131. Czidli.

Dámon, hát csak elfelejted,

férjfi esküvésidet?

Száraz szemmel sírba ejted

pártod által Czidlidet?

Hányszor kérted térgyeidrűl,

hogy rabomnak tartsalak!

Hányszor mondtad ösztönidrűl,

hogy csak értem lángzanak?

Két nap múlva, hogy kezemre

fellobbantak vággyaid,

elcsökkentek zártt szívemre

tűzzel kezdett ostromid;

‘s megsajdítván ablakombúl

szép Rozílis’ termetét,

elszaladtál udvarombúl,

kóldúlgatni gyöngykezét.

Jaj! mit kezdgyen árva szívem?

Illy kegyest hol lelhetek?

Harmad napja, nem vagy hívem,

már is, nézd, mint söppedek.

Térj meg vissza hűltt ölembe!

még ma estig várhatok.

Ah! de az’tán bús mellyembe

eggy hegyes tőrt – álmodok.

(1806.)

132. Laurához.

Töltsük Laura! kedveinket;

múlnak napjaink.

Holnap tán már esteinket

fűzik sorsaink.

Nézd a’ rózsa, melly kertében

tegnap csillogott,

a’ kegyetlen dél’ hevében

már elhervadott.

Jer tehát a’ zöld mezőre,

üllyük a’ tavaszt,

kincset veszt, ki jobb üdőre

minden elhalaszt.

(1806.)

133. A’ Barátság.

Mónomotápában, hol még a’ tiszta barátság

mentt a’ képmutató etikétnek gyilkos evétűl,
eggy pár férjfi lakott. Bőcsőtűl fogva szerették
egymást sokkal erősebben, mint a’ kiket a’ vér
öszvecsatol. Soha nem vehetett a’ kancsal irígység
rajtok erőt, soha hírsusogás vagy vizsga gyanúság,
csendes szíveiket nem tudta vitára kicsalni,
‘s a’ mit az egyiknek nyújtott a’ furcsa szerencse,
azt a’ másika is bízvást nézhette javának.
Egykor amaz puha pelyheibűl felijedve kiugrik
éjszaka, ‘s társához nagy lépésekkel ügyekszik.
Jelt üt az ablakokonn, csenget, berepeszti az ajtót,
a’ nyugovó pitvarba rohan, ‘s a’ házi cselédet
szorgalom-ébresztő szókkal kifeszíti az ágybúl.
Addig az elréműltt háznak gazdája sietve
felveszi köntössét, zsebeit megtölti arannyal,
férjfi merészséggel kardgyát markába ragadgya,
‘s a’ küszöbönn beütő vendéggel szembe akadván:
«Szólly, mi bajod? Tán titkos irígy ólálkodik, úgymond,
élted utánn? vagy gyilkos orok házadba rohanván,
birtokidot dúllyák? Mennyünk, itt fegyverem! Állasz?
Avvagy pénzeidet magosabb játékra kirakván,
súlyos adósságot tették a’ kockavetőknél?
Kész az arany nálam, ‘s ha kevés, a’ drágakövekbűl
végy eleget hozzá. Vagy tán, folytattya derűltebb
orczával szavait, sanyarú szeretőre akadtál,
kit sem igéreteid meg nem győzhettenek eddig,
sem keserű panaszid? Jer hozzá. Néki ajánlom
mindenemet, ha örökre neked felszenteli szívét.»
Erre amaz gondfellegibűl napfényre derűlvén:
«mindezek útamnak nem voltak czéllyai, úgymond.
Kínádot köszönöm. Szomorúan láttalak ülni
eggy komor álmomban. Felijedvén, tudni akartam
sorsodot, és ha lehet, korlátot vetni bajodnak.
Ez vezetett hozzád. Hogy megcsalt álmom, örűlök.»

Óh! melly drága dolog, melly kincs a’ tiszta barátság!

