91. A’ régi Aranykorrúl.

A’ mit aranykornak hallottál festeni Miskám!
verskoholóinktúl, kik az új erkölcsre morogván,
mint a’ zsëmbës anyák, csak az ót ösmérik aranynak,
gyermëküdők voltak, mëllyekbűl végre kilépnünk
këll vala; szinte mikínt annyának dajka kezébűl
a’ nevedék fëljut lassankint férjfikorára.
Még mikor a’ népek kicsinyebb ágakra felosztva
sátor alatt laktak, másmás legelőre vezetvén
nyájaikot, ‘s kormánnya szërint ëggy törzsökatyának
ëgymás’ karjaiban mint jámbor pásztorok élvén,
boldog ugyan, de nem állhatatos volt gyermëki sorsok.
A’ kiesebb ég volt ‘s ëggy szűk környéke tekénknek,
a’ mi egész eszëkët gyakor értekëzésre ragadta;
‘s minthogy az illy gyönyörű épűletët embëri elménk
mestëri kéz nélkűl nem gondolhattya terëmni,
ëgy köz atyát kezdëtt mënnyben sajdítani szívëk,
a’ ki mikínt hajdan sok részeit e’ nagy egésznek
ëgybe köté, úgy állhatatos forgásra segíti.
Majd azutánn a’ mik nyomozó szëmeikbe leginkább
tüntenek, ëggyënkint kezdék tapogatni eszëkkel,
öseikët kérdvén: mi nevek? hova lësznek üdőnkint?
vagy mi lakik bennëk? kik az égi atyára mutatván,
a fëladott jelenésnek okát mindënnapi tárgytúl
kölcsönözött és szívreható képekbe takarták.

Így valamint most hajnal előtt a’ fellegës éjnek

barna homállyában mind öszvezavarva feküsznek
a’ hëgyek és völgyek, vizek a’ szárazzal, az égnek
bóttyai a’ földdel; ‘s csak az ëggy szellőnek üvítő
lelke lebëg fodor ormozatinn a’ szőke haboknak.
Mëghasad a’ hajnal, ‘s választani kezdi az égnek
könnyebb fellegeit földünk’ tetejére lehulló
ködgyeitűl. A’ gőzök alól két részre vonódnak
hosszai a’ fövenyës partnak, ‘s a’ szürke folyóktúl
a’ zöld öltözetű szárazt különözni segítik.
Szëmbe tünik, ködfátyolibúl mosolyogva kilépvén,
a’ növötényország, ‘s bőven mëgrakva virággal,
gyënge jegyesske gyanánt, a’ napnak várja kelését.
Érkëzik ez, ‘s a’ vízi világ örvendve ocsódik,
zëngenek a’ madarak, fëlsërken az állati nemzet,
él az egész környék, álmábúl ébred az embër,
‘s lakjait elhagyván, termő mezejére kiballag.
Úgy gyönyörű képzése szërínt a’ régi atyáknak,
hajdani méllyeibűl a’ tágas üregre kiterjedtt
barna sëtétségnek, hol az ég a’ földi szërëkkel
öszvezavarva feküdt, a’ mënnyei elme teremtvén
mindënëkët, munkája előtt ëggy hajnali súgárt
alkota, mëlly fénnyét az egész mélységre kiöntse.
Majd azutánn a’ fellegëkët szárnyokra bocsátván,
‘s a’ nehezebb ködököt harmatcsöppekre leszűrvén,
kristály boltozatit szétterjesztëtte az égnek.
A’ hëgyekët mint oszlopokot koszorúkba csatolta,
‘s a’ születő földet tartandó lábra emelvén,
zöld növötényëkkel kiesen mëgrakta vidékit.
Partot adott, hogy habjaikot korlátba rekesszék,
a’ vizek’ árjainak; kalaúzúl holdat az éjnek;
tűzköget a’ napnak; törvényt a’ szárnyas üdőknek.
Számtalan állatokot szërzëtt a’ puszta vizekben,
tollas nemzetëkët levëgőnkben, barmot az erdők’
búgjaiban, ‘s koronája gyanánt e’ drága remëknek,
önnön képe szërint porbúl nëmzëtte az embërt.

Szinte azon képzése szërínt a’ pásztori kornak,

a’ homorú egekët bérczëkre feszíti naponkint
‘s e’ nagy sátor alatt lakván a’ mënnyei gazda,
kincsës tárjaibúl bőven taplállya cselédgyét.
Gyënge palántáit harmat gyöngyökkel itattya;
kedvesen illatozó daliákba ruházza virágit;
a’ lebëgő nyirkot fellegtömlőkbe szorítván,
páracsatornákot von az égënn, ‘s hűven elosztya
szomjadozó földünknek egész tetejére az essőt.
A’ gyors villanatok, valamint a’ fürge szeleknek
szózati, mint követëk, sebesen viszik úri szavának
végezetit, mëllyekre sëtét földünköt az égnek
csillagi szunnyasztó ragyogással kezdik apolni;
útnak ered holdunk; lövi súgárfénnyeit a’ nap;
‘s mindën ëgyéb állat kiszabott tisztyére ocsódik.
Sokszor ezën tüzekët, ha talán mëgfogynak üdőnkint,
végbeszakadtt munkájok utánn nyugovásra ereszti,
vagy ha kemény szavait hallyák, mikor ő maga dörgő
fellegëkënn közelít, önnkint szugaikba vonódnak.
Eggy komor országnak zavaros méllyébe rekesztve
alszanak a’ még nem születëtt napok, embërëk, éjek,
‘s a’ mi ëgyéb életre jövend, ‘s a’ mënnyei ősnek
végezetét várják, mëlly őköt fényre idézze.
Kellemetës kertben mulatoznak az embëri lelkëk
testi halálok utan; váltig töltöznek örömmel,
állhatatos kedvét érëzvén a’ köz atyának,
‘s bús maradékaikot, kik gyakran esëngnek utánnok,
szótalan álmokban jobb sorsra ügyelni taníttyák.

Barmaikot, mint néma ugyan de nëmëkre tekíntve

szomszéd társaikot, këgyes embërséggel előzvén
régi világunknak mindënkép jámbor atyái,
a’ szilajabb sorsbúl frígyës legelésre vezették.
Sőt mivel a’ növötény szërëkët bimbózni koronkint,
gazdasegéd nélkűl levelekre, virágra fakadni,
telni gyümölcsökkel ‘s helyeikben mozgani látták,
gondviselő lelkët gondoltak mindën egészben
lakni, ki ágazatit növötény életre segítse.
‘S végre, ha tán különösb jelenésëkët értek az égënn
vagy szűk földgyeikënn, ezëkët szüleménnyivel ëggyütt
elmecsirájoknak képes mondákba szorítván,
mint hagyományt a’ sërkedëző onokákra mesélték.

Éjszaki részeiben földünknek, hajdani sorsát

majdnem azonképen kezdëtte az embëri nemzet;
csak hogy az ég komorabb lévén, ‘s a’ puszta vidékëk
vagy roppant havasok, mëllyekbűl messze lövődtek
a’ tüzes érczessők, szomorú jelenésëkët adván,
gyermëkeszét sok rëttenetës képzésre ragadták.
A’ fő lelkët ugyan könnyen kitanúlta teremtëtt,
állatinak nagy egészbe csatoltt sokféle sorábúl
itt is az embëri szív, ‘s jóvoltú rëndre töreksző
czéllyait érëzvén, irgalmas atyának itélte.
Ámde viszont sokasága miatt a’ zordon esetnek,
több gonosz ágazatú lelkët vélt lakni tekénkënn,
kik vak irígységbűl, ha lëhet, marczongva ledúllyák,
a’ mit az embërnek jó gondviselője fëlépít.
Sőt mivel a’ puszták a’ mostoha télnek epesztő
terhe alatt nyögvén, eledelt nem nyújtanak annyit,
hogy barom és embër mëgelégëdhetne belőle;
számtalanabb példái utánn a’ húsra esëngő
állati rablóknak, végtére az embëri szív is,
a’ halakonn kezdvén, vad mészárlásra vetődött.

