121. Eggy ártatlan Felelet.

Mint vagy Palócz? Cserháti tartományodban

ritkúle már az ostoba?

«Azóta, hogy Nagyságod onnan elszakadt,

előbbi számok megfogyott.»

(1806.)

122. Apollóhoz.

Hasztalan édesgetsz lauruskoszorúval Apolló!

nem dalol illy bérért verseket, a’ ki okos.

«‘S megveted e’ koszorút?» Fogy előbbeni dísze azóta,

hogy kiki társának tiszteli véle fejét.

«Hát mivel éllesszem tüzedet, melly sínleni látszik?»
Adgy te nekem Laurát, ‘s lantom azonnal üdűl.

(1806.)

123. Eggy Szerelmetlenre.

A’ szeretet csupa lelkekben gyakorollya hatalmát,

‘s a’ dühödő kéjnek rút tüze barmot igáz.

Mértéklett szerelem gerjeszti az emberi szívet,

melly eszesebb kéjet langy szeretettel egyít.

Tégedet a’ szerelem nem bánt. Mit itéllyek irántad?

Hogy csupa léleknek tartsalak, azt ne remélld.

(1806.)

124. Boriskára.

Félti Boriska urát, ‘s ha szemit más nőre szögezni

láttya, egész hétenn futtya szerelmes ölét.

Esztelen! A’ gyermek, ha nem adsz neki rendes ebédet,

éhe miatt titkon pór inasoddal eszik.

(1806.)

125. Eggy goromba Poétára.

Szabad dühökkel ostromolta

sok régi bárdus honnya’ népeit;

azért nevezte a’ gorombát

bárdusnak ó Romában a’ deák.

Te tűrhetetlen büszkeséggel

megmardosod legjobb barátidot.

Tiéd tehát a’ zöld borostyány;

te vagy bizonnyal a’ mi bárdusunk.

(1806.)

126. Laurához.

Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk

engemet eggy üdeig messze ragadni talál,

‘s más valamelly Szépség érzékeny lángjai által

szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;

meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas

a’ halavány holdnak felkerekedni körét,

szíves örömre fakad, mert fényleni láttya belőlle

nyomdokit a’ napnak, melly nyugovásnak eredt.

Mért ne szeressem hát a’ Szépségeket én is,

kikben díszeidet, Laura! ragyogni lelem?

(1806.)

127. A’ Tavasz.

Érkezik al szelekenn a’ zöld tavasz;

olvad a’ komor tél,
‘s a’ nyíltt folyókonn dúzs hajók lebegnek.

Omlik az aklokbúl a’ víg barom;

elsiet tüzétűl
a’ lomtalan rétekre a’ parasztság.

A’ falunak kaczagó szépségei

friss cziczákra gyűlnek
a’ holdvilágnál, ‘s a’ kevély suhanczok

tölgyfa tekét vernek; még pőrölye

a’ serény kovácsnak
a’ vasdorongot nyögve vékonyíttya.

Most szedegess ifiú nefelejcseket

a’ szabad mezőkönn
hű Klórisoddal. Most derítsd fel ollykor

ágbogas ernyek alatt langy szívedet,

esti társaságban
a’ gondokot jó borba mártogatván.

Most telepedgy le setét árnyékiban

a’ hüvös ligetnek,
hol párosan sétálgat a’ szerelmes,

hol zomok asztalokonn gyomrát tömi

a’ garázda polgár,
‘s a’ szomjazó tisztecske sert haboztat.

A’ tornyos kapukonn szintúgy behat

a’ halálnak íjja,
mint ajtajánn a’ senyvedő szegénynek;

‘s lengeteg éltünknek rövidebb kora,

hogysem el lehessen
későbbre bölcsen hagyni kéjjeinket.

Téged’ is elhínak hörgései

a’ hideg halálnak
a’ czinteremnek gödrös udvarába;

hol ha setét sírodba szorúlsz, soha

nyájas asztaloknál
híres Tokajnak híg arannya mellett

nem fogsz énekeket harsantani,

sem zomok karoddal,
a’ czimbalomnak pelypegése mellett,

víg lakadalmakban nem forgatod

általizzadásig
a’ vőlegénnyel pillogó menyasszonyt.

(1806.)

128. Julis a’ tánczban.

Te, kit korodnak ősszei

még el nem leptenek,

‘s kit már Hazánknak Szépei

több tűzre vettenek;

tekintsd meg egyszer hölgyemet,

‘s nyomozd ki díszeit;

legeltesd rajta szívedet,

‘s itéld meg ékeit.

Nézd, mennyi renddel sürgeti

a’ lejtnek módgyait!

melly kellemekkel élteti

mozdúló tagjait!

Legényink öszve állanak,

csak őtet nézgetik,

‘s azok köztt, kik most lyánzanak,

legszebbnek hirdetik.

Zsendűlő rózsát képzenek

szemérmes arczai,

hol gyöngyfejérbe sínlenek

vérének habjai.

Szemének kéklő fénnyei

szelíden lángzanak,

‘s mosolygó csüggedései

szerelmet gyújtanak.

De már felünkre érkezik

dalmérő lábainn!

