elválván a’ szőke Dunának

két partya egymástúl, kinyílni látszik

e’ széles víznek deli színe.

Ott fenn az ég, itt lenn a’ föld tündöklik.

Így választotta el a’ Teremtő, Mojzes szerint, a’ felső vizeket az alsóktúl; így gyüjtötte az utóbbiakot eggy helyre, kiemelvén közűllök a’ szárazt, hogy magvazó füvet és gyümölcsfákot teremjen. De áh! még ezeket gyors gondolatimmal szinte csak átfutom,

Szívemelő jelenést látok kezdődni az égenn.

Szinte mikint nyáronn a’ napnak déli hevétűl
szétszakad a’ felhő, s foszlékai, szerte repűlvén,
a’ tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek:
úgy tünik a’ csillagsereg is, mikor a’ nap az égre
a’ kelet’ öbleibűl kitekint; halaványodik a’ hold,
a kiderűltt kékség bóltyánn szétterjed az égnek,
s a’ nagy természet pözsögő életre felújjúl.
Élni siet minden! Csűdűl a’ szőke Dunának
méllyeibűl sík színe felé a’ fürge halaknak
népe, hol, a’ napnak fénnyét örvendve köszöntvén,
a’ víznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak
A’ komor erdőknek tollas zselléri, az első
napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván,
tollaikot rázzák, ‘s órrokkal rendbe simítván
szárnyaikot, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak.
A’ sok ezer csúszó gyűrűs testével az éjnek
fénytelen udvaibúl a’ nyíltt térekre tolódik
hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse.
Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni; halomnak
gondoltam; felemelkedvén lábára, ökörnek
ösmerem. A’ gyapjas nyájak, tolakodva habozván
fénytelen aklokbúl, a’ friss levegőre sietnek.
Még a’ mézgyűjtő szűz nemzet is, erre amarra
szélledvén ridegen, ‘s a’ rétnek tarka virágit
megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya.
Érkezik ágyábúl már most a’ szinte megújjúltt
ember is; ez könnyű szekerénn a’ tarka mezőre,
az meg ekéje utánn más munkájára sietvén.

Mojzesben e’ képek az 1. résznek 16. versétűl fogva egész a’ 27. versig olvastatnak.

De áh! minekutánna a’ Teremtésnek e’ mindennapi képét férjfikoromtúl fogva majdnem naponkint gyönyörködve néztem, csudáltam, imádtam; most, mikor azt különösebben lerajzolni ügyekeztem, megéréntett engemet az Úrnak keze, eggy súlyos és hosszas nyavalya által a’ halálra megintvén. Azt találtam azonban még szomorúabb elmélkedéseimben is, hogy nagy, irgalmas, és hatalmas az Úr, mikor sujt, és mikor gyógyít, mikor csapással látogat, és mikor kegyelmével vigasztal. A’ legszebb napnak, melly az egész természetet feleleveníti, az végtére a’ sorsa, hogy ismét elalkonyodik, és még nagyobb pompával kerekedik ki.

(1822.)

191. Ének páduai Szent Antalról.

Ha kívántok nagy csudákot,

Szent Antalhoz mennyetek.

Ha szenvedtek nyavalyákot,

gyámolt tőle kérjetek.

Bélpoklosság, a’ szükségek,

a’ halálnak íjjai,

a’ tévelygés, az inségek,

az életnek gondgyai

‘s az ördögnek bús ártalmi

attúl messze szállanak,

kit Antalnak szent oltalmi

pajzsok alatt tartanak.

Intésére a’ tengernek

csillapodnak habjai,

a’ kárvallott jó embernek

vissza térnek javai;

a’ bilincsek szét szakadnak

a’ veszélyek sinlenek,

a’ csapások eltikkadnak

az áldások csengenek.

Tapasztallya Páduának

népe sok jóvoltait;

érzi a’ föld glóbissának

minden része karjait.

– Örök dücső az Atyának

a’ mennybéli trónusonn,

örök dücső szent Fiának

most és minden korokonn.

Örök dücső a’ Léleknek

ki lelkünköt szenteli.

Vegye bérit a’ mennyeknek

ki szent Antalt tiszteli!

(1822.)

{fel}