Verseghy Ferencz kisebb költeményei

1. Orfeus Dafnisnek.

Tavaszi mulatságokról.

Egykor tavasz vége felé Pallás aszszony Böltseit

ki-ereszté keze alól, hogy unalmas könyveit
félre-tévén, mulatnának, ‘s Flora szines kertjeit
vagy az erdőt látogatnák, vagy Pán Isten mezeit.

E seregnek nagyobb része Epeussal el-indult,

erdők közé; Diannátul vigasságot ott koldult
hol Akteon vadat üzvén szarvas képre el-fordult
midőn a feredő szüzek testét látván el-bámult.

Ez a kártyát választja, az a tekének játékát

forgat amaz Bellonátul költsönözött paripát,
ki ki amint kedve hozza üldözi bölts unalmát,
még a kedvetlen Mopsus-is meg-inditja tréfáját.

Kissebb része ezen Népnek Minervának udvarát

el-nem hagyta, nem kivánta erdeiek sátorát
a városi Isteneknek látogatván hajlékát,
nevetséggel nyájassággal tölté komor homlokát.

Bizva vala e nyájatska Dafnis gondos kezére,

Dafnis, ki a vers szerzésnek majdnem legfőbb mestere
ugyanezért Tritonisnak titkosa és kedvese,
könyvekkel telt tárházának kitsin, de hív őrzője.

Elötte jár: a kis sereg szereti kis Pásztorát,

hiven, ‘s bátran követgeti nyáját, kedvét, ‘s játékát,
Orfeus is velek sétál, el-felejti hárfáját,
hazájának modja szerint beszél, ‘s üzi tréfáját

El-indulván először-is Neptunusnak partyait

járják, ‘s kérik evezésre Palaemonnak hajóit,
de Eolus nagy haraggal hányván vizek habjait,
utáltatta minnyájokkal Amfitrite udvarit.

Azomban szép Melicerte fogja Dafnis karjait

véle együtt tsinált hidra el-vezeti Társait,
erre vitte már ma, ugy mond: Mars rettentő fajzatit
kik dsidákkal ijesztgették minap Burkus táborit.

Által menvén el-beszéllé ezen népnek erköltsét,

bajnoksága eredetét, fegyverének erejét;
még a vizen tul meg-látta a ferdőnek tetejét,
akkor ujra kis Dafnishez igy kezdette beszédjét.

Dafni! mivel kedvedet megszegte mérges habokkal!

Eolus, im vigasztallyon e ferdőtske mosdással,
ebbe járnak a Napoeák, szép Elek a Musákkal,
vigadhatztz itt midőn akarsz a mennyei karokkal.

El tün. Ezek a ferdőnek megnyitják két kapuját,

látyák Jápix Mesterségét ‘s az Istenek trónussát,
a vizekbe ugrándoznak, mosdanak, meg kotsiját,
Febus tengerbe merítvén el-nem kezdé nagy álmát

Más nap Ceres majorjába viszi Dafnis társait

hol a müvelt földnek gyomra jó gyümöltsü ágait
mutogatja Vendégének, szép illatu szálait,
zöldellő kis gazdagságát veteményes ágyait.

Itt nem messze a Brontesek sisakokat koholnak,

mellette a Fidiások fa képeket faragnak
Dafnis pedig társaival azomba jól vigadnak,
küzködnek az Orfeussal, nevetkeznek játszanak.

Jön azomba maga Ceres, tele rakta karjait,

Ambrosiát hoz Nektárral, kinálgatja fiait,
együtt vigad, jó példát ád, tölti Bakkus borait
tömi színes bokrétákkal kinek kinek ujjait.

Nem volt elég a mulatás, ki ki Flora udvarát

emlegetvén el-indulnak, ‘s a virágok táborát,
ennek rendét ‘s külömbféle szineit és illatját,
meg-vizsgálják ‘s meg-ditsérik a szép Kloris munkáját

alig lépnek-bé a kertbe, egy rósátska meg-mozdul,

éppen akkor serkene-fel déli édes álmából,
álmos szemmel Dafnisra néz, de végtére el pirul,
vámra méltó ortzájával a Föld szinre le-borul,

Dafnis mintha nem-is látná, tovább viszi seregét,

mutogat a violára, ditséri szép termetét
de azomba a rosának nem felejti szemérmét,
gondolkozik, visza menvén, hogy ditsérje erkeltsét.

Szép kert, ugymond társaihoz, szép kert éljen Istene,

oh mely kedves a szegfüknek amott rengő kebele,
de jajj sokkal drágább ama Hiacintok serege,
még itt is van egy ágatska, szép Narcissus a neve.

