161. Krisztinka.

Haj! melly boldogok
hű karjában a’ napok

érzékeny mátkának!

Eggy kéj életem,
móta hűmnek ösmerem

szívét Krisztinkának.

Égnek a’ nép, melly repűl,
‘s víznek úgy hal nem örűl,

mint én e’ lyánkának.

Minden felderűl,
ammint reggel ránk hevűl

a’ nap’ villogása.

Gyorsban forr a’ vér,
‘s köz dallyának égig ér

vídám harsogása.

Így buzdíttya kedvemet,
bájolgatván szívemet,

hűmnek mosolygása.

Nézd a’ fülmilét,
melly hallván a’ csermelyét,

felbuzdúl dallyára.

Zengi bájjait,
‘s lejtegetvén tagjait,

fűl a’ víz’ hangjára.

Így ébrednek dallyaim,
elszélledvén gondgyaim,

Krisztinkám’ szavára.

(1806.)

162. Felelet.

Mardosó szerzője ama’ zab munkának,

melly a’ kiművelttebb nagy grammatikának
nevét érdem nélkűl merészli viselni,
három uj irással akarna felelni
Verseghy Ferencznek szín magyarságára,
lárvákot akasztván saját orczájára,
mellyek kölcsönözött nevekbűl állanak
‘s atyáiknak ollyas czenkeket vallanak,
kik tőle tanultak korcsos magyarságot,
‘s a’ disputálásban szívalacsonyságot.

Mi végbűl teszi ezt? Nem hogy pirúlását,

mikor kipökdösi rút mocskolódását,
‘s mikor maga magát szörnyen dicsérgeti,
‘s a’ magyar uraknak pénzét kéregeti,
ha még megpirúlhat, elpalástolhassa?
és hogy a’ világnak nyilván megmutassa,
hogy maga sem tartya méltóknak könyveit
arra, hogy másoknak visellyék neveit,
hanem csak éretlen tanítvány czenkeknek,
kik még bimbózását sem érték eszeknek?

Át nem olvasta ő kijött munkáimot,

vagy át nem értette kitett okaimot;
‘s így erős várfokot ostromol szitkával,
mint Donkisót hajdan szélmalmot kardgyával,
melly hasztalanoknak látván csapásait,
nevetve megveti bajkiáltásait.

(1806.)

163. A’ Magyar Músának háladatos öröme

Herculesnek amaz öntött képzeténn, mellyet felséges urunk
Jósef, Magyar Országnak Nádorispánnya a’ pesti nemzeti
könyvtárháznak ajándékozott.

Lucem redde tuae, Dux bone patriae!
Instar veris enim vultus ubi tuus
Affulsit, populo gratior it dies,
Et soles melius nitent.

Horatius. Lib. IV. Od. V.

Már Mátyás Királynak szerencsés korában
látni volt Budának hajdani várában
a’ műveltt elméknek szép szüleménnyeit,
a’ mester kezeknek ragyogó műveit.
A’ gazdag paloták roppant templomokkal,
a’ szép márvány kertek ékes piaczokkal
buzogva látszottak azonn versengeni,
mikép kellyen Budát fényre segíteni?
Nyilván tündöklöttek a’ réz öntemények,
‘s a’ marványbúl vágott remek képzemények;
még az arany ‘s ezüst, hajszálas munkákban,
rajzolatok között fénylett a’ szobákban.
Volt már akkor böcse a’ könyvszekrényeknek,
mint a’ szépen gyártott házi edényeknek.
Itt hímzett szőnyegek függtek Frígyiábúl,
drága szövevények amott Persiábúl.
Kérkedtek a’ táblák Sínai csészékkel,
az edzett fegyverek nemes kövecskékkel.
Égtek a’ gyémántok a’ karpereczekenn,
ragyogtak a’ gyöngyök az öltözetekenn.
Itt a’ muzáika tündöklött képekben,
amott az öntött szín zománczos művekben,
‘s valamerre fordúlt szeme a’ Magyarnak,
gyümölcsére akadt az elmés pazárnak,
mellyek megbájolván érzékenységeit,
jóra édesítsék szép tehetségeit.
A’ mi Augustus volt ezekben Rómának,
az volt Mátyás Király régenten Budának.

Óh szerencsés üdők! hová enyésztetek?

