A kísértethajó
1953 – 1956

A kísértethajó

Messziről jöttem, messzire megyek,
Szeretnék kikötni, egy napra
Adjatok szállást, szép idegenek,
Olyan virágos itt a tenger partja!

Olyan fáradtak a matrózaim,
A vitorláim oly csonka rongyok,
Úszom az élet néma vizein,
Idegenek! Én sohsem voltam boldog.

De künn a parton kürt harsog vadul
S az ágyúk csöve megcsillan a napban,
S én megfordulok lomhán, szótlanul,
Társtalanul, soha be nem fogadtan.

Ezer kikötőt próbáltam meg én,
Pihenni vágytam és mindig elűztek.
Jelet hordok árbócomon, szegény
S érintett vagyok, akár a szűzek.

Mert azt hiszik, hogy halált hurcolok
És nem tudják, hogy én vagyok az élet,
Ezért mered rám száz ágyútorok
S halnak meg mind a tengerészek

Requiescat...

Hogy jött a hír, Te kószáltál először,
S én láttalak feltűnni itt meg ott.
Akkor remélted még, hogy mégse győzöl
És megtalálod majd a bánatot.

Aztán kerestél, mint sápadt Apolló,
Fél arcodat árnyék takarta el,
Ömlött a vers és károgott a Holló,
Neked bánatod nem lehet sosem...

Mert elveszthetsz mindenkit majd e földön -
A veszteség is győzelem Neked;
S a formátlanul felgomolygó ködből

Is márványszobrot építesz magadnak,
És én mindig e verses áhítatnak
Mélyén látlak, s elbűvöl szép szemed...

Tatabánya, 1953 őszén

Tóth Bálintnak

A kazán eldugult és megrekedt a gőz,
S most forr és sistereg e vasba zárt erő!
A forró víz buzog, de az acél erős,
S nem sejti senki sem, hogy lelkedben mi fő.

Én nem kételkedem, hogy szíved végre győz,
De aggodalmaim világa egyre nő,
Hogy önlelked falán, ha egyszer majd kitörsz,
Ez izzó áradás hol zúdul majd elő?

Csiszolt szelepjeid megindulnak-e majd,
Vagy szétreped talán e kívül sima fal?
Egy új felismerés békés sínekre hajt,

Vagy gyilkos mélybe ránt egy túlmerész kanyar?
Vigyázz, vigyázz nagyon, mert e titán-vonat
Hátsó fülkéiben százezrek alszanak!

Keats

Selyembogár, szépséges égi csendben
aranygubóba burkoltad magad;
s az antik titkok fátyla félrelebben,
ha átszövi bűvös versfonalad.
Tüdőbajos kis gyógyszerész-segéd, Te
tudtad az Ég s Föld végső titkait.
Kilenc görög lány vitt az égbe élve,
de köztünk jár a lelked és tanít.
A Kémiának és Poétikának
örök időktől egy törvénye van;
káromlásoknak és szelíd imáknak
kétfélesége egy Istenre vall.

És jó és rossz mind végül eltűnik,
de a Szépség, az él s uralkodik.

L’art pour moi

És jaj, mindég magunknak alkotunk;
Aragon és Cocteau egy utat taposnak,
önámítás, hogy ezrekért vagyunk
és nincs ösvénye a Parnasszusoknak.
De néha tiszta pillanat tüzel
s az égig lobbanunk: szerelmes lángok.
Bennünk a földnek a kék ég üzen
s széppé ragyogja lelkünk a világot.

Mert a Mindenség is szívünkben él
s ha önmagunknak, hát ezreknek írunk,
s ha fázunk, akkor tudjuk, itt a tél,
minden öröm bennünk válik örömmé,
de elmegyünk és akkor mindörökké
ezrekben élünk s jelkép lesz a sírunk.

Dózsa György úti elégia

Éretlen és kócos csavargók
Voltunk mindnyájan, Jánosom,
Fekete lány jött nyitni ajtót,
S mosolya ránk zúdult vadul,
A rózsás orrcimpák alól,
Ha csók lapult a városon.

