101. Dórishoz.

Eltűnt a’ napnak fényessége,
‘s a’ bíbor, melly nyugtában ége,

pej szürkűletre változik.

A’ hold kiúszik ősz egünkre;
az éj langy álmot hint földünkre,

melly hűs homályba zárkozik.

Jer Dóris! a’ szomszéd erdőbe,
hol szunnyadékony ágernyőbe

a’ gerliczék elültenek,

‘s hol csak csörgése a’ vizeknek
vagy zajja zeng a’ zsib szeleknek,

midőn gallyakba ötlenek.

Hadd mondgya ott meg sóhajtásom,
melly szünhetetlen lángolásom

azóta, hogy megláttalak;

‘s melly tűrhetetlen csüggedéssel
ohajtom, hogy szent esküvéssel

örökre nőmnek vallyalak!

Felelly meg egyszer hűseidnek,
kik áldozván sok ékeidnek,

esengve kérik szívedet!

‘s ha még nem tudgya kétességed,
kit boldogítson szívességed?

javaslom, válassz engemet.

Nem nézek én a’ gazdagságra,
vagy ősi fénnyel tellyes ágra,

midőn éretted esdeklek.

Nem hódol szívem friss eszednek,
sem omladékony szépségednek;

erkölcsöd a’ mit tisztelek.

(1806.)

102. A’ Tél.

Nézd a’ hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a’ hó! Görnyed az ősz liget

a’ súly alatt, ‘s a’ röst folyónak

zajjai partyaihoz hegednek.

Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,
bőven tüzellvén, ‘s régi hegyallyait

gyakrabban öntess serlegedbe.

Hadd köz Atyánkra egyéb ügyünköt.

Az ő kezében hempelyeg a’ világ!
Eggy csattanással szétveri fellegit

a’ vésznek, és a’ gyenge hárslomb

sok remegése utánn lenyugszik.

Bús lessze vagy víg holnapi hajnalod?
azonn ne aggódgy. Vedd nyereség gyanánt

a’ sors’ kezébűl a’ mait, ‘s még

messze vagy életed’ alkonyátúl.

Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,
a’ bölcs örömnek. Most simogassa le

nyájas barátod homlokodrúl

hornyait a’ szomorú magánynak.

Most vonny le játékzálogot álnokúl
meghorgasított ujjairúl setét

suttonba elbújtt Klórisodnak,

kit nevetése korán elárúl.

Most járj koronkint víg remegéseinn
a’ szós koboznak nemzeti tánczokot,

friss pörgetéssel megtepesztvén

a’ veled ölbekapó menyecskét.

(1806.)

103. A’ régi classicus auctorokhoz.

Hajdani Classicusok! görög elmefutásnak egyelgő

dajkáji, messze bújjatok

kellemetes súgári elől a’ mostani észnek,

melly déli fénnyel mérkezik.

Gyáva regék, vak vélekedés, embertelen álmok,

a’ mit korunkra hagytatok

mint tudományt; alacsony fortélyok, barmos erőszak,

goromba gőgök, vad dagály,

a’ miket erkölcsnek hirdettetek. A’ haza néktek

a’ népnek ádáz allya volt,

hasznotok a’ köz jó. Csak üdőtlen fénnyeket űzték,

csak pártyaiknak czéllyait

bajnokitok, mikor ingadozó kormánnyaik ellen

polgári harczot víttanak,

vagy dühös ostrommal jövevény környékre rohantak,

hogy lánczra fűzzék népeit.

Rettenetes szörnyet volt országlástok. Igázni

fő czéllya; hóhérpallosok,

kémseregek, méreg, szerszámai; csalfa hitével

nyilván pecsételtt fríggyeit

kénnye szerínt megtörni, csalárd alakokba takarni

pirúlhatatlan homlokát,

a’ zavaros vízben prédát horgázni, szokottabb

fortéllya; ‘s a’ legundokabb

vétket büntelenűl hivatalnak tenni, ha czéllya

kívánta, legfőbb jussa volt.

Mostani majmaitok hirdessék fínom aranynak,

ha tetszik, a’ mi tőletek

származik! én szavokot viszhangnak lenni találom,

melly kőszugokban nagyra nőtt.

