151. Horátziushoz.

Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a’ vadaknak

járja lakásit.

Téged a’ farkas, noha fegyveretlent,
elkerűlt önnkint, mikor a’ ligetben
bútalan szívvel Lalagét dalolván,

szerte bolyongtál.

Ámde más törvény van az embereknél!
Emberek voltak, kik irígyen engem’
Laura’ karjábúl idegen helyekre

messze ragadtak.

Űzzön el zordon havasokra sorsom,
hol gyümölcságak soha sem virítnak,
‘s a’ deres földek beborítva nyögnek

lusta ködökkel!

Űzzön a’ naptúl kiaszott hegyekre,
hol ruházatlan Feketék tanyáznak!
Laura lessz nékem szeretőm örökké,

Laura barátném!

(1806.)

152. Lilla.

Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
‘s csókjára megrezzen a’ rózsalevél,
sír Lilla, ‘s az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.

«Ah! így fut előllem az édes öröm,
azóta hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét.»

Ezt mondgya zokogva, ‘s egy dombra ledűl,
hol szíve a’ szótlan keservre hevűl.
O Lyánka! mit bánod e’ csalfa’ kezét!
nem férjfi az, a’ ki megszegte hitét.

(1806.)

153. Gliczerához.

Ammint barna szemöldökit

Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét

átilletve magasztalod,

jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet

a’ szív! Meghalványodik

töstént arczolatom, háborodott eszem

elhágy; nedvesedik szemem,

‘s gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is,

árúllyák fene lángomot.

Égek, nem tagadom, fényes üszög gyanánt

égek, Kedvesem! akkor is,

még zög Dámon utánn nyájasan esdekelsz,

‘s bimbózó bizodalmamot

büszkén megtapodod. Jaj! ne halaszd tovább

eljegyzésemet! Ő soha

állandó szeretőd nem lehet; őneki

Dóris mindene. Boldogok,

kiknek szent kötelek szívhabozásikot

végzik, ‘s kiknek az eggy halál

hosszas kéjek utánn oltya szerelmeket.

(1806.)

154. Örzsikéhez.

Mit haragszol Örzsikém!

ha tán Marisnak termetét dicsérem?

Mért borúl be homlokod,

ha jó leánynak hirdetem Juliskát?

Ám ez által én amazt

szebb termetűnek, mint te vagy, sem ennek

feddhetelen életét

nem vallom érdemesbnek a’ tiédnél.

Vagy mivel te messze látsz,

csak órraiknak csúccsait se merjék

nézegetni társaid?

Hol látsz teremni olly kevély ibolykát,

melly hatalmas illatit

a’ rósaszálnak véllye meghaladni?

Nyíldogál-e líliom,

melly győzhetetlen bíborát ki merje

bajra híni hófejér

színével? Ámde a’ ki eltagadná

őmiatta balsamit

a’ szegfüvekkel mérkező ibolynak,

‘s a’ kis bájos érdemét

nem érezné a’ líliomfejérnek,

nem Fa Jancsi volna-e?

Súgári a’ kristálynak alkonyodni

látszanak, ha lángoló

gyémántka mellé tétetik, ‘s elájúl

fénnye megmeg ennek is,

ha öszvetartom bájoló szemeddel.

Ámde a’ kis kedvedért

e’ szép köveknek fénnyeit homálynak

véldegélni színlené,

hízelkedését nem de szemtelennek

tartanád? Nem érzek én

olly hűtelen szerelmet érdemidhez,

melly hazug dicséretet

hintvén elődbe, vakmerő dagályra

ingerellye gőgödöt.

Vagy tán, ha édes balsamok repűlnek

a’ szelecske’ szárnyainn

a’ fáknak új virágirúl előmbe,

elrekesszem órromat,

mivel szelídebb illatot lehelnek

arczaimra dallyaid?

Juliska jó, Mariska szép; de nékem

nem mutathat a’ világ

sem jobb leányt, sem szebbet Örzsikémnél.