Öntött arannyal mérkezik

hajfürtye vállainn.

Eggy pillantása rám nevet,

áthattya mellyemet,

‘s ammint mellettem lejteget,

ellopja szívemet.

Még egyszer vissza rám tekint,

újjítván tánczkörét.

Ah! most, most nézd ki részenkint

bűbájos termetét!

Imádgya bár az ízmajom

vidéki Szépeit!

én szebb Julimnak lantolom,

még élek, díszeit.

(1806.)

129. Vénus és Ámor.

Eggy gyönyörű dombot választván nyári lakásúl

Pindusnak ernyes oldalánn

vérszemes Ámornak szép annya, kivitte magával

Cyprus-szigetbűl gyermekét,

hogy buja lángoktúl mentt érzésekre tanítsa

e’ szent ligetnek eggyügyű

népe között, hova még a’ romlott várasi erkölcs

mindaddig át nem hathatott.

«Fébus’ húgaihoz feljárhatsz játszani,» úgymond

virgoncz fiának, kit kezénn

eggy kies alkony utánn mulató kertébe vezérlett;

«rosszat közöttök nem tanúlsz.

Ámde az ösvénybűl ki ne menny, melly innen Apollo’

épűletéhez felvezet,

hogy ne talán sűrűi között a’ puszta ligetnek

vad állatokhoz tévelyedgy.

Onnan is úgy ügyekezz haza jonni, hogy el ne setétedgy,

‘s e’ domb alá, hol házam áll,

a’ szatirus-nyájnak völgyébe le menni ne próbálly!

Bozóttal átfontt lapjainn

két nagy czédrus alatt eggy mélly kút fekszik. Apollo

itattya ebbűl bárusit,

hogy megrészegedett fővel dalolásra fakadván,

magos regéket írjanak.

Ezt te kerűld, ne talán iszonyú méllyébe lebukván,

dühös vizétűl megromolly.»

Szót fogadott Ámorka soká, ‘s már szembekötőskét,

vagy czinczogót, már zálogot

vagy bújóst játszván az enyelgő Músacsoporttal,

eltöltögette napjait.

Ámde tapasztalván, hogy víg játékai által

kis szíve jobban meghevűl,

mellynek gerjedező tüzeit Fébusnak akarta

bölcs udvarában hűteni,

‘s hogy mulatási utánn újúltt hatalommal ocsódnak

mellyében ollyan vággyai,

mellyek elégítést nem lelnek gyermekörömben,

megúnni kezdte úttyait.

A’ szatirus nyáj is, mikor a’ Músáknak ölébűl

fészkébe vissza repdesett

estve felé, ‘s a’ kút, melly dőre dalokra hevíti

a’ bárdusoknak torkait,

a’ szabadabb síknak tiltott szépségivel eggyütt,

eszébe tüntek szüntelen’.

A’ tilalom vétekre noszít, ‘s a’ lopva beszürcsöltt

kéj édesebbnek tartatik.

Végre lement, ‘s a’ czédrusokot fellengeni látván,

mély Castalishoz kullogott.

Még tova volt sima széleitűl, már érzeni vélte

nyirkának édes illatit.

Majd közelebb menvén, lefeküdt a’ gyenge selyemre,

melly tiszta partyánn sarnyazik,

‘s nagyra meredt szemmel buborékit forrani nézvén,

csudálta kristály gyöngyeit.

«Ez legyen olly rossz kút, úgymond kétkedve magában,

melly megdühítse véremet?»

‘s újjaival kóstolni valót meregetni akarván

belőlle, addig csúszdogált,

még derekának egész terhével előre simúlván,

a’ csalfa kútba süllyedett.

Hangzott a’ zuhanás, hangzott tízszerte nagyobban

Ámornak éles jajszava,

melly felelő sziklái között a’ puszta hegyeknek

megsokszorozván életét,

a’ szomorú esetet nyilván panaszolta eladdig,

még híre nyögve felhatott

Czipris’ tornyaihoz, ki szavát réműlve megértvén

eső fiának, nyil gyanánt

a’ szatirus térségre repűlt, ‘s a’ kútba tekíntvén:

«nem mondtam úgye, gaz kölök!

hogy bele buksz? Nyújtsd fel kezedet, szárazra segítlek.»

Azonban Ámor, szétfeszűltt

szárnyaival tartván tetejénn a’ gyenge vizeknek

lankadni látszó tagjait,

felmosolyog, ‘s «áh! Asszonyanyám, melly édesek, úgymond,

e’ drága kútnak hüssei!

A’ kaczagó Musák tüzemet csak gyújtani tudgyák;

e’ kút hüvíti véremet.

Bölcs Helikon! nyújts bérczeidenn csemegéket azoknak,

kiknek nem égnek szíveik!

Én köteles nyilazásim utánn ide járok ezentűl

napalkonyonkint fürdeni.»

Tiltsd meg az ártatlan mulatást a’ gyermeki szívnek,

törvényszegésre szoktatod;

és ha talán igazat nem mondasz néki azokrúl,

a’ mik javára nincsenek,

megsejtvén üregét szavaidnak, jónak itéli

még a’ veszélyes rosszat is.