Hazánknak díszei! sírba senyvedtetek,
mint az imént megnyíltt rósának arczai,
mellyekre a’ napnak déli sugárai
sebesen hervasztó tüzeket lehelnek.
A’ büntető Egek csapással felelnek
valamint az eggyes embernek vétkére,
úgy az Országoknak köz tévedésére.
Elhagyván népünknek akkori Naggyai,
ősi kormányunknak legfőbb oszlopai,
a’ józan erkölcsnek szelíd ösvénnyeit,
láb alá tapodták kegyes törvénnyeit
a’ mennybűl leszállott örök Bölcsességnek,
eggyetlen dajkáit a’ köz emberségnek.
A’ gazdag bőségnek bájos kebelében,
‘s a’ puhító kéjnek mirígyes ölében,
nagyra lett lelkeket mély álomba lejtvén,
‘s felséges tisztyeket könnyen elfelejtvén,
mérték nélkűl űzték rendetlen kénnyeket,
‘s az erkölcsrongáló gyönyörűségeket.
Nem ügyelt már senki a’ Haza’ javára,
hanem csak házának dölfös pompájára,
feláldozván ennek mind az igazságot,
mind a’ keresztényhez illő jámborságot.
Nem volt már szeretet nemes tarsaikhoz,
sem irgalom bennek pór jobbágyaikhoz.
Mint a’ gyenge nádszál minden szellőcskére,
úgy hajlottak ők is minden intésére
a’ sokfelé vonó rút pártoskodásnak,
melly bizonyos annya a’ végső romlásnak.
Óh! az illy iszonyú méltatlanságokra,
‘s vad népekhez illő alacsonyságokra
az Egek mindenkor ostorral felelnek!
Mint mikor a’ felhők tornyonkint felkelnek
gőzölgő színérűl a’ hevűltt vizeknek,
vagy mély völgyeibűl a’ ködös hegyeknek,
‘s a’ sebes szélvésznek érkezvén szárnyainn,
hamar elterjednek az égnek bóttyainn.
Bús homály földi be a’ zöld környékeket;
magos habok dúllyák a’ kék tengereket;
a’ szélnek forgási tölgyeket irtanak,
vad ütközettyei tornyokot rontanak;
húllnak a’ mennykövek a’ gőgös csúcsokra:
morgással felelnek csattogó szavokra
a’ kopár hegyeknek szirtes oldalai.
Jég érkezik végre, ‘s érő kalásszai
a’ gazdag mezőnek a’ fák’ gyümölcsével,
‘s a’ veteményeknek gyenge seregével
mord csapási alatt itt megsoványodnak,
ott meg üdő előtt sírba homorodnak.
Az elréműltt lakos, bűneit vádolván,
‘s feje felett kezét egymásba kúcsolván,
jaj szók köztt sirattya enyészni kincseit,
éhen haldoklani kedves gyermekeit.
Így ütött Szolimán veszendő népünkre,
így áradt ki hadgya termékeny földünkre!
Péter’ vára ‘s Újlak hatalmába jutván,
‘s népével Mohácsig gát nélkűl felfutván,
porba tapodta itt színét Nemzetünknek,
ledúlta virágját nevedék fényünknek.

Vonny fátyolt, óh Músám, e’ gyászos esetre!

Nem tekínthet magyar e’ bús ütközetre,
a’ nélkűl, hogy szeme könyvbe ne borúllyon,
jó szíve keserves búnak ne indúllyon.

Hamar elérkezett Szolimán Budára,

honnan embertelen parancsolattyára
fegyveres népei szerteszét futottak,
‘s dühös marhák gyanánt öltek, pusztítottak.
Valamerre mentek e’ gyilkos seregek,
nyomokban látszottak a’ sok füstfellegek
a’ gyújtott falukbúl égig tornyosodni,
a’ roppantt várasok porba homorodni.
Halálra hurczolták a’ réműltt pórokot,
kik védni akarták vékony vagyonnyokot.
Haltak lábok alatt a’ gazdag vetések,
egész Édent rontván majd minden lépések.
A’ hová tekíntett szeme a’ Magyarnak,
újjulását látta a’ puszta zavarnak,
mellybűl az Alkotó kivonta földünköt,
‘s utánna az elme számtalan telkünköt.
Ott kastélyok égtek, itt tornyok roskadtak,
mellyekrűl a’ lángok még tovább áradtak.
Rakásra süllyedtek a’ rablott templomok,
pusztán veteredtek az árva klastromok.

Csak az egy erdőknek ernyes rejtekei

voltak még azoknak menedékhelyei,
kik meg nem óhatván dúzs keresménnyeket,
kíméllni akarták tengődő élteket;
de áh! itt sem leltek óhajtott oltalmat!
Hasztalan koldúltak szegények! irgalmat
térgyeikenn állva a’ mord ellenségtűl,
ki elragadtatván a’ vak dühösségtűl,
még az erdőköt is körbe rekesztette,
‘s átkutatván, tűzzel porrá emésztette.