Hogyha másnak e’ kevést

ezerszer annyi dísz között irígyled,

nem de gyenge szívedet

szint’ olly fonákúl nyughatatlanítod,

mint az, a’ ki őzzeit

átallya bölcs örömmel eddegélni,

csak mivel sok ügytelen

izzadva szerzett rozskenyérhez ülhet?

(1806.)

155. Koridonhoz.

Hasztalan ostromlod felséges igéretek által

hódíthatatlan szívemet,
furcsa eszű Koridon!

A’ mit az esdeklő szeretők nagy tűzzel igérnek,

azt győzedelmes férjeink
a’ lakadalmak utánn

többnyire hűltt vérrel jobb esztendőkre halasztyák.

Módatlan esküvésidet,
hogy soha semmi eset

hű tüzedet hozzám nem fogja eloltani, még élsz,

csak puszta szóknak ösmerem.
Önnmaga sem hiszi azt,

a’ mit előnkbe terít, ki hitelt érdemleni nem mer

eskütlen állításival.
Hogy felemészti beteg

szívedet a’ keserű bánat, ha továbbra halasztom

viszontagolni lángjait,
szüntelen’ emlegeted.

Én pedig, óh Koridon! csak képmutatásnak itélem

a’ legkesergőbb bánatot,
melly szomorú panaszit

válogatott szókkal folyvást el tudgya beszéllni.

Dagadni látom mellyedet,
mint mikor a’ vizekenn

domborodik ‘s meg vissza lapúl minduntalan’ a’ hab;

szerelmes orczád megpirúl,
csüggedező szemeid

fénylenek a’ tűztűl, melly benned forrani látszik;

‘s ez éppen, a’ mit nyíltt eszem
rettenetesnek itél.

A’ lobogó lángnak dühödő tüze messze kicsapván,

csak gyújt, emészt, és eltünik.
Én Eleket szeretem.

Nem fogad ő semmit; tüzeit nem festi előmbe

szóval; szerelme nem heves;
nem panaszollya baját;

‘s áh! Koridon, sebeit duplán kell érzeni annak,

kinek keserve szótalan.
Ollyan az én Elekem,

mint a’ néma Szegény, ki baját nem tudgya előnkbe

hangos panasszal festeni,
‘s nyögve mutattya sebét

a’ könyörű Szívnek, melly tán melléje vetődik,

még fürge nyelvű társai
szánakodásra veszik

a’ legkegyetlenebb fösvényt kéréseik által.

A’ gyenge szívű Útazó
láttya vajudni amazt

dupla keserve alatt, ‘s önnkint kétannyi adóval,

mint más Szegénynek nyújtogat,
megtömi árva kezét.

(1806.)

156. Eggy Közmondás.

A’ szűzeknek esküvési,
a’ véneknek táncz-szökési,

‘s a’ melly essők reggel húllanak,
nem sokáig tartanak.

(1806.)

157. A’ Veréb és a’ Gerlicze.

Szinte fagyos kebelét kezdette az árva mezőknek

nyitni az Aprílis; langyúlt a’ déli szeleknek
karjai köztt a’ hüs levegő; ‘s a’ dajka verőben
újjra felébredvén, rügyezésnek eredtek az erdők,
ammint eggy gyönyörű reggel szép kertbe repűlvén
sok Verebek, nagy dolgok iránt csevegésre fakadtak.
Itt szeretőjének buzgón festette az eggyik
álmait, esküdvén, hogy holnapig átdöfi szívét,
hogyha viszont lánggal nem akar könyörűlni szerelménn.
Ott meg amaz rokony asszonyinak nem győzte dicsérni
tegnapi estvéjét, mellyet sok tollas urakkal
eggy ifiú pintynél vocsorálván, tellyes örömmel
töltött. Ez hahotás szókkal rajzolta le virgoncz
társainak, mint fért be tömött csűrébe orozva
egy dúzs hangyának, gavalér parolára igérvén,
hogy mihelyest tisztdolga utánn ide vissza repűlhet,
új fogadójához mind elviszi őköt ebédre.
Megmeg amaz sok rettenetes diadalmakot írt le,
mellyeket a’ Verebek nem rég a’ büszke pacsérták’
táborainn vettek, nagy kárral kézbe kerítvén
eggy teleket, mellybűl azutánn meg visszavonódtak.