Oh melly nagy kár, hogy ezen kert egybe megfogyatkozik

nints rósája, a rósa ág sehol nem találtatik.
Igy teteté Dafnis magát: a rósa emelkedik
sőt mit mondok a napfénynél ime ott játszadozik.

Mennyünk hozzá, még meszszirül mosolyog szép artzája

mintha reánk várakozna, ide fordult ajjaka,
ditsérjük meg a mint illik: ezt ki-mondván halada
a rosátska fel élledvén hozzája meg-hajula.

Nyittya Dafnis ditséretre el-készitett ajjakit,

de jaj a szem el-bámulván tartóztatja szavait,
sohajt, halgat, és elpirul: Flora aszszony tsudáit
ki ditsérné, ugy mond végre, méltóképen karjait.

Tovább mennek, ‘s bokrétákkal ékesitték fejeket,

illatokkal, ‘s gyümöltsökkel meg-töltetik kebleket.
Mindezekkel meg-tisztelik más nap ama Szüzeket
kik Vestának éllesztgetnek ujjabb ‘s ujjabb tüzeket,

Igy el töltvén Pallas népe örömének napjait

végtére meg-látogattya Pán Istennek Sátorit,
hol a borzas Satyrusok tartyák Bachus tántzait,
‘s a Pásztorok legeltetik Titirusnak nyájait.

Itt van ama lovaglásra tanitgató oskola,

mellynek magos gerendáin függ négy vagy öt paripa,
fábul áll e’ mesterséggel egybe kapcsolt karika,
mellynek sebes szeleknél is sebesebb a forgása.

Itt tanulja a’ lovaglást, a ki Marshoz esküszik.

Fel-ül a’ fa-ló hátára nyargal mert forgattatik,
tzélba veti nyargalás-közt lapdáját, ditsértetik
ha a lovonn megmaradhat, és lapdája bé-esik.

Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,

viszsza térnek, mert Epeust várják, ‘s Mopsus társait,
kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,
még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.

Öszve ülvén az egész nép emlétti vig napjait,

ki ki elől számlálgatja örömének okait,
örömre kél ujra szivek, Pomonának kapuit,
ki-ki mondja: látogassuk Pomonának kapuit.

Egygyes szivvel el-indulnak bé-jelentik magokat,

Pomonnának; ki azonnal mutat gyümölts ágokat
ki hozattya pintzéjéből a meghütött borokat,
Nimfáinak süteményét, a nyársra vont ludakat.

Itt van férje Pomonának, vigad vendégeivel,

a Friss[1] Hebe nem külömben kedvet élleszt képével,
miről előbb az árnyékba nevetkezett nényével,
most uj kedvel nevet, tréfál, vadász tekintetével.

Örül Mopsus, az Orfeus kezdi görög verseit,

vigad Dafnis a sereggel szedi kertnek kintseit,
el-rejtődnek Hebe elől, nem türhetik szemeit,
Orfeus is elfelejti Plutó setét völgyeit.

Láttya Venus ezt azomba, láttya Pallas seregét,

vigasságát, nevetségét, játékát és örömét
kevél szivét arra inti, mikép Pallas szépségét
Páris előtt kissebbitse, ‘s szomoritja tselédjét.

Alectohoz megy azonnal. Pomonának udvarát

szálld-meg, ugy mond: nem nézhetem ellenségem táborát,
fajzatim közt vigadozni; te el-kezdett játékát
rontsd-meg, pusztitsd módod szerént mulatozó arnyékát.

Jön Alectó, ‘s rut békákkal hinti kertnek utjait,

hogy ezekkel megszalassza Hebe, ‘s nénnye lábait,
egy kigyóval alattomba Mopsusnak-is karjait
meg-keritti, ‘s fel-élleszti haraggal tölt szavait.

A félelem és a harag, fel-bontyák az örömet,

el-oszlanak szomorkodva; én is akkor nyelvemet
el-felejtvén azt mondottam: soha Pallas örömet
még Páris él, nem találhat Venus előtt érdemet.

(1779.)

2. Orfeus Dafnisnek.

Dafni! egy álmam volt, félek, ha képzelem.

Kérlek fejtegesd meg. Semmiben örömem
nem lehet, még tőled titkát nem érthetem
tudod az álmokat fejteni reménlem.

Tsak ketten mentünk el Kastalis völgyébe

öszve kapcsolt szivünk szokott örömébe,
Parnassus hegyének ama szép öblébe,
melly Apollót sokszor fogadja ölébe.

Még messziről láttuk a hegynek tetejét,

Musák Palotájit a Templom födelét
ugy tetszik Klionak hogy hangos énekét
hallottuk, de még nem érthettük beszédjét.

Közelebb sétálunk: a hegy oldalába

meg gyülnek a szűzek; ki ki munkájába
foglalatos, izzad szép találmányába,
hogy első lehessen uj tudományába.