(1806.)

130. Az Újjítókhoz.

Jer velem Újjító! ki akármellyféle dologban
embertársaidot más útra vezetni ohajtod
régi nyomásikbúl, mellyekben járni tanúltak,
jer velem, és nézd meg, mint nő e’ gyenge gyümölcsfa!
Észre ugyan soha sem veheted, mint hajtya naponkint
ágbogait? mint vastagodik? mint nyittya virágját?
mint szüli meg sok munka utánn végtére gyümölcsét?
Ámde tudod, mint árt ellenben minden erőszak
gyenge mivoltának. Hasznos nyesegetni koronkint;
jó trágyázni tövét; olthatsz ágába, ha tetszik;
sőt ha elég ifiú, ültesd más helyre, ki nem hal;
csak növötény hivatallyainak természetes úttyát
meg ne rekeszd valahogy sok jobbításaid által.
Nézd azutánn a’ szőke folyót, melly szikla hegyeknek
oldalibúl forrván, útat mos fürge vizének!
Vess elejébe sövényt, hogy meggátollya futását,
áttöri, vagy ha erősb, átfollya vagy útakot ásgat
oldalainn, vagy hogyha lehet, szélére kerűlvén,
megmeg az ágyba rohan, mellybűl kiszakadnia kellett.
Ámde viszont, ha szokott úttyánál árkokot ásol,
visszavonás nélkűl bele megy, ‘s több ágra feloszlik.
A’ barom állatokot soha meg nem győzöd erővel
annyira, hogy szavadot megrögzött kénnyeik ellen
végbe vigyék. Ha pedig természettyekre vigyázol,
‘s ennek örök regulái szerént bánsz vélek, üdővel
még az oroszlyányt is juh-szófogadásra tanítod.

«Úgy de az embertűl, ki felérheti könnyen eszével,

hasznose vagy káros? mesemondae avvagy igazság,
a’ mit az újjító javasol? ne lehessene várnunk
gyorsabb szófogadást, mint eggy otromba baromtúl,
hogyha igaz, vagy jó, a’ mit hasznára tanácslunk?»

Ám mi az ész? kérlek, ha nem olly eggy lelki tehetség,

melly csak üdővel nő sokféle világos esetbűl,
mellyeket éltében bámúlva tapasztal az ember?
A’ mi egyéb útonn betalál férkezni fejünkbe,
mind csak hinni való hagyomány, melly régi nyomunkbúl
messze ragadhat ugyan tüzes ingerlései által
eggykorig, a’ nélkűl, hogy meggyőződgyön iránta
józan eszünk, de csak úgy, mint oktalan állati nyájat.
Mondgy igazat másnak vagy jót, ‘s mond ollyan erővel,
melly meggyőzze hitét, vagy melly indúlatok által
tűzbe hozott szívét helyesebb pártodra hevítse:
ő ugyan állhatatos követőd lessz, oskola tűzzel
védi tekintetedet, szavadért kész kardra kikelni,
hirdeti társainak, ‘s megpróbálgattya okokkal,
mellyeknek szavait könyv nélkül tudgya petyegni,
jóllehet értelmét át nem hathattya eszével;
ámde ha eggy hitető meg’ más indúlatok által
meglepi lágy szívét, vagy tündér hasznot igérvén
büszke negédgyének, vagy nagy károkkal ijesztvén
állhatatosságát, elpártol tőlled azonnal,
‘s olly dühösen harczol legjobb szándékaid ellen,
mint azelőtt részedre. Megöl, noha tegnap imádott.

Hogyha tehát igazat kívánsz plántálni fejünkbe,

melly ezelőtt elrejtve feküdt, menny vissza magadban
szint’ azon ösvényenn, melly ösmeretére vezette
lassan üdűltt eszedet, ‘s menny vissza egészen az első
gondolatig, melybűl bölcs értekezésid eredtek,
‘s végre azon renddel, melly téged’ szinte nyomonkint
eggyik igazságrúl másmás újjabbra vezérlett,
tedd nyomozásidnak folyamattyát végig előnkbe,
hogy vezető nélkűl az utolsó pontig elérvén,
mink is azonképen lássuk szemeinkbe viradni
a’ keresett kincset, valamint tieidbe te láttad.
Így azutánn a’ mit dolgozva, keresve találunk,
tiszta sajátunknak tartván, kedvelleni kezdgyük,
mint mikor a’ gyermek maga kezdvén járni, elűzi
oldalitúl vezető annyát, ‘s nagy örömre ocsódik,
hogyha esés nélkűl maga tud tárgyához elérni;
‘s míg szilaj indúlat nélkűl, győződve követtyük,
a’ mit eszünk átlát, ‘s még emberséges okokbúl
mások előtt meg azonn nyomokonn kreditumra emellyük,
tégedet is szeretünk a’ tiszta igaznak okáért.
Mert a’ vélekedést attyáért szokta viszontag
a’ botor embernyáj húnytt ésszel imádni eladdig,
még újjabb hitető el nem csűdíti nyomábúl.

(1806.)

{fel}