Falkánkint űzte ki azutánn népünköt,

hogy lakossaitúl megfosztván földünköt,
védetlennek tegye a’ Magyar Nemzetet,
szolgákkal megtömje a’ Török mecsetet.
Itt magzattyok utánn az anyák jajgatván,
amott a’ gyermekek annyokot siratván,
itt a’ nők kesergvén eltüntt férjeikért,
amott a’ leánykák hű szeretőikért,
még a’ bús férjfiak megrázván lánczokot,
hasztalan’ forralták titkos bosszújokot,
csoportonkint mentek az örök rabságra,
sívó zokogással nézvén az országra,
mellynek kebelében jobb sorsra születtek,
‘s áh! soha nem képzett vészre neveltettek.
Lelkeknek gondolnád halavány nyájokot,
kik csak most hagyván el testborítékjokot,
Hermestűl űzetnek Cháron’ csónokjához,
‘s innen mord Plútónak kormos kapujához.

A’ királyné utánn színe Nemzetünknek

‘s maradék falkája fegyveres népünknek
réműlve szaladtak Posony’ várassába,
a’ rabló Töröknek erősb hatalmába
kerűlni engedvén ingatlan javokot,
‘s futásra nem termett temérdek nyájokot.
A’ pogány seregek gátra nem akadván,
‘s Balaton’ taváig hamar kiáradván,
kénnyekre töltöztek az életházakbúl,
csúf játékot űztek az erős várakbúl.
Csak Marótnál leltek Magyar vitézeket,
kik megállították ügyekezeteket;
de hozzájok képest felette kevesek,
‘s győzedelmeskedni nem lévén képesek,
áttörtt sánczaik köztt kard alá vonattak,
‘s jeles hűségekért felmészároltattak.

Tudgya, mi lett volna haldokló Honunkbúl,

ha dühös Szolimánt elpusztúltt lakunkbúl
eggy török barátnak[1] vásott bajnoksága,
kinek szava utánn fellázultt országa,
ki nem hítta volna zavartt Ázsiába,
hogy vissza hurczollya előbbi jármába.
Akkor Apollónak öntött formájával
Hercules’ képét is elvitte magával,
mellyeket valaha dicső Mátyásunknak,
ékesítésére legfőbb várasunknak,
Tráguri Jakabnak formált mestersége.[2]
De a’ vad Töröknek bamba kevélysége
nem volt képes élni sem diadalmával,
sem tőlünk elhurczoltt gazdag prédájával.

Dajkáló Angyala nevedék Honunknak,

bölcs igazgatója nemzeti sorsunknak,
szemlélvén ezeket mennyei székébűl,
‘s kitörűlvén könyét kesergő szemébűl,
sínlő Nemzetünknek fennmaradt Naggyait,
kik eggyütt siratták temérdek kárait
a’ fénybűl homályba lesüllyedtt Hazának,
a’ nélkűl, hogy nem rég keltt boldogságának
legázoltt virágját lábra segíthetnék,
vagy csak az utolsó vésztűl megmenthetnék,
sok jó sugarlással kegyesen nyugtatta,
‘s végre szíveiket illy szókkal biztatta:

«Ne haggyátok csüggni jó reménységteket!

Nem engedem veszni ősi fényeteket.
A’ Mohácsi hadnak éretlen buzgása
ne legyen földünknek utólsó romlása!
Elviszi Szolimán Hazánk’ dücsősségét,
elviszi népünknek ősi vitézségét.
Nézzétek, melly gőggel diadalmaskodik?
ál szerencséjében miként nyalkáskodik?
melly büszkén kérkedik Hercules’ képével,
mint híres erőnknek ragyogó jelével?
Apollónak mássát nem tudván böcsűlni,
mivel a’ vadságbúl ép észre serdűlni,
a’ kegyes Músáknak kies kebelében,
annyi mint puhúlni, buta törvénnyében.
Lesznek még eggykorig magyar pártossai,
kiket arra bírnak igértt oltalmai,
hogy felekre osszák Hazánknak Naggyait,
‘s felvirágzásának halasszák napjait.
De súlyos jármábúl gőgös hatalmának
keze alá jutván kegyes Austriának
végtére Nemzetünk, ismét virágozni,
ismét erejére fog majd lábbadozni.
E’ Felséges Háztúl hűven dajkáltatván,
‘s új veszéllyeibűl többször kivonatván,
ismét fényleni fog újjúltt dücsőssége,
tündőkleni neve, nőni vitézsége.

Végre eggy Főherczeg, mint Nádorispányunk,

Atyánk, Kórmányozónk, Bírónk, Kapitányunk,
tökélletességre viszi majd fényünköt,
mellyre segíteni omló Nemzetünköt
dücsősséges nevű Ősei kezdették,
mihelyt kórmányunkot kezeikbe vették.
Át fogja szép esze látni Jósefünknek,
mert neve Jósef lessz e’ bölcs Herczegünknek –
hogy hazaszerető eggy Nemzet sem lehet,
sem virágzásában előre nem mehet,
melly anyanyelvével belső kórmánnyában,
törvényszékeiben, köz oskolájában
élni nem ügyekszik, haltt nyelvvel kínlódván,
vagy olly idegennel fonákúl bajlódván,
melly kül nevelőktűl, fénnyének vesztére,
‘s örökös Urának nagy rövidségére,
a’ külső erkölcsnek vak imádásával,
a’ honinak pedig nyers útálásával
öntetik szívébe az ifiúságnak,
mellybűl gyámolokot reméll az országnak.

