111. A’ korosabb Szépség.

Szép a’ friss napnak új orczája,
midőn földünkre hő fáklyája

ébresztő súgárt öntöget;

de kedvesb nékem tündöklése,
mikor délesti csüggedése

bűbájos álmot hinteget.

Tüzes szerelme a’ lánykának,
friss rósaszíne orczájának

fellobbanthattya véremet;

de olly asszonynak szívessége,
kit megfurcsított érettsége,

bájollya meg csak szívemet.

Amaz világos ingerekkel
mint győzhetetlen fegyverekkel

vígattya édes harczait;

‘s már ezt bódítván pillogással,
már azt eggy csalfa sóhajtással,

kénnyére gyötri rabjait.

De a’ korosbnak langy szemébűl
orozva üt ki, mint lessébűl,

‘s vigyázva győzget ingere;

‘s ah! melly hűséggel ápolgattya,
melly szívességgel gyámolgattya,

kit meghódított fegyvere.

Nem néz ő engem’ prédájának,
sem kényhűvítő laptájának;

menyország tőlle csüggenem.

Ő nékem minden súllyaimban
szintúgy mint boldog óráimban

barátném, hűvem, mindenem.

(1806.)

112. A’ zsembes Öreghez.

Ha őseidnek hajdani nyomdokit
elhaggya lassan mostani Nemzeted,

‘s más útra látod elszakadni

a’ szemesebb ifiak’ csatáit,

nagyot sohajtván a’ magos ég felé,
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:

hogy talpig elfajúltt világunk

vég veszedelmihez közelget,

mivel szokásit boldog Előinek
a’ fürge gyermek pajkosan elveti,

‘s a’ régi tyúkoknál okosbnak

tartya magát az üres csibécske!

De hogyha bölcsebb, gondolatod szerint,
a’ tisztes ősz haj zöld maradékinál,

fontold meg azt is: hogy világunk

élemedik maga is naponkint,

és hogy tekéjénn emberi nemzetünk,
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,

a’ nyílni termett ésszel eggyütt,

több rideg ága gyanánt öregszik.

A’ régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket,

mellyek kövönkint felhaladgyák

talpfenekét az egész rakásnak,

még a’ baromnak megmarad eggy nyomonn
csak erre termett oktalan ösztöne.

Szós marha volna és nem ember,

a’ ki az ősi nyomonn maradna.

(1806.)

113. Eggy Álom.

Kertemben szunnyadozván

o Borcsa! láttalak,

‘s örömre gyúlladozván,

álmomban híttalak.

Eggy rósatőhöz dűlvén,

eldugtad képedet,

‘s koronkint felserdűlvén,

nevetted hívedet.

A’ fák köztt elkerűltem

bokrodhoz lábhegyenn,

‘s ah! Borcsa, mint örűltem

előre nyertemenn.

Kaczagva elfutottál,

én futva űztelek,

a’ kúthoz nem jutottál,

már ölbe vettelek.

De áh! hogy rád orozni

akartam csókomot,

egyszerre széthabozni

szemléltem álmomot.

Így tűnnek életinkkel,

o Borcsa! kéjjeink,

ha bájos fríggyeinkkel

késgetnek szíveink.

(1806.)

114. A’ Középszerűség.

Boldogabb lészel, ha sem a’ magosra
szüntelen’ nem törsz, sem az ál sekélyenn
nem maradsz, féltvén dagadó haboktúl

gyenge hajódot.

Mentt az agg bútúl az arany középszer,
melly irígylendő palotákra nem vágy,
sem magát fösvény födelű szugolyban

fel nem emészti.

Többször ingattyák szelek a’ magos fát;
a’ kevély tornyok nehezebbet esnek,
‘s a’ sebes mennykő szeret a’ negédes

bérczre lecsapni.

Jót remélly a’ Bölcs beborúltt ügyében,
‘s vészeket sajdít, mikor a’ szerencse
rá nevet. Jönnek teleink üdőnkint

‘s megmeg enyésznek.

Hogyha most szenvedsz, ezutánn nem úgy lessz.
Nem dörög mindég az Egek’ haragja,
‘s a’ setét szélvészt ragyogó derűlés

szokta követni.

Légy erős szívű, mikor elborítnak
a’ bal inségek, ‘s vonogasd fel önnkint
a’ vitorlákot, ha kegyes szelekkel

nagyra dagadnak.

(1806.)