A’ szomorú szívnek titkos méllyébe behatván,
hogy kinyomozza baját, kéretlen’ nyújtya segédgyét,
‘s gyenge szemérmünköt kíméllő szókkal előzi.
Egy nyomorúltt álom fel tudgya ijeszteni gondgyát,
hogyha baráttyának látszik hirdetni veszéllyét.

(1806.)

134. A’ rossz szívű Bölcsek.

Kik sem fejeknek dőre homállyait
a’ bölcs világnak szép leleményivel

fel nem derítik, sem goromba
szíveiket nemes érzeménnyel

meg nem javíttyák, nemde az oktalan
baromcsatákkal tartani látszanak,

mellyek szelídebb sorsra vágyni
vagy bajokot szemesen kerülni

nem képesek? Fél emberi szíveket
a’ bölcs örömnek bájja nem illeti.

A’ merre tetszik, hajtya őköt
a’ susogó hitetés, az ösztön,

mint a’ szelecskék a’ hamar engedő
nádat, vagy a’ vad gőblyököt eggy picziny

bojtárnak éles füttyenése.
Tik pedig, óh sanyarú vitákra

kitett Szelídek! kikben az emberi
felséghez illő, dücstelen, eggyügyű

erkölcsöt a’ vásott Gonosznak
rettenetes dühödési ellen

előre látó elme, tapasztalás,
jobb könyveinknek néma tanáccsai

nem védgetik, jaj! melly siralmas
sorsotok a’ kitanúltt latorral

rakott világnak nyomtalan úttyainn,
mellyekre jámbor nyájatok elkerűl

a’ széles ösvénybűl, hol egymást
döfdösik, űzögetik, tapodgyák

a’ sok tolongók! Hasztalan’ őrzitek
a’ tolvajoktúl kincseteket. Szemes

fortéllyok át tud hatni hozzá,
bár ha ki tértek is úttyaikbúl,

a’ legsetétebb szikla falak közé!
Sok szép ürüggyel kérlelik eggykorig

erkölcsötöknek szent negédgyét,
‘s hogyha goromba köcsögtetések

kívántt figyelmet nem lel előttetek,
mindaddig űznek, még vagy elállotok

a’ jámboroktúl, vagy kegyetlen
ostorozássok alól kihaltok.

Ők öszvegyűjtvén dúzs hagyományibúl
az ó világnak, drága szerek gyanánt,

a’ csalfa mérget, melly az embert
emberek ellen irígy dühökre

noszíttya, ‘s a’ most számosan élledő
bölcseknek éles könyveibűl csak azt

szedvén ki, mint mester találmányt,
a’ mi az észt nagyon is kinyitván,

a’ durva szívet jóra hevíteni
nem tudgya; büszkén megvetik érdemes

munkáit a’ jámbor Tudósnak,
a’ ki az embereket sekélyebb

mondások által jóra vezetgeti;
hiú dücsőköt, nyalka jutalmakot

kívánnak a’ megcsalt Nagyoktúl,
kiknek üres ragyogást szereznek;

‘s még vak csudálást szülni ohajtanak
a’ köz seregben, mellynek üres fejét

otromba gúnyokkal gyalázzák,
addig az ügytelenebb Tudóskát,

ki életével csúf viseléseket
dorgálni látszik, vélek üvíteni,

vagy szertelen kínszenvedések köztt
sírba hanyatlani kényszerítik.

Jó szívet és észt adgy nekem Istenem!
De hogyha e’ két mennyei dísz közűl

meg kell tagadnod tőllem eggyet,
a’ ragyogó tudományt tagadd meg,

‘s adgy tiszta szívet. Képed az eggyügyű
lélek, ha tűr is. Szörnyet az emberi

nemzetben a’ Bölcs, hogyha tündér
fénnye az embereket vakíttya.

(1806.)

135. Barátnémhoz.

Szedgyük a’ rózsát, valahol pirúlni
láttyuk útunkban, szeretett Barátném!
Még kinyíltt arcczal tövis ágaikrúl

ránk mosolyognak.