Nyelveteket szeretem! Viszegő füleinkbe görögvén

szép pelypegése, szívre hat.

Ámde tudom, hogy mézze alatt e’ czifra beszédnek

otromba mérgek fekszenek.

Mennyei Emberség! óh drága gyümölcse az észnek!

maradgy te köztünk szüntelen.

A’ koronás Urakot te teszed szorgalmas Atyáknak,

kik népeiknek jussait,

mint magokét szeretik. Te nevelsz a’ büszke vitézben

mértékre késztő érzeményt,

hogy viadalmaiban megkímélgesse szelíden

még a’ vad ellenséget is.

Általad országol rajtunk a’ józan Igazság,

melly a’ kicsinynek birtokit

a’ ragadásoktúl védelmezi. Általad élnek

békében ollyas nemzetek,

mellyeket erkölcsök, nyelv, hit, polgári szokások

külön csatákra osztanak.

Általad ápollyák örökös szolgáikat úri

kegyelmeikkel Naggyaink.

Általad izzadozik, szánt, vet, fegyverkezik, él, hal

kedvelt uráért a’ szegény.

(1806.)

104. A’ Músák.

Ne hidgy, Barátom! ah ne hidgy a’ kérkedő

Músa-seregnek! – Üres
álomtünések, hasztalan

gyermekcsecsék, a’ mikkel édesítenek;

mostoha sors, nyavalyák,
keservek, éhség, üldözés,

a’ mikkel értek végbe vitt nagy érdemű

tetteidet fizetik
e’ vén leányok. – A’ kiket

közűllök a’ Természet édelgése szült,

hogy keserű poharát
sorsunknak édesítenék,

‘s a’ bölcs örömnek nyájas érzeményivel

emberi kellemetet
ébresztenének duzmadó

kőszíveinkben; gazdag asztalok körűl

a’ maradék levekért
sokat kokétkodván, erős

gyanúba hozták állhatatlan szíveket

bölcs szeretőik előtt,
és hervadó pártájokot

minden bizonnyal más világra is viszik

őszbe vegyűltt fejekenn.
A’ többiek, kik ránczba vontt

homlokkal a’ mélyebb tudósságnak kies

ernye alatt zomokabb
jutalmakért henyéltenek,

vagy háborúkot gyújtogattak, a’ helyett

hogy sükeres tudományt
terjesszenek világtalan

nemünkre; végre meglapúlván vérszemes

gondviselőik alatt
erszénnyek, egymást üldözik,

‘s agyarkodó zsembeskedéssel terhelik

kéjtelen életeket.
Látták nem egyszer e’ szelíd

szűzeknek engesztelhetetlen mérgeket

borzadozó szemeim;
látták dühös csatáikat,

mellyekben egymást majd halálig hurczolák,

durva szidalmak alatt,
tisztes hajoknál fogva. Csak

aczél okokkal tudta buzgó szíveket

fegyveres őrserege
a’ rendnek arra birni, hogy

a’ puszta szitkoknál megállapodgyanak.

Messze kerűld, ha szeretsz
békével élni, e’ tudós

csordát, Barátom! Szántogass inkább kövér

földeket, olts szapora
fákat, nevelly dúzs nyájakot,

apolly zsibongó méz-szedőköt, nyesdegély

háladatos venyegét;
‘s ha házi gondgyaid között

vígasztalást kíván koronkint bús fejed,

nézz ki leányi közűl
Hazánknak eggy szépet, kinek

forró szerelme felderítse szívedet,

‘s asszonyi díszeinek
harmat gyanánt frissítgető

bűbájolásit fűszerezd meg nyájasan

eggy igazán szerető
barátnak édelgésivel.

(1806.)

105. Búcsúzás a’ Músáktúl.

Megcsalt, Músák! nyájasságtok;

tőllem messze kellyetek!

Álom minden boldogságtok,

mellyel édesgettetek.

Mennydörgést szül fényességtek,

mellytűl még a’ jó is fél,

főveszélyt hoz bölcsességtek

annak, a’ ki véle él.

Vond ki Ámor! rabságábúl

Parnassusnak szívemet,

‘s hozd halálos únalmábúl

új életre kedvemet.