115. A’ tejáruló Menyecske.

Örzsike, kit nem rég elvett eggy nyalka suhanczár,

eggy nagy kanna tejet tornyozván szőke fejére,
a’ várasba siet. Könnyű szoknyácska lebegvén
csípeirűl, ‘s derekánn csak vékony mellyruha lévén,
lábairúl keze’ ujja közé veszi sárga papuccsát,
‘s karcsú háta megett szaporán hagyogattya nyomásit.
«Friss tejemért kapok én, úgymond mosolyogva magában,
annyi garast, hogy tyúkok alá választva vehessek
négy fészekre tojást. Nagy mester volna bizonnyal
róka uram, ha nekem nem hagyna meg annyi csibécskét,
hogy beczipelgetvén kappan- vagy jérczekorokban
ím! ide a’ tyúkhúst kedvellő várasi néphez,
eggy jóféle koczát ne vehetnék rajtok üdővel.
Gondviselés nélkűl felnő ez konyha vizembűl,
mellyel edénykémet délkor tisztítani szoktam,
hogyha kenyérhajjal vagy rozskorpával egyítem;
‘s öt gyönyörű malaczot vagy tán még többet is ellhet.
Én ezeket hízóba vetem, ‘s majd őszkor eladván,
megveszek eggy bornyas tehenet. Már látom előre
a’ kis ünőt, mint testesedik, ‘s a’ többi sereggel
estve felé haza érkezvén, mint ugrik előmbe ... »
A’ nagy öröm szívét elfogván, jó nagyot ugrik
ő is ünőjével, ‘s ammint kannája lefordúl,
a’ kilökött tejjel négy fészekbéli tojássát,
kappanait, malaczit, tehenét el láttya enyészni.
Asszonya illy igazán keresett sokféle javaknak,
Örzsike lett ismét, ‘s haza ment panaszolni urának,
mennyi reménységet vesztett e’ káros esettel!

Mondgy nekem olly embert, ki ne építgetne koronkint,

Örzsike’ módgya szerint, tündérpalotákot az égben!
Pórok, urak, bölcsek, botorok, mind egyre kiszállván
mostani sorsokbúl magosabb polcokra eszekkel,
olly elevenséggel víjják a’ csalfa jövendőt,
mint mikor a’ gyermek szappanbuborékait űzi.
Még azon órában, mikor a’ falubéli kisasszony
várasi hűssének kezet ad, megjárja magában
a’ palotát, mellyben mint udvari dáma parancsol;
még emez a’ vele nyertt kincsbűl kedvére merítvén,
herczegi bérczre kitör ‘s roppantt kastélyokot épít.
A’ csak imént magosabbra kapott hadnagyka, kiütvén
néhány bajnokival ‘s tenger törökökre akadván
négy fala köztt, a’ nyalka basát meggyőzi egészen,
‘s mellyét a’ Souverain kijegyezvén drága kereszttel,
eggykét holnap alatt generálisságra verődik.
Én magam is sokszor szép asszonykákra esengvén,
már Julis’ attyához mentem, megkérni leányát,
már Ilonát tettem nagy nászpompával enyímnek,
már egy kellemetes szívű özvegybe szerettem,
‘s álmodozásim utánn megtérvén józan eszemhez,
a’ sok mátka között páratlan Miska maradtam.

(1806.)

116. Klárikához.

Halványodva kerűlsz Klárika! engemet,
mint a’ szarvasünő, melly veszedelmeket

vélvén lenni nyomában,
réműltt annya megé szalad.

Mert ammint kiszökik csipketanyáibúl
a’ gyík, ‘s a’ ligeten átsuhog a’ tavasz,

félénk szíve azonnal
elhal, ‘s térgyei rengenek.

Ám én nem keresem véredet ontani,
mint a’ farkas ezét. Szűnny meg anyád utánn

síránkozni! Az érett
szűzhöz férjfiak illenek.

(1806.)

117. A’ Házasság.

Valld meg Ámor! lantosodnak

azt a’ fontos titkodot:

mért szidgyák, kik házasodnak,

olly nehéznek jármodot?

‘s mellyik pár az, melly lángodnak

érezhetvén bájjait,

véltt terhében szív-csatodnak

lellye boldogságait?

Nem, kik egymás’ birtokához

csak vaktában botlanak,

‘s frígyeidnek oltárához

köz szokásbúl szállanak.

A’ borostyány így csatollya

tölgyfa tőhöz ágait,

‘s mint a’ vad szív, nem kóstollya,

szent tüzednek bájjait.

