141. Örzsike.

Nincs megyénkben szebb leányka

Örzsikénél.

Vénus sem szebb alkotmányka

termeténél.

A’ napfény nem hathatóbb,
a’ hüs hold nem bájolóbb

kék szeménél.

Hóval verseng friss fejére

homlokának.

Rózsaszínnel küzdik vére

orczájának.

Lantok úgy nem pengenek,
mint folyási zengenek

szűz szavának.

Első estve, hogy szemembe

tünt orczája,

melly ingerrel tört szívembe

bájszikrája!

Éjjel ő volt álmomnak,
nappal minden vágyomnak

eggy sommája.

Tűzgomolykint habzott vérem

szűk eremben.

Szörnyen harczolt a’ szemérem

hő mellyemben.

Már remények játsztanak,
már meg vászok víttanak

bús fejemben.

Pusztaság volt nagy világunk

rab szememnek;

bús legvígabb társaságunk

zártt szívemnek.

Elborúltak napjai,
háborodtak habjai

víg kedvemnek.

Kétességét nem tűrhettem

habzásimnak.

Angyalához elsiettem

vággyaimnak;

‘s megcsókolván hó kezét,
elbeszélltem kútfejét

kínnyaimnak.

Ő el kezdett könyezgetni

keservemre,

orvos szókot hintegetni

gyötrelmemre;

‘s földre sütvén kék szemét,
megvallotta visz tüzét

kérelmemre.

E’ szavára szétenyészett

komorságom,

sírporábúl feltenyészett

nyájasságom,

‘s ammint frígyünk érdegélt,
úgy naponkint nődögélt

boldogságom.

Nincs azóta olly bogárka

ösvényemben,

fészket nem rak olly madárka

kis kertemben,

mellyel dalt ne hímzenék,
édes kéjt ne érzenék

nyíltt keblemben.

A’ farsangnak kezdetével

esztendőre

kész lessz, mondgya, mindenével

a’ kendőre;

‘s majd ezenn ha átesünk,
a’ templomba költözünk

esküvőre.

Haj! be nagy lessz boldogságom

hű karjában!

Több mint földi menyországom

birtokában!

A’ király sem boldogabb,
jóllehet leggazdagabb,

országában.

(1806.)

142. Az Igazsághoz.

Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!
a’ setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel a’ Bölcsek csöcsömős korodban

felpiperéztek.

Azt akarták ők, hogy itéletidben
a’ gonoszságnak ne tekintsd személlyét,
és hogy a’ dúzsnak ragyogó arannya

meg ne vakítson.

Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl
meg nem ó téged’ szemeid’ homálya,
sőt hogy a’ vakság iszonyú dühökre

készti az embert.

Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,
mint nyomod nyelvét gonoszok’ javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet

pengeni hallván.

Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl
a’ kivontt pallos, mikor a’ hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott

fennyel igéri.

Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel
a’ szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog a’ betűknek

fénytelen elméd.

Vesd el a’ fátyolt! Kiderűltt egünkönn
felviradt a’ nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; ‘s te magad maradhatsz

ősi homályban?

(1806.)

143. Az Oroszlyány.

Forró Afrikának eggyik helységében,

mellynek oroszlyányok laknak vidékében,
öszvecsűdűlt a’ nép a’ legfőbb utszára,
tábori kürtöknek harsogó szavára,
hogy eggy új bálványnak felszentelésénél,
úgymint a’ várasnak örömünnepénél,
tiszteletet tegyen azon bajnokoknak,
kik fajzattyát víjják az oroszlyányoknak.
Azzal kérkedtek ők egész Afrikában,
hogy nincs olly oroszlyány széles határában,
mellyel úgy ne merne vitára kikelni,
hogy gyilkos körmének meg tudgyon felelni
minden fegyver nélkűl akárki közűlök.
Hitték is már sokan a’ csudát felűlök,
kik távulabb lakván, a’ csacska híreknek
örömestebb hisznek, mint saját eszeknek,
Az új kép is tehát, mellyet faragtattak,
‘s hat vén elefánttal helyre hurczoltattak,
óriás szabású bajnokot ábrázolt,
ki eggy nagy oroszlyányt vitézűl legázolt,
serénnyénél tartván még eggyik kezében,
‘s kérkedés mosolygván mord tekintetében.