Hol lel a’ Bölcs jobb jutalmat,

mint a’ mellyet lángod nyújt?

a’ királybot csak szorgalmat,

a’ te tegzed mennyet gyújt.

Olly szépséghez kapcsoltatni,

mellyhez nem fér csalfaság,

‘s hűségétűl ápoltatni,

több mint földi boldogság.

Jöjjsze titkos lángjaimnak

régi tárgya, Dórisom!

Vess te czélt bölcs álmaimnak,

‘s légy ezentúl Phőbusom.

(1806.)

106. A’ Szerető’ boldogsága.

Melly boldog, a’ ki életét

kedvessel töltheti!

Olly vígan legfőbb ünnepét

egy Chán sem ülheti.

Párjának módos karja köztt

Krőzussal mérkezik,

‘s lankadván tiszta csókja köztt

mennyekkel kérkedik.

Forogjon véle tengelyénn

vagy állyon a’ világ,

vígabban lejtez lábhegyénn,

mint ágánn a’ virág.

Ha tűzzel tellyes fellegek

fenyítik napjait,

eggy csókkal, bármelly senyvesek,

elfojtya gondgyait.

Párjáért a’ Sors’ javait

örömmel megveti,

‘s veszélyes változásait

nagy szívvel szenvedi.

Olly vígan, mint ő, a’ madár,

zöld ágak köztt nem él;

‘s megnyervén, a’ mit szíve vár,

világért sem cserél.

De mit dűcsítem hasztalan

e’ boldogságokot,

ha önnön szívem pártalan,

‘s nem érez lángokot?

Jer hát, o lyánka! jer hamar,

légy, kérlek, kedvesem!

Ne tengjen, mint a’ bús avar,

nő nélkűl életem.

(1806.)

107. Rózsikához.

Szemtelenűl kacsongatsz

Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni
látom pirúló képedenn

a’ dühödő szerelmet.

Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve.
Nyilván dicséred bájoló

termetemet. Szememre

hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.
Megvallod önnkint lángodot,

‘s hogy tüzemet viszontag

mély aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd,
százféleképen ostromolsz.

Hadd ezeket, Barátném!

hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén,
‘s a’ rejthetetlen ránczokot

arczaikonn tenyészni

borzadozó szemmel megsejtvén, ingyen ajánlyák
a’ férjfiaknak szíveket,

‘s a’ szaladó legénykét

mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,
még irgalomra nem fakad.

Szép ifiú korodnak

gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja,
serdűlni kezdvén termeted,

‘s kellemetid hatalmas

fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek,
ne űzd el éles síp gyanánt

messzeható daloddal

a’ madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend
önnkint, ha veszteg várni tudsz.

A’ hajadon leányhoz

csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást
tesz lábaidnál pásztorod,

‘s bárha tüzes szerelme

tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által
el nem ragadgya szívedet.

Férgesek a’ gyümölcsök;

mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl
önnkint ölünkbe húllanak.

(1806.)

108. Dámon és Rozílis.

Dámon.

Szép Rozílis! mit halasztod

még tovább szerelmedet?

Bal gyanúkkal mit fonnyasztod

érted égő szívemet?

Óh e’ szív
holtig hív.

Rozílis.

Sok menyecske már megbánta,

hogy férjének könnyen hitt,

‘s eggy szavára néki szánta

lánykorában mindenit.

A’ ki vár
jobban jár.

Dámon.

Vaj! de hányan megcsalódtak,

kínozván a’ hűseket,

kik szomorgva elvonódtak,

‘s másnak adták szíveket.

Czélra jut,
a’ ki fut.

Rozílis.

Ah! Rozílis azt nem várja,

hogy te mással egybe kelly.

Lessz örömmel élted’ párja,

csak te benne kedvet lelly.

Ő még él,
néked él.

(1806.)

109. Az igaz Bölcs.

Nézd a’ búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,

még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.

Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek,

még a’ tellyes eszű Bölcs megalázza magát.

(1806.)

110. Az Emberség.

Tudni, mi vagy? legfőbb tudomány, ‘s nagy erővel ügyelni

embervalódnak czéllyait

legnemesebb erkölcs, melly nélkűl czifra hiságok

a’ legdücsősebb virtusok.

