81. Számiel.

Számiel, eggy mérges fuvatag, melly dullya koronkint
napkeletet, jól képzi nekünk egy despota’ karját.
Nem bánt, míg leborúlsz, de megöl, ha felállasz előtte!

(A 90-es évekből.)

82. A marsziliai ének.

Ébredj hazánk bajnok népe
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühődve hozza lánczodat.
A vérszopó tyrannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét
ha szolgálatra nem hurczolhat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

A zsoldos martalékok nyája
orditva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk.
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok stb.

E szívtelen rabok dagálya
győzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjusnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
just szabjon egy szabad országnak.
Fegyverre bajnokok sat.

Reszkess lator tyrannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dőre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz, ki fényedet,
örök homálylyal elboritja.
Fegyverre bajnokok sat.

Öld bajnok a gaz despotákat,
kik embervérben földenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott biborban fénylenek.
De szándd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy máskép arra birtanak,
hogy ostromolják honainkat.
Fegyverre bajnokok stb.

Édes hazánk szent szerelme,
segitsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk lánczait.
Küldjétek ütköző csatánkhoz
a győzedelmek angyalát,
hadd űzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Ronstsunk, rontsunk
e vérszomjúkra
vagdaljuk halmokra!

(1794.)

83. Búcsúzás.

El ne felejts, ha mély keserved szélled,

melly értem most szaggattya mellyedet.

El ne felejts, ha vídámságod élled,

még szörnyű fájdalmak öldöklik szívemet.

‘S ha tán eggy újjabb szív

teményt visz szépségednek,

hogy tőrt vessen

sok próbánn átmentt hűségednek,

gondold Laurám!

Hogy sírva mondom képednek:

el ne felejts! el ne felejts.

El ne felejts, azért hogy bal sorsomnak

kegyetlen karja tőled messze vet;

hogy dallyait nem hallod víg lantomnak,

‘s orczámra életet szép orczád nem nevet.

Gondold, hogy sem üdő,

sem hely olly szeretetnek,

mint a’ miénk,

hervasztó gátot nem vethetnek,

‘s értsd meg, ha majd

távúlrúl mondom szívednek:

el ne felejts! el ne felejts!

El ne felejts, ha sírom eltakarja

hű szívemet, melly érted csüggedett.

Ott lángjait bal felleg nem zavarja,

mint itt, hol gyenge tán, de ál nem lehetett.

Melletted repdesvén

békótlan érzésekkel,

megáldlak tégedet

sok édes képzésekkel,

ha majd gyengén

lehelli lelkem lelkednek:

el ne felejts! el ne felejts!

(1795.)

84. Eggy Magyar Asszonyra.

Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod’ karjánn, ki urad’ fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva

olly sietéssel?

A’ szerencsétlen rabok áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni

drága hazánkban?

Oh! ha törvényünk ez utóbb üdőkben
úgy fenyítené az egyéb gonoszt is
mint az ó korban, neked is hasonló

volna halálod.

(1795.)

85. Szentjóbi Szabó László’ halálára.

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,

elköltözött az Alkotónak

szent kebelébe Szabó barátunk!

Tsendes könyek köztt képzelem untalan’
mikint ohajtá: hogy remegő kezét

búcsúzva még egyszer tehesse

holta előtt szeretett kezünkbe.

De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytől elkülönöztenek,

nem engedék meg, hogy halandó

karjainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt a’ komor éjszakát

reménnyel áltató beszédnek

váltogatási között kiültem!

Benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira

vég csókomat. Tebenned élt még

énnekem, alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodonn kivül
érette váltig csüggedező szemem,

csak bús nyögése tűnt be hozzám

rejteke’ réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indullyatok meg társotok’ alkonyán,

sirassuk eggyütt, kik köz okból

mennyei szíve miatt szerettünk.

‘S ha majd az enyhültt sors’ könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit

szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba

hempelyedő vizeken lefollyunk,

menjünk el eggyütt szent maradékihoz,
‘s öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit,

könyzáporinkkal megjegyezvén

hantföldelét elaludtt öcsénknek.

Ő majd lebegvén arczulatink között,
nedves szemünköt nyögve törülgeti,

‘s érette sínlő szíveinket

mennyei csendgyeivel megáldgya.

De ti, Tirolnak jámbor öregjei!
e’ néki szenteltt földre ne lépjetek,

hanem, ha néma tisztelettel

mint örökös siralom’ helyére!

Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei

szelídnek, ah boldogtalannak,

tett egyedűl az agyas Szerencse!

(1795.)

86. Az Inn’ vizéhez.

Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Inn’ vize,
melly rabtornyom alatt, a’ Duna’ szélihez,
‘s ennek habjaival hirtelen elsietsz
a’ bajszos magyarok’ drága határira;
vidd el csókjaimat Laura’ lakásihoz,
‘s majd ammint szomorú elmefutási köztt
kristály csöppeidet sírva beszürcsöli,
tüzd gyengén azokat szája’ vidékire!
Mond, hogy vad Tirolis’ mostoha földgyeinn
szívemben viselem képe’ vonásait,
ammint rósa gyanánt homloka felderül,
vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.
Mond, hogy hű tüzemet sem komor öblei
sem hóval födözött képtelen ormai,
míg földgyénn maradok, fel nem emészthetik.
Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedezék, csak neki szentelem.
Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem
nyilván megmutatott tiszta szerelmei,
‘s meghitt karjainak víg apolási köztt
csókjaiból eredett mennyei kéjjeim!
Laurát zengedezik szüntelen énekim,
mellyektől rekeszem’ bóttyai rengenek,
Laurát emlegetik nappali gondgyaim,
Laurám’ arczaival játszanak álmaim.
És hogy szertelenebb szívepedésivel
megkíméllye magát, míg haza érkezek,
mond: hogy nem viselem mostoha sorsomat
délczeg pára gyanánt, a’ ki bilincseket
érdemelt dühödő emberölésivel,
vagy másét ragadó vágyakodásival.
Belső nyúgodalom támogat engemet,
melly a’ legnehezebb ütközetek között
szent ösvényeibül el nem osonkodott
erkölcsnek gyönyörű tudtaiból ered,
és a’ Jámborokat, míg buta fellegek
hánnyák vészhabokon gyenge hajójokat,
bajnokságnevelő vígadozásihoz
bátor szárnyaival fel-felemelgeti.