Nézget Uranie az Egek boltyára

lest hány a tsillagok jelesb tsoportyára
tubusokat szegez Venus planetára
nézi, a Nap körül mint jár tzirkalmára.

Klio éles szemmel minden Országokat

el járván fel jegyzi a történt dolgokat
nagy könyvébe irja a bajnok tsatákat
Böltsek elméjéből eredett tsudákat.

Huzza Kalliope nagy száru tsizmáját,

tsendesen jár alig birja láb ikráját
lassu Versbe szedi Vitézek pálmáját,
a Fő embereknek ditséri munkáját.

Méreti a Földet Thalia lántzokkal,

kinek kinek részét jegyzi határokkal,
meg tiszteli Faunnust nagy ajándékokkal
a serény munkára inti szép szavakkal.

Lanthoz igazgattya Euterpe sipját,

már vigan, már sirva fujja szép nótáját,
tsendessen vagy frissen mozgatván tiz ujját.
Kedvre változtattya a hegynek unalmát.

Koholván Erato félénk szerelmeket,

ujitya bús szivén a tágos sebeket,
képzel gyanusága tsalárd ‘s hiv sziveket,
gyötrödik, nem tudgya, hol talál hiveket.

Koronis Fiát is láttuk a seregben,

kinek egy beteg szüz nyugszik kebelében,
orvosló vizeket önt belső részében
fojtya betegsége okát tüdejében.

Négy őrzője vagyon e gyülekezetnek

oroszlány strásája az egyik szegletnek
ott egy galamb vigyáz, amott a méheknek
serege, itt tüze egy eleven szivnek.

Elmenünk alattok: az emlitett völgybe

sietünk, testünket le tesszük a fübe
innen nézgetünk fel, a hegy tetejébe
láttyuk Apollot is Musák közepébe.

Estvelig nézhettük e Népnek munkáit,

hallhattuk Erato szomoru notáit.
A nap hogy el mene, le vonnya tsizmáit
Kalliope, kéri kiki paripáit.

Azomba kettőnket el lep a setétség,

meg kerit orozva a kedves tsendesség,
Zefirus is ama nyári gyönyörüség
jön, szalad előle ortzánkról a hévség.

Egy máshoz fordulunk nyittyuk ajakinkat

el beszélljük hajdan történt dolgainkat,
ezekből eredett nagy vigasságinkat,
vagy szivet emésztő régi fájdalminkat.

Az utánn a hadi Emberek erköltsét

kezdjük emlegetni ‘s azok Vitézségét,
kik édes Hazájuk dühös ellenségét
kardal vagy elmével törték merészségét.

Számlálgatjuk éppen a Világ Böltseit,

ditsérjük ezeknek számtalan könyveit,
a midőn szép Febe sátora petzkeit
ki üti ‘s fel nyittya fénnyel telt szemeit.

Szépen világosit fel derült homloka,

mert a nap fénnyével tellyes lett ajjaka.
Már egyszer a Naptól megégett oldala
azért reszked teste, ‘s rebeg halvány álla.

Szemünkbe tün ujra teteje Pindusnak

láttyuk a mezőkön tüzét Silvanusnak,
tanyáit az erdő szélén Diannának
bátran nézzük Lunát méllyében egy kutnak.

Kedvünk is megujjul: Éjjeli verseket

éneklünk ‘s be töltyük hangal az Egeket
fel serken az Echo, hallja az Éneket
álmossan kettözi a szó végezetet.

Ki fogyván a Versből Pallasnak kintseit

(e völgyben rejti el Minerva könyveit)
forgattyuk, meg látván Máronak Verseit,
uj énekkel töltyük Pindusnak erdeit.

De jaj! alig mondunk négy rendet könyvéből,

ime! két Satirus, ki-üt Pán völgyéből
az egyiknek szikrák hullanak szeméből
haragos tüz lángol feje tetejéből.

Ez nyilván szolgája vala az elsőnek,

ki szebb szelidségét mutatá képének.
De még is haraggal szalada a Völgynek,
hol mi most áldoztunk éneket az Éjjnek.

Elszaladtam. De te Dafni! merészséggel

ellene megfordulsz ki vont fegyvereddel,
magad meg szóllittod ‘s igy bátor sziveddel
meg rettentvén szivét, birsz ellenségeddel.

Megindul utánnam, elhagyván tégedet

szalad ‘s morgásával tölti a berkeket,
eltünök, választván titkos ösvényeket
adott a félelem sebes lépéseket.

Erdőn tul megállván hallottam beszédjét,

még ti: ugymond: Pánnak elfáradt tselédjét
álomtul fosztjátok? egész nap ekéjét
tolja, ‘s miattatok ne nyugtassa testét?