A’ növötény csupa száj, csupa zsenge. Nevelni nyirokkal

tenyészni-termett ágait,

tarka levelkékkel bekerített illatos ágyánn

feles fiúkot fajzani,

eggy hivatallya. Tömött emlőinn a’ köz anyának

csüggvén, szopó gyermek gyanánt

szüntelen’ issza tejét, ‘s kikeletkor gyenge rügyekben

új magra készít nyirkokot.

Nállad az éhségnek ‘s a’ magzatozásnak üdőnkint

felfel hevűlő vággyai,

létedet őrizvén, csak szentebb czélra vezérlő

‘s bölcs fékre fűzött eszközök;

emberi sorsodnak vizeinn csak szolga vitorlák,

mellyek hajódot sürgetik.

Fekszik az állatnak négy lábonn teste. Az égnek

zsellére kezdi kis fejét

résünt domborodó mellyénn magosabbra emelni,

még nagyra nyíló csúccsai

állati szájának megmeg földünkre konyúlnak,

mellynek kezébűl éldegél.

Nézd a’ csúszni szokott férget! Csupa ételemésztő

csatorna fekvő termete.

A’ növötény gyűrűk, mellyekbűl teste felépűlt,

élő palántát képzenek.

Czéllya csak az, hogy tömje hasát a’ gyenge levéllel,

gallyakba tojván fajzatit.

Nézd meg’ amott a’ nyájak utánn lappangani termett

farkasnak éhes eszközit!

Messze kicsúcsosodó agyarával földre teríti

a’ legmerészebb tulkokot,

‘s majd csupa bél-vályú lévén, soha meg nem elégszik,

bár meddig oltsa vággyait.

Nállad az ínycsontok nem dűlnek előre fejedbűl,

‘s függősen álló termeted

a’ buta barmoktúl megválaszt. Nincsen ölésre

kész fegyvered, sem ösztönöd.

Válogatott eledelt a’ fánn, a’ plántagyökérben,

a’ házi állatok között,

a’ veteményekben majdnem kényedre találván,

véres vitákra nincs okod,

sem hogy az erdőknek szilajabb zselléreit ölvén,

vad hússok által elvadúlly.

Mesteri készséggel szövi a’ pók gyenge fonálbúl

a’ légykelepczét, nyil gyanánt

üt ki tanyájábúl, szövevénnyét rengeni sejtvén,

‘s befonnya bongó foglyait.

Erre csatolta nemét a’ nagy Természet. Ez által

apollya morzsa életét.

Errevalók egyedül szerszámai. Lesre, fonásra

fordíttya minden gondgyait.

Másra nem alkalmas. Mesterkörnyéke parányi.

Egész világja eggy arasz.

Tégedet eggy különös munkára nem izgat az ösztön.

Készség’ hiával érkezel

mindenféle remek darabokbúl öszveakasztott

földünkre, melynek oktalan

állatitúl hasznos fortélyokot űzni tanúlván,

csak grádicsonkint nődögél

válogató elméd, szemesebb vezetője nemednek.

Neked tanúlni szüntelen’

a’ sok munka közűl azokot választani, mellyek

igaz javadra vállyanak,

‘s úgy kell ösztönidet zabolánn hordozni eszeddel,

mellyek valódot sürgetik,

hogy szabadon tapodott ösvényenn könnyen elérhesd

emberhez illő czélodot.

Mühelye nem méhkas, nem pókhállócska eszednek.

Felhatsz erőddel rendesen –

hempelygő gomolyéki közé a’ csillagos égnek;

bátran hajózol méllyeinn

a’ habozó víznek, ‘s a’ föld’ gyomrába leszállván,

merészen ásod kincseit.

Nincs olly morzsa föveny, melly nagy hasznodra ne vállyon,

ha véle bölcsen élni tudsz.

Mágnestűcske nyitott alsó dombjára tekénknek

‘s méltóbb ügyére útakot.

Nincs olly puszta üreg, hol eszed nevekedni ne tudgyon.

Világja minden, a’ mi van.

A’ zsibogó méhnél árnyékban láttyuk üdűlni

a’ társaságos életet.

Teste kicsiny lévén kiszabott tisztyére nemének,

két részre osztya gondgyait.