Láttya majd Londonnak fényes példájábúl,

Franczia országnak hatalmasságábúl,
hogy a’ művelt elme annya nagy fénnyeknek,
anyanyelvek pedig dajkája eszeknek;
és hogy soha olly nép fel nem jut sorsokhoz,
melly, hogy betörhessen a’ tudományokhoz,
mellyekkel amazok töstént ösmerkednek,
mihelyt a’ bőcsőbűl lábra verekednek,
idegen nyelveket kénytelen tanúlni,
‘s csak zöld vénségében kezdhet okosúlni.

Átláttya majd azt is, hogy hadi népünknek,

ha védője kíván lenni Nemzetünknek,
nem elég ragyogni vitéz merészséggel,
hogy megütközhessen ollyas ellenséggel,
ki a’ Nemzeteknek Történeteibűl,
‘s a’ Tudományoknak kincses szekrényibűl
számtalan sükeres hadi fortélyokot,
új sánczolásokot, hasznos szerszámokot,
a’ tartományoknak legkisebb szugait,
a’ folyóvizeknek kígyó járásait,
a’ hadi műveknek számos ágaival,
‘s a’ táborozásnak minden titkaival,
hadi oskolákban serényen tanúlván,
‘s kis korátúl fogva ezekben aggúlván,
kénnye szerínt játszik ama’ seregekkel,
kik a’ harczban élni nem tudnak eszekkel.

Láttya mind ezeket sok jeles példábúl,

‘s kiemeli végre méltatlan porábúl
korcsos fiaitúl megvetett nyelvünköt,
‘s jobb lábra állíttya hadi seregünköt.

Akarjátok tudni, érdemes Hűveim!

mikor tellyesednek jövendőléseim?»
így folytatta szavát Angyala Földünknek
egybegyűltt színéhez akkori Népünknek;
íme! jelt is adok, mellybűl onokáink
lássák, hogy enyésznek vészes nyavalyáink!

A’ Bánáti résznek eggyik falujában[3]

lelnek majd eggy képet a’ földnek gyomrában,
melly Herculest fogja rézben ábrázolni.
Szent Györgyi Kiss Antal[4] meg tudván fontolni,
hogy híres Istene az ó vitézségnek
legkiváltabb illik eggy Főherczegségnek
eggy Nádorispánynak kórmányzó kezébe,
oda ajánllya majd Jósefünk’ kedvébe.
De Nádorispányunk őtet levelével
‘s eggy gyűrűn kövekbe foglaltt Nagy Nevével
emlékezet gyanánt megajándékozza,
‘s Herculesnek képét Hazánknak áldozza
Szécsényi Ferencztűl szerzett könyvházába;
visszatérítvén így mássát a’ Hazába
annak, a’ mit elvitt Szolimán’ vadsága,
‘s böcsűlni nem tudott negédes vaksága;
‘s még itt sem tekíntvén tulajdon fénnyére,
hanem csak Honunknak dűcsőítésére.

De puszta jelével a’ szín vitézségnek

nem vet Jósef határt a’ kegyelmességnek.
Majd törvényt is szerez kellemes nyelvünkrűl,
‘s levonván majomnak nem termett népünkrűl
kölcsönvett zubonnyát hajdani Rómának,
magyarúl viteti ügyét a’ Hazának;
a’ vitéznek pedig oskolát állíttat,
mellyben Nemeseinknek útakot simíttat
megtanulására a’ bölcs bajnokságnak
szinte közepetténn ‘s nyelvénn az Országnak.»

Így szóllott az Angyal. Egek segítsétek!

Hazánknak e’ Gyöngyét soká’ éltessétek,
hogy, a’ mit elkezdett nemes kegyességgel,
végbe is vihesse bajnok serénységgel.

(1806.)

164. Tisztelete Marczibány Istvány Úrnak és Hitvessének.

Még Nádorispányunk ótta határinkot
ama’ dühösségtűl, mellyel várasinkot
a’ gőgös ellenség fenyegetni merte;
‘s még Felséges Urunk kegyesen szétverte
a’ hadakozásnak kormos fellegeit,
nagyobbra böcsűlvén szelíd gyümölcseit
a’ köz emberségre vonzó békességnek,
mint pusztító fénnyét a’ mord vitézségnek;
addig Marczibányunk kegyes Asszonyával,
mint népünknek Attya népünknek Annyával,
a’ szegény polgárnak szánta meg szükségét,
két jeles szerzéssel óván egésségét.