Nem, kik pénzért vagy jószágért

kötnek házasságokot,

felszentelvén ál nagyságért

házi boldogságokot.

Így kelnének frígykötésre

Körmöcznél az érczhegyek,

mellyek édes örvendésre

gerjedést nem érzenek.

Nem, kik búja vággyaikkal

barmosíttyák szíveket,

elfojtván vad lángjaikkal

a’ szelídebb kéjeket.

Így gerjednek visz tüzekre

rend nélkűl a’ mennykövek,

hogy lehullván a’ mélyekre,

lobbjok köztt elvesszenek.

Nem, kik minden indúlástúl

óván plánta véreket,

a’ szívbéli szunnyadástúl

várnak képzeltt kincseket.

Így élnének házasságban

a’ kő vagy fa képmüvek,

mellyek néma társaságban

úri kertet őrzenek.

Nem, kik minden vígaságnak

durván ellent mondanak,

‘s éjjel nappal búkot rágnak,

vagy siralmat morganak.

Húzogass fel két hárfára

puszta basszus-húrokot;

medve tán illy musikára

érezhetne bájokot.

Nem, ha eggyik’ kebelében

víg szelídség folydogál,

‘s a’ másiknak vad szívében

mord szilajság forrdogál.

Így köthetne őzecskével,

a’ vad párducz frígyeket,

így érezne a’ jérczével

a’ kesely szerelmeket.

Nem, kik eggyet, a’ világért,

nem tudnának érteni,

‘s minden morzsa gyávaságért

pört szeretnek kezdeni.

Nemde Ámor! a’ szerelmek

nem kedvellnek harczokot,

‘s a’ viszályos gerjedelmek

nem szülhetnek bájokot?

Csak barátság boldogíthat

két érzékeny szíveket;

házasok köztt ez lángíthat

állandó szerelmeket.

A’ barátság könnyebbíti

jármaiknak terheit,

mert ez, a’ mi érdesíti

a’ gondoknak ürmeit.

(1806.)

118. A’ haldokló Leány.

M’óta megnyílt lyány eszem,
sok legényenn járt szemem,

‘s víg maradtam.

Észre vévén vággyokot,
fellobtattam lángjokot,

‘s elszaladtam.

Ámde hogy megsajdítottam,

a’ kiért most hervadok,

nálla nélkűl, azt mondottam,

búmban meghalok.

Nem lelhetvén nyugtomot,
elhurczoltam kínomot

a’ szilasba.

Búmonn függvén gondgyaim,
bellyebb vittek lábaim

a’ gallyasba;

‘s ott találván lomb színemben,

kit szívemben hordozok,

azt gondoltam, ijedtemben

mindjárt meghalok.

Rám szögezvén zög szemét,
felmosolygta kellemét

orczájának.

Megköszöntött módosan,
ingert adván nyájasan

mély szavának;

‘s kérdvén, hogy zöld rejtekemben

tán kegyesre várkozok?

Azt gondotlam, szígyenemben

töstént meghalok.

Hallván, hogy nincs kedvesem,
‘s hogy csak búmot űzgetem

tébolygással;

vígasztalta szívemet,
ébresztgette kedvemet

eggyelmással;

‘s vágyakodván vallására:

szívétűl mit várhatok?

ah! most, mondám, eggy szavára

élek vagy halok.

Elkészítvén úttyait,
végre titkos lángjait

megvallotta.

Ez fonnyasztó kétemet,
melly meglepte szívemet,

szétosztotta;

‘s átérezvén hő mellyemben,

melly szerencsés lyány vagyok!

azt gondoltam, örömemben

mindjárt meghalok.

Jó sokáig kínzottam,
mert illőnek tartottam,

habzásimmal.

Már harczokra duzmadott,
már alkukra olvadott

gáttyaimmal;

‘s minthogy hinni azt kezdette,

hogy hozzája langy vagyok,

csak meggyóntam, hogy érette

élek és halok.

Nincs azóta víg napom,
hogyha őt nem láthatom

gallyasomban.

Éjjel vászok kinzanak
nappal gondok fojtanak

magányomban;

‘s hogyha karjánn álmaimban

mást csüggedni salygatok,

felserkenvén, kínnyaimban

csak nem meghalok.

Már előre képzelem,
mind derűl fel életem

gyötrelmébűl,

majd ha egyszer láthatom,
hogy hajnallik nász napom

kétségébűl;

‘s áh! ha végre szép nyakában

mint menyasszony olvadok,

nincs mód benne, hű karjában

az nap meghalok.