A műterem nagyon derűs volt,
Ránk ásított üvegfala,
S Ferenc, a Mester akkor így szólt:
Én ott lakom, szemközt velük,
Barátságos ellenfelük,
Az érem másik oldala.

Úgy buggyanok ki most előtted,
Mint fehér festékes tubus,
Színét és formáját a Nőnek
Hozom neked, hogy légy vidám,
S egy végigharcolt harc után
Utunkat jelző révbe juss!

A kép akkor nőtt úgy szívemhez,
Hogy csupa szín lett a dalom,
Egy óriás kéz árnya leplez,
Biztos ujjai közt ecset,
Így folynak rám a tengerek
Mormolva minden oldalon.

Mert hát vitáztunk ott, vitáztunk,
S lelked nem tágult – ott maradt.
Portyázva vertük fel a sátrunk,
Nőkkel, lovakkal, éhezőn,
Mint nemesek a Vérmezőn
S fejünk lehullt a bárd alatt.

„Most fess, ha tudsz!” mondták röhögve,
Mint labdát, feldobták fejünk.
„Most mondd, hogy élsz majd mindörökre!”
Mondták, de írtóztak belül,
Hogy így élünk, fejetlenül,
S az Isten szakított velünk.

Te tudtad már, hogy Krisztusoknak
Minden béke ízléstelen,
S hogy a pogányok nem nyafognak
Az istenítélet alatt.
S hogy egy pogány kemény falat
S fekély lesz ínyenc ínyeken!

De ki zsandárunk, nem barátunk,
S kenettel nem kenjük magunk!
S a kard, amit sziszegve rántunk,
nemes fém, kékre égetett,
Nekünk nem kardunk már a tett,
Mert mind-mind Alkotás vagyunk!

S így nem cselekszik már a tenger
– Gyertek piperkőc csillagok! –,
Sugaratok lágy, mint a kender,
Nyugodt tükör vár, szűz szemek.
(A vizek mélye nem remeg,
S korallok lángja sem lobog!)

Ó, lesz vihar még, fecskeszárnyú!
S táncol még rajta ötsoros,
De rossz vihart lihegni bárgyú
Porával nem nekünk való.
János! Tükör lett – nézd – a tó,
Az ég meg újra csillagos!

A szobádra rosszul vigyáztunk,
Belesuhant egy kék galamb!
Turbékolt – nekünk nőtt a lázunk,
S cigarettánkon tűz-higany
Kúszott füstölve és vígan,
S ajkunk közé szorult a hang.

Be éretlen, kócos csavargók!
A szívünk mégis fényesebb!
A régi lány jön nyitni ajtót,
S ha hitetlenül ránk kacag,
Szívünk felett – az ing alatt
Az ő ujjára vár a seb.

És szól majd, meggyőződve, mélyen:
Jó, hogy jöttetek, kész az ágy!
S a műteremben szerteszéjjel
Ecset, paletta és tubus
Hever s a tiszta női hús
Fölénk borítja illatát...

Találkozásunk érik este
A május-csillag fürtjein,
S mert nem szemeltünk egy szemet se,
Opálos nyálunk felfolyik
Egy édes ízű csillagig,
S a csillag csattan, mint a rím!

Az éjszakában szobrok állnak;
Emberszobrok, hatalmasak!
Istenei az éjszakának.
Ők tudják, hogy nő és szobor,
Isten és vadvirágcsokor:
Az ember alkotása csak.

A vándormadár négyszer visszafordul

Ha énekeltem, nektek énekeltem.
De, ha elmegyek, nektek kétszer fájjon.
A vándormadár négyszer visszafordul
S végigsimít dalával még a tájon.

Hogy először feszül nyakamnak íve,
Egy szőke Istent látok kék palástban.
A vándormadár bal vállára röppen,
S aranymagot csippent kévés hajában.

Másodszor elszáll egy fiú kezébe,
Ki versek forgácsával tartja jól,
Reszket a fényben az aranyos véső
és szobrot pattint nyers szavaiból.