Illy szomorú viadalmak alatt mosolyogva tenyészëtt

még is az ëggyesség a’ barlangokra fëlosztott
éjszaki népeknél. Eggy jámbor törzsökatyának
útmutatása szërínt a’ csalfa vizeknek eredtek
gúzsoltt csónokokonn, vagy az erdei vadra rohantak
e’ születëtt vívók fëlfegyverkëzve nyilakkal,
‘s a’ keresëtt prédát pör nélkűl vígan elélték.
Eggyütt töltögeték az unalmas téli homálynak
számtalan óráit, szörnyű képekbe ruházván,
‘s gyermëkeikre böcsös hagyománykint általeresztvén,
a’ miket éltëkben láttak, vagy az ősi regékbűl,
jóval ëgyűltt balságok iránt bámúlva tanúltak;
‘s minthogy elalkonyodott eleiknek képeit ollykor
kellemës álmokban, mint hajdan, mozgani látták,
holtok utánn ők is jobb sorsra sóvárgani kezdtek.
Így vezeté sok tárgyak iránt a’ gyermëkës elmét
a’ rebëgő képzés árnyékihoz a’ nagy igaznak,
mëllyet az ész, ha erőre jutand, nyomozásai által
fellegrejtëkibűl ragyogó uraságra emellyën.

Boldogok a’ gyermekkornak víg napjai, Miskám!

Még az imént születëtt fű is mosolyogva tenyészik;
játszanak a’ nevedék ollók ‘s gondatlan örömmel
kezdi az életnek pállyáját futni az embër.
Szívepedés nélkűl töltötte az ősi világ is
régi aranykorait; kevesebb szükségëkët ösmert;
fáradozás nélkűl bűven szëdhette gyümölcsit
a’ këgyesebb földnek, bőven szelhette aszályra
éjszaki honnyának vadait vagy vízi lakóit;
és ha talán a’ gyermëkatyák pörlésre fakadtak,
ëggy rövid ősi tanács az egész tüzet az nap eloltá.
A’ veszëdelmes enyím nem vont a’ gyënge tiédre
kardot; az álnokság nem ütött a’ büszke negéddel
frígyët az embërség ellen; nem fűzte igákra
társait a’ bajnok; nem gyilkolt a’ vad erőszak.
Ámde az ártatlan boldogságoknak enyelgő
képei nem voltak maradandó czéllya nëmünknek.
Nőni komor veszëdelmek alatt, ágakra tenyészni
këll vala, kellemetës bimbókra, virágra fakadni,
‘s drága gyümölcseivel diadalmaskodni az észnek.

Mint ëggy sërkedëző ifiú, elhagyta üdővel

őseinek bátor nyomait, ‘s természetanyánknak
szűk adománnyaihoz nem bízván, mestërerővel
új javakot kezdëtt feszëgetni az embëri nemzet.
Mert a’ törzsökatyák látván szaporodni naponkint
nemzeti ágaikot, valamint szűkűlni viszontag
a’ legelő helyekët, ‘s pörököt támadni miattok;
kénytelenëk voltak tágas telekëkre vonódni,
birtokit a’ szomszéd népnek kijegyezni határral,
földművelő ércczel termékëny kertëkët ásni,
‘s új birodalmok iránt ëgymás köztt frígyëkët ütni.
Erre hamar fëlemelte fejét a’ kancsal irígység,
fente törét a’ hëgyke harag, félelmes igákot
fútt a’ sárga negéd, tőrt font a’ furcsa ravaszság.
Így kezdték eleink ösmerni az addig erőtlen
rossznak rëttenetës mérgét, elhagyni az önnkint
termő Édënëkët, ‘s telekës tájakra szakadván,
a’ kënyeret vad csipke közűl izzadva kivájni.

(1805.)

92. Külső Szolnok.

Hirdessék ëgyëbek más várasit ősi Hazánknak,

hol dühödő ostromlatok által

vérpatakok folytak, vagy lágy pompának eredvén

dúzs Nëmësink, palotákot emeltek!

Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,

hol rëmëgő szëmeimbe az első

napragyogás ötlött. Itt hempëlyëg enyves iszapjánn

a’ Tiszavíz; itt omlik ölébe

Zagyvánk. Egybevëgyűltt vizeinn a’ szőke folyónak

a’ szép híd: a’ Szandai dombig

két sor fűzfa között izmos töltésëk; utánnok

szőllők a’ Varsányi határig.

Legmagosabb partyánn a’ víznek látszik az ëgyház,

a’ sótár ‘s a’ hajdani földvár.

Mindën ëgyéb tájánn dúzs rétëk, barna barázdák,

zöld legelők elëgyítve tenyésznek.

És hogy legböcsösebb díszét ëgyszërre kimondgyam:

szinte azon partyára emeltek

a’ két ëgybefolyó víznek, hét régi vezéri

honnyokbúl kiszakadtt Eleinknek,

tizszáz évek előtt, ëggy várfokot a’ nyilak ellen,

mëllyre utóbb a’ mostani épűlt.

(1805.)

93. A’ köz nép.

Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek

durva kezébe kerűlsz.

Nem könyörűl rajtad; bajodot buta lelke nem értí;

mély panaszidra nevet;

‘s a’ merevény sziklát hamarább sírásra fakasztod,

mostoha csillagodot

puszta tetői alatt vádolván néma nyögéssel,

mint magosan Zokogó

szós epedéseddel szívét eggy emberi könyre,

melly fagyos öbleiben

röst csukavért szűrvén, nem tud dobogásra fakadni.

Fényes okokkal eszét

hasztalan’ ébreszted, melly a’ bús elmehomálynak

hőtelen ernye alatt

szenderedik, ‘s a’ festegető képzésnek enyelgvén

ostoba bábjaival,

fel nem akarja szemét a’ tiszta igazra emelni.

Adgy neki pénzt, kezedet

róka gyanánt nyalogattya ugyan, tettetve nyöszörögvén

háladatos szavait;

ámde ravasz kifogások alatt szűkíti legottan

lánczaidot, ha lehet,

vagy legalább fenyeget, hogy fellyebb verje adódot.

Csalni, cseferni szeret,

‘s hogyha szelídséged szó nélkűl haggya lopásit,

ostoba lúdnak itél;

vagy ha szemére veted, kinevet, károdnak örűlvén

szüntelen’ emlegeti

nyelve az ó vallást, a’ jó erkölcsöt, az Istent;

‘s ördögi tetteivel,

a’ mit nyelve dicsér, megkárhoztattya naponkint.

Félve imádgya Urát,

még mogyoró bottal fenyegetheti szolga girinczét;

ámde ha vizsga szemét

hűtelen újjairúl más tárgyra osontani sejti,

rontya, orozza javát,

és ha talán dúzs markaibúl kifacsarja hatalmas

jussait a’ bal eset,

gúnyos örömre fakad, ‘s dühösen kitapodgya belőle

a’ halavány pihegést,

melly még tagjaiban némellykor mozgani látszik.

Ünnepe a’ borivás,

melly iszonyú lelkét zabolátlan örömre kicsallya

fénytelen udvaibúl.

Eltünik arczairúl illyenkor az emberi termet,

szája szitokra fakad,

‘s még hebegő nyelvét szózatra konyítani birja,

földet, eget legyaláz.