Melly ma bűbájos kebelét ajánlya,
holnap elhervad. Soha jobb üdőre,
a’ mivel kínál nevető szerencsénk,

el ne halasszuk.

A’ jelenlévő egyedűl sajátunk
A’ jövendővel bal eset parancsol,
melly irígységbűl örömünkbe szokta

önteni mérgét.

(1806.)

136. Klárihoz.

A’ sínlő hónak méllyibűl

a’ föld kiköltözik,

‘s új lelket vévén nedvibűl

friss zöldbe öltözik.

Széllednek a’ ködfellegek,

kék bóttyok felderűl.

Zsendűlnek minden termetek,

‘s a’ szív is meghevűl.

Illyenkor volt, hogy tégedet

először láttalak,

‘s megnyervén, Klári! szívedet,

szent frígyre birtalak.

Érezvén, csak hogy meg nem vetsz,

mint újjúlt mindenem!

és áh! azóta, hogy szeretsz,

melly boldog életem!

Jer hát Barátném! üllyük meg

frígyünknek ünnepét,

‘s eggy tiszta csókkal újjítsd meg

szerencsém’ kezdetét.

(1806.)

137. Az Aténabéliek.

Régi Aténának látván eggy híres orátor

vad Macedó által buzgón fűzetni veszéllyét,
elszalad a’ néphez, ‘s a’ szónokszékre felállván,
kezdi az ellenség’ szándékát fejteni, zordon
bajnokinak kész táborait rettegve leírni,
‘s a’ Haza’ védelmét nagy buzgósággal ügyelni.
A’ Görögök, kik lepke gyanánt enyelegve repűltek
szüntelen’ eggy gyönyörű bábrúl más gyermek örömre,
a’ helyes intőnek szavait mind füstbe bocsátván,
mintha nem illetnék ügyököt, csevegésnek eredtek.
Nossza elő hurczollya tehát a’ mérges orátor
szónoki fortélyit, tüzesen szóllíttya tanúknak
a’ remegő falakot, sírjokbúl vissza idézvén
bajnoki őseleit, halavány szájokba kegyetlen
dorgákot rakogat, gúnyol, kérdéseket ébreszt,
öklözi ambóját, lábával mennydörög, ordít.
Hasztalan! A’ Görögök hallván eggy tompa zsibongást,
‘s gyermekeket látván egymásnak kapni hajába,
mind e’ kellemetesb néző játékra tolódtak.
Akkor amaz mérges nyilazásit félbe szakasztván:
«mennyei gondviselőnk, úgymond, Ceres asszony elindúlt,
még mikor e’ földönn oktatta ekézni az embert,
eggy friss fecskével ‘s eggy gyors kígyóval az útra.
Félnapi járat utánn eggy széles vízre akadtak.
Késedelem nélkűl neki ment a’ szőke folyónak
a’ sziszegő állat, ‘s a’ tulsó partra kiúszott,
még amaz átevezett lebegő szárnyával az égenn.»
«Hát Ceresünk? úgymond, kívánt figyelemre ocsódván
a’ zsibogó Gyűlés: Ceresünk átmente utánnok?
vagy mit tett egyebet?» – «Szitkát öntötte reátok,
mondgya viszonytag amaz, látván már akkor üdőtlen
szíveteket, melly bábörömért meg tudgya veszéllyét
vetni Hazájának, ‘s gyermek viadalra nevethet,
még Fülöp a’ Görögök’ földjére berontani készűl.»
Így a’ csélcsap eszű népet figyelemre ocsítván
a’ mese-hűvelyező, könnyen közlötte tanácsit,
‘s a’ felüdűltt sereget Fülöp ellen harczra vezette.

Ilyen az emberi szív még most is. Mondgy neki százszor

fontos igazságot, szavadot mind szélnek ereszti.
Ámde viszont mély rejtekeit megnyittya örömmel
a’ meseképeknek, ‘s mindaddig apollya eszével
tündér púpjaikot, mellyekkel rakva születnek,
még az igazságnak méltóságára emelvén,
kész az okossággal harczokra kikelni miattok.
Éltes ugyan Földünk, melly dajkálgattya nemünköt
gazdag rajzatival, de ölénn még gyermek az ember.

