Bevezetés.

Verseghy Ferencz költeményeinek teljes gyűjteménye itt jelenik meg először, e kötetben a lírai és kisebb elbeszélő költemények, egy következő második kötetben a Rikóti, a harmadikban a többi nagyobb elbeszélő költemény. Az a négy gyűjtemény, melyet még maga Verseghy rendezett sajtó alá – a Rövid értekezések a’ Muzsikáról, a Mi a’ Poézis, a Magyar Aglája és a Magyar Hárfás – összesen 105 verset foglal magába, az a két kiadás pedig, mely Verseghy halála után látott napvilágot – Toldyé (1865) és Madarász Flórisé (1901) – csak válogatva adja költeményeit, az utóbbi, mely iskolai használatra készült, 53-at, az előbbi 98-at (tulajdonképpen csak 95-öt, mert három közülük változat, s nem külön költemény). Ezekkel szemben a mi kiadásunk három kötetre osztva 208 verset közöl, még egyszer annyit, mint az említett kiadások közül a legteljesebb, az Aglája, közöttük 48 olyan költeményt, mely egyáltalán nem jelent még meg nyomtatásban. Tudomásunk szerint mindössze csak két költemény hiányzik gyűjteményünkből. Az egyikről, a Hálaadó dal-ról Sághy emlékszik meg Verseghy Ferencz’ Maradvánnyai és élete czímű művében (a 180. l.), közli a teljes czímét és megjegyzi, hogy önállóan, külön füzetben jelent meg, de bármennyire kerestük is nemcsak a fővárosi, hanem a nagyobb vidéki könyvtárakban is, egyelten példányára sem tudtunk ráakadni. Ha meg van is valamelyik kisebb könyvtárban, ma már nagyon ritka lehet, mert Petrik Bibliographiája sem ismeri. A másik vers, Lekvári Örzse, avagy erősebb a szerelem még a halálnál is, a M. Tud. Akadémia kézirattárában van (Régi és újabb írók 8° 31. sz. VII. kötet), és 228 páros rímű Zrinyi-sorban sikamlós történetet énekel egy öreg férjről, a kit fiatal, élvezetre vágyó felesége nevetségesen tragikus helyzetbe hoz. Már a tárgya is kényes, de még inkább az előadása, a mely annyira obscoen, hogy nem mertük lenyomtatni, noha gyűjteményünket nem a nagyközönségnek, hanem a szakembereknek szántuk.

Gyűjteményünknek, mint minden olyan kiadásnak, mely valamely költő összes verseit tartalmazza, van egy nagy hátránya az anthologiákkal szemben. Míg a szemelvényes kiadások, p. o. a jelen esetben Toldyé, csak a jobb műveket adják, mi fölvettünk mindent, jót, gyöngét vegyesen, ennélfogva az olvasó nem kap bennük az íróról olyan hizelgő, olyan harmonikus képet. Toldy, ki a művelt magyar olvasóközönség számára, és Madarász, a ki az iskola számára állította össze anthologiáját, úgy válogatták ki a verseket, hogy azok az olvasót minél jobban meghassák; mint az arczképfestő, kikeresték a legszebb, legjellemzőbb vonásokat. A mi képünk nem portrait, hanem fotografia, egyszerű, hű, megbízható, ha nem is olyan hatásos. A tudomány embere számára azonban ilyen könyvet kellett adnunk.

Kiadásunk, azonkívül, hogy Verseghy költeményeit összegyűjti lehető teljességgel, közli az eredeti kéziratok vagy kiadások alapján sok versnek a változatait is (számszerint 38-at, köztük 14 egész költeményt), s ebben, a mennyire forrásaink engedték, iparkodtunk teljességre törekedni.