Szerte tekíntgetvén azalatt eggy fürge kanocska,

‘s a’ rügyező somfánn megsejtvén nyelves anyák köztt
eggy ifiú nőstényt, oda száll, ‘s hahotázva köszönti
a’ csevegő sereget, mellynél a’ kaczki menyecskék,
‘s a’ szemesebb lyányok mind régi baráttyai voltak.
Mint enyeleg köztök! mint jár kis nyelve! Szemébűl
mint löki a’ nyilakot! Szívét már ennek ajánlya,
már meg’ amarra nevet, mély sóhajtásokot adván
integetéseihez. Jeleket hány titkon emennek,
‘s megmeg amott eggynek hunyorogva beszélli szerelmét.
Végre az új Széphez fordúlván furcsa szökéssel,
kit csak imént érkezni tudott eggy pesti Guvernánt’
karja közűl gyermekfészkébűl, minden előző
udvariság nélkűl valamit kezd súgni fülébe.

Mit? Nekem illyeneket? mondá pattogva viszontag

a’ felháborodott nőstény. Melly durva merészség! ...
Tán azt véli az Úr, hogy bennem ... Mennyen azokhoz,
a’ kik az illy ... Bizonyos legyen arrúl, mondom, előre,
nem hagyom így e’ csúnya szotízt! Lessz még ma szerencsém,
a’ megalázásért számot kéretni az Úrtúl;
‘s ezzel az assemblét elhagyván büszke haraggal,
a’ rügyező erdőbe repűlt, ‘s eggy tölgyre felülvén,
borzadozó tollát órrával rendbe kaparta.
A’ leszidott Gavalér jól értvén régi csatákbúl
a’ jeladást, siető búcsút vesz az asszonyi néptűl,
‘s más rövidebb útonn haragos szeretője utánn száll.
Me voil[à], úgymond, ammint melléje leomlik,
drága kisasszonykám! ‘s egyszersmind térgyre borúlván,
merjem-e, szép Alakom! folytattya esengve beszédgyét,
várni szerencsémet? Ki nem állom birtoka nélkűl
holnapig életemet. Felemészt, ha nem oltya, szerelmem.

«Ah! que vous êtes bien brave! úgymond nyöszörögve viszontag

a’ könyörű Szépség, térgyérűl lábra segítvén
módos imádóját; ki lehetne kegyetlen az Úrhoz
illy vallása utánn? vagy mell Lucrétia győzzön
állani még eleven, heves ostromlásinak ellent?

Illy magos ígékkel mondtak sok semmit üdőnkint;

ammint omladozó tetejénn egy hajdani falnak
olly suhogás történt tőlök nem messze, minéműt
vad madarak tesznek borzas fészkekbe ugorván.
Pszt! valakit hallok! még itt sem szóllhat az ember
a’ kémrácza miatt! úgymond a’ lyánka susogva,
‘s a’ Gavalér mellűl egyszersmind félre vonódik.
Szétveti a’ másik szemeit, ‘s a’ falra tekíntvén,
láttya, hogy új fészkét eggy nőstény Gerlicze rakván,
édeleg a’ hímmel, ki az épűletre koronkint
friss szereket hozván, apolásban kérte jutalmát;
láttya veréb szívvel, ‘s oda inti mosolygva magához
félreszaladtt társát, kihez áh! melly sajtalan, úgymond,
a’ szerelem nyomoréki között a’ házas igának!
Nézze csak e’ buta párt, melly udvarisággal apollya
egymást! olly gyönyörűségrűl nincs bennek idéa,
mellyet az újságnak mindég más bájja okozhat.
Férje mikint burokol! ‘s neje melly vékonyka nyögéssel
illeti pór ajakát! Ha szemem jól láttya kerékded
képét, még ifiú asszonyka. Leszállok azonnal
hozzá, hogyha tovább látom mellőle repűlni
erdei erkölcsű párját, ‘s próbára veendem
asszonyi hűségét. Legyen itt szép Angyalom addig,
‘s nézze, mikint emelem nagy gondolatokra porábúl
e’ botor alkotmányt tüzes ostromlásaim által.
Lessz legalább, nem kétlem, okunk, hogy még ma nevessünk.