Akkor eszét, szívét megnyitván, bátran okádgya

titkos itéleteit;

‘s a’ dühös ösztönököt bátran szájokra ereszti

lágy zabolájok alól.

Messze kerűld e’ csürhe csatát! Borivása mutatya,

hogy, ha kigőzölög is

rút bora, vad kannál iszonyúabb marha tenyészik

emberi képe alatt.

(1805.)

94. Az emberi Nemzetnek életkorai.

Eggy nagy Egész, Laurám! a’ földnek dajka tekéjénn

várasi falkákban tengődő emberi nemzet,
melly maradékainak gyarapító életet adván,
nyer ‘s eszeket hagyománnyaival nyílásra segítvén,
‘s pór ügyököt keresettyeivel magosabbra emelvén,
első törzsökinek lététűl fogva tenyészik
szüntelen’, és valamint onnantúl fogva öregszik,
úgy esze is szépűl, úgy jobbúl sorsa naponkint.
Kezdete gyermeküdők voltak, mint minden egyébnek,
a’ mi világunkon születik, hogy megmeg enyésszen.
Kétezer esztendőt élvén, ifiodni, hevűlni,
‘s forró vágyainak birodalmokat irtani kezdett.
Ismét annyi utánn esze nyílt, és férjfihez illő
állapodást nyervén lassankint szíve, üdőtlen
ádázattyaibúl igaz emberségre ocsódott.

A’ csöcsömös kornak, melly nem több plántanövésnél,

pólyás álmaibúl érzékenységre derűlvén,
lengedező vonzást mutatunk a’ tarka világhoz,
melly gyönyörű műkkel megrakva kinyílik elöttűnk.
A’ mi szemünkbe tünik, megvisgálgattyuk örömmel;
a’ közelebb fekvő szereket tapogatva tanúllyuk,
‘s a’ mi mozog, jár, él, különösb szeretettel apolván,
ingadozása miatt lelkes társunknak itéllyük.
Majd azutánn nyelvünk első szózatra fakadván,
a’ tárgyak’ neveit kezdgyük tudakozni szülőnktűl.
Hallani kívánnyuk: mik azok vagy honnan eredtek,
a’ miket érzésink sajdítanak? Élet-e bennek
vagy más titkos erő, melly olly munkákra noszíttya
tagjaikot, hogy az emberihez közelíteni tessen
gépelyi mozgások? Hova lesznek, hogyha előllünk
eggy bizonyos Kor utánn üdeig vagy örökre kivesznek?
‘S illy nyomozásinkot reggeltűl fogva napestig
únakodó füllel hallván, kik furcsa regéket
nyújtanak elménknek, még dajka kezekkel apolnak,
vagy mivel értelmek ki nem ér az esetnek okáig,
vagy hogy az értekezést eggy szóval félbe szakasszák,
agyszüleményekkel megterhelik édes eszünköt,
vagy legalább az igazt érzékeny alakba rekesztik.

Én magam is, Laurám! szemlélvén gyenge koromban

tisztább reggelekenn a’ szép hajnalnak ölébűl
a’ ragyogó napnak kerekét az egekre felúszni,
‘s estve felé a’ tornyosodó felhőknek arannyal
fodrogatott párkányi alá reszketve letünni;
e’ jelenésnek okát: mint megy fel bótos egünkre?
‘s mint megy alá ismét e’ nagy test? tudni akartam.
«Ott az Oláh nemzet reggel felhúzza csigákonn,
asszonyaik ‘s fiaik póznákkal emelni segítvén;»
mondá, köntösömöt piperézvén, dajka vezérem;
«itt pedig a’ svábok hosszú csáklyákkal az égrűl,
hogy kialudgya magát, eggy hálóházba levonnyák.»
Nem tehetett eleget költős mondája eszemnek,
melly az Oláhokhoz nem tudta keletre naponkint
sváb nyoszolyájábúl e’ glóbist visszavonatni.
Ámde valóságnak hallván mondatni sok ízben,
hogy pihes ágyábúl éjfélkor vagy kiorozván,
vagy ha talán or nyájaikot megsejtik az őrök,
mord viadalmakkal megmeg kezeikbe kerítvén
visszaviszik tág vállaikon a’ bajnok Oláhok;
megnyugodott elmém, ‘s az Oláht, ki honomba Tiszánknak
zúrzavaros vizeinn sót hordott, nagyra böcsűlvén,
a’ jövevény Svábot ragadó állatnak itéltem.

Mestereink, kiknek nevelő kezeikbe kerűlünk

dajkánk’ karjaibúl, százféle határozat által
kénytelenek lévén eszeket járomba csatolni,
‘s gyermek ideákot szedvén a’ régi világnak
mézesen írtt hagyománnyaibúl a’ várasi rendrűl,
a’ nemes erkölcsrűl ‘s eggyáltallyában ügyünkrűl,
többnyire felséges tarságokot adnak előnkbe,
mellyek igazsággal meg vannak még is egyitve,
vagy legalább fő kúttyaibúl mondatnak eredni,
‘s mellyek az emberi észt halavány holdfényre segítvén,
eggy idegen czélnak törtt ösvénnyére vezérlik.
Mint hevesebb ifiak, kiknek dagadékony erében
habzik az indúlat, hallván ezen oskola-jargont,
‘s mennyei elmékbűl eredett kristálynak itélvén,
duzmadozó gőggel kergettyük gőzös eszünkbűl
éjszaki származatú seregét a’ dajka regéknek,
‘s a’ szaladó csürhét legfellyebb hogy ha nevettyük.
Majd azutánn nagy plánumokot forralni magunkban,
a’ mai cultúrát a’ régi világnak enyelgő
bábjaihoz képest hideg elmefutásnak itélni,
‘ s római virtussal, görögös páthossal, üdőtlen
oskolaságokkal nyalkán mennydörgeni kezdvén,
a’ mai embereket gyermek példázatok által
eggy régen kiavúltt rámába igázni akarjuk.
Ajtatos Énéást eggy hajdani bajnokerőnek
vérszemesebb szerzője gyanánt hirdettyük azoknak,
kiknek rendbe szedett honnyokban hasznos ekéket
a’ fene fegyverbűl illendőbb volna koholni.
Furcsa eszű Jázont akarunk formálni azokbúl,
kik már a’ haragos bikanemzetséget igákban
hajtani, a’ dühödő hadakot felemészteni tudgyák,
és az aranygyapjút, a’ várasi rendnek arannyát,
melly buta órrok előtt feszik, haszonolni nem értik.
Brútusokot képzünk, mikor Antoníusok ülnek
trónusokonn, vak gyilkosokot Pompéjusok ellen,
‘s még illy bábjaival játszunk a’ régi koroknak,
állati ösztöneink félelmes erőre ocsódnak,
‘s a’ rebegő képzés törpíteni kezdi eszünköt.
A’ ragyogás egyedűl, a’ hír, a’ büszke dücsősség,
a’ mi utánn pihegünk, ‘s nincs olly embertelen ösvény,
mellyre kevélységünk örömest ne rohanna miattok.
Milliom embereket kész lábunk porba tapodni,
hogy magosabb póczonn lássuk csillogni nevünköt.