A harmadik a búcsúdáridóra
Harsány színekből kevert tűz-italt,
És ezüstpántos, szép toszkán fejére
Úgy hulljon a csók, mint a zivatar.

És utolszor még Attilára villan
Örök szeme és elnyeli az ég.
Vándormadár – lehet, hogy őt szeretted
A legjobban, mert nem tudtad miért...

Deák Judit

Alcsi Szögnek mélyén Tisza szigetében
Deák Judit csöndben a vízpartra lépdel
Csendes nyári éjen.
Hunyorgó csillagok lenéznek Juditra,
Keresik, kutatják, mi a szíve titka,
Mért jár sírva-ríva.

Babos piros szoknya gyöngyharmattól ázik,
Deák Judit, szegény, didereg és fázik,
Szeme könnyben ázik.
Víz partján leroskad a harmatos fűbe,
Sás levelén játszik a fehér hold fénye,
Sírdogál szegényke.

S ahogy sírdogálna, ahogy ott megülne,
Aranyos fodrot hány a víz sima tükre,
S kimászik belűle
Fényes áspiskígyó, s megszólítja űtet:
– Szemeid mért sírnak, miért nem örülnek
Fényes csillagtűznek?

– Nem mondhatom én el, kígyócska, hogy mi bánt,
Miért nincs hajamban fürtös akácvirág,
Fehér örömvirág,
Fonóban a sárga kukoricaszárra
Miért ömlik szemem bánatos harmatja,
Könnyes áradása.

Szerelmes bánatban elszárad a szívem,
Elnyugszom, meghalok tavasz idejében
Sírnak mély gödrében. -
Jáspiskígyó fodrot vert a víz szép tükrén,
Rubinszemén égett a tavaszi holdfény,
S vízbe merült tüstént.

De ahol leszállott, sötét örvény ásít,
Feketébe vonva a part akácfáit
S Judit szép orcáit.
Piros babos szoknya hever a vízparton,
Hímes, szép cipőcskén csillog arany hajnal
Szomorú sugárral.

Halászlegény hálót sző selyemfonálból,
Szép Deák Juditnak selymes szöghajából,
Piros pántlikából.
Fekete hálóban keszeg, veresszárnyú,
Száz pikkelye szőve napnak sugarábúl,
Veres napsugárbúl.

Juhászlegény könnye folydogál a vízbe,
Szerelmetes könnynek keserű az íze,
Fekete a színe.
Fekete a színe, lassú áradása,
Elragad a mélybe fekete vonzása,
Halálos sodrása.

Véres szeme bámul tüzes napgolyónak,
S harmadnap reggelén tükrén a folyónak
Üres már a csónak.

Himnusz a Magyarok Nagyasszonyához

Himnusz szálljon égve
A hatalmas égbe:
Boldogasszony anyánk,
Hazánk reménysége!
Tőr járja szívünk,
Hullunk, szenvedünk,
Könyörögj érettünk,
Mert Te vagy a béke.

Hozzánk földre szálltál,
Szent István királynál
Fényes palotában
Kék selyemben jártál,
Ruhád szegélyét,
Szemednek kékjét
Lágy szelek csókolják
Dunánál, Tiszánál.

Téged Jézus Krisztus
Felemelt a titkos
Örök mennyországba,
Imádságod így mos
Mindent fehérre,
S szent fiad vére
Öntözi gyökered,
Smaragd fényű ciprus!

Boldogasszony anyánk,
Mért szálltál le hozzánk,
Ha olyan szelíd, szép
A nagy égi ország?
Milyen szeretet
Lakja szívedet,
Hogy letetted értünk
Szűz csillagkoronád?

Milyen ragyogásból,
Szerelmes varázsból
Született a lelked,
Melynek párja máshol
Nincs földön, égen
Szép emberségben?
Nőttél bús kertünkben
Lángszínű virágból!

Két fehér emlődből
Éltető eső dől,
Lélegzeted szélként
Árad a mezőkről,
A Mátra alatt
Véred a patak;
Vízimalmot forgat,
Tisza búzát őröl.