Láttam én küzködni a’ sok nyavalyával,

mint Sisyphus küzdött hajdan a’ sziklával,
e’ polgári rendet két fő várasunkban,
mióta jó egű ‘s termékeny Honunkban
a’ mocskos kereset a’ nagy drágaságot,
ez pedig meg szülte a’ nyomorúságot.
Itt eggy atya sínlett nyavalyás ágyában,
ki egésségének virágzó korában
gyermeket, cselédet táplált munkájával.
Áh ! de már nem győzvén hosszasabb bajával
a’ halál ‘s élet köztt tovább viaskodni,
keseregve nézte házát alkonyodni.
A’ lappangó éhség nyavalyát táplálni
‘s a’ lassú halállal nyilván czimborálni
látszott bús orczájánn kedves gyermekének;
még az epekedés serény hitvessének
erőtlenítgette dolgozó karjait,
‘s haszontalanokká tette szorgalmait.
Akkor már nem tudta szegény, mit ohajtson?
Életet kérjen e? vagy azért sohajtson
mennyei Atyánknak irgalmasságához,
hogy e’ rossz világbúl szóllítsa magához?
Mert romlása nélkűl tengődő házának
sem orvoslásokot nagy nyavalyájának
kevés vagyonnyábúl nem tudott szerzeni,
sem nyugodtt elmével sírjába sínleni.
Így vagy amúgy, látta mindenét pusztúlni,
látta feleségét, gyermekét kóldúlni.

Amott meg eggy anya, megfosztva férjétűl,

‘s körűl koszorúzva számos gyermekétűl,
bús nyavalyák alatt lerogyván lábárúl,
siralommal nézte beteges ágyárúl
naponkint olvadni vékony jószágait,
‘s jó nevelés nélkűl csünni magzattyait.
Nem volt elég, senyvét tűrnie testének;
nyugtát is enyészni érzette lelkének.
Fiai el kezdvén a’ jótúl fajulni,
‘s külömbféle gonosz útakra indúlni,
szemrehányások köztt költségért faggatták,
‘s epekedő szívét naponkint szaggatták;
még romlott leányi tőle elszélledtek,
‘s a’ legszemtelenebb életnek eredtek.

‘S íme! Marczibányunk engedvén szívének,

‘s Kegyelmes Asszonya jótevő Férjének
serényen gyúllasztván buzgó érzéseit,
felteszik magokban, hogy e’ szükségeit
a’ szegény polgárnak kegyesen enyhítik,
‘s Honunkot sok rossztúl menteni segítik.
Bő adománnyoknak fő segedelmével
új betegház épűl, ‘s ama’ Szerzetével,
melly Budánn asszonyi kórokkal bajlódik,
a’ Vízi Várasban egybe kapcsolódik.
Anger Klára Asszony szerzetes Népével,
mint eggy édes Anya Leány-seregével,
ápollyák már benne a nyavalyásokot,
‘s e’ Kegyelmes Párért szent sohajtásokot
küldenek naponkint az égi Atyához,
legyen Ő is kegyes jótévő Házához.

Friss volt még virágja e’ jótéteménynek,

ammint híre támadt eggy új szerzeménynek,
melly e’ jeles Háznak forrván jóvoltábúl,
új sereg nyavalyát vonnyon ki bajábúl.
Mint a’ jótévő nap nyári súgárokkal
az éjt megkurtítván, hogy hüs homályokkal
meg ne gátolhassa a’ föld’ tenyészését,
majdnem szünet nélkűl űzi termesztését,
még mind meg nem érnek a’ zöld vetemények,
‘s gyümölcsöt nem hoznak a fa-növötények.
Úgy e’ Kegyelmes Pár meg nem nyugodhatott,
még új szerzeménnyel módot nem mutatott
más eggy betegháznak felállítására,
a’ nyavalyáskodó férjfiak’ számára.
Ama’ fürdőt értem a’ Duna’ mentében
ó és új Buda köztt, mellynek környékében
klastromot építtet ama’ szent Atyáknak,
kik irgalmasságbúl a’ bús nyavalyáknak
atyafi készséggel orvoslást nyújtanak,
‘s a’ Beteg’ szívében Istenhez gyújtanak
egyszersmind illendő háladatosságot,
‘s az igaz erkölcshöz méltó buzgóságot.

Dücsekedgyen bátor zöld borostyánnyával

az igázó bajnok, ki véres kardgyával
holtt testekenn jut fel ama’ dücsősségnek
iszonyú fénnyére, melly az Istenségnek
csak rontani tudgya szép teremtménnyeit,
csak szaporítani nemünk’ inségeit!
Kérkedgyen az ál bőlcs furcsa elméjével,
ki az Országlóknak atyai szívével
visszaélni tudván, fényes tanácsokonn,
ragyogó frígyekenn, nagy újjításokonn,
mellyek porrá zúzzák a’ köz boldogságot,
vásárol magának kegyetlen nagyságot!
Csak azt nevezhettyük igaz dücsősségnek,
melly kárára nincsen a’ köz emberségnek,
‘s méltán csak azokot nézhettyük nagyoknak,
kik mások’ hasznával törtek nagyságoknak,
Istenségek gyanánt, törvényes nyomokot,
a’ nélkűl hogy sértsék szelíd szomszédgyokot.