Jaj! de még ez meglehet,
hosszú, hosszú két hetet

kell kiállnom,

a’ sok óra-perczeket,
mint esztendő-ezreket,

átszámlálnom!

Essetek ki életembűl

tik tizennégy bús napok!

Mert én addig szerelembűl

százszor meghalok.

(1806.)

119. A’ szerelmes Tudós.

Daphne’ történetének parodiája. Lásd: Ovid. Metam. L. 1.

«Ah! ne szaladgy kegyesem?» mondá nyöszörögve Apollo,
Dafne utánn, kit megszeretett, eggy puszta ligetben,
olly sebesen futván, mint a’ térségre kiűzött
nyúlak utánn az agár! «ne szaladgy szeretődnek ölétűl!
Nem vagyok én olly tompa eszű mint mások. Az égnek
csillagit újjaimonn tudom én mind rendre nevezni,
‘s ösmerem úttyokot is. Földünkönn semmi teremtés
nincsen, mellynek egész voltába belátni ne tudnék.»
Dafne szaladt! – «Jól ösmerem én, mint főjeles orvos,
a’ füveket, köveket, csemetéket, mellyek az embert
legnehezebb betegágyaibúl meg talpra segítik.»
Dafne az orvosnak megijedvén puszta nevétűl,
még sebesebb ügetésnak eredt. – «Nincs a’ ki felérjen
énvelem a’ költő tudományban, mellyel az embert,
még szilajabb, a’ versdalolók hódítani szokták.»
Dafne bolond népnek tudván még annya’ szavábúl
mind a’ bárdusokot, lassúnak vélte futását,
‘s eggy magosabb bokron szaporán átszökni akarván,
köntösivel tövisekbe akadt, ‘s a’ hantra leomlott.
Főbus elérkezvén hozzá, felemelte azonnal,
‘s karja közé fogván derekát, csókolni akarta.
Ámde amaz bölcs karjaibúl e’ büszke Tudósnak
béka hidegséget, ‘s ajakábúl szinte halálos
borszagot érezvén, – mert hogy dalolásra hevűllyön,
bort iszik a’ bárdus, – megmeg borzadni először,
majd azutánn holt tőke gyanánt dűlöngeni kezdett,
‘s végre leroskadván, mély sóhajtással elájúlt.
Fussatok óh lyánkák minden czéhbéli Tudóstúl.
A’ csupa képzésnek lévén tudománnyok üdőtlen
gyermeke, csak fejeket melegítheti. Szíveik érczek.

(1806.)

120. Nagy Sándor’ Paripája.

Mező várasunknak fő fogadójában

megszállott a’ nyárnak középső havában
eggy olasz Sarlatán két nagy szamarával,
mellyek taligáját vonták asszonyával.
Más nap már a’ kapunn függött czédulája,
‘s le volt írva benne új essentiája,
melly gátot tud vetni minden betegségnek,
tartóságot adván a’ jó egésségnek.
Hirdette egyszersmind, hogy új flastromokkal
‘s fűszerekbűl csináltt orvos italokkal
még annak is nyújthat kívántt segítséget,
ki már az életre nem lát reménységet.
«Két hét alatt, úgymond, lábra fog állani,
a’ ki diétámot meg fogja tartani.»

Omlott a’ vak község azonnal sípjához,

tódúltak a’ hintók misztériumjához;
ügyekezett kiki, hogy hozzá juthasson,
‘s baja iránt vele négy szem köztt szóllhasson,
‘s kik a’ szoros útat által nem törhették,
még éjfél utánn is magokhoz kérették.
Szállott a’ sok forint éhes erszénnyébe,
az arany ducátok orvosló kezébe,
‘s minthogy férfias volt külső figúrája,
‘s a’ társalkodásban módosan járt szája,
kedvéért sok dáma le is betegedett,
kiknek házaikban sokat serénykedett.
Tett is, nem tagadom, gyönyörű csudákot,
örökre megmentvén egynehány lyánkákot
a’ hajadon főnek szokott fájásátúl,
‘s eggy gazdag matrónát magtalanságátúl.
Az arany érbűl is sokat kigyógyított,
sok májkeménységet adóra lágyított.
Csapra vette zsebét sok vízkórságosnak,
legjobbik borával eggy süket torkosnak,
‘s még el sem teltek volt tizennégy napjai,
mellyekkel gyógyulást igértek szavai,
már is megnyitotta sokaknak szemeit,
kik világos nappal nem látták tőreit.