Látta ezt eggy szarka mély álmélkodással,

‘s legottan kirepűlt hangos csacsogással
az oroszlyányoknak szomszéd tanyájába,
‘s bemenvén eggyiknek setét barlangjába,
«elhiggyeme, úgymond, hogy szép vitézségtek,
mellyel ekkoráig fénylett nemzetségtek,
annyira elfajúlt ősi virágjátúl,
hogy eggy nagy oroszlyány eggy ember karjátúl
gyáva macska gyanánt a’ földre sujtasson,
‘s vitéz lába alatt pardonért sírhasson?»
‘s elbeszéllte néki szokott csörgésével,
a’ mit imént látott tulajdon szemével.
Az oroszlyány viszont száját görbítgetvén,
‘s felelete közé megvetést nevetvén,
«ha minállunk, úgymond, a’ nagy mestereknek
olly divattya volna, mint a’ vitézeknek,
vésővel lehetne a’ vésőt czáfolni,
melly hazugságot mer ellenünk koholni.
Bálványképek ellen bálványt állíthatnánk,
kérkedő versekre ódát ordíthatnánk,
‘s írásink úgy vinnék szét az igazságot,
mint az embereké a’ sültt hazugságot.
De mink nem bajlódunk illyen fortélyokkal,
úgy megelégedvén a’ valóságokkal,
mint a’ vívó sereg gazdag prédájával,
mikor eggy nagy várast meghódít kardgyával,
a’ vezérnek hagyván azt a’ dücsősséget,
hogy ő gázolta le a’ sok ellenséget.
Jer velem!» ‘s ezt mondván mérges hahotával,
a’ várasba nyargal szárnyas postájával.

Javában dalolták szinte tetteiket,

égig magasztalván saját neveiket,
‘s tapsolást vadászván a ‘köz polgároktúl,
szerelmes szemeket a’ szép asszonyoktúl,
az új bálvány körűl a’ híres bajnokok;
sokkal tellyesebb volt örömmel homlokok
a’ dicséreteknek csiklandó hangjára,
mint a’ tar verébé szorgalmas annyára,
mikor eledellel szemléli szállani:
ammint meghallották szörnyen ordítani
a’ jövő oroszlyányt végénn az utszának.
Nossza tehát kiki útat tör magának
keresztűl a’ népenn ... Talán a’ vitára? ...
Nem; a’ legszomszédabb házak’ padlására,
‘s valamint a’ réműltt gőbölynek tulkai,
mikor megcsattannak az égnek nyilai,
zöld legelőikrűl öszve zavarodnak
‘s egymásnak hátainn haza tolakodnak;
ezek is a’ vésznek hátokat fordíttyák,
‘s nagy erővel egymást előre taszíttyák.
Kévék gyanánt döntik a’ sok asszonyokot,
kik futni nem győzvén, késtetik úttyokot;
gázollyák seregét növendékeiknek,
kik rést nem nyithatnak nagy lépéseiknek,
‘s mint mikor a’ zöld fánn zsinatot tartanak,
vagy menyecskéiknek verseket hangzanak
a’ buja verebek, ‘s eggy nagy pattanásra
nyil gyanánt felszállnak a’ szomszéd szénásra;
pusztán marad a’ fa, csendesség születik,
mellynek zöld pólyáit szellőcskék hűtgetik:
úgy marad a’ bálvány. – Gúnyos mosolygással
nézi az oroszlyány, ‘s eggy nagy ordítással
neki rugaszkodván, ledönti lábárúl.
Nevette a’ szarka eggy háznak ormárúl,
‘s elszállván örömmel országrúl országra,
kiterjedt a’ titok az egész világra.

(1806.)

144. Örzsikéhez.

Kit vársz ablakodonn Örzsike! szüntelen’
ásitván? kit akarsz csalfa szerelmeid

által jégre vezetni
megmeg nőtelenink közűl?