A’ here csak szaporít az anyával; búgokot épit

a’ többi ‘s mézet gyűjtöget.

Amde saját fiait nagy zajjal elűzi magátúl,

mihelyt repűlni kezdenek;

‘s ellenségeinek nézvén a’ többi kasoknak

mellette pözsgő népeit.

legböcsösebb honnak sásbúl fontt fénytelen udvát,

legfőbb remeknek búgjait,

semmi barátságot nem köt, sem szorgalom által

jobb sorsra vágyni nem tanúl.

Nincs neki válogató elméje; világtalan ösztön

vezérli minden tetteit,

melly soha jobbítást nem szenved. Most is azonkép

építi búgos csűreit,

úgy szeret annyátúl maradékot várni nemének,

langyabban űzvén tisztyeit,

hogyha szokott munkái között nem láttya szülőjét,

úgy gyűjti most is mézzeit,

úgy öli meg, nemzések utánn, a’ férjfi heréket,

mint a’ legelső méhcsoport.

Nyájai a’ követő majmoknak várasi renddel

járják az odvas berkeket,

büntetik a’ bűnöst, felfegyverkezve botokkal

lespontokonn őrt állanak,

‘s a’ tüznél mulató pásztorseregekre rohanván,

okos nemünköt szétverik.

Ámde ravasz diadalmok utánn a’ tűzhöz omolván,

mellyért vitára keltenek,

annyi eszek nincsen, hogy felfrissíteni tudnák

lankadni kezdő lángjait.

Annyira emberibb tudomány tűzet ütni, nevelni,

mint víni véres harczokot!

Magzatikot forrón szeretik ‘s bánatnak eredvén

sírnak; szerelmes párjokot

féltik, ‘s a’ mit egyébb élőktűl végbe vitetni

gyors vizsgaságok észre vesz,

mesteri készséggel követik. De világtalan ösztön

csak még is, a’ mi sorsokot

állati lánczokkal bizonyos korlátba szoríttya;

csak marha czélú izgatás

a’ követő készség, mellybűl ezen erdei ember

nem tud javúlást vonzani.

Még soha kóborló seregét otromba nemének

nem láttuk öszveállani,

hogy falut építvén, megjobbítgassa lakásit;

sem kötni ollyan frígyeket

szomszéd társaival, mellyekbűl végre hatalmas

polgári rendek vállyanak.

A’ mit enyelgve tanúl követő képzése nemünktűl,

annak nem érzi érdemét,

‘s néma barom lévén, a’ mit forralgat agyában,

nem tudgya mással közleni.

Ollyanok, eggy szóval, még most is az ostoba majmok,

mint ősatyáik voltanak.

Tégedet a’ kegyes Ég nemesebb pállyára teremtett,

beszédre nyitván nyelvedet.

Nincsenek ösztöneid, mellyek tetszéseid ellen

jó vagy bal útra vonnyanak,

‘s a’ baromállathoz képest elhagyva születvén,

allig hogy éh szád szopni tud.

Amde tanúlsz, és embereszed bimbózik azonnal,

mihelyt honunkra érkezel.

Érző eszközeid példákat raknak elődbe;

az állatoknak nyájai,

a’ levegő, tűz, víz, a’ föld a’ csillagos éggel,

a’ mit teremtett Istenünk,

‘s a’ mi gonoszt vagy jót tett eddig az emberi nemzet,

mind jóra késztő oskolád.

Őseid a’ nyelvnek közlő segedelmei által

fiokra hagyván kincseket,

mellyet ez életben gyűjtöttek vizsga eszekkel,

megirtogatták útadot,

‘s felviradó elméd csak az ő fonalokhoz akasztván

előre vágyó gondgyait,

új leleménnyeivel megmeg magosabbra repűlhet,

mellyekre zsengő magzatid

még nemesebb rendű munkákot emelnek üdővel.

A’ véled élő emberek

bölcs nyomozásaikot szóval vagy könyveik által

elődbe rakván szüntelen’,

emberi czélodhoz közelebb törekedni segítnek,

vagy megjavítván sorsokot,

a’ csupa példával felüdítik benned az ingert,

melly úttyaikra édesít.