Kilenczedik napjánn köztünk voltt létének

új próbáját adta szemes elméjének,
mellyre úgy tódúltak az egésségesek,
mint orvosságihoz a’ sok betegesek.
Bábjátékát értem, mellyre várasunkot,
különösen pedig dáma-chórusunkot,
nyájas czédulával jól elkészítette,
‘s végre eggy nagy dobbal öszve csűdítette.
Az udvarban csinált játékszínt lombokbúl,
takaró kárpitot papíros-rongyokbúl,
‘s megvilágosítván csillogó mécsekkel,
módosan befedte rojtos gyékényekkel.
Itt elébb megkérvén szokott fizetését,
szépen eljátszotta szerelmeskedését
törött magyar nyelven friss Columbínának,
ki eggy víg Harlakint választott urának.
Azutánn kilépvén a’ szín’ közepére,
‘s nyájasan mosolygván számos vendégére,
kiveszi zsebébűl író táblácskáját,
‘s hirdetvén belőlle hallatlan csudáját,
«én nem vagyok, úgymond, eggy rangban azokkal,
kik csalni szeretvén sültt hazugságokkal,
felét sem adgyák meg a’ mit megigérnek,
‘s még e’ kevésért is nagy fizetést kérnek.
A’ mit czédulámban nyilván megfogadtam,
azt már nagyságtoknak hűven meg is adtam;
azonnkivűl pedig, ingyen jó szántombúl
még eggyet mutatok számtalan titkombúl.
Hallották tán hírét Nagy Sándor’ lovának,
melly, igazat szóllván, fele volt urának,
kivel a’ Persákot mind agyonn gázolván,
‘s a’ világnak felét rabságra hurczolván,
úgy oszttya fel most is Sándor’ dücsősségét,
ammint felosztotta régi vitézségét.
E’ paripa-hérost Jupiter csudálván,
‘s különös regardra méltónak találván,
repűlő szárnyakkal felcsinosította,
‘s a’ csillagok közé oda szállította,
hol a’ músák’ lova régen epekedett,
mivel pajtás nélkűl maga fényeskedett.
Írásai között boldogúltt atyámnak
megleltem a’ kulcsát ama’ titkos számnak,
mellyel a’ holtakot kihíni sírjokbúl,
a’ boszorkányokot kiűzni lyukokbúl,
akármit az égbűl a’ földre bájolni,
‘s mindennemű rosszat meg lehet gátolni.
Én hát Nagyságtoknak Sándor’ paripáját,
a’ ló-nemzetségnek legnagyobb csudáját,
ammint elevenen az égenn kullogni,
‘s Pegazussal szokott szemünkbe ragyogni,
ide leczitálom bájos mesterséggel.
Legyenek azomban, kérem, csendességgel.»