Eggy karcsú ifiút látok enyelgeni
óránkint aranyos tűköreid között;

látlak czifra ruhákban
kint szállongani karjainn.

A’ tánczos palotánn csak vele szédelegsz,
a’ játékhelyekenn csak neki pillogatsz.

Ő most kedvesed, ő most,
látom, mindened egykorig.

Hányszor fogja szegény sírva panaszlani,
hogy mint a’ recsegő szélanya, változik

szíved szüntelen,’ és hogy
első kellemetid helyett,

mint a’ dőre hajós, kit nevető szelek
a’ majdmajd habozó mélyre kicsaltanak,

kormos fellegeket lát.
Hányszor fogja sohajtani,

látván úttyaiban friss szeretőidet,
hogy rablánczaidot rólla lefejtegesd,

mellyek kénnyei ellen
még hozzád lebilincsezik;

vagy kétes kezedet, régi szavad szerint,
nászgyűlések előtt férjfikezébe tedd.

Óh! melly boldogok, a’ kik
álnok szívedet ösmerik,

‘s titkos tőreidet, mézbe takartt halál,
gyilkos lépfa gyanánt messze kerűlhetik;

vagy kik vészes öledbűl,
mint én, sok habozás utánn,

legfőbb kincseiket csalfa vizek közé
elhányván szaporán, eggy darab ágasonn

a’ már régen ohajtott
partot jókor elérhetik.

(1806.)

145. A’ Nefelejts.

Kiandalgván hüs kert ernyőmbe

eggy nyári napnak kezdeténn,

eggy Nefelejtske tűnt előmbe

zöld szőnyegénn.

Ah! benne, ammint rám mosolygott,

Laurámnak láttam kék szemét;

Laurámnak, ammint szála bolygott,

friss termetét.

A’ harmat szinte öntözgette

illattal tellyes arczait,

‘s tejcsöppecskékkel gyöngyözgette

kék fodrait.

Két csöppet láttam levelének

remegni gyenge széleinn,

‘s egyűlni végre sík öblének

hűs méllyeinn.

Eggy szép edénybe friss hantyával

áttettem e’ kis fajzatot,

‘s Laurámhoz vittem nagy pompával

mint zálogot.

Hadd intsen, Laura! Thirzisedre,

mondám, e’ kisded Nefelejts!

‘s ha vészek ütnek nőhitedre,

el ne felejts.

(1806.)

146. A’ Vízkórságos.

Annyira elterjedt Borosonn a’ vízi betegség,

hogy dagadó testét meg kellett végre csapolni.
Mind kiteríti tehát csapoló szerszámit előtte
a’ sürögő orvos, ‘s neki megy hordónyi hasának.
Ámde amaz kezeit szomorúan vissza taszítván,
elhívattya fiát ‘s illykép kezd szóllani hozzá:
«Nézd fiam! e’ szörnyű szerszámokot. A’ sok ivásnak
rettenetes követői ezek! Hosszabbka lehetne
életem e’ nélkűl. Most legjobb férjfi koromban
elhalok. E’ példát vedd jól szívedre. Iparkodgy
jobb nyomokonn, mint én, boldog vénségre kijutni.»
Többet akart más dolgok iránt még szóllani; ámde
a’ siető orvos ki akarván verni eszébűl
félénk gondolatit: «ha ki nem gyógyíttya vizébűl
a’ csapolás, úgymond, az Urat, még holta utánn is
mondgyon az Úr engem’ botorabbnak az ostoba lúdnál.»
‘S ezzel az orvosokot mind fel kezdette czitálni,
kik bizonyos szernek mondgyák a’ bőrvizek ellen
a’ csapolást, mellytűl soha meg sem halhat az ember.
Majd azutánn szomorú fia is biztatni akarta,
hogy csapolása utánn még szép vénségre kiérend;
ámde mihelyt czéllyát megsajdította szavának,
«ah! ne beszélly, kérlek, mondá mosolyogva viszontag
a’ beteg. Én tudom azt jobban. Soha sem vesz az ember
csapra egyéb hordót, hanem azt, melly szinte kifogyván
életadó folyadékaibúl, haldoklani készűl.»