Ám de tovább, mikor a’ tehetős életre kilépvén,

oskola elménknek tüzeit gyakorolni akarjuk,
rettenetesb harczok támadnak férjfi fejünkben,
mint amazok voltak, mellyekkel gyermek eszünkbűl
a’ viradó tudomány a’ dajkaregéket elűzte.
Emberi érzésink szebb forrásokra vezetnek
a’ zavaros tóktúl, mellyekbűl váltig itattak
mestereink; kiesebb útakra von ösztöni által
csillapodó szivünk; megakad minduntalan’ elménk,
társainak nyomainn meglelni az oskola rendet.
Itt nevetést okozunk nyelvünknek gőgjei által,
római frázisokot dongván füleikbe azoknak,
kik sükeres kincset nem lelnek puszta szavakban.
Ott haragot gyújtunk, diktátori hanggal akarván
férjfias Elméknek félszeg törvényeket adni,
kiktűl jóakaró kormányzást kellene kérnünk.
Megmeg amott koronája helyett eggy ritka remeknek,
mellyre az ó kornak héros példái vezettek,
károkot, öldöklést, rút bosszúságokot érünk,
‘s classicus erkölcsünk, valamint a’ falba ütődő
ostoba cserfabogár, valahányszor szállni ügyekszik,
annyi kemény akadályba rohan, melly vissza taszíttya.

Erre gyanút kezdünk titkon dajkálni magunkban,

vallyon igazságnak tarthassuk-e, a’ mi eszünkbűl
a’ mesevászoknak sokaságát hajdan elűzte?
avvagy ez is nem egyéb tündöklő dajkaregénél,
mellyet az álnokság csak szebb köntösbe rekesztett?
‘s több habozások utánn, ammint természtes elménk
csendes vagy hevesebb, sőt ammint hozza magával
a’ vak eset, vagy monda gyanánt az igazt is örökre
megvettyük csak azért, hogy meg van alakkal egyítve;
vagy hidegebb vérrel tar fáradságnak itéllyük
válogatásában sürgő nyomozásit az észnek;
‘s mélyen elaltatván félbölcs pólyákba szorított,
‘s kellemetes szellői között a’ lelki homálynak
önnkint szenderedő elménknek mennyei lángját,
szívragadó példája utánn a’ többi világnak,
férjfi figyelmünköt töredék testünkre szögezzük.
Csak kevesen vannak, kik déli világra ohajtván
szörnyű méllyeibűl kiverődni az elmehomálynak,
józan eszű kalaúzok utánn a’ tiszta valókot
a’ salakok’ szövevényi közűl izzadva kivájják,
‘s rettenetes harapási között a’ róka csatáknak,
mellyek ezen kincstűl seregenkint húllani szoktak,
állhatatos szívvel ragyogó napfényre segítsék.

Illy szomorú ösvényt járt eddig az emberi nemzet.

A’ hazug érzésnek gyarló szerszámai voltak
első napjaiban, mellyekkel vígan apolta
gyermekítéleteit. Bizonyos mértéknek itélvén
messzeható szemeit, kis dombnak vélte sokáig
a’ magosabb hegyet is, melly több mértföldnyire állott,
a’ miket illetvén, külső színekre hasonló
műknek lenni talált több más afféle szerekhez,
mellyek az érdeklő újjaktúl messze feküsznek,
belső voltokat is mind eggyenlőnek itélte.
A’ mi fülébe hatott, neki az mind állati szózat,
‘s mind eleven szer volt, a’ mit tán mozgani látott.
A’ habokonn lebegő fuvatagbúl mennyei lelket,
Őrdögöt a’ vészbűl, ‘s a’ roppantt szikla tetőkre
omló forrásbúl gyeniust szóllamlani gondolt.
Hűtögető árnyéki alá eggy hajdani törgynek;
úttyaibúl a’ hő nap elől izzadva kitérvén,
a’ puha gyöpre ledűlt, ‘s ammint szárnyával evezvén
eggy sziszegő szellő bogainn a’ hajdani fának
átsuhogott, ő arczra borúlt, ‘s a’ lelket imádta,
mellynek ezen tölgybűl áldását vélte lebegni.
Akkor eredt nyers képzetibűl a’ gyermekes észnek
a’ piperés nyelv is, melly a’ rendbéli neveknek
‘s minden egyéb szóknak jövevény értelmeket adván,
dajka poézissal sűrű zavarokba temette
önnkínt hajnalodó fénnyét a’ józan igaznak;
‘s mellyet az ész, sok harczok utánn országlani kezdvén,
elmenyitó szerszámi közűl olly músa-rabokhoz
űzött, kik viradó ésszel bábozni szeretnek.

Majd azutánn ifiacska gyanánt mosolyogva kilépvén

gyermek napjaibúl, szilajabb indúlati kezdtek
forrani. A’ szerelem különös frígyekre hevítvén
szívét, ‘s társaitúl egyszersmind messze szakasztván,
nemzeti ágaihoz lassankint úgy lecsatolta,
hogy dagadó gőggel jövevénynek nézte barátit,
‘s magzatival szomszédi között tündökleni kívánt.
Már az irigység is fellobbant benne; ragadta
pajkosan a’ másét; kardot fent társai ellen,
‘s a’ kit erőszakkal nem volt megfosztani képes,
azt agyafúrtt hitetéseivel próbálta igázni.
A’ hagyományt, melly őseitűl űdejére leszállott,
dajka mesécskékkel bőven megegyítve találván,
duzmadozó szívében ugyan még kezdte nevetni,
ámde mivel hasznáravaló szerszámnak itélte
arra, hogy a’ botorabb sereget járomba szorítsa,
gyermek bábjaibúl rettentő vászokot ácsolt.
Akkor az ó költés, melly szópiperékkel enyelgett,
nagy kapukot látván zomokabb hasznára kinyílni,
gőgös bárdusokot fajzott, kik titkos udúkban
isteneket szülvén, ‘s iszonyú törvényeik által
a’ pözsögő népet különös szakaszokra felosztván,
a’ jövevény ellen haragot kezdettek apolni,
‘s a’ dühödő harczot legszentebb póczra emelték.
Mennyei fajzatnak hirdették büszke dalokban
a’ buta hérosokot, kik tűzzel vassal emésztvén
a’ kivirúltt földet, ‘s lakosit rabságba ragadván,
szörnyű hasznaikot készebbek voltak azokkal
közleni, kik neveket rettentő fényre dalolni
‘s holtok utánn roppantt oltárra segíteni tudták.

Végre az Istenség mennybűl földünkre leszállván,

‘s emberi formában nemes emberségre tanítván
minket, az ész megnyílt, ‘s lassankint sínleni kezdtek
a’ barom ösztönök is, felüdűlt a’ férjfi okosság,
serdűlt a’ tudomány, rügyezett a’ kézi serénység,
‘s a’ kiket a’ Bajnok több nemzetségre szakasztott,
a’ Kalmár azokot megmeg mind öszvecsatolta.
Nem csuda már, Laurám! rügyezése az emberi júsnak;
nem csuda, hogy láttyuk álmábúl kelni az embert.
Férjfi korára jutott elméje az árva Szegénynek,
és a’ Menny könyörűlni tanúlt méltatlan igájánn.

(1805.)

95. Gróf Szápáry János neve’ napjára.

Mennybűl leszállott Harmonía!

mondgy kéjjel tellyes hangokot
‘s kövesd a’ kívánságokot,

mellyekkel Istent szívünk víjja,

hogy rá terjesztvén óvó szárnyait,
Urunknak boldogítsa napjait.

Tetézve mindenféle áldásokkal,

szelíden follyon életed,

hogy gyámolát állandó dallásokkal

zenghesse Benned Nemzeted.

Örömmel nézhesd Gyermekednek

virágra nyíló bájjait,

örömmel Benne életednek

újjúló boldogságait.

(1805.)