A lányok hajában,
Szemük bogarában
Te vagy csak a szépség,
S minden nyoszolyában
Te vagy a fehér
Lenvásznon a vér,
Mely kicsordul minden
Születés kínjában.

Szűzanyánk, hatalmas,
Bennünket meghallgass,
Tereád szomjazik
Sebzett fehér szarvas;
Nyíl találta el,
Nincs számunkra jel,
Fekete pusztákon
Ránk üvölt a farkas!

Nyíljon meg az égbolt,
Tüzeljen a kék hold,
S támadjon fel újra
Minden, ami szép volt!
A puszták felett
Lángol nagy szemed,
Havas, szűz mezőkön
Szent szíved a vérfolt.

Hét fájdalmú Anyánk,
Tekints hát le miránk;
Téged szólít vérző,
Árva magyar hazánk,
Légy mindig velünk,
Adj erőt nekünk,
Új napként ragyogjon
Felettünk koronád!

Szent István királynál
Kék selyemben jártál,
Egekből kibomlott
Örök liliomszál;
A királyi szék
Könyörög feléd:
Foglaló el a trónod,
Isteni királylány!

Elérkezvén végre
Idők teljessége,
Trónod a szeretet,
Jogarod a béke.
Hozzád száll imánk,
Hófehér virág,
Tűzd ki arany zászlód
A győzelmes égre!

Boldogasszony anyánk,
Égi nagy patrónánk,
Nagy ínségben lévén
Így szólít meg hazánk,
Magyarországról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

Szonáta

Még van egynéhány zöld levél,
Bár jegesen süvölt a szél,
S olykor még lágy a napsugár,
Bár régen elmúlt már a nyár.

Még pár madár is énekel,
Bár tudják ők is; menni kell,
S én is tudom, hogy búcsuzás
E földi élet, semmi más.

De ez a búcsú gyönyörű;
Lepkék, virágok, jegygyűrű,
S ha messze száll is a tűnő
Idő, a csók, az esküvő;
E drága, múló képeket
Napfényből szőtt aranykeret
Ragyogja körbe, mint az ég
A sáros, álmos földtekét...
Még látom égszínű szemed,
Bár távolságok fátyla fed,
Még érzem bőröd illatát,
Bár szívemet kard járta át,
Sátorként rámborul hajad,
S ez mindörökre így marad!

Üllői úti elégia

Tavasz van! Édes és gúnyos tavasz.
A fák kiöltik rám zöld nyelvüket
S kacagnak: mi megyünk, te meg maradsz!
Rab a kapun túl, sajnos, nem mehet.
Hurcold a láncot, amit ő adott,
S vigyék a hűvös, májusi szelek
Hozzá a sóhajod.

Ma tündér-tájak villannak felém,
Az éjszakák fekete bársonyán
Néha hó hull, mintha goromba tél
Törne át a nap forró aranyán,
De az ideges látomások is
Megtörnek az ő jószagú haján,
Min nincsen semmi dísz.

Dísz nélkül is olyan volt, mint a lágy
Szeptember-esték sárga üteme,
Hangja egyszerű, mint a tiszta vágy,
Ahogy lépett, ritmus volt és zene,
Hogy ajka íze milyen, nem tudom,
De ha megtudnám, újra kellene,
S beteg volnék nagyon...

Nevessetek hát, nyurga kamaszok;
Fák, madarak és agresszív legyek!
Nevetek: érte... Lázas is vagyok,
Dühöngök, állok és nem mehetek!
S eszembe jut a rét, a híd, a gát,
Kezem fogta, taposta a jeget,
Jégen vezettem át.

Vezetne ő most! Vak lettem... Ha jön,
Hajába mélyzöld szalagot kötök!
Ha enni ad, szépen megköszönöm...
Éjjel van, Erzsi! Látod a ködöt?
Siess, gyere; a rémek bántanak,
Csókjaidért kínlódok s dünnyögök,
Hogy add a csókodat!