Illyen dücsössége Kegyelmes Párunknak,

midőn állhatatos hasznára Honunknak
a’ nagy Lelkek közé felfelé szállanak,
kik jótévő szívvel mindent megáldanak.
Még nyavalyák lesznek múlékony földünkönn,
mellyek uralkodni szoktak nemzetünkönn,
még méltó böcse lessz az irgalmasságnak,
melly kész segítséget nyújt a’ gyarlóságnak;
mindaddig fenn marad neve Nagy Párunknak,
mindaddig Naggyai lesznek Ők Honunknak.
A’ szegény Betegek kúcsoltt kezeiket
az égre emelvén, ‘s nedves szemeiket
a’ jótévő Párnak függesztvén képére,
ünnepet ülnek majd emlékezetére,
valahányszor szünni érzik fájdalmokot,
‘s viradni szemlélik vártt gyógyúlásokot;
‘s fellábbadván végre rossz nyavalyájokbúl,
‘s rokonyikhoz jutván beteges ágyokbúl,
háladatos szívvel hirdetik Honunknak:
«Marczibánynak Háza volt szörnyű bajunknak
a’ mély sírnak szélénn kegyes Orvoslója,
kesergő szívünknek Nagy Vígasztalója.»

(1806.)

165. Háladatos Örömdal Marczibány Istvány Úrnak és Hitvessének tiszteletére.

Engedd NAGY PÁR! lyányaidnak,
hogy sokféle jóvoltidnak

sommáját

dallyokkal megtisztellyék.

Engedd gyenge öt rügyünknek,
hogy érzékeny örömünknek

forrását

hálájokkal megszentellyék.

Tartson Isten Vérednek
tartson épen Nemzetednek

fénnyére,

Szent Nevének nagy dücsére.

Dücsőíttyük a’ pórokkal,
kik küzködvén a’ kórokkal

érzik bő segédedet,
szent emlékezetedet.

Kérjük a’ sok víg szegénnyel,
kit megszánsz jótéteménnyel,

mennynek, földnek Istenét,
öntse Rád ki bő kegyét.

Vígasztallyon testépséggel,
ápolgasson kéjbőséggel,

‘s hosszabbítván éltedet,
tartsa frissen szívedet.

Áldást mondunk jó szívednek,
hangos hálát bő kezednek,

még zenghetnek nyelveink,
érezhetnek mellyeink.

Víg dalokkal emlegettyük,
ünnepekkel szentelgettyük

számtalan jóvoltodot,
szíves barátságodot.

A’ Hazának könyveiben,
maradékink’ szíveiben

fel lessz írva nagy neved,
‘s érdemekkel nyertt dücsed.

Oh! ha Isten irgalmunknak,
melly segédet nyújt társunknak,

átvisgállya nagy böcsét,
jutalmazza érdemét;

‘s hogyha gátot jóvoltának,
ránk vigyázó szent gondgyának

nem vetnek sok bűneink,
rosszra hajló szíveink;

Nemzetednek nagy fénnyére,
a’ szegények’ örömére

megtart nékünk Tégedet,
‘s messze nyújtya éltedet.

Megtart, ‘s édes vígságokkal

átfongatván éltedet,

bájos rósa illatokkal

meghinti ösvényedet.

Messze terjedtt birtokidnak

gyarapíttya hasznait,

hogy Hazádnak, szolgáidnak

boldogíthasd napjait.

Élemedvén, ősz korodnak

megkönnyíti terheit,

‘s fénnyével sok jóvoltodnak

felfrissíti kedveit.

Elszélleszti tagjaidbúl

a’ fonnyasztó kórokot,

messze űzi házaidbúl

a’ hervasztó gondokot.

Pátriárka kegyességgel

áldogatván népedet,

melly testvéri szívességgel

környűl állya székedet,

úgy élsz csendes vénségedben,

mint népünknek gyámola,

úgy mennybéli dücs-fényedben,

mint Hazánknak Angyala.

Vedd jó névenn lyányaidnak,
hódoló szolgálóidnak

szíves áldozattyait,
hálakiáltásait.

Vedd jó névenn hő mellyeknek,
hozzád, NAGY PÁR! hű szíveknek,

jó szándékú dallyait,
tiszta indúlattyait.

Tartson Isten nagy Nemednek,
tartson meg Hun Nemzetednek!

Ezt óhajtyák szíveink,
még pihegnek mellyeink.

(1806.)

166. Eggy kemény szivű Széphez.

Szánd meg sorsomot,
végezd kínomot!