Erre betakarván fejét kendőjével,

kört írt maga körűl bűvös vesszejével,
‘s úgy kezdett inogva berbitét morogni,
mint a’ zsidók szoktak könyörgést zajogni.
Végre hogy harmadszor nagyot sivalkodott,
vesszejével pedig szerteszét csapkodott,
kijött felesége Genius-ruhában,
kaduczéust tartván az eggyik markában,
‘s nagyobbik szamarát kivonta magával,
melly szinte kérkedvén papíros-szárnyával,
körűl nézte magát úrfi büszkeséggel,
‘s urához koncsorgott vídám szelídséggel.
Tapsoltak a’ dámák a’ szárnyas marhának
mély respectussábúl hajdani urának;
tapsoltak utánnok vezető mátkáik,
‘s komornokjaikkal mundéros szolgáik;
még a’ többi nézők hátúl ágaskodván,
‘s a’ mi magost leltek, reá kapaszkodván,
tátott szemmel szájjal nyújtották nyakokot,
hogy jól megláthassák a’ füles bajnokot.
Azalatt eggy auctor sokáig salygatván,
‘s végre bosszúságát el nem titkolhatván,
«hisz e’ szamár!» úgymond kaczagó szózattal.
Eggy inas viszontag dölfös ábrázattal,
«tud Ked hozzá!» úgymond. – «Látom én szőrébűl,
feleli meg amaz, látom nagy fülébűl,
hogy ló éppen úgy volt apja őkelmének,
mint az én kan macskám a’ juhász’ ebének.»
Erre eggy dámácska fejét rázogatván,
‘s módos legyezőjét szörnyen nyitogatván,
«már ez felette sok! úgymond mátkájának,
füle’ hallatára hű komornokjának.
«Nagy Sándort illy csúfúl szamárra ültetni!
E’ szotízt jó bottal kellene büntetni.»
Nem kellett több ennél biztos szolgájának,
ki neki fordúlván az auctor’ hátának,
jókot sújtott reá vasaltt pálczájával,
‘s földig lemocskolta goromba szitkával.
Szórta ez ellenben protestátióit,
megújjítván közben allegátióit,
mellyekkel amannak bőven megmutatta,
hogy az Olasz’ lovát szamárné szoptatta.
Sőt még a’ szamár is a’ harczot sajdítván,
‘s egynehányszor magát rútúl elordítván,
helyben látszott hagyni recsegő dallyával,
a’ mit a’ Bölcs próbált argumentumával.
De mind hasztalan volt. Mérge a’ szolgának,
inaival együtt botozó karjának,
új erőt látszottak venni az ihábúl,
mint a’ kovács’ tüze a’ vizes czondrábúl.
Nagy lett a’ lázúlás. Az eggyik rugdosni,
pofáját kezdette a’ mások csapdosni;
‘s a’ nép is megértvén iszonyú hibáját,
hogy szamárnak tartya Sándor’ paripáját,
melly az olasz Bölcsnek bűbájos szavára
az égbűl szállott le mindnyájok’ láttára;
barom dühösséggel neki rugaszkodott,
‘s ártatlan személlyénn addig hóhérkodott,
míg vére csurogván öszvetörtt órrábúl,
ki nem takarodott az egész korcsmábúl.

Azonban az Olasz markába nevetvén,

‘s kész taligájára mindenét felvetvén,
a’ hátulsó kapunn elvitte pénzünköt,
‘s a’ mi ennél drágább, köz békességünköt.
Mert a’ heveskedés lassankint enyészvén,
‘s a’ kételkedések azonkép’ tenyészvén,
fontra tették sokan fülét a’ csicsának,
fontra recsegését ordító szavának,
fontra kurta lábát, hamuszín szőrével,
idomatlanságát egész termetével,
‘s mivelhogy szamárnak nem merik mondani,
‘s lónak sem akarják bolondúl vallani,
vén öszvérnek teszik. Régi auctorokbúl
‘s kivált Persiai Historicusokbúl
ki tudgyák e’ Bölcsek elmésen koholni,
hogy csak öszvérekenn szoktak lovagolni
a’ régi nemzetek éppen akkorában,
mikor a’ görög harcz meggyúlt Persiában.
De mások ellenben több auctort czitálván,
‘s híres Bucefalust lónak vindicálván,
sok esztendejében hosszas életének
keresik az okát szamár termetének.
Azt vítattyák tehát oskolás lármával,
hogy annyi századnak lassú folyásával,
mellyeket átélt e’ testben párája,
fenn nem maradhatott hajdani formája.
Illy nagy üdő alatt megnőni fülének,
meg kellett őszűlni fekete szőrének,
‘s megkajmacsosodván egyenes lábai,
kétfelé terpedtek karcsú oldalai.

E’ két Felekezet egymást csipdesgetvén,

mindazoktúl pedig nyilván üldöztetvén,
kik olly hűven hisznek az Olasz’ szavának,
mint a’ Törökasszony izmos Muftijának,
örök viadallal epeszti napjait,
‘s úgy szórja egymásra illetlen mocskait,
mint nagy Homérusnak régi vitézzei,
vagy mint a’ kofáknak mai seregei;
még a’ legyalázott Bölcsnek rokonnyai
‘s a’ szent igazságnak néhány baráttyai,
kik puszta szavára az olasz komának,
szamarát nem tartyák Nagy Sándor’ lovának,
hitetlenek gyanánt őrszemmel tartatván,
‘s a’ hol nem is vélik, megcsikorítatván,
a’ helyett, hogy szemét megnyissák azoknak,
kik illy kicsinységért gyilkosi társoknak,
inkább házaikban megvonnyák magokot,
‘s dühösködni haggyák a’ sültt bolondokot.

Ah! lana caprina a’ nagy disputáknak

többnyire a’ tárgya, mint a’ vad vitáknak,
‘s meg nem tudván egymást győzni, convincálni,
a’ világnak sorsa: pártokra elválni.

(1806.)

{fel}