Már ez a két körülmény is eléggé megokolja gyűjteményünk közrebocsátását. Hivatkozhatunk azonban egy harmadik okra is. A költeményeknek eredeti kiadásai már meglehetősen ritkák, Toldy pedig, nemcsak hogy válogatva bocsátotta közre a verseket, hanem helyesírásukat hozzá alkalmazta a saját kora divatához, sőt eltűntette azokat a különösségeket is, melyeket Verseghy, mint nyelvtudományi elveinek következéseit, szándékosan vitt bele verseibe[1] p. o. a zártabb kötőhangzó a tárgyrag előtt, még míg helyett, az l kihagyása mássalhangzó előtt). Néha, nem tudjuk gondatlanságból-e, szándékosan-e, attól sem riadt vissza, hogy a szövegben nagyobb javításokat tegyen, és egész versszakokat kihagyjon,[2] a kisebbekről, melyek talán csak sajtóhibák, nem is szólva.[3] Kiadásunk a verseket teljesen híven adja, betűről-betűre követjük a Verseghytől megállapított szöveget; ha megjelent a vers nyomtatásban, akkor az utolsó Verseghy-rendezte kiadásához, ha kéziratban maradt, az eredeti kézirathoz tartjuk magunkat, még apróságokban, külsőségekben, sőt Verseghy következetlenségeiben is.[4] Mivel e versek közül az elsőt és utolsót több mint négy évtized választja el, s Verseghy nézetei a helyesírásról ezen hosszú idő alatt többször is lényegesen megváltoztak, kiadásunk helyesírása igen tarka, de legalább fényt vet a költő elveire, azok fejlődésére. Csak annyiban tértünk el elvünktől, hogy a kéziratokból kiadott verseknél a sorkezdő hosszú magánhangzókra föltettük az ékezetet, és pótoltuk a sor végén a vesszőket, ha hiányoztak. Mi vezette ezen eljárásban Verseghyt, azt nem is sejtjük, s ha aesthetikai vagy kényelmi szempontot említünk, akkor e gyanításunkat még föltevésnek sem merjük minősíteni, de hogy e hiányok pótlásával nem sértjük meg Verseghyt, arra bizonyságul szolgál az a pár verse, mely az ő kiadásában is megjelent, s kéziratban is fönnmaradt (64-66, 71.). Ezeknél a nyomtatott szövegben mind megvannak azok az írásjelek, melyek a kéziratban hiányoznak.

A verseket nem csoportosítjuk műfajok szerint, hanem időrendben adjuk, csupán a nagyobb elbeszélő költeményeket választjuk külön. Verseghy maga sohasem osztotta gyűjteményeit részekre, s mi is helyesebbnek tartjuk, ha az önkényes műfaji osztályozás helyett a kronologiát választjuk zsinormértékül. A költői egyéniség fejlődését ilyen módon teszszük leginkább szemlélhetővé s megkönnyítjük annak a munkáját, a ki Verseghynek költészetével kíván foglalkozni. Ha valamely költemény keletkezésének idejét nem tudtuk biztosan megállapítani, akkor a megjelenés évét vettük figyelembe.

Ezzel nagyjából beszámoltunk azokról az elvekről, melyek bennünket a kiadásban vezettek. Még csak egy-két szót kiadásunk legfontosabb eleméről, Verseghynek azon költeményeiről, melyek itt jelennek meg először nyomtatásban. Ezek eredetijét, mint általában Verseghy hátrahagyott kéziratait, levelezését nagyobbrészt a zirczi apátsági levéltár őrzi. A kéziratok részint még Verseghy életében, részint halála után Sághy Ferencz közvetítésével Horváth János – előbb veszprémi kanonok, majd székesfehérvári püspök – birtokába kerültek, és ő hagyta azután az egész gyűjteményt biztos megőrzés czéljából az zirczi apátságra. Bennünket e nagyszámú kéziratból az a négy füzet érdekel, melyben Verseghy kiadatlan költeményei foglaltatnak. Két nyoczad-, és egy-egy negyed-, meg tizenhatod-rét alakú kötetlen füzetek, s mindegyik elejétől végig Verseghy keze-írása. Határozott, szép formájú betűi könnyen fölismerszenek, a ki egyszer látta Verseghy írását, rögtön rájuk ismer. Tartalmukról alább, a jegyzetekben, számolunk be.

Császár Elemér.
Madarász Flóris.

{fel}