Ahha! minek mocskollya magát e’ durva canaillal?

mondgya viszont a’ büszke leány. Csupa férjfi-szilajság...

Ámde mikor mondom, hogy csak tréfának okáért

vítatom erkölcsét, úgymond hahotázva viszontag
a’ Gavalér. Soha én el nem búcsúzok eszemtűl
annyira, hogy még illy gyönyörű orczákot imádhat,
szívemet illy alacsony születésű bábnak ajánllyam.
Még ezeket mondá, a’ nőstény gerlicze mellűl
messze repűlt a’ hím, hihető, eggy vékony ebédért.
Nossza tehát verebünk sebesen lelövődik az ágrúl,
‘s módosan ugrálván, ah! melly szép barna menyecske!
mondgya nagyobb szóval, hogy meghódítsa előre
tán szilajabb szívét a’ csalfa dicséretek által,
‘s a’ nevető Széphez közelítvén, jó napot, úgymond,
Rósám! Illy gyönyörű asszony létedre dologgal
rontani kár magadot. Dámának kellene lenned,
a’ ki aranyt fejtvén, legfellyebb hogyha parányi
ujjaival szétbont, a’ mit más öszveakasztott.

Engemet a’ bal sors sanyarú munkához igázott,

mondgya viszontag amaz; mint erdei lyánka születtem ...

‘S hát azutánn? úgymond Verebünk. Illy furcsa szemeknek,

illy remek orczának tánczolva lezárni nyakárúl
nagy dolog e sanyarú jármot, ha tud élni eszével!
Adgy kezet, én téged’ Dámának teszlek azonnal.
Úri lakásomnál egy szép fészekbe vezetlek;
eggy tenyeres csatlóst fogadok ‘s eggy fürge komornát
melléd; étel, ital ‘s a’ mit csak szíved ohajthat,
untig elég lészen; sőt hogy koptatni ne kellyen
szárnyaidot, ha talán messzebbre ki kellene menned,
eggy pár sast tartok, mellyet hintódba fogathatsz.
Mindezekért nem várok egyéb szolgálatot annál,
hogy mint hű szeretőm bájos tüzeiddel apolgass.

Szíves ajánlását Kelmednek nagyra böcsűlöm,

mondgya viszont a’ Szép. Ám én férjemnek igértem
már hitemet, ‘s majd két esztendeje, hogy vele élek.
Kelmedet énnékem lehetetlen volna szeretnem.
A’ csupa vad szerelem szörnyű ádázat előttem,
melly buta kéj által megfojtván józan eszünkkel
a’ kegyesebb érzést, inkább rongállya valónkot,
hogysem vágyakodó szívünköt örömre ragadná.
A’ hűség egyedűl az igaz szerelemnek az annya,
melly maga már érzékeny öröm, ‘s melly szüntelen égvén
menyei vígságot mosolyog szívünkre naponkint.
Ez teszi a’ házas kötelességeknek igáját
annyira könnyűnek, hogy majdnem játszva visellyük.

Itt okos intését Verebünk hallgatni elúnván,

eggy ölelésemmel legjobb lessz erre felelnem,
mondá, ‘s néki esett egyszersmind, általölelvén
szárnyaival. De amaz nagy erővel visszataszítván,
ollyan ütést tett rá, hogy három araszra bakázott.
Éppen ezen jelenésre talált haza szállani a’ hím,
‘s hű feleségének látván illy ritka haragját,
a’ majd órra bukott verebet koppasztani kezdte.
Nossza tehát kiragadgya magát a’ durva csatábúl
a’ letiportt bajnok, ‘s felszáll törtt órral az ágra,
honnan könnybe borúltt szemmel sajnálta veszéllyét
visszamaradtt szeretője, kihez szígyennel osontván,
Par Dieu! Mademoiselle, soha még így asszonyi állat
nem fogadott, úgymond, kit enyímnek tenni akartam.