96. A’ kanál.

Még mikor e’ földön új volt a’ várasi élet,
‘s a’ csöcsömős Törvény nem győzte igázni az ösztönt,
Jupiter és Thémis lerepűltenek egyszer az égbűl
emberi formában, ‘s incognito szerte kutatván
a’ falukon és várasokon, szemeikkel akarták
látni az új rendet, mellyel szolgáik az embert
állatos udvaibúl ragyogóbb életre kitsalták.
Mint mikor a’ lyánkák Miklós’ napjára gyümöltsöt
várván, hajnal előtt mosolyogva kibújnak az ágybúl,
‘s a’ fagyos ablakban piperés veszszőre akadván
könybe borúlt szemeket pihegő mellyekre letűzik,
‘s félre vetett dunnájok alá meg viszsza vonódnak;
úgy a’ Mennyeiek nem jókat lelni reménlvén,
‘s a’ gonosz ösztönökët, mellyek lárvákba takarván
béllyeges arczaikat, jobban látszottak ivadni
mint az előtt, a’ jámborokon, valamerre vetették
visgáló szemeket, csúfúl országlani látván,
búba merűltt szívvel meg meg honnyoknak eredtek.

Jó tova vóltak már a’ fő várasnak utolsó

kertyeitűl, ‘s köpönyegjek alatt már vedleni kezdett
mennyei vóltokrúl a’ felvett emberi forma,
a’ mint egy iszonyú záport kerekedni nyugotrúl,
‘s rettenetes szeleket láttak lerohanni az égbűl,
mellyek alatt nádaska gyanánt habzottak az erdők.
«Így haza nem mehetünk, mondá Báttyához az Aszszony
lábom is allig győz a’ szélnek vinni. Repűlnöm
sültt lehetetlenség. Máskép sints messze az alkony;
ott üthetne reánk, közepén a’ felleges égnek,
a’ gonosz éj, hol sem vatsorát nem lelni, sem ágyat.
Jobb ha ma itt maradunk, kiderűl tán reggelig úgy é?»
Jupiterünk látván a’ vésznek nőni hatalmát,
könnyen szót fogadott, ‘s úttyokbúl félre vonodván,
egy alacson háznak fél nyílt kapujához ügettek.
Tsak maga állott ez közepén a’ sárga mezőnek,
hol homorú fővel várták a’ búza kalászok
a’ daloló sarlost. Tág volt mellette az udvar,
‘s gáttya között a’ szolga-tsoport a’ házi barommal
hangya gyanánt pözsögött. Sétált a’ gazda közöttök,
egy öreg úr, ki az embereket rosz fajnak itélvén,
várasi lakjaibúl a’ puszta mezőre vonódott.
Aszszonya eggy egyenes szívű matróna, kilépvén
szinte szobájábúl, ‘s a’ két vendéget uránál
éjjeli szállásért halván könyörögni, «Lakásunk
ugymond, ‘s a’ mi kevést nyujthat vatsorára vagyonkánk,
a’ jövevények elől soha sints elzárva. Merészlem
kérdeni, kik legyenek nagyságtok?» ‘s ezzel az ajtót
mellybűl szinte kijött, nagy örömmel félre taszítván,
a’ jövevény Párral tsínos lakjába belépett.
«Nints tizenöt mértföld, mondá Zevsz, birtokom innen,
Felleginek hínak, ‘s a’ fő városba behozván,
egy hete már, rokony aszszonyomot, hogy lássa szokásit,
erre kisétáltunk a’ fris levegőnek okáért.
A’ szoros utszáknak nem győztük vólna egyébkép
dögleletes dohait. Látván gomolyogni előnkbe
a’ ropogó szélvészt, kocsimért a’ szolga legottan
viszsza futott. A’ puszta mezőn nem tudtuk azonban
a’ fene szél ellen folytatni lakunkhoz az útat,
‘s durva csatái elől inkább e’ házba betértünk.»

Erre palástyaikot, mint otthon, félre hagyítván,

egy kerek asztalhoz párnás székekre leülvén,
köz lett a’ papolás. Mind elmondotta magárúl
Fellegi’ Hugának nagy pontossággal az aszszony,
hol született? nemzője ki volt? hány úri legények
tsókolták kezeit még gyenge leányka korában?
Kiknek adott kosarat; noha térgyen állva esengtek
karja utánn? mint tudta viszont megnyerni szerelmét
mostani férje, kinek szívét nem győzte ditsérni.
«Gyermekeink, úgymond, jó lábann állanak. Eggyik
már kapitány, a’ másik gazda. Menyetske leányunk
három, mind vagyonos háznál. Van már is utánnok
nyoltz onokánk, mind fris, mint a’ mely rosa ma nyílt ki
‘s ezzel magzatinak, Laczkótúl fogva Katáig,
még születések előtt kezdvén, perorálva leirta
életeit, majd szinte miként a’ régi poéták,
kik hogy latraikat bajnok ragyogásra emellyék,
még buzogányokat is menyből származni dalollyák.
Zevsz az alatt a’ háznak urát kitanulni akarván,
szóba erett nagy dolgok iránt vele: tart e’ az égnek
Naggyairúl valamit? vagy tsak mondának itéli
gondgyaikat járása iránt a’ földi ügyeknek?
Vár e’ hasznot a’ most zsendűlő várasi rendbűl,
melly komor udvaibúl köz lakra seregli az embert?
Vélie, hogy czéllyát könnyebben eléri ez által
e’ nemes Alkotmány? vagy tán gonos ösztönit űzvén
csínosodásábúl mérget fog szinni magának?
‘s józan eszét felelettyeibűl tündökleni látván
emberi szívével, töstént feltette magában,
hogy különös gondot fog egész házára viselni.

Nyoltzat ütött volt már, ammint egy fürge szakátsné

jó vatsorát tálalt, ‘s megrakta borokkal az asztalt,
jobb vatsorát a’ mennyeiek nem láttak azóta
hogy palotájokbúl nyomorúlt földünkre kiléptek,
sem tüzesebb borokat, mellyekbűl helyre felöntvén,
tréfa beszédek köztt vidám hahotáknak eredtek.
Zevsz azután a’ jó fogadást hálálni akarván,
«húsz hete már, ugymond, hogy járjuk az emberi nemnek
most születő faluit tornyos palotáival edgyütt,
‘s olly nemes agg pár szív nem akadt még eddig előnkbe
mint ma ezen házban. Bér nélkűl hagyni az illyen
roppant érdemeket Zevsztűl nem vólna igazság.
Fellegi képe alatt (‘s ezt mondván fényleni kezdett,
költsönözött orczája körűl a’ mennyei súgár,)
a’ magos égnek urát szemlélitek ülni, barátim!
asztalotok mellett. Az igazság asszonya Themis,
kit velem itt láttok. Tegyetek nyílt szívvel előnkbe
három akármillyen kérést. Itt helyben azonnal
kedveteket töltöm. Kívánnyatok, a’ mit akartok.»

Fél halavány és fél nevető ortzával az aszszony,

felszökik a’ székrűl, ‘s rebegő hálákra fakadván,
hogy magokat mennybűl hozzá megalázni akarták,
végre, hogy e’ vatsorát, még él, soha el ne felejtse,
Zevsztűl azt az ezüst kanalat kívánnya magának,
mellyel az égi levest, az üdőnkínt nálla ebédlő
mennyei vendégnek felesége kiosztani szokta.
«Ahha bolond! bár ránczosodó s .... be lökődne
osztogató kanalad!» pattogja goromba haraggal
férje, ki a’ bortúl nyíltt szívűségre hevűlvén,
szinte tsekély kérése miatt motskolni akarta,
ostoba társnéját, ammint padlása kinyílván
hirtelen a’ háznak, réműltt s .... be lökődött
szálló dárda gyanánt szoknyáinn által omolván
a’ mennybéli kanál. – Iszonyú jajszókra fakadván
hátra kapott, hogy az égi nyilat kifeszítse farábúl
a’ remegő aszszony, ‘s valamint a’ nyári szeletske,
melly feszesebb ággal tehetetlen harczra kikelvén,
‘s már így már meg amúgy próbálván görtsei ellen
ostromait, dúl, fúl, nyöszörög ‘s elvégre kifárad,
úgy erejét ő is rá fordította egészlen,
‘s a’ beszorúltt kanalat ki nem indíthatta helyébűl.
Mit lehetett egyemet? még egy kérésre maradván
jussa, könyüs szemmel Zevsznek kóldulta kegyelmét,
mentse meg a’ rosztúl, ‘s kanalát vegye vissza farábúl.
Hogyha nekünk ez Egek zab kéréseinkre megadnák,
a’ mire vágyakodunk, fogadom, nem volna tsak eggy is
köztünk, a’ ki ezüst kanalat ne viselne farában.