(1806.)

138. Thirzis’ sírja felett.

Melly szörnyű öldökléstek,

hervasztó bánatok!

Óránkint nő gyötréstek,

óránkint számotok.

Könyekben úszdogálnak

álmatlan éjjelim;

új kínra nyíldogálnak

aggódó reggelim.

Ó sors! melly hív ölembűl

elvetted férjemet,

mit késel, bús mellyembűl

kihíni lelkemet?

Adgy vissza Thirzisemnek,

kit elföd e’ halom!

Mi haszna életemnek,

ha őt nem birhatom?

Ő volt e’ búk’ honnyában

eggyetlen gyámolom.

Ővéle ah! sírjában

hanyatlik csillagom.

Repedgy meg árva szívem,

végezd habzásimot!

Hadd lellyem itt, hol hívem,

ohajtott partomot.

(1806.)

139. Julishoz.

Nézd Julisom! melly vágyakodó bongással ügyekszik

a’ Mádi bornak két darázs
mennyei balsamihoz!

Lejtegető lebegések utánn ajakára repűlnek

a’ mézpohárnak, szürcsölik
a’ veszedelmes aranyt,

bátran ereszkedvén álnok síkjára; ‘s megázván

elvégre zsembes szárnyaik,
átölelik tüzesen

egymást. Már ez esik, társátúl visszanyomatván,

a’ híg halálnak, már amaz,
illatos enyve közé.

Játszani gondolnád őköt, szerelemre hevűlni

a’ lépes áldomás utánn.
Ők pedig azt ügyelik,

mellyike éllyen meg, bátor révpartra kimászván

társának ázott vállainn,
‘s mellyike bukjon alá?

Illyenek ám Julisom! kik csak nyereségnek okáért

kötnek szerelmes frígyeket!
Egybekelések utánn

egymás’ kincseihez férvén, a’ mocskos irígység

megtántoríttya szíveket.
Szürcsölik a’ gyönyörű

balsamokot mérték nélkűl, kiki mostoha szemmel

nézvén az édes kelyheket,
mellyeket ínnye szerínt

élő társa ürit, ‘s ha talán köz örömre fakadni,

‘s egymás’ ölében látszanak
mennyei szívlebegést

érzeni némellykor, még csüggedezéssek alatt is

mind azt arányzák gondgyaik,
mellyik eredgyen előbb,

kincsmaradéki utánn pihegő társának ölébűl,

mélly gyásszal átvontt hintajánn,
érdemes Őseihez?

(1806.)

140. Vizdomfi és Frankvári.

«Nincs vak eset, mondom. Törvényes renddel erednek

szüntelen’ a’ születő dolgok szükséges okokbúl.
Láncz az egész Minden, mellynek gyűrűi, az első
szernek foglalatos lététűl fogva, naponkint
gyűlnek, már egyenes sorban nagy számra tenyészvén,
már meg az ős tőtűl ridegebb ágakra szakadván;
mint mikor a’ fának kis kezdete gyenge gyökérbűl
vékonyan élledvén, sok ezer gallyakra feloszlik.
A’ mit eszem gondol, szóll nyelvem, szívem ohajtgat,
‘s a’ mit ezen tűznél müvelek Frankvári Urammal,
úgy vagyon ős eleink mozgásival összecsatolva,
mint az üdő, melly most elhabzik, az akkori korral.
Eggy kis eset lett volna külömb, mikor ősi Vezérink
első sánczaikot felhányták szőke Tiszánknak
Szolnoki partyainál, sok máskép volna Hazánkban.»