Nem de tanácslottam, mondá szeretője viszontag,

hogy ne ereszkedgyen soha illy otromba canaillal
semmibe. Ah! Mon cher, mint vérzik még is az órra!
Itt közel eggy szirtbűl jó víz forr. Jőjjön utánnam;
megmosom ott sebeit. Sűrű mellette az erdő,
csendesek a’ völgyek; nincs ott mit félni tanúktúl.

(1806.)

158. A’ Könyvek.

Könyveket olvasván, fordítsd meg bennek az embert,

hogyha világunkonn csendesen élni akarsz.

Mert azt állhatatos törvénynek nézik az Írók,

kik bölcs magzatikot nyíltt piaczokra viszik,

hogy csupa jóságban festvén úszkálni nemünköt,

a’ nemes erkölcsöt több kreditumba tegyék.

Ámde mikint a’ dőre bogár levegőnek itélvén

mindent a’ mi fejér, falba taszíttya fejét,

úgy te is eltévedsz, ha csak azt nem hordod eszedben,

hogy nem arany mindég, a’ mi szemünkbe ragyog.

(1806.)

159. Az Emberi Nemzetnek korai.

Mint maga eggy ember, szintollyan az emberi nemzet.
Gyermeki századiban csupa képzésekkel enyelgett,
a’ legnyilvánabb esetet meseszókba rekesztvén,
mellyeket a’ később maradék titkoknak imádott;
‘s kisded gondolatit kőltős piperékbe ruházván,
mellyek utánn most is láttyuk kapkodni az ollyan
bárdusokot, kik az ősi kobozt majmozni akarják.

Fejtődvén azutánn ifiú mellyében az első

várasi frígyekkel hevesebb indúlati, buzgó
szíve az érzékeny szépnek nyomozásira gyulladt,
melly Görögországban legfőbb pontyára repűlvén,
példa gyanánt szolgál még most is az emberi kéznek.

Férjfikorát kezdvén, esze nyílt, ‘s a’ tiszta valónak

titkos kincseihez be akarván törni, üdőtlen
vélekedési miatt véres harczokra ocsódott,
mellyek, mint az aranyt a’ tűz, tisztítani szokták
a’ csupa képzésnek szemetétűl gyermek eszünköt.

Most már csendesedik, ‘s ha fejét a’ kába salaknak

mocskos terheitűl megtisztíthattya egészen,
kellemetes vénségre jutand, ‘s eggy csendes akolnak
tévén a’ talabor földet, megnyugszik emésztő
harczaitúl vezetése alatt a’ kellemes észnek.
Mint maga eggy ember, szintollyan az emberi Nemzet.

(1806.)

160. A’ Ritmista.

Ammint az embert alkotá Prométeus

nyirkoltt agyagbúl, ‘s a’ tüzet

mellyébe fúván, látta, hogy pillogni kezd,

nem mondhatom meg, mint örűlt.

Formált azonnal más szelídebb termetet,

melly asszonyállat lett. Majd öszveült

e’ két szerelmes a’ gyümölcsös ág alá,

‘s áldotta képző mesterét.

Eggy pár elég, úgymond az emberalkotó;

terjessze önnkint nemzetét,

‘s mind öszveszedvén gyúrtt sarának söprejét,

eggy törpe képet alkotott.

Ritmista légy, úgymond. Mulassa éneked,

még élsz, az ollyan szíveket,

kik gyermek ésszel a’ negédes csillogást

szépségnek, a’ bakszökdösést

táncznak, ‘s daloknak vélik a’ vad harsogást.

Ah’ folyni látom véreket

szavadra, majd mikor tulajdon hasznodért

mord ütközetre biztatod.

De lessz üdő, mellyben Minerva’ karjainn

megnyílik elméjek, kivesz

otromba nemzeted, ‘s helyette bölcs tüzű

lantos poéták zsengenek!»

(1806.)

{fel}