De Te csak állsz. Nem így volt régen ám!
A pálma... Jaj, a pálma, az sokat tud!
Egész közel hajolt hozzád a szám:
A pálma tudta; szívünk bérbe adjuk,
S őrült szerelmünk célba úgysem ér.
Leszünk magányos, gőgös, lomha hattyúk,
S szívünkben víz a vér.

Így hallgassátok ezt az éneket,
Agyam zavart és lassan elborul.
Higgyétek el, megértő fellegek:
Szerettem őt kimondhatatlanul!
Tündérke volt... A homok csillogott
A nyári nap tüzében – s én vadul,
Újra fellázadok!

Erzsike! Erzsi! Gyere vissza még;
A férfi hív! Kisdiákod halott.
Elnyelte a föld, felszívta az ég
A kisfiút, ki félve hallgatott.
Bátor vagyok és ismerem a célt,
A szenvedések és a bánatok
Megedzik az acélt.

Gyere, gyere! Ne bánd, hogy rab vagyok,
Vad erőmtől kidőlnek a falak:
A férfi hív! A kisdiák halott...
Szabaddá tesz a lázas akarat,
Siess! Ha nem jössz, bolondot teszek!
... Ha jönnél, bámulnám a lábadat
És fognám a kezed.

Hahó! A sárga őszi rét alatt
Halottak úsznak az öreg Tiszán.
Ha jönnél, bámulnám a lábadat,
Mert szerettelek téged igazán,
De jól tudom, hogy úgysem jössz, szivem,
S vigasztalódni árvák vigaszán
Sajnos, nincs már hitem.

A pálma... Jaj, az rém sokat tudott!
Ezt is tudta, ezt a rab-életet,
S hogy nem adhatják vissza orvosok
Az örökre elvesztett éveket.
S így nem gyógyít meg semmi, semmi már,
De az én vesztem semmit sem jelent,
Csak érted lenne kár.

Maradj hát, s vigyázz magadra nagyon.
Őrizd magad, hogy majd az emberek
Daloljanak tündéri dallamon,
S bámuljanak csodálkozó szemek.
Én meg majd írok, amíg írhatok,
S élek, ameddig éppen élhetek,
És míg meg nem halok...

Arany és kék

Már minden emlék rács mögül való
És minden álom bilincs-csörrenésű.
Mondd, milyen volt a kopott hintaló,
Mely porlepetten állt padlástokon,
S Karácsonyra megkapta egy rokon
Fiú, és szőke hajadban a fésű

Milyen szikrákat pattantott, ha bál
Előtt tükrödnél álltál órahosszat,
És kacagásod, mint arany sirály
Villant felém, ha láttad, hogy fogy el
A próbára tett férfitürelem,
S ha észrevetted, hogy a móka bosszant,

Gyerekfejed kacagva hátravágtad
És úgy repült az aranyzuhatag,
Mint lágy porzója száz aranyvirágnak!
És béke lett szívemben, ősi csend,
Mert éreztem, hogy zúg a mélybe lent,
A felszín alatt, az örök patak.

És milyen volt a Holttiszán a nyár?
– Két éve nem láttam nádat, Szívem! –
Oly forró volt a kukoricaszár,
Hogy megperzselte hosszú ujjadat,
S ha gyógyítottam csókkal – Nem szabad! -
Suttogtad, s sápadt lettél, mint a len.

Örökre így lesz, azt hitted talán,
S a szemed kékje örök, mint az ég?
– Penész virul majd kriptáink falán!
De bár örökké kék az égi bolt,
Szentebb tűz az, mit a halál kiolt:
S mert elmúlik, azért örökre szép!

Kék és arany emléked védi még
Bennem az Embert és az Életet.
Tavaszra készül erre a vidék,
S most bíbor öled ragyog éjszaka,
Mint Aphrodité örök csillaga,
Mit embernek elérni nem lehet!

Gyújtsd fel az emlék rőzselángjait!
(Bográcsban főztél vacsorát nekem.)
Arany misék súlyos brokátjait
S kék márciusi bogárkák raját,
Miktől bolond tűz járt testünkön át,
Ha elrepültek túl a kerteken.