Illyen szókra fakadt az öreg Vizdomfi az elmúltt

télnek vége felé, eggy estve kis asztala mellett,
szinte bevett vocsorája utánn, Frankvári Ferencczel
a’ szabad ember iránt bölcs értekezésbe merűlvén.
Tűz vala mellettek, friss víz jó borral előttök,
néhány tűzrevaló fahasáb Frankvári’ kezénél,
‘s a’ picziny asztal alatt eggy jó nagy házi komondor.
Nagy Logicus lévén, ‘s könyv nélkül többnyire tudván
a’ szilogyismusokot, melyekkel az oskolakönyvek
válogató kénnyét szokták mutogatni nemünknek,
ámde viszont velejét ezen oskolabéli vitának
át nem igen látván máskint gyakoratlan eszével,
gyermekes ergókkal kezdé Frankvári amannak
bántani mondását, melly nem fért büszke fejébe.
Akkor amaz: «Frankvári uram! tán eggyet is értünk,
úgymond; csakhogy az Úr más szókkal szokta kitenni
a’ mit imént mondtam. Hozzuk jobb fényre, ha tetszik.
Élni akar minden, ‘s örök életet adni nemének.
E’ tehetős ösztön látszik gerjeszteni mindent,
a’ mi kerek színénn földünknek szembe akadhat.
Ámde az eggyiknek, hogy ezen czéllyához elérjen,
több kell vagy kevesebb, mint a’ másiknak. Az érczkő
puszta vonás által születik morzsányi rügyébűl,
‘s puszta vonás által helyben gyarapíttya valóját.
A’ fa szopik, ‘s már annya’ tejét többféle nyirokra
szűri le csőveivel, kit magnak, gyenge virágnak,
kit takaró hajnak, csemetének, dajka levélnek;
ámde csak eggy helyhez lévén munkái csatolva,
mellyeket eggyformán látszik végezni koronkint,
a’ szabadabb kénytűl méltán fosztottnak itéllyük.
A’ bogarak, férgek, madarak, ‘s a’ többi baromság,
mind szabadon járják földünköt, szerte bolyongnak
a’ vizek’ árjaiban, szabadon repdesnek az égben;
ámde be van mégis másmás korlátba szorítva
mindenik, élet után járó munkáira nézve,
mellynek egész környét átnézheti emberi elménk,
‘s mellynek zárjai köztt eggyformán élnek örökké.
A’ barom is választ, de csak abbúl, a’ mi nemének
több kevesebb szüksége szerínt elejébe van adva,
mint örökös jusrész. Kicsiny ez, sőt majd elenyészik,
hogyha magunkéhoz tesszük: mire nézve szabadnak
válogató kénnyét olly vétek volna nevezni,
mint birodalmaihoz képest a’ Persa királynak,
eggy majoros szolgát gazdagnak, jóllehet ennek
annyi legyen, hogy társaihoz soha kérni ne mennyen.

Minket is illy ösztön bizgat mindenre; de minthogy

végtelen a’ környék, mellyben kénnyére kereshet
válogatott eledelt, ‘s fenntartására nemünknek
eszközököt fortélyos eszünk, szemeinkbe nem ötlik
a’ kiszabott törvény, melly országollya valónkot,
szinte mikint az sem, hogy számtalan ágra feloszló
‘s bármellyféle nevű munkái az emberi nemnek
szüntelenn’ egyenlők, valamint a’ többi világé.
Még soha e’ földönn nem volt olly emberi állat,
a’ ki eszénn lévén, nem szerzett volna magának
életadó eledelt, ‘s ki nemének magzatok által,
vagy ha talán a’ sors nem nyújtott illyen örömre
néki tehetséget, legalább nagy tettei által,
fényes örökséget nem próbált volna keresni.
Erre iparkodván, kiki asszonyt néz ki magának;
magzatit a’ szomszéd’ maradékival öszve csatollya,
frígyeseket gyűjtvén illy móddal gyenge nemének,
kik keresett javait szaporítani ‘s védni segítsék;
mesterkedni tanúl azalatt a’ furcsa baromtúl,
‘s a’ miket őseitűl hallott, vagy azóta tapasztalt,
hogy nyomozó ésszel kezdett mindenre vigyázni,
gyermekinek, fő kincse gyanánt, szájokba beszélli;
majd azutánn, ha erőre jöhet segedelmei által
sok maradékainak, gyűlöltt uraságra ügyekszik,
már hitetésekkel, már ellenséges erővel
a’ gyengébb jövevényt súlyos jármába kerítvén;
és hogy tetteinek mind eggy mondásba rekesszem
czéllyait: élni akar, ‘s örök életet adni nemének.