Köszönd, hogy idején elszaladtál. Vérem

meghült bennem Dafni! leroskodott testem,
elfáradt álmomban már minden tetemem
ágyomat áztatta sürü verittékem.

Már fel is serkentem, még sem megy el bajom

ujra félek, hogy ha róla gondolkodom.
Kérlek Dafni! mond meg mit jelent az álom
oh! ha rosz jelenség, melly nagy lészen károm.

(1779.)

3. Verseghy Eugen Kreskaynak.

Ugy megörült szivem kedves leveledre Barátom!

mint komor éjszak után megszok örülni madár.

Pandion nem várta talán ugy Fülemüléjét,

kit szátyár Tereus néma panaszra hozott.

Sem Férjét hiv Penelope Görög Aszszonyok éke

mint leveled zárját bontani várta kezem.

Vette-e mondottam: zavaros munkámat? avagy tán

már nem akar többé hallani gyáva kobozt.

Gyülöli már a Musáknak szeretőit, elunta

Klio nyirettyüjét vonszani, merni tavát.

Driadesek tartyák szivét rab nyügbe magoknál,

réti dallra, komor sipnak eladta fülét.

Engedgy meg, nem tudtam okát csendednek; először

tőled tudtam meg, hogy betegágyba valál.

Már máskép szóllok. Sajnálom sorsodat, üzni

azt tőled képes vajha lehetne kezem.

Vagy terhes bádgyadtságból fel váltani testem

testedet, érted kész halni vagy élni vagyok.

Adtak azomba, ne félj, az Egek már álmokat, adtak

jó jeleket hogy fogsz állani talpra megint.

Álmomban elmentem ama térj boltba, Koronis

gyermeke hol vastag könyvibe dőlni szokott,

a sok más gondos kézzel munkálkoda környül,

készitvén mindenféle betegnek italt.

Ez gyökeret tört, az nedvét kifatsarta füveknek,

egy dörgölt porokat, másik üvegre szedé.

Könyveze, szük katlanba rekedt szép rósa szemenként

illatokat; másutt mérges etzetnek evült.

Minnyájan, mint Mesterjek rendelte, forogtak

tüz, füvek és mosarak vagy patikája körül.

Én be menvén, hogy kérjek számodra segittő

füszert, vagy belső tüzeid ellen italt:

jaj! melly rettentő tsuda képet láttom előtte,

ah! most is félek, hányszor eszembe kerül.

Már halovány, már ollyba piros, mint bibor apattak

két szemei, beesett melye, de gyomra dagatt.

Lábai bádgyadván bitzentek tétova; szája

nyilt; egy válla konyult és koponyája kopár.

Vagy beteg Aszszonynak véltem, vagy Avernumi váznak,

még igy a Patikák Mestere szólla vele.

Mit keresel Helikon tagjában, szemtelen Aszszony!

ah te hatalmadnak nem de határja pokol!

Tán’ hogy öreg Pán Sátorinak lett tagja, bubájod

bátrabb lett ‘s Testén venni hatalmat akarsz.

Nem tudod ortzátlan hogy meg [van][2] kötve Mirigyed,

‘s hogy hirem nélkül rablani tiltva vagyon.

Kolika, kő, daganat, vérhas, fene, vizi betegség,

rendre szabadságért jönnek elömbe sebek.

És te magad, gőgös! fogsz asszonykodni? ne busulj!

Még kis idő mulván ujra kezembe kerülsz.

Menny te büdös Kotzitnak üreg padmallyiba ‘s másszor

engem, mint Uradat, többre betsülni tanulj.

Menny, vakarodgy, még tölt kerekét nem látod ötötször

Holdnak, az óráig mint fogoly ülve maradsz.

Kit pediglen hirem nélkül két izbe tsigáztál,

most forrósággal, többet az ágyba ne verd.

Szóllott, és szemeim tüstént megnyiltak, az álom

el futa, felborzadt testem, el álla szavam.

Meg térvén eszem, áldottam védődet, imádtam

néked tett kegyiért a magos Égnek Urát,

vajha ne bántodnál soha bár mellyféle mirigytől,

bár Testednek egész birtoka légyen örök.

Kivánsz, ugy tetszik tőlünk uj hireket? Édes

bátyám! jól tudod azt, hogy hegyek allya vagyunk.

Nintsen fámának hozzánk járt-uttya; magossat,

földszint szállni szokott, szárnya kerüli nagyon.

Nints egyenes földünk, két részről völgybe szorultunk

‘s merre nap el nyugszik, támad elönkbe liget.

Az méltó jegyzésre talán, hogy merre határunk

terjed, földünket melyezi hoszszas aszály.