(1806.)

147. Ámor a’ borban.

Nyájasan édelegtek

eggy heves napnak gyönyörű
nyugta utánn az álmos

rósa körűl az esti

hüs szelek, még ernye alatt
eggy múlató lugasnak,

hajdani lángjainkot,

‘s a’ szerelmeknek habozó
kínnyait emlegetvén,

Tállyait iddogáltunk

Dórisommal. Vészek utánn
édes öröm nevetni

a’ kikötő szigetrűl

a’ kevés kárral kikerűltt
tengeri háborúkot!

Olly sebesen repűlvén,

mint az éhes fecske szokott
méhek utánn rohanni,

érkezik eggy kis Ámor,

‘s arczainkot szárnyaival
pajkosan átsimítván

játszani kezd. – «Tipord le

a’ pogányt! úgymond rebegő
Dórisom; új bajokra

győzi lecsillapított

szíveinket!» – Talpra kelünk
hantos üléseinkrűl,

‘s rósa bogakkal űzzük

fel ‘s alá spalléri között
a’ rezegő lugasnak.

Ő enyeleg, kiszökvén

nyil gyanánt eggy lombüregenn,
majd meg amott beütvén,

‘s végre tekíntetünkbűl

eltünik. Mink öszveülünk
győzedelem-dücsővel

Tállyai balsamunkhoz,

‘s kérkedő hadnagyka gyanánt,
gúnnya között az elvertt

kellemetes latornak,

a’ reánk váró poharat
újra kezünkbe vesszük.

«Éllyen az álnok Ámor!»

mondgyuk egymásnak, ragyogó
gyöngyeit átköszönvén;

‘s élledező tüzünknek

ah! csak új habzása utánn
vesszük iszonnyal észre,

hogy botorúl megittuk

a’ kis Ámort is, ki magát
csalfa borunkba vette.

(1806.)

148. Klárikához.

Amott a’ hegynek zöld tövénn
eggy domb ül a’ völgy’ kezdeténn,

‘s ezenn parányi kis tanyám.
jer, nézd meg Klárikám.

Mellette csörg a’ friss patak,
mellynél bárányok játszanak.

Nem bő, de nékünk Klárikám!
elég lessz kis tanyám.

Előtte nagy tölgy gallyazik,
hol sok madárszó hangozik.

Körűlte szép gyümölcsös fák
‘s víg rósa-bokrocskák.

A’ nap nem éri ajtaját,
a’ szél nem rázza oszlopát.

Hő ahhoz vagy hüs át nem fér,
ki kis tanyámba tér.

A’ víznél, melly lent folydogál,
eggy fülmilécske sírdogál,

‘s a’ szirt felfogván dallyait,
megnyújttya jajjait.

Itt lelvén eddig kedvemet,
magam töltöttem éltemet;

de tiszta szivbűl osztozok,
ha véled lakhatok.

E’ kis tanyámban úr vagyok,
napestig bátran vígadok,

‘s mihelyt az alkony ágyba vet,
az álom rám nevet.

Ha megvisgálod Kedvesem!
tudom, megtetszik rejtekem.

Csak nő’ híjával van tanyám;
jer, térj be Klárikám!

(1806.)