A kályhában még téli tűz dalol,
De már a palló végén állva látod,
Hogy hínár nő a nedves föld alól,
Csíbor siklik a nádtorzsák felé,
De nincs veled, aki megértené
A halálából feltámadt világot!

És így, hiába, nincs feltámadás!
Nekünk, drágám, a tavasz is halott!
Hiába zendül a kukoricás;
Hát őszüljön meg színarany hajad,
S mert nem őrizted meg nekem magad,
Ne láss többé az égen csillagot!

Ne hallj zenét! Legyél vak és süket!
Bénuljon meg a karod, mely ölelt!
Faunok jönnek? – Ne halld léptüket!
És minden, minden dőljön össze benned,
Mert szerettelek, s meg nem érdemelted
A forrásvízzel telt aranykehelyt!

De kék szemed és sárga hajzatod
Festékében emlék ecsetje kotyvaszt,
A friss fűben a fényed így ragyog;
S így néha, egy-egy tiszta pillanatban,
Hajamból, hogyha száraz szikra pattan,
A szerelmünk ledönti ezt a torlaszt.

És szép vagy újra s könnyű, mint pacsirta.
S szégyenlős, mintha szűz volnál megint.
S a kedvesed, ki ezt a verset írta,
Szeles kölyök, ki egy doboz kukaccal
A Holttiszára ment ki így tavasszal,
És szeretett valóban, szívszerint.

Emlékszel még? – De mindegy, minden emlék
És minden álom rács mögül való,
S a sors ellen, ha még ma szót emelnék,
Holnapra úgyis elfelejtenélek,
Mert nem vagy más, csak hazajáró lélek,
És kopott, mint a régi hintaló.

Tatabánya, 1954

Mese az első csókunkról

Szerelmünk szelíd lanka volt,
Nem lázas, hebehurgya;
Lágy szeletekben adagolt
Szép esküvői torta.

Közepén cukor-templom állt,
Törékeny templomocska;
Őrizgettük – de a morált
Csak elvitte a macska.

S az úgy történt, hogy jött parancs
A törzsőrmester úrnak:
Indulni kell (a macska-mancs
Mélyéből körmök nyúlnak... )

Cudar meleg volt, Dombovár
Utcái szinte forrtak,
S végére jártam négy pohár
Jegelt szekszárdi bornak.

Ezer tűvel szúrt zubbonyom
(A posztó rém goromba!)
S mentem az akácfás úton
A lánygimnáziumba.

A kapusfülke ablakán
Lestelek izgatottan,
Az ajtó nyílt, s a sok leány
Kacagó csapatokban

Tódult ki, s én megláttalak,
Zavartan hozzád léptem,
Körülvillogtak szép fogak,
S riadtan forrt a vérem.

Táskádat én cipeltem és
A biciklidet toltam,
Mentünk az úton s kézbe-kéz
Megálltunk kaputokban.

Csupa hívás volt szép szemed
S engem hívni se kellett,
S én szótlanul követtelek
Árvácska-ágyak mellett.

Napfényes billentyűsoron
Futott unottan ujjam,
Hamar győzött le bánatom,
És a szívedre bújtam.

Csókunktól kacagott a szél
S lengett a csipkefüggöny,
Az erdőkben csengett az ér
S fehér virágú bükköny

Illatozott... De indulást
Zengett a sárga rézkürt -
Még egy utolsó csók, de lásd:
Fejed vállamra szédült.

Sírtál... Bőven volt rá okod,
Vállamra hullt a könnyed,
Ha visszajönni nem tudok,
Felejts el; így a könnyebb.

Emlékszem gépkocsink futott,
Köd lengett, szertefoszló,
S kezem vállamon matatott,
Hol nedves volt a posztó.

Ez az utolsó vers talán,
Komolyra vált a tréfa,
De csókod ízét a halál
Is visszahozza néha...