Szarvát Holdaszszony már tebszer azolta nevelte,

hogy régtől víg ég nem veri földre könyét.

Kőszirt ösvényenn hol viznek gyöngyei zengő

dallal gördülvén völgyre rohantak előbb,

ott most álhatatos napfénytől sülve, fejérlik

egymást be nyomván a homok ágyba kavits.

Fürtyeit ott Bromius sürü venyegéknek aszalta

sokszor, hogy Fólnagy kádra nyomassa levét,

hol most a mesgyék szomjuságokba repednek,

hol száraz földnek szinire tőke ki dül.

Nints sarju, zöld szálok enyett korókra szorulnak

barmok ‘s mit Pomon érlele, földre le hull.

Más ujság nints, vagy legalább nem juthat eszembe

vagy ha jut is, hitlen, hirleni félve lehet.

Illyen amaz, melly már jósollya lakásomat (eztet)

még itt volt Nagy Atyánk már füleimbe vevém.

Hogy vagy Nagy-Szombat rongyos várába menendek,

vagy, hol téged Anyád a lepedőre ki tett.

Bár oda, hol fagyos Ég tengert hidalja vagy Estvély

alkonyodó Napnak vizbe fogadgya lovát,

bár mennyek délnek mértékletes öblibe, vagy hol

a rosás hajnal, nap kalauzza, ki-hat

mindenkor leszsz szivem igaz ‘s kaptsolva tiedhez,

még testembe forog vérem, eszembe maradsz.

Hozz ide bár, mellynek hoszszu feledékenyit iszszák

a Lelkek, Pluto, hozz ide Lethe folyót.

Szivembül ki nem oltya nevét soha régi felemnek

frigygye szerelmünknek holtig eszembe leend,

vajha magam hozzád most versem enyébe mehetnék.

Boldog vers, hol urad nem lehet, ott enyelegsz

Vajha kezet képes volnék kapcsolni kezeddel,

‘s mint hajdan, dallal nálad enyétni kobozt.

Illy örömet meddig fogsz oh! Fortuna tagadni

tőlem! igen fösvény, hadd el, ezekbe kegyed.

Ezt irván, tsuda! meg szakadoznak az Égi tsatornyák,

zápor omol, ‘s Menynek homloka gyászba borul:

szive talán megesett rajtam, panaszimra megindult,

mit sirtok? tegyetek róla, tehettek, Egek?

Éllj kedves Bátyám! kedveld, mint eddig Ötsédet

‘s ámbár méltatlan, szivemet el ne felejtsd.

(1781.)

4. A’ Magyar Henriásról.

Ha Magyar Henriást vészek a’ kezembe,

edgy titkos tűz’ lángja lobog a’ szívembe.

Néha mint a zápor, könyveim zúgással

folynak, ‘s az ortzámon tsatáznak edgymással:

néha, ha Burbonnak dolgait gondolom,

edgy bölts kéz’ munkáit ő-benne fontolom.

E’ jeles könyv bátor ki essék kezemből,

de illy sohalytások folynak a’ szívemből:

Bőlts Isten! illy Burbont támaszsz a’ Hazának,

ki nem iszsza vérét[3] saját Jobbágyának:

bár álna az illy szív’ boltya kösziklából,

soha ne készűlne koporsója fából!

Bőlts természet! szűlj illy okos Voltéreket,

bár eretnek lész-is, tsak illy eszűeket;

bőltsesség’ Istene, óh te bőlts Minerva!

légy olly kegyes Atyánk, mint vólt Tráján, Nerva.

A’ Hélikon hegye nállunk-is zőldűljön,

az igaz bőltsesség a’ tetején űljön.

Ennek a’ tövében forrás-is fakadjon,

Magyar Músáinkra bőven ki-áradjon!

Épűljön edgy oszlop a’ hegy óldalára

illy emlékezetes betűk óltalmára:

Pétzelit már készen várja a’ laurussa;

mert a’ Magyar-égen repdes a’ virtussa.

Pétzeli ád nyelvet a’ Magyar-nimfáknak,

ő lelkesit, gerjeszt tüzet a’ Músáknak.

(1787.)

5. Edgy keserves Anyának edgyetlen edgy fiának véletlen halálán esett szomorúságáról.

Edgy szilaj gyerkőtze megy a’sikankóra,

fűleit bé-dugja az Anyai szóra;

édes fiam jővel, nyugodj kebelemben,

ha lehetne, téged’ vennélek lelkemben.