149. A’ kan macska.

Eggy iszonyú kan macska lakott eggy búzamalomban,

melly basa mordsággal kikutatván minden udúcskát,
a’ sok egért, patkányt úgy mészárlotta rakásra,
mint nagy Akillesnek régenten dőre haragja,
drága baráttyáért, Trójának büszke vitézit.
Egyszer ezek, mikor asszonyihoz concertre kisétált
éjszaka, öszvelopódzkodtak. Hasaikra borúlván
élemetes dékánnyok előtt, elejébe csevegték,
rettenetes bajokot, ‘s iszonyú vérszomjai ellen
a’ miogó kannak keserű panaszokra fakadtak.
A’ remegő dékány ellenben, az égre tnkíntvén,
könnybebrúltt szemmel, «sajnálom, kedves Öcséim!
úgymond, sorsotokot. Tudom én, melly marczona dühhel
üldözi e’ vad kan nemeinket. Móta születtem,
nem tudok illy iszonyú gyilkost e’ búzamalomban.
Még ifiú voltam, csak nöstény macska vigyázott
e’ teli zsákok köztt. Szabadon szaladoztak előtte
gyermekeink, ‘s ha talán közelíteni mertek üdőnkint
vaczkaihoz, csak azért kaparított néha közűllök
eggyet körme közé, hogy rajtunk asszonyi jussát
űzvén, úrfiait fenntartására tanítsa.
Illyen arany koraink többé nem lesznek! Utánna
többen uralkodtak, kik alatt szűkűlni jusunkot,
‘s a’ dühös öldöklést láttam terjedni nemünkre.»

Mint mikor a’ Mester szomorúan festi csapásit

a’ haragos mennynek, mellyekkel az emberi fajnak
marha gonoszságit földünkön feddeni szokta;
öszve fohászkodván az anyák, elejébe pityegnek,
‘s gyenge leányaikot főhajtogatásaik által
szívreható intési utánn indúlni taníttyák.
Úgy az öreg poczkok ‘s az egér községnek atyái
sok szomorú áhhal kísérvén ősi panasszát
ősz fejedelmeknek, végtére fenyíteni kezdték,
virgoncz magzatikot, hogy ezen tigrisnek emésztő
körmeit ösmervén, lyukaiktúl messze bolyongnak.
«Hát mit együnk, mit igyunk? úgymond szavaikra viszontag
a’ tüzesebb vérű ifiúság. Jobbe lyukakban
rettenetes vajudások utánn eldögleni éhen,
mint veszedelmünkkel bajnok próbákra kicsapni?
A’ szomorú banyaleczke helyett jobb volna biz’ arrúl
szóllani eggykét szót, mint kellene marha dühétűl
e’ fene állatnak megmenteni drága nemünköt?»

Nossza tehát a’ szenderedő dékányra tekíntvén

a’ szomorú gyűlés, vizsgán tudakozza tanáccsát;
vélie, hogy nyilván a’ mord macskára rohanni,
‘s bajnoki virtussal porrá tördelni hatalmát?
vagy hadi fortéllyal titkos pórázba kerítvén
rettenetes körmét, mindaddig marni kegyetlen
oldalait, még béleibűl párája ki nem száll?
Vagy falatokba takartt méreggel kellene inkább
lármaütés nélkül Plútóhoz küldeni lelkét?
A’ felüdűltt dékány torkábúl félre köhögvén
a’ recsegő hurutot, «fiaim! mind hasztalan, úgymond.
Még egerek lesznek, macskák is lesznek örökké!
és ha ezen tigrist Plútóhoz még ma elűzzük,
holnap az új hóhért, fogadom, már hozza nyakunkra
mérgesen a’ molnár. Pedig azt még édes anyámtúl
hallottam sokszor, hogy jót soha senki se várjon
rosszak utánn. En hát, fiaim! legjobbnak itélem,
a’ kutató kannak csörgőcskét kötni nyakára,
‘s minden erőszaktúl megtartóztatni magunkot,
mellyért magzatitúl új bosszút kellene várnunk.
Így legalább, mikor ő vaczkábúl lesre kilappang,
vagy mikor asszonyitúl haza jön, kiki hallya közűllünk
a’ jeladó csörgőt, ‘s kaszamátájába szaladhat.»

A’ zsibogó gyűlés nagy örömmel vette tanáccsát

bölcs fejedelmének. Tapsolt a’ furcsa egérség,
még az öreg poczkok nagy eszét bámúlva dicsérték.
Ámde mikor kérdés kezdődött lenni azokrúl,
a’ kik végbevigyék, a’ mit Nagysága tanácslott,
eggyik imígy, a’ másik amúgy tologatta magárúl
másra ezen hivatalt, ‘s eggyenkint félre osontván
földre csapott szemmel, szomorú lyukaikba vonódtak.
Adni ugyan könnyű, de nehéz végezni tanácsot.