(1795.)

87. Laura’ képéhez.

Én ki a’ hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívből ‘s keseredve nézem
a’ hegyes vassal ledöfött baromnak

szertelen estét;

én, ki a’ bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,

szokta ragadni;

én, ki Laurának nevető szemétől,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,

verseket írjak?

Hogyha földgyébül kiszakasztod a’ fát,
avvagy a’ pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént ‘s lekonyúl amannak

zöld csemetéje.

Képe Laurámnak ‘s eleven szerelme,
a’ mit a’ sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e’ homályos

szögbe taszított.

‘S téged, óh Képzet! ki sem irt eszemből
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel

szüntelen ujjúlsz.

Légy tehát nékem te magam hevítőm,
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
‘s nyisd meg elnémult kobozomnak ujra

hajdani kedvét.

Láttya majd ebbül maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a’ barátságnak kötelével engem

Laura felemhez.

És ha rózsákat szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem’ nevének

fogja köszönni!

(A 90-es évek második feléből.)

88. Laurához.

Ritka már Laurám! az erős barátság,
melly magát nyilván az Igazhoz adgya,
és az Ártatlant az erőszak ellen

védeni merje.

Bátran üldözhet fene rágalommal
a’ bilincs nélkül dühödő Ravaszság,
míg gonosz nyelvénn az előbb Igaznak

híre ki nem hal.

‘S a’ botor község örömest nyomozván
a’ törött ösvényt, viszi a’ gyalázást
harsogó szóval, ‘s az esékeny árvát

ujra lemarja.

Dölfös orczával nevet a’ Kevélység
a’ levert jóknak zokogó siralmin,
‘s durva bosszúját, valamerre láthat,

büntelen űzi.

A’ nyalánk Lelkek’ csapodár csatája,
melly alakjának jeladó szavára
eggy mosolygásért sükeres baráttyát

kész letapodni,

tapsoló kézzel helyesíti estét
a’ nemes szívnek, ‘s azalatt, hogy undok
hírgyalázóknak foga köztt vonaglik,

gúnnyal epeszti.

Óh! ki tarthasson tehetős erővel
vagy nagyobb rossznak veszedelme nélkül
a’ nagy Erkölcsért diadalmas ellent

ennyi Gonosznak?

Elfajultt népét keseredve nézvén
a’ kevés Jámbor, siralom szögében
szánnya bajtársát ‘s legazoltt nevének

csak könyet áldoz!

(A 90-es évek második feléből.)

89. S. Antal barátomhoz.

Hogy vitorlámot darabokra zúzván
a’ gonosz szélvész, habozó hajómbúl
eggy magos szirtnek meredek hegyére

felmenekedtem,

‘s körme köztt nyögvén az üres magánynak,
mellybe a’ bal sors dühösen belánczolt,
a’ jövő élet ‘s az örök halál köztt

félve lebegtem;

szívölő búmonn könyörűlni kezdvén,
Tégedet küldött beborúltt szerencsém
Antalom! hogy még ügyemen segíthet,

tűrni tanítgass.

Hű barátságod nemesen felosztya
szenvedésimnek valamennyi súllyát,
jóllehet szíved magadét is allig

győzi viselni.

Óh! ha feltámad valahára ismét
csillagunk, és a’ nevető szerencse
visszavisz minket dobogó ölébe

bús Feleinknek,

légy azontúl is szeretője annak,
a’ kiben hozzád soha el nem alszik
a’ barátságnak tüze, még erében

mocczan az élet.

(A 90-es évek végéről.)

90. A’ Válogató.

Én eggy gazdag asszonyért

szélnek adgyam nyugtomot,

a’ ki alkudtt zsoldokért

jusnak tartsa lángomot?

Légy te, Gyöngyöm! tiszta ércz,
‘s olly nagy mint a’ Mátrabércz!

A’ kalmárlott mátkaság
mind palástoltt szolgaság.

Én eggy büszke asszonyért

nyűgbe vessem szívemet,

a’ ki emberségemért

pórnak szidgya véremet?

Légy te, Gyöngyöm, olyan vér,
mellyel herczeg fel nem ér!

Páromtúl a’ megvetés
rosszabb mint az étetés.

Én eggy szentes asszonyért

klastromozzam éltemet,

a’ ki nyájas csókomért

kárhoztassa lelkemet?

Légy te olly szent alkotmány,
mint a’ most lett szűz leány!

Kút felett a’ szomjazás
tűrhetetlen sorvadás.

Én eggy bölcske asszonyért

háborgassam álmomot,

a’ ki Plátós bábokért

megtapodgya lángomot?

Légy te olly nagy lelki kincs,
mint a’ melynek teste sincs!

Még e’ földönn vándorlok,
széllel jól nem lakhatok.

Én a’ legszebb asszonyért

felhevítsem véremet,

a’ ki más nap Dámonért

megvetendi szívemet?

Légy te, Gyöngyöm! ollyan szép,
mint a’ legszebb angyalkép!

Nékem nem vagy angyalom,
ha mással kell osztoznom.

(1803.)

{fel}