A’ pajzán ifjatska jut a’ sik mezőre,

sikankódzik, bugdos hátra, hol előre;

tészen-is azonban olly fordulásokat,

a’ mellyek tsudára indítnak másokat:

ő tud sebessebben menni a’ sarkain,

mint más oldal tsontok, ‘s jegek’ darabjain;

midőn a’ meg-hittség még-bátorítaná,

a’ dölyfös kevélység újra vakítaná,

a’ töredékeny jég’ dühös ropogása

meg-borzasztya őtet szőrnyebb tsattogása,

meg-erőtelenűlt; nyílik lába alatt,

lépni akar gyorsan; de edgyet sem halatt.

Istenem! itt lész-é vége életemnek?

A’ halak’ gyomra lész kriptája testemnek?

Már a’ gyenge ifjú sűlyedez a’ jégen,

sóhajtoz, szemeit tartya tsak az égen:

mert parantsolt az Úr ama gyors postának,

a’ ki tsak a’ főldet tartya bírtokának,

tsapja a’ jég közzé a’ virgontz testemet,

még nem-is tsendített; de még-is már temet.

Az űveg módjára meg-tört jég darabja,

az ifjú nyakának lett halálos szabja;

mert olly szőrnyen mettzi fejét tőbb tagjától,

nem várhatta vólna jobban hóhérjától.

Az egész nagy tagnak a’ víz koporsója,

de a’ főnek leve a’ jég meg-tartója.

Azonban az annyát a’ tsók erőlteti,

meg-frissűl, tsókjait, ha fiára veti:

már hull ajakáról a’ tsókok harmattya,

mert a’ fiú nintsen, sem az édes attya.

Parantsol tűzessen szolga, szolgálónak,

Szoba-Leány, kukta, ‘s más több udvarlónak.

Melly sebessen szórja az ég mennyköveit,

a’ midőn haragszik, ‘s kűldi fellegeit,

melly hírtelen szokott tűzzel villámlani,

szint olly gyorsasággal majd el-tsillámlani,

melly gyorsan kellene vágtatni az égen

a’ nap lovagjának e’ szörnyü térségen;

ha a’ Ptoléméus értelmét tartanánk,

a’ Kopernikusét hamisnak vallanánk:

illy gyors e’ jó tseléd, aszszonya’ dolgában,

jön ‘s megyen reportot beszéll a’ szobában.

A’ város, melly vala nem rég halgatásban,

tseng, zeng, reng, dübörög, vagyon nagy bongásban.

A’ keserves Anya beszél fűvel fával;

s’ hát el-jött edgy tseléd a fő-kaponyával:

beszélli fátumát ‘s vesztét a’ gyermeknek,

véres mészárszékét e’ drága remeknek.

E’ szörnyü Látásra az anyai érben

nagy változás esik a’ pirosló vérben;

tenger Könyveivel ortzáját ásztattya,

a’ midön siralmát ekképpen folytattya:

a’ szerentsétlenség Bánatim triplázza,

nem tartya elégnek ha tsak meg duplázza.

Árva volt életem, árva szüzességem,

én temettettem el majd minden vérségem.

A’ férjem meg-hala élte’ virágában,

életének éppen harmintzadikában.

Addig éltem vigan, napom, és világom’

mig ezen kedves kints zöldellett virágom.

Imhol most ez az egy gyümöltse méhemnek,

melly paissa lenne én’ árva fejemnek,

meg-hólt: húlnak belém ég’ tűzes kövei

szívemet vérezik, újjúlnak sebei.

Istenem! Istenem! mire teremtettem?

Tsak azért-é tehát, szenvedjek, szűlettem?

Óh engedelten fő unszóltalak jóra,

de te engem’ vezettz már a koporsóra.

Te gonosz vipera! szívtad az emlömet,

te faragtad kövem’, ástad temetömet.

Itélje-meg az ég űgyedet, űgyemet,

meg-tudd, igaznak mond a’ Bíró engemet.

Azért légy mindjárást a’ tűz eledele,

mint testednek a’ jég tokja, és fedele.

Midőn a’ jó anya szoll még-is fontoson,

a’ könyvek meg-fagynak ortzáján halmoson.

Érzi, hogy e’ főnek a’ titkos ereje,

mellyel bírt régenten a’ Médusa’ feje.

Tsak kevés időre hűlnek tetemei,

meg-homályosodnak mind a’ két szemei.

Hideg kövé válik az egész természet,

a’ gyémánt kőhöz-is közel az enyészet.

* * *

Az engedelmesség olly igen drága kints,

mellynél az ég alatt sohol-is drágább nints.

Illy kitsiny nyúl fekszik illyen nagy bokorban,

jobb portéka vagyon a’ szomszéd sátorban.

(1787.)

6. Tele Pap ‘Sák.

Tsuda! Pap létemre nem látok szükséget

záros Kamarámba találok bővséget,

egésségem vagyon ételem, ‘s ítalom,

kérni kell meg-adja ezt az főbb hatalom!