(1805.)

97. A’ döghalál.

A’ vad állatoknak gallyas országában
nagy döghalál támatt Augustus’ korában.
Egynehány nap alatt sokan eldögölvén,
sokan segéd nélkűl félholtan szükölvén
gyöpös piaczain a’ bús erdőségnek
öldöklési alatt a’ mirigyes égnek;
a’ többiek végre mind elkeseredtek
‘s tanátsnak okáért öszvekerekedtek
az oroszlyányoknak öreg vajdájához,
ugy mint a’ községnek született urához.

Ő is beteg volt már, ‘s felkelvén vaczkábúl,

kimászott egy dombra háló szobájábúl,
hol a’ nagy gyűlésnek vévén hódolását,
kesergve hallgatta bús tanátskozását.
Végre öszve szedvén omlékony tagjait,
‘s egy nagy sohajtással elkezdvén szavait,
«súllyos vétkeinket iszonyú csapással
feddi az Ég, ugymond; ‘s vajha végromlással
meg ne látogassa bűnös nemzetünköt,
gonoszra fajúlni látván erköltsünköt!
Illyen ostorokkal már az embereket
többször megbüntette, kik a’ törvényeket.
mellyek a’ zablátlan életet tiltották,
lábokkal tapodni játéknak tartották,
meg sem szünt mindaddig méltó fenyítése,
még a’ buzgóbbaknak ajtatos végzése
a’ fő bünösököt fel nem konczoltatta,
vagy az oltárokon fel nem áldoztatta.
Olvastam én magam az ó kronicákban
sok illyen példákot, versekben, prósákban
‘s farkas doctorom is hittel bizonyíttya,
hogy egy illy áldozat töstént elfordíttya
bús nemzetünkrül is az égnek tsapását.
Fogadjuk el tehát jámbor tanátslását,
s vallyuk meg itt nyilván szarvas vétkeinket,
mellyekkel terhelve tudgyuk sziveinket;
‘s a’ kit fő bűnösnek fog lelni gyülésünk,
hallyon meg érettünk. Hogyha szenvedésünk
valóban megszűnik elégtételére
ünnepet szentelünk emlékezetére
halálának napján minden esztendőben,
‘s még egy vad állat leszsz e’ kies erdőben,
nagy neve örökké nyilván daloltatni,
‘s egész rokonysága szentnek fog tartatni.
A’ mi engem illett, megvallom vétkemet,
mellyel megterheltem, sok izben lelkemet.
Számtalan juhokot felfaltam éltemben,
sőt még a’ Pásztort is megöltem mérgemben,
ha ellent mérészlett próbámnak állani.
Kész is vagyok érte véremet ontani,
csak megmenekedjen a’ rosztúl nemzetünk,
melly által honunkbúl rendre kiveszhetünk.»

Ezekre a’ Róka farkát megcsóválván,

‘s az oroszlány előtt hason mászdogálván,
«nagyon jó, nagyságod, ugymond szín orczával,
hogy fő személyének megalázásával
ezen kicsinységet véteknek tartani,
‘s vérét méltoztatik értünk ajánlani.
Nincs gyávább alkotmány a’ bamba juhoknál!
sem elmét sem szivet nem lelni nyájoknál.
Egy vitéz farkasnak csupa árnyékára,
öszvezavarodván egymásnak hátára,
sem védni nem tudgyák saját életeket,
sem szemes fortéllyal kerűlni veszteket,
‘s ha fel nem támadna mellettek kutyájok,
egy szempillantásban oda vólna nyájok.
Fortéllyokot pedig kitűl tanullyanak,
mikor vezérjeik csicsákbúl állanak?
kik a’ juhászoknak hurczolván terheit,
csak önnön hasoknak vadászszák kéjjeit?
Ugy kell tehát néznünk a’ juhnemzetséget,
mint egy enni való balgatag községet.
Tudgyák az emberek ezen igazságot,
‘s félre tévén böltsen az irgalmasságot,
fejik, nyírják, eszik, bőreikben fűlnek,
‘s bélleiknek hangján tántzokra hevűlnek.
De mitsoda jussal? jobbak e nálunknál?
‘s mennyivel böltsebbek akármelly majmunknál?
Mikor tehát rajtunk még is uralkodni,
‘s jussunk elejébe akarnak tapodni
ugy kell velek bánnunk mint ellenséginkkel,
kiket megtámadni szabad fegyverinkkel.
Megölvén Felséged a’ juhpásztorokot,
tellyes igazsággal követte azokot,
kik javokra élvén a’ hartznak jussával,
vitézűl küszködnak szomszédgyok’ hadával.
Tsak az én vétkem is nagyobb mind ezeknél:
mert én nem éltem ám a’ tyukketretzeknél
bajnokokhoz illő harczüzenetekkel,
hanem lopva ölő mesterkedésekkel.
Öszszegyilkoltam így számtalan tyukokot,
gyomromba temettem sok szép kakasokot.
De mit tudok tenni mást e’ nemzetséggel,
melly vásott böltsekhez illő szemeséggel,
titkos uttyaimot szüntelen vájkálván,
‘s a’ vigyázást éjjel váltig trombitálván,
tele szemetezi szokott nyomaimot,
‘s veszedelmeseknek teszi járásimot.»

«Ugy kell a’ gaz népnek! ugymond dölfösséggel

a’ bajuszos Tigris. Illy nagy merészséggel
Urunk’ apródgyának úttyát elállani
annyi, mint ellenünk pártot indítani.
Sok állatot öltem én is életemben,
a’ mi több, nagy részét nem is éhségemben,
hanem tsak vitézhez illő dicsőségbűl.
Mert ám ki nem tudgya? hogy olly nemzetségbűl
van szerencsém venni nagy származásomot,
‘s a’ magosabb pótzra örökös jusomot,
melly bajnok virtussal víván sok hartzait,
rémülésbe hozta szelídebb társait.
Szégyen volna nekem nyomát nem követni;
‘s a’ ki okaimot meg merészli vetni,
állyon ki, ha tettzik, ellenem vitára!
meglátom, mit mondhat jusom’ próbájára?»

Illy formán szóllottak megvallván vétkeket,

mind a’ többiek is, kik duzs életeket
a’ bambább marháknak töltik csalásával,
vagy a’ gyengébbeknek fel mészárlásával.
Utolsó volt köztök a’ vallástételben
a’ lappangó Farkas, ki szörnyü hitelben
lévén a’ ragadó barmoknak részénél,
azt a’ jegyzést tette bűnszépítésénél,
hogy ő ritkán üldöz másféle barmokot,
hanem kik megvetvén ősi vadságokot,
a’ kevély embernek részéhez állanak,
‘s egy kis betsületért tsúf igát hordanak.