(1806.)

150. Fillis.

Fillis, Pestnek szép csudája,

sok Szerelmest megvetett,

kit koronkint ál orczája

rabbilincsre fűzgetett.

Fittyet hányt a’ Grófocskáknak,

kik sok pénzzel készteték,

görbe szókot a’ mátkáknak,

kik kezekkel kérlelék.

Én is végre megszerettem,

bátor tudtam kénnyeit,

‘s minden fortélyt elkövettem,

hogy meggyőzzem gőgjeit.

Nőtt buzgásom a’ veszéllyel,

szórtam vívó versemet,

még szerelmem rút fekéllyel

mind belepte szívemet.

Mint Petrarka úgy zokogtam,

molbúl vervén lantomot,

‘s mint a’ macska úgy miogtam

szép fülébe kínomot.

Már ahokkal, már jajokkal

ostromoltam sánczait,

‘s áh! a’ legszebb lessusokkal

fel nem birtam lángjait.

Elfutottam Ámorkához,

megbeszélltem sorsomot,

‘s arczra esvén ded lábához,

kértem, fogja pártomot.

Állyon bosszút olly leányonn,

a’ ki őtet megveti,

‘s a’ ki olly sok szép zsákmányonn

csak negédgyét hűtgeti.

Ő ezekre felhevűlvén,

kérésemnek helyt adott,

‘s a’ Praterba elrepűlvén,

nagy bosszúkot forgatott.

Itt találta szép annyával

a’ hadaknak istenét,

szép annyának udvarával

a’ szerelmek’ nemzetét.

Jó, hogy itt vagy! illy ígével

szólítván a’ bajnokot,

átkutattya friss szemével

itt amott a’ szuglyokot,

‘s öszve szedvén eggy lóczárúl

Mars’ sisakját ‘s fegyverét,

kölcsön kéri oldalárúl

eggy órára szép övét.

Erre a’ kert’ mellékében

új formába öltözik,

‘s eggy hadnagynak ál képében

Fillisünkhöz költözik.

Megköszönti nyers csókjával,

bármint ójja szűz aját,

‘s mellé omlik, jobb karjával

átölelvén oldalát.

Szígyen nélkül rajzolgattya

járattyának czéllyait,

pajkos szókkal szítogattya

a’ leánynak lángjait;

‘s termetének nőszíveknél

nagynak mondván kelletét,

elbeszélli a’ szépeknél

kéjjel töltött életét.

Mint tört át a’ szép lyányokhoz

a’ szülőknek gáttyain,

mint a’ féltett asszonyokhoz

a’ férjeknek zárjainn.

Melly merészen ostromlotta

a’ leghűvebb várakot,

melly fortéllyal hódította

a’ próbátlan bábokot.

Hogy kergette udvarábúl

kedvessének bús urát,

elragadván hű karjábúl

eggyet értő asszonyát.

Hogy költötte víg??kal

férjeiknek javait,

tenkre tévén száz árvákkal

negyven dúzsnak házait.

Mint csalt pénzt ki polgároktúl,

hogy kitartsa Fláviát;

portékákot kalmároktúl,

hogy ruházza Szilviát;

‘s részeg fővel a’ korcsmáknak

szétkardozván kannyait,

mint késztette a’ k??knak

hódolásra nyájait.

Szitkos, esküs vallásának

látván Fillis szent hitét,

‘s illy temérdek bravúrának

átösmervén érdemét,

«áh! úgymond, illy fő bajnoknak

én ellent nem állhatok;

íme szívem! E’ bájoknak

minden jót feláldozok.»

Óh! te majma Petrarkának,

vesd pokolba lantodot!

Add Aranyfi! bús árvának

gazdag ajándékodot!

‘S tik legények! házasodni

a’ falukra mennyetek!

Másra szoktak vágyakodni

a’ próbálttabb Fillisek.

(1806.)

{fel}