Eggy parányi salygatással,
eggy érzékeny kéznyomással,

enyhitsd olthatatlan

lángomot.

Érted hervadok,
érted fonnyadok!

Fénnye nélkűl szép szemednek,
bájja nélkűl hű szivednek

mint a’ szomjú rosa

elhalok.

Nem találsz te hűbb szeretetet,
nem enyimnél hűbb tiszteletet.

Érted csüggök,
tőlled függök.

Ah ne hadd elveszni hűvedet.
Mi hasznod ha szenvedek,
hüs siromba süllyedek?

Ah! eszedbűl,
jó szivedbűl

el nem tűnhetek.
A’ föld nem ront engemet,
szétbontván hűltt testemet.

Siránkozni,
sohajtozni

várd el lelkemet.
Bár akkor mély bánatod
ne vallya bús szózatod,

hogy én voltam,
még fenn voltam,

leghűbb pásztorod.

(1807.)

167. Bacchus’ dicsérete.

Borozó ének.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben

emberségesb istenség.

Nálla nélkűl nincs inségben

szivtágitó könnyebbség.

Zevsz apjoknak nagy vendégi

ásítoznak, alszanak,

még Bacchusnak nedvességi

jó kedvet nem gyújtanak.

Ő a’ földi vigságoknak

lelkesitő gyámola,

ő a’ társos asztaloknak

gondszéllesztő angyala.

1. SOLO.

Mérges Zevsznek mennydörgése

csak rémiti szivünköt,

tűznyilának vak lökése

gyújtya, rontya földünköt;

még kegyetlen Marsnak karja

tűzzel, vassal látogat,

‘s itt az emberséget marja,

ott meg trónust irtogat.

Farsangszőrű maskarákban

üldözvén a’ szépeket,

nyögni haggya rút igákban

a’ leghűebb népeket.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

2. SOLO.

Júnó asszony tűkörénél

arra tűzi gondgyait,

mint forgassa fel férjénél

a’ világnak dolgait?

Öszve fűzvén eggy igába

a’ kétféle sziveket

dúzsnak, pórnak hajlékába

hinti a’ keserveket.

Vénus addig szétcsábittya

a’ szerelmes párokot,

‘s búval bajjal nyomorittya

bajnokinn a’ bájokot.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

3. SOLO.

Ámor sákba rejtett szemmel

lődözvén szét nyilait,

meg vegyíti gyötrelemmel

a’ szerelmek’ bájjait:

itt eggy szépet meghódítván,

jó nevére fótot tűz.

Ott eggy vénet elbódítván

langy tüzébűl csúfot űz.

Még Vulkánus műhelyében

sokkal rosszabb nyilt kohol,

mellyel minket vak mérgében

Zevsznek kénnye járomol.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

4. SOLO.

Bölcs Apollo szűz húgával,

fényt akarván gyujtani,

ép eszünköt nagy lángjával

agyon szokta fojtani.

Agg músái tar dalokkal

koldúlgattyák pénzünköt,

‘s jól lakhatván, bölcs harczokkal

háborgattyák kedvünköt.

Plútó addig ásogattya

földünkbűl a’ kincseket,

‘s rút bűnökre csábitgattya

velek a’ kis lelkeket.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

5. SOLO.

Szép Diána hüs berkekben

űzögetvén vadgyait,

műkerűlő rejtekekben

tölti túnya napjait.

Lesre küldvén sok kutyákkal

a’ faluknak szépeit;

a’ honőrző Pásztorkákkal

titkon űzi kéjjeit.

Még friss Hermes várasinkot

orcsürhével lepgeti,

‘s kinnal szerzett tárjainkot

éjjel nappal véseti.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

6. SOLO.

A’ mit e’ sok istenségnek

fel nem dúlnak kénnyei,

nem haggyák az emberségnek

azt Szaturnus’ bélei.

Felfalván a’ nagy tölgyfákot

kőszirtekkel birkozik,

‘s megrontván az érczmunkákot

országokkal töltözik.

Végre legszebb Szépeinknek

ránczba szedvén arczait

bajjal töltött életinknek

felkonczollya napjait.

A’ KAR.

Nincs Bacchusnál a’ nagy égben ‘s a’ t.

(1807.)

168. A’ haldokló Legény.

1.

Óh! melly szörnyek kínnyaim,
móta eggyért lángjaim

vésdegélik mellyemet,

gyötrik szívemet.

Eggyért a’ ki nem szeret
‘s pittyedtt szájjal megnevet,

nőni látván senyvemet,

fogyni éltemet!

Illy kegyetlen tigrisért
érzéketlen lélekért

én többé nem sorvadok.

Inkább meghalok.

2.

Ammint tellyes voltomot,
minden boldogságomot

jégszívének szenteltem,

mellyet tiszteltem;

kétes mosolygásokkal,
gúnyos térgyhajtásokkal

vette szívességemet,

fontos frigyemet.