Sokszor ugyan szomszédgya miatt, kit meg nem igázhat,

több ösvényi közűl a’ rosszabbikra kerűlni –
mint mikor a’ vízenn a’ szél elkapja hajóját
a’ haza indúló kalmárnak puszta helyekre –
sokszor az életnek fonalát ógatni akarván,
kénytelen azt a’ rajta ütő gyilkosnak od’ adni –
mint mikor a’ farkas bárányseregekre rohanván,
a’ kuvaszok’ dandári között sírjába hanyatlik, –
sokszor eszét a’ vélekedés hamis útra vezetvén,
ott keres oszlopokot fenntartására nemének,
hol maradék nélkűl örökös mélységbe lesüllyed,
ott ragyogást, hol puszta homály leskődik utánna,
ott eledelt sokszor, hol titkos mérgek alusznak,
ott igaz erkölcsöt, tudományt és várasi rendet,
mellyek eszét nyitván, szívét a’ jóra hevítvén,
állati sorsábúl méltóbb czélokhoz emellyék,
hol dühösebb állat minden véltt díszei mellett
‘s oktalanabb vad lessz bármely otromba baromnál:
ámde igaz még is, hogy illy fájdalmas esetben
szüntelen’ olly jónak választására ügyekszik
önnkint, melly szeretett voltát fenn tartsa nemével,
és hogy igaz rosszhoz, melly megsérthesse valóját,
akkor szít egyedül, mikor ezt legjobbnak itélni
kénytelen a’ sok köztt, mellyek szándékit elállyák.»

Rázta fejét azalatt, ‘s dúltfúlt Frankvári magában,

nagy nehezen várván, hogy amaz befejezze beszédgyét,
mellyre tudós tűzzel próbáinak oskola rendét
megmeg elől kezdvén, «jót, rosszat az ember akarhat
szüntelen’ egyformán, úgymond, és semmi tehetség,
semmi erő nincsen, melly engemet arra vehetne,
hogy tegyem ezt vagy amazt feltett szándékaim ellen,
vagy hogy az olly dolgot, melly fel nem múllya erőmöt
jobb, gonoszabb végzésem utánn el haggyam enyészni.
E’ tüzet én fával táplálhatom, úgye? ha mindgyárt
annyira is, hogy az ágasokot meggyújtsa felettünk;
vagy pedig azt tehetem, megvonván tőlle, ha tetszik,
a’ kiszabott eledelt, hogy sínlő lángja kihallyon.
Most hát azt akarom, hogy azon korig el ne aludgyon,
még ez edényekbűl a’ bort ki nem isszuk egészen,
‘s azt az erőt, végzésem utánn, melly józan eszemnek
dictámennye szerínt történt, én látni szeretném,
melly akarásomnak meggátolhassa gümölcsét.»
Ezt hevesen mondván, felkap nagy lármaütéssel
a’ fahasábokbúl, mellyek mellette feküdtek,
eggyet azért, hogy tápla gyanánt a’ tűzre hagyítsa.
A’ kutya ezt látván, megijed, ‘s feldönti az asztalt,
mellyrűl a’ sok üveg, bor, víz a’ tűzre omolván,
ezt sebes árjokkal mind eggy szikráig eloltyák.
«Örzsike! hozz gyertyát, mondá Vizdomfi kaczagva,
hogy tehetős akarattya szerínt Frankvári Uramnak
fenn tartott tüzemet friss lángra kigyúllani lássam!»

(1806.)

{fel}