Mint mikor eggy roppantt palotát építeni kezdvén

sok egybe csűdűltt béresek,

ez meszet olt, megegyíti amaz jóféle fövennyel,

ez nagy kövekkel küzködik’,

falt rak amaz, bárdolgat az ács, ‘s többféle darabbúl

támadni látsz eggy szép egészt;

úgy kiki e’ földönn sorsát magosabbra emelvén,

építi önnkint a’ tetőt,

mellyre az Isteni kéz képesnek tette nemünköt,

‘s mellynek göröngyös úttyait

irtani fő czélod. Hány gátot emeltek ez ellen

sok furcsa szívű emberek,

kik más’ káraibúl zab boldogságot akartak

romlott fajoknak szerzeni?

Hasztalan! A’ szántó csak azért hasogattya nyöszörgve

bozóttal átfontt telkeit,

hogy nyomorúltt sorsát, ha lehet, jobb karra segítse.

Napestig izzad a’ kovács,

hogy kegyesebb kenyeret nyújthasson gyenge fiának.

Roppantt hajókonn úszdogál

a’ habozó kalmár, ‘s idegen partokra repűlvén,

kirakja ritka kincseit,

mellyek utánn a’ messzelakó tőzsérek esengnek,

jobb sorst reménlvén általok;

majd azutánn méhecske gyanánt külföldi szerekkel

terhelve ismét vissza jön,

‘s még takarékos ügyét felesebb nyereségei által,

majd úri polczra felviszi,

addig az elmének külföldi gyümölcsei által,

mellyek szemébe tüntenek

a’ kikötő helyekenn, okosodni taníttya hazáját,

melly vak magányban senyvedett.

Frígyeket is kötnek végtére haszonnak okáért

többféle gazdag nemzetek,

‘s ammint kincseiket kicserélvén, déli tetőre

feljutni láttyák fénnyeket,

a’ buta szomszédot, ki velek kötekedni merészel,

még bajvivások által is

arra veszik, hogy barmos ügyét útálni tanúlván,

nyomozni kezdgye úttyokot.

Így az egész földönn elterjedtt emberi nemzet

eggy nagy tanúló társaság,

melly születése utánn barmabb indúlati által

több kis csatákra osztatott,

majd azutánn nyelvével eszét bimbókra segítvén,

gyermekkorábúl felderűlt,

‘s hogy baromudvaibúl nemesebb czéllyához elérjen,

serényen öszve dolgozik.

Emberi nyelve tehát legfőbb szerszáma nemének,

mellyel kinyittya észrügyét;

ez pedig ösztöneit szabadabb akarattal igázván,

bölcsen kiszabja tisztyeit,

mellyeknek nyomainn jobbítván állati sorsát,

igaz javához felsiet.

Adgy neki emberi észt nyelv nélkűl! a’ mi fejében

lassú rügyekkel zsengene,

azt soha társaival nem tudná szíve közölni,

‘s a’ mennyi embert élni látsz,

annyi udúba szorúltt fél bölcs nevekedne belőllök,

ki csak magának tetszene;

vagy legalább ezer annyi üdő eltelne azonban,

még arra jutna nemzetünk,

a’ mire nyelvének feltört segedelmei által,

mióta meglett a’ világ.

Hadd neki ész nélkűl ellenben mostani nyelvét,

még elvetettebb sorsra jut.

A’ miket oktalanúl dörgöttek volna fülébe

pallérozatlan ősei,

mindazokot botorúl még most is igaznak itélné,

szintúgy követvén másokot,

mint a’ fürge leány, ki elérvén nyolczadik ősszét,

majmozni kezdi gőgjeit

czifra szülőjének. Hitetők’ fortéllyai által

vad lángra gyúlván állatos

vággyai, esztelenűl vetemedne utánnok akármelly

veszélyre, szörnyű kárait

dőre halálával ragyogó nyereségnek itélvén,

mint a’ tudatlan juhsereg,

melly buta kossa utánn önnkint a’ vízbe rohanván,

koczkára hánnya életét.

Hinne okok nélkűl mindent, enyelegve követne

mindent, ‘s esztlen barmaink

‘s a’ mai ember köztt mint eggy köz kapcsolat állván,

nem volna más, csak szós majom.

(1806.)

{fel}