Hallván az Elefánt e’ tar mentségeket,

ki mint fejedelem, azon seregeket
vitte a’ gyűlésre, mellyek fűbűl élnek,
«ha, ugymond magában, ezek így beszélnek,
‘s érdemeknek tartván az öldökléseket,
virtusoknak teszik a’ legfőbb vétkeket,
mért ne mentegessük mink is hibáinkot,
kik más kára nélkűl éllyük napjainkot?»
‘S éppen el akarta gyónását kezdeni,
a’ mint a’ szamárnak szavait zengeni
háta megett hallya nagy tsudálkozással,
ki közbe vegyített sok fóhászkodással,
«én is nagy bűnösnek ösmerem magamot,
mint nagyságtok, ugymond; mert mikor utamot
elvétettem nem rég, ‘s ezen erdőségbűl
a’ síkra jutottam, – koránt se éhségbűl!
mert én megelégszek erdei füvemmel,
hanem hogy meglássam tulajdon szememmel
életemben egyszer azt a’ nagy világot,
mellyben úgy hallottam a’ sok bóldogságot,
mint nálunk a’ gombát, önkint nevekedni,
meszsze ki találtam oda ereszkedni,
hol a’ tsemetétlen rétek tenyészkednek
‘s balsamos illatú fűvel kedveskednek.
Itt engem az ördög, a’ mint sétálgattam
‘s a’ virág zománcznak diszét visgálgattam,
arra tsábított el, hogy a’ pap réttyérűl,
de tsak az ösvényre kidőllő szélérűl,
egy harapás sarnyút orozva elvettem,
‘s tsupa nyalánkságbúl helyben meg is ettem.»

«Mit? a pap réttyérűl? melly istentelenség!

felkiált a’ róka. E’ nagy hitetlenség,
‘s nem egyéb, az oka nyomorúlt sorsunknak!
Ez hozott döghalált egész fajzatunknak.»
«Szörnyű szentségtörés! ugymond nagy buzgással
a’ tajtékozó Farkas, mellynek vér ontással
nyerhetünk egyedül tellyes botsánatot;
és hogy megmutassam ezen ágozatot. – - –
«Mit sokat mutatni? mondgya gőgöséggel
a’ bajuszos Tigris. Mennél több készséggel
viszszük az oltárhoz ezen áldozatot,
annyival könnyebben nyerünk botsánatot.»

Neki estek tehát hárman a’ szamárnak,

mint a’ legvitézebb ostromlók a’ várnak,
‘s mihelyt lábairúl szegényt leránthatták,
egy szempillantásban ízekre szaggatták.
Régieknek tudgyuk ama panaszokot,
hogy még felakasztyák a’ kis tolvajokot,
addig a’ nagyokot szabadgyában dúlni
‘s idegen javakkal haggyák bóldogúlni.

(1805.)

98. Ajánlás.

Hun vérbűl eredett hajdani Nemzetem,
mellynek törzsökibűl zsengeni fő dücsőm!
vannak, kik ragyogó tisztviseléseket
óhajtván, szeretik tolni segíteni
a’ kormány’ kerekét, ‘s nagy jövedelmekért
a’ köz jót ügyelik. Mások az özvegyet
‘s a’ dúzstúl maradott árva leányokot
oltalmokba veszik, ‘s a’ legügyetlenebb
úrnak jussaival zengtetik untalan’
a’ törvénypalotát, hogyha reménnyeket
a’ gazdag jutalom nyájasan ihleti.
Ez csak csűreinek szenteli gondgyait,
szomszédságaibúl számtalan életet,
szedvén, hogy sok ezer városi naplopót
a’ szükség’ üdejénn, köz nevelő gyanánt,
gyámollyon kegyesen bő nyereségekért.
Krősus’ kincseivel sem veszed azt reá,
hogy terhes szekerenn vagy födeles hajónn
kül földekre vigyen bel szüleményeket
más kalmár szerekért, a’ ki ekéivel
túrván őseinek szűk hagyománnyait,
bővelkedni tanúlt kis jövedelmibűl.
Ez nem hall örömest, csak hadi trombitát,
mellynek rettenetes harczrecsegéseit
átkozzák az anyák, ‘s marha gyanánt repűl
tajtékzó paripánn dárdahalál közé,
hogy halmokra szabott emberi testekenn
feljusson koszorús fővel az áltató
hírességnek ama’ büszke tetőire,
hol soknak csak azért fénylenek érdemes
lelkek köztt neveik, hogy sokat öltenek.
Más dőzsölni szeret víg borozók között
sűrű gallyak alatt; vagy jövedelmeit
kártyás asztalokonn füstnek eresztgeti;
még a’ fürge vadász, hogyha kutyáival
felvert eggy remegő dámvadat, asszonyi
társának szomorú várakozásira
nem hajtván, egyedűl tölti az éjszakát,
‘s prédájára vigyáz a’ hideg ég alatt.
Engem’ megkülönöz lantom az agytalan
lelkektűl, kik üres fényre sovárganak
másnak káraival, mint amaz ügytelen
néptűl, melly alacsony szívvel az emberi
elmének nemesebb díszeirűl lemond.
Illy dücs nékem elég! és ha Te, Nemzetem!
készséggel befogadsz énekesid közé,
kik hűven müvelik hajdani nyelvedet,
tartsák meg szomorú bajkoszorúikat
vagy más béreiket mások! az én nevem
szent oltalmad alatt égig emelkedik.

(1806.)

99. A’ Baktai Paraszt.

«Gyurka fiam! készűlly! úgymond eggy Baktai ember;

a’ szamarat holnap vásárra bevisszük Egerbe;»
‘s hajnal előtt a’ szürke Fülest feldönti fiával,
megköti négy lábát, ‘s eggy vastag ródhoz akasztván,
úgy viszi Gyurkával, mint Bécsben az úri cselédek
vállaikonn szokták eggy házbúl másba czipelni
a’ mulató palotákba való újmódi trumeaukat.
E’ különös jelenést látván eggy tábori hajdú,
nagy kaczagásra fakad, ‘s «fejemet ma elüttetem, úgymond,
hogyha nagyobb kobakot szült asszonyi állat azóta,
hogy megesett Ádám, mint e’ két ostoba pára.
Várasi embereket magam is szemléltem elégszer
bőralmárjomban majmot hurczolni az utszánn;
még szamarat rúdonn soha sem. Nem látode, Apjok!
hogy négy lába vagyon, mint kettőtöknek? Ereszd fel!
Járni tud úgy mint tik, sőt hátánn téged’ is elbir.»
Szót fogad a’ vén Pór, ‘s mosolyogván, «mind igaz, úgymond,
bölcs szava Kelmednek; de ha megkémélli az ember,
a’ mit eladni akar, jobban megkérheti árát.»

A’ barom a’ vitetést könnyebb, sőt úri dolognak

lelvén, fel nem akart lábára tapodni eladdig,
még ura bölcs intést nem eresztett lusta farára
szilfa dorongjával; ‘s felemelvén végre tagonkint
ólom inú testét, már minden gyáva göröngyönn
botlani, már kényességbűl sántítani kezdett,
mint amaz ó Szépség, ki Tabánbúl szerte kocsizván,
még jól birta magát, kávézni az özvegy urakhoz,
végre saját lábára szorúl, ‘s a’ kőpados utszánn
ingadozik, botlik, sántítgat, tántorog, omlik,
hogy vezetőt kapjon, ki hazáig menni segítse.
Röst szamarát a’ Pór fínyásan hátra maradni,
‘s mintha fejét valaminn törné, állongani látván,
«vesd magadot hátára fiam, ‘s üsd főbe koronkint,
úgymond, hogyha megáll; én hátúl sürgetem addig,
hogy hamarább mennyen.» Használt a’ dupla noszítás.
Ámde kevés lépések utánn elejekbe akadván
eggy ifiú Kanonok: «‘s így kell tisztelni apádot?
úgymond; ő gyalogol, te pedig szőretlen ajakkal
úrfi gyanánt lovagolsz? Szaporán takarodgy le, javaslom,
‘s hadd ezen élemetes Jámbort szamaradra felülni.»