Tsendességben élem magános életem,

pár nélkűl végezem, hogyha végezhetem.

A’ pirosló Hajnal meg-nyítja szememet,

hát miért rontsolnám az ágyba testemet?

Ha indúl a’ fényes nap gyors futására,

fel-viszen mingyárt a’ Parnassus halmára.

Beszéllek jó reggel a’ tudós Músákkal,

kezet fogok mingyárt a’ szűzebb Nimfákkal.

Közönséges helyen mikoron áldozom,

a’ bűnös bűnei kötelit oldozom.

Van Isten, van Vallás, Isten a’ szerzője

valamint e’ roppant Világ teremtője;

mi légyen a’ Vallás belső természete,

tanítom: az Isten ‘s mások szeretete:

ezt pedig végezem tsak rövid ígékkel,

farizéus volnék bővebb beszédekkel.

Ezek után ismét fontosabb dolgomat

kezdem és végezem az hivatalomat,

a’ nap ha fel-hágott az Égnek hátára,

rövid árnyékot vét főld golyobissára;

el-hagyom akkoron tanító szobámat,

magam meg-tekíntem füstölgő konyhámat;

hát már készen látom sokszor asztalomat,

vígan eszem, iszom jó izű boromat.

Ha pedig Morféus hív nyugodalomra,

szememet ingerli a’ déli álomra:

két fertály órában testem meg-frisseli,

érezhetöképpen erőmet neveli.

Ifjú barátaim vidám áll-ortzákkal

szemöldököm rántzát simittyák tréfákkal;

szép virágos kertem érzékenységemet

elevenné tészi, hizlalja szememet;

ha így a’ természet kedvemet tőltötte,

esővel a’ főldet Orion nem öntötte,

sétálók[4] a’ sebes Szamos víz partyára,

itt-is edgy kis gondom van a’ Libellára.

Itt pihenést veszek szép fák árnyékában

hát itt-is a’ Músák űlnek edgy sorjában.

Bámúlva tsudálom a’ zöld természetet

a’ sok gyűmőlts fákat mint szép épűletet;

ha a’ nap el-siet nyugavó helyére,

én-is botsátkozom ugyan fenekére:

a’ setét éjjelből nappalt nem tsinálok,

teremtőm tzéljának, mert ellent nem állok.

Nem akarok lenni Bagolj vagy Denevér,

alszom, ereimben ha jól forog a’ vér.

Kedvesek, józanok álom látásaim,

a’ midőn beszéllik reggel vánkosaim.

Ha ki e’ világtól magát meg ojhattya;

a’ Titzius sassa máját nem szaggattya.

Bóldog, a’ ki meg-fér a’ maga bőriben,

nem érez tövisset az újja hegyiben.

Tindálnak bé-dugtam rágalmazó száját,[5]

ha nem köszörűlné újjabban pennáját.

(1787.)

7. Edgy Szamos-parti fetske keserves nyögése.

Étel, ital, álom, szükséges ez három;

ezek nélkűl terhes az iga ‘s a’ járom.

Nem hangzik illyen jól ellenség, tűz és víz,

borzad ezen szokon a’ testben minden íz.

Ennek edgyikével hartzol árva fejem,

miólta az anyám emlőit nem fejem.

Kenyerem meg-észi Szamos víze árja,

szántsak vessek bővön, tsak azt lesi várja.

Ha végzem keserves Tavaszi munkámat,

hintettem a’ főldben zabomat, árpámat;

ki tsap a’ partyából, mint most-is nem régen,

zohogva, morogva szalad a’ térségen.

Ha bé-boronáltam Tengeri-buzámat,

haza nem hozhattam még a’ boronámat:

ki szőkik éjfélben, bé-önti a’ határt;

éppen így rettegte nagy-Apánk a’ Tatárt.

Nem vehetem hasznát Őszi vetésemnek,

a’ foga-is rosdás a’ sarló késemnek;

mert viszi a’ magót a’ Tenger öblében

vagy bé-takargattya maga fövényében.

Ha pedig nehánykor Céres meg-érlette,

tökélletességre vitte, fel-nevelte:

Céres ellensége, Neptúnus arattya,

sír Céres, Ladikon a’ kalászt szagattya.

Tsuda dolog! Céres, Neptúnus edgy testvér,

de még-is Neptúnus Országában nem fér.

Az Istenek közt-is meg-hűlt a’ szeretet,

azért élsz óh Céres! illy kínos életet.

Az özvegy aszszonynak préda a’ jószága,

Európában híres Ersébet országa.

Sohol se jár Céres másutt Ladikokon,

áldoznak ő néki a’ zőldes hantokon.