S halálos álmaim felett
Ragyognak régi álmok:
A szél karomba kergetett
Fehér akácvirágot...

S ma reggel, nézd a szent csodát:
Vállán darócruhámnak
Megéreztem nedves nyomát
Könnyeid harmatának.

Minden lányok litániája

Erzsébet! Szűz fajánsz-szobor,
Legelső üdvösségem,
Hűvös aranypalás torony,
Könyörögj értem!

Ó, elcsábított csábító,
Lenke! Titkos reményem!
Rád hallgat az örök Bíró,
Könyörögj értem!

Etelka! Tiszta kurtizán,
Teérted forrt a vérem,
Venus, kit festett Tizián,
Könyörögj értem!

Ágnes! Elbűvölt balga szűz,
Bús szívedet megértem,
Hogy ne égessen majd a tűz,
Könyörögj értem!

Éva! Hízelgő kis cicám!
Te sírsz a téli szélben,
Én szerettelek igazán!
Könyörögj értem!

Lívia! Palma Vecchio
Festett egy csendes éjen,
Szívemre szállt aranyrigó,
Könyörögj értem!

Zsuzsa! Te faunok ágyasa,
Boszorkány! Rossz tündérem,
Szívembe szúrt ágyad vasa,
Könyörögj értem!

Gyöngyi! Igazgyöngy, megbocsáss,
Hogy nem tenéked éltem,
Gesztenye hajad glóriás,
Könyörögj értem!

Rózsi! Rózsa, tövistelen,
Hogy kezem meg ne sértsem,
Bocsáss meg mindent énnekem,
Könyörögj értem!

Judit! Márványtestű csoda,
Kit soha el nem értem,
Rámsújtott Isten ostora,
Könyörögj értem!

Erzsébet, Lenke, Lívia
Ágnes, Etelka, Éva!
Ó, Gyöngyi, Rózsi és Zsuzsa!
Judit! Az éj ma néma;

Saci! Hűtlen menyasszonyom!
A csillagokra nézek,
A lelkedért imádkozom
És megbocsátok Néked.

Tiszaparti elégia

Hasonfekve egy piszkos ágyon
És minden színtől elszakítva,
Esetlen csókjaidra vágyom,
Félszeg Tündér, ki földre tévedt;
Szállnak az elvarázsolt évek,
S elhull, ki sorsát bajra hívta!

Miért kiáltottál utánam,
Mikor hetykén csatába mentem,
Mi hajtott úgy, hogy meg ne bánjam
Az első elvetélt vitákat,
S ha érveim hadrendbe álltak,
Mért tűrte őket el szerelmem?

...Oh, nagyobb úr a fáraóknál
A költő-kölyök, aki nőkkel
Csavarog, és az álmodó táj
Virágai; rabszolgalányok,
Lágyan simulnak szét alájuk,
S a szél fűzlevél-legyezőkkel

Simítja bőrük simaságát,
És fanyar szeder oltja szomjuk,
Árnyékcsíkot húz száz akácág,
Csupasz testük rácsosra barnul,
S mert nem félnek a zivatartul,
A víz korbácsa csattog rajtuk!

Maszatos képű, vásott kölykök;
Szeder-foltos volt boldog arcunk.
Nem a gonosz csók vágya töltött,
Mert nem állt köztünk tilalomfa,
S nem szedte ráncba még a forma,
Világok ellen vívott harcunk!

Tudod, mi volt a példaképünk:
Boldog szöcskék ezüst levélen!
S most vége, mondd? Előbbre lépünk?
És törvény kell, hogy azt kijátszva
Törjünk tilalmas boldogságra,
Örvények közt, borotvaélen?

Felpiszkált életünk rohanjon
Részeg versenyek rőt salakján?!
Vadludak húznak át az alkony
Remegő, üvegkék egében,
S mint kettévágott aranyérem
Merül a nap a dombok alján...

Mi csaltuk meg az édes Istent,
Vagy az Isten csalt lépre minket?
Az, aki irgalmat nem ismert;
Lezárult kör volt önmagában,
De eltört, s szétfolyó csigákban
Középpontjának búcsút intett?!