Szóll vala, és meglett. A’ vastag szilfadoronggal

a’ röst marha körűl szitkok köztt szerte hadázván,
‘s a’ melegen ragyogó napfényben forrani kezdvén,
szertelenűl pihegett Gyurkánk, ‘s a’ sárga veríték
folyván arczairúl, lustán szedegette bokáit;
ammint barma előtt két részre feloszlani szemlél
lyányokot, asszonyokot, kik sajnálkozni azonnal
a’ fáradt ifjúnn, ‘s az öregre vigyorgani kezdtek.
«A’ majom a’ medvénn! úgymond eggy kaczki menyecske,
nem lötyög olly büszkén, mint e’ vén tőke csicsájánn,
még fia fulladozik ‘s görnyedve czipelgeti lábát.
Eggy kupa forróval jó volna lelökni lovárúl.»
Mint mikor a’ méhkast álmábúl talpra ijeszted,
a’ remegő bogarak rend nélkül szerte pözsögvén,
sok különös hangbúl elegyűlt zúgásra fakadnak;
úgy kiki fenn szóval zengvén eggyszerre szidalmát,
pórlovasunk ellen feltámad az asszonyi falka,
‘s eggy iszonyú sívás lázúl sokféle szavokbúl.
Mit tegyen a’ jámbor, kit nagy bűnösnek itélvén,
pörlekedés nélkűl eggy illyen csorda legázol?
Védgye magát? soha lábok alól szárazra ki nem jut,
még letiportt ajkánn lélekzeni látszik az élet.
A’ bika ellenben, látván a’ földre borúlni
a’ halavány csordást, kit elér, egyszerre megenyhűl,
‘s öszve szagolgatván megalázott tagjait, elmegy.
Baktai Pórunk is szamarát réműlve megintvén,
hogy kipihennye magát: «gyere fel! mellettem elülhetsz,
úgymond, Gyurka fiam! Hátunkot vessük erősen
öszve. Te lusta farát ütögesd a’ szilfadoronggal,
még én szűgye körűl tenyeremmel igazgatom úttyát.
Jőjjön bár azutánn a’ bölcsebb várasi ember,
‘s nézze meg a’ szamarat, nézzen meg minket! Ugyan csak
talpra esett legyen ám, ha találhat vérszeme bennünk
új szidalomra okot. Szamarunk jár, mink pedig üllyük.»

Allig végzi szavát, hogy előttök czifra ruhában

eggy eleven szobalyányka megáll, ‘s «vane lelketek? úgymond,
szánakodás nélkűl két illy otromba teherrel
kínzani barmotokat? Mint görnyed háta szegénynek!
mint nyöszörög dühös ökle alatt e’ lusta bikáknak!
Szűk lehegésébűl látom, hogy dögleni készűl.»
Mint mikor a’ puskás eggy pár fenyvesre kilőtte
sréttyeit, a’ remegő lombrúl két részre konyúlván
a’ madarak, kőbábú gyanánt egyszerre lebuknak;
úgy a’ Baktaiak, hallván hogy döglik alattok
a’ lassú Pegazus, nagy réműléssel, az eggyik
arra, emerre meg ez, hátárúl szerte zuhannak,
‘s gondosan átnézvén az egész paripának erőtlen
tagjait, ápollyák, törlik, friss vízzel itattyák.
«Más baja nincs, úgymond az öreg, nagy örömre derűlvén,
csak hogy terhe alatt megtikkadt. Haggyuk ezentűl
menni teher nélkűl. Így tán a’ várasi nép is
megnyugoszik, melly görcsre szokott még ott is akadni,
hol mink szép egyenest látunk járatlan eszünkkel."

Gyurka tehát balrúl, jobbrúl ősz apja megütvén

a’ szamarat, mennek, Hevesen süti hátokat a’ nap;
felgomolyog paripájok alól szemeikhez az útpor,
melly tár órraikat fojtó tüszögésre noszíttya;
szájokot elzárják, fúl mellyek, homlokok izzad;
ammint háza előtt állván eggy hajdani Kántor,
‘s eggy pisze pípábúl szíván a’ Döbrei füstöt,
félre taszíttya fejénn zsírfótos házi sipakját,
‘s «nézd az ebúnta paraszt népét, hogy szánnya csicsáját!
úgymond; ülly fel öreg! kiadod vén lelkedet estig.
Lám! hiszen arravaló szamarad, hogy rajta lötyögvén,
lábaidat kéméld. Vagy tán otromba faludban
a’ csicsa nemzetség különös privilégyium által
nem köteles, mint másegyebütt, súlyt hordani hátánn?»
Erre felindúlván, el kezd dörmögni magában
élemedett Pórunk, ‘s foga köztt: «csak ugassatok, úgymond;
engem’ ugyan soha fennlebegő szavatokkal ezentűl
semmire sem birtok. Tudgy’ Isten! melly nagy eszűknek
vélgetik Őkelmek magokot, ‘s ím! a’ mit az eggyik
fél rövid óra előtt javasolt, a’ másik ugattya.
Tölteni kedveiket, ha cselőre taszítgat az eggyik,
hajszra döf egyszersmind a’ másik, győzze az ördög!
A’ mit vékony eszem javasol, nem kérdem ezentűl,
tetszike másoknak, vagy sem? mert gazda dologhoz
értek is én annyit, mint száz röst várasi golyhó.»

Jámbor öreg, ne buzogj! Turkáló állat az ember.

Jőjjenek a’ szentek, jőjjön földünkre az Isten
önn maga, életemet merném feltenni, hogy ők is
úgy viselik, mint mink, fullánkit az emberi nyelvnek.
Nincs az egész földönn két olly eggyforma teremtés,
mellyekbűl legalább egykét morzsányi külömbség
mélyrehatóbb nyomozások utánn szemeinkbe ne tünne.
Úgy az egész földönn nen lelsz két emberi elmét,
mellyeket a’ képzés, érző szerszámi eszünknek,
a’ nevelés, a’ szív, másmás ösvényre ne vonnyon.
Sőt azoneggy tárgyrúl ordítss egyszerre fülébe
több ezer embernek bármelly fátyoltalan ígét,
eggyazon értelmet nem fog két elme közűllök
lelni beszédedben. Valahány fő, annyi külömbség.
A’ homokot forgattya tehát hálátlan ekével,
a’ ki azonn fárad, hogy jó erkölcsei által
embertársainak mind megnyerhesse kegyelmét.

(1806.)

100. Az Irígységhez.

Szünny már meg egyszer buzgani ellenem
trágár Irígység! Ám nem esengek én

olly jók után, mellyek negédes
vággyaidat feszegetni szokták.

Nem kérdegélek tisztviseléseket
a’ nagy világtúl, nem birodalmakat,

nem dúzs rakást a’ vertt aranybúl,
sem hamisan ragyogó dücsőköt.

Öntessen őszkor száz halom életet
csűrébe a’ Dúzs, kit nemes ősei

pompásan épűltt váraikban
messzeható uraságra szültek.

Szürcsöllye kristály serlegibűl borát,
mellyet Tokajnak szőllei hoztanak,

kit pór szugolybúl úri polczra
felvezetett az agyas szerencse.

Én szűk szobámban kegytelen éhemet
eggykét falattal, szomjamot édesen

megcsillapítom hüs vizekkel,
csak nekem adgyon az Ég ezekhez,

érzékeny asszonyt, friss levegő eget,
gondatlan elmét, régi barátokot,

meglett koromban férfi szívet
‘s víg kobozomnak örök virágzást.

(1806.)

{fel}