Ha le-kaszálom-is ollykor a’ rétemet,

a’ habok gyűjtik fel sokszor a’ rendemet.

Szarvas marháimba van igen nagy károm,

a’ dőg el-pusztíttya tsak hever a’ járom;

a’ legelő mezőn a’ fű, mert iszapos,

tele vagyon sárral, vízzel minden lapos.

Nints a’ tehenemnek vaja, nints mezeje,

nőtön nő az igás lovamnak a’ feje;

ha botsátom nyájam a’ sik legelőre,

kesergek; mert nints fű tudom jó előre.

Ha a’ Határ-Isten a’ határt kerűli,

könyvező szemekkel a’ kárt keserűli.

Neápoly Országa nints olly rettegésben,

bár a’ Vésuvius légyen füstölgésben.

Messina nem retteg jobban az Etnától

tűzzel és kénkővel égő patakjától.

Retteg Islándia, ha a’ Hekla szája

meg-nyílt, tele tűzzel a’ Krábla pofája;

de én jobban félek a’ Szamos árjától,

az Istennek reám rohanó átkától.

Ha éjjel hallom a’ Strása rivallását,

ezen ostor víznek pusztító futását,

társaimmá lésznek Danaus Leányi,

rosta vizet nem fog, a’ haszon parányi.

Ha így tudná Király Jósefemnek szíve,

hody illy bóldogtalan sok adozó híve,

könyveivel mosná kegyelmes ortzáját,

reánk ki nyúlytaná Királyi páltzáját.

Szánnyál meg Királyom, könyörűlj Istenem!

Ki könyörűl rajtam? senki sem ha te nem.

(1787.)

8. A’ Vitéz.

Ha látok trutz tollas kalpaggal
lovagló Tisztet ki-vont karddal

nézgetni hosszu népére,
kedvem jön a’ vitézségre.

De ha Törökkel szembe szállni
képzem a’ glóbis közt nyargalni

‘s két karját keverni vérbe,
nints kedvem a’ vitézségre.

Ha hallok trombitát harsogni,
jó végű paripát hortyogni

‘s öröm lövést az Egekre,
kedvem jön a’ vitézségre.

De ha veszélyben forog éltek,
ha foly az ütközetben vérek,

‘s a’ fegyver bé-hat szivekre,
nints kedvem a’ vitézségre.

Ha egygyütt társasságba mennek,
jó borral ‘s étkekkel töltődnek

‘s fel-serkennek az örömre,
kedvem jön a’ vitézségre.

De ha magos bástyákra hágnak
‘s ott maid nem estig el-hartzolnak

biztatván egymást fegyverre,
nints kedvem a’ vitézségre.

Ha Amor’ zászlójához térnek
‘s a’ Nimfák ellen vitézkednek,

nem haragból kelvén tüzre,
kedvem jön a’ vitézségre.

De ha bucsuznak Hitvessektől,
el-válnak kedves Jegyessektől

készülvén az ütközetre,
nints kedvem a vitézségre.

(A 80-as évek végéről.)

9. Szerelmes üzenet.

Siess pásztor zöld mezőkről,

siess Thirzis völgyéhöz

‘s ha meg-látod, mond szivemről,

hogy ohajtoz szivéhöz.

Mond, hogy a’ mit el-vitt tőlem,

hozza viszsza kedvemet,

mert ily kintsből ah! már érzem,

tréfát üzni nem lehet.

Még hajnalkor ki-sétálok

a’ zöldellő erdőkhöz

‘s nála nélkül estig sirok

ülvén régi vizünkhöz.

Nints, a’ ki a’ tölgyfa mellé

állyon, hogy fel-keressem,

nints, ki hársfánkra fel-metzné

nevemet; nints kedvesem!

Most virágzó életemnek

sirva töltöm napjait,

disze helyett szerelmemnek

búmnak érzem nyilait

ah! a’ mit el-vittél tőlem,

kérlek Thirzis! hozd viszsza,

másképp önkint kardra fekszem,

tudd meg! -- -- de tsak álmomba.

(A 80-as évek végéről.)

10. Rozilis és Dafnis.

A’ zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,

egy forráshoz ült Rozilis

és melléje Dafnis.

Az erdőt tölték énekléssel,
hagyíták egymást füvetskékkel,

ingyerkedtek, hempelgettek

‘s több tréfákat üztek.

Meg-hevülvén Dafnisnak szive
az ápolgatásra gerjede,

az, a’ mint a’ tsókot futá,

szülőjét kiáltá.

Jönn annya, ‘s tudakozza baját,
Rozilis el-rendelvén haját,

o! már, ugymond, nem segíthetsz,

meg van; viszsza térhetsz.

(A 80-as évek végéről.)

{fel}