Illy tüzetlen állatnak,
háladatlan fajzatnak

én többé nem hódolok!

Inkább meghalok.

3.

Ő azóta már kerűl,
már meg hozzám úgy repűl,

mintha hinné kínomot,

szánná sorsomot.

Bánatimban felderít,
jó kedvemben háborít.

Egyszer kérlel, hiteget,

másszor sérteget.

Illy kétséges járomban,
szemfényvesztő álomban

én többé nem tikkadok!

Inkább meghalok.

4.

A’ minap egy dús legény
nyalka, mint a’ vad belény,

kéregette lánczait,

vítta sánczait.

Ő szemébe salygatván,
‘s újjait megnyomgatván,

még a’ hold lesüllyedett,

karjánn csüggedett.

Illy futékony elmének,
állhatatlan lepkének

én többé nem áldozok!

Inkább meghalok.

5.

Felkeresvén házában,
haragomnak lángjában

mind szemére forraltam,

a’ mit fájlaltam.

Tartsd meg, mondám, szívedet,
‘a add hitetlen kezedet

másnak, a’ ki nem szeret,

‘a titkon megnevet:

Én ezentűl kedvedért,
tétovázó kényedért

szarvakot nem hordozok!

Inkább meghalok.

6.

Ő egy töltött pisztollal,
‘s födve egy zög fátyollal,

más szobábúl visszatért,

‘s talpig megdicsért.

Lődd le, úgymond, szívedet,
‘s tedd híresnek hölgyedet!

Én érted, még lyány vagyok,

mély gyászt hordozok.

Gúnynak vévén ingerét,
elragadtam fegyverét.

Bábod, mondám, nem vagyok!

Még ma meghalok.

7.

A’ gallyasba repűlvén,
‘s a’ halálra készűlvén,

a’ töltést kivájkáltam,

‘s jól megvisgáltam.

Mákszem volt a’ puskapor,
a’ golyóbis kék czukor,

mellynek bóttyán nap derűlt,

‘s két kéz eggyesűlt.

Hogy te véle frígyet vess,
‘s engem, mondám, megnevess,

arra én nem várkozok!

Még ma meghalok.

8.

A’ fojtást kisimítván,
‘s írását megsajdítván,

áh! melly kéjre olvadtam,

ammint olvastam!

Ő kilépvén lessébűl,
‘s kegy ragyogván képébűl,

rám nyújtotta karjait,

lőtte bájait.

Térgyeimre süllyedvén,
‘s karja közt elcsüggedvén,

érted, mondám, még vagyok

élek és halok.

(1807.)

169. Az elhagyott Leány.

Hát csak elhagyhattad

meghitt hölgyedet?

‘s gazdagabbnak adtad

lepke szívedet?

Könnyen megcsúfoltad

tiszta lángomot,

könnyen meggyilkoltad

boldogságomot.

Nézd a’ gerliczét; mint

sírdogál!

melly pár nélkűl nyugtot

nem talál.

Én is siralomban

töltöm éltemet,

‘s áh csak hüs síromban

végzem senyvemet.

Edzett szívű, érzéketlen

férjfi nemzetség!

mért tebenned olly hitetlen

a’ csábító édesség?

‘s áh! erőtlen lyánynemünkben

mért olly lágy a’ szív?

megcsaltt lángunk nyíltt mellyünkben

mért nem hűl el, mért olly hív?

Tik kegyes szívünkkel

mint laptával játszotok,

mellyrűl csak éltünkkel

húll le lánczotok.

‘S mégis tőlle hű szerelmet

kíván gőgötök,

mellyért gondot, bút, gyötrelmet

hoz kegyetlen nyűgötök.

‘S én illy szívkányáért

rontsam kedvemet?

Kegytelen jármáért

öllyem szívemet?

Tőlle csúfoltatni

haggyam lángomot?

tőlle gyilkoltatni

boldogságomot?

Mást választok én is

férjemnek,

‘s rabjármába fűzöm

kényemnek.

Így a’ kéj’ keblében

töltvén éltemet,

fenntartom böcsében

asszony díszemet.

(1807.)

170. (Szonett.)

Homályos fátyol lebeg környékemben

‘s elrejti árját titkos könyeimnek.
A’ sors, iriggye szép reményeimnek,

gúnyolva üldöz minden lépésemben.
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,

ah! hogy ne várjak végre boldogságot,
melly megdücsítse a’ szívbajnokságot

létemmel támadt súlyos tűrésemben?
Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.

A’ hajnal hozza már talán kezében,
a’ mi elrejtve volt a’ sors keblében;

‘s azontúl nem fogsz többet fohászkodni

villámja által eggy szempillantásban
örök vidámság támad e’ lakásban.

(A XIX. század első tizedéből.)

{fel}