Nőttünk, s nem változott a hangunk:
Gyerek-kacajjal faltuk egymást!
Hiába forrt a tűz alattunk,
Lángtengeren nevetve jártunk,
S parázsba nem merült a lábunk.
Fekete Erzsi! Nézz felém, lásd,

Tűpárna lett a boltos ég is,
Gombostű-fejnyi csillagokkal,
De szálljunk lágy mélyébe mégis,
S ha a csillag-tűk sebzik ujjad,
A bíbor hajnal lángra gyullad
Vércseppen átégő napokkal.

Legyőztek? Ó, ne hidd, Szerelmem!
Börtön s család törékeny járom.
Feszítsd nyakad, hogy szétrepedjen
Az égi terhek járom-íve,
És esténként fülelj, hogy hív-e
Egy tücsökhang a zöld határon...

Én már így leszek halhatatlan:
Görög szívvel, tücsök titánnak.
S ha testedről a felhő-paplan
Lehull, s ezüst cseppekre hull szét,
Látom, hogy most is elpirulsz még,
Ha ing nélkül heverni látlak.

Az ég szóljon világosabban,
Ha számít ránk; két vad gyerekre!
Barna testünk a vízre csattan,
Mókás harcsákkal kergetőzünk,
És tükörfényes lesz a bőrünk,
Ha partra érkezünk lihegve.

De hol a part?! Ments meg, segítség!
Ó, jössz hát, vagy hiába várlak?
Két epekedő ajkad nyisd szét,
S ha nem is mersz beúszni értem,
Mosolygó ívben dobd elébem
Piros mentőövét a szádnak

...De ez ma még a régi éjjel:
Fuldokló vadludak vonulnak,
S csak tolluk villan, mint a fényjel,
Ha hold-kévét keresztez útjuk.
Mi meg talán a földbe bújjunk
Bősz haragja elől az Úrnak?!

Minket nem űz ki édenünkből
Korbácsos angyal; megszülettünk,
Szikrás csillag pattan szemünkből,
Boldog emberpár, barnabőrű,
S mint fényes eljegyzési gyűrű,
Tömör, nagy újhold ég felettünk!

Vác, 1954.

Ozirisz-hívó ének

Még visszajössz, s vadászunk vízilóra,
Papírusz-kelyhek közt, a Níluson,
Míg templomodban jár a vízióra,
S a part felé egy hárfáslány oson...
Te nap felé tárt karral súgod: Ó, Ra,
Örök Napisten, járd be városom,
S ha este száll fölénk s a szent folyóra,
Arcod fénylő-vörös lesz, mint a som.
Tudom, hogy jössz, hogy hű maradsz szavadhoz,
S nem lesz halál úr a halál fián,
A felkelő nap izzó aranyat hoz,
Ezüst kígyóként kúszik a lián,
S a Bech-hegyén himnuszt üvölt a naphoz
Egy fényreszomjas, boldog pávián!

Szonett

Ilyennek tartson téged meg az Isten:
Ilyen titkosnak és emberinek...
Kezed páráját a hideg kilincsen
S a szoknyádat, ahogy széltől libeg.
Szívem mélyén hét lakattal zárt kincsem!
Csípje pirosra arcod a hideg:
Szemednél szebb mennyország nékem nincsen,
S ha van, azt ember úgysem érti meg...

Nyakad ívére épüljön az égbolt,
Ahogy csókom tüzében meghajolt,
Mert aranybarna fénytörését szétszórt
Selyem hajadnak őrzöm még e zord,
Kegyetlen őszben, s most tudom, mi szép volt
A kedvesem, felette nyári hold...

A sejtések könyvéből

A testvérem, ki őz volt még tíz éve,
Tegnap megízlelt egy borókaágat,
S emlékezvén a tűlevél ízére
S a jóillatra, mely belőle áradt,

Oly szomorú lett, mint a könnyes őszi
Felhők, s e bánat fenyvesébe járva
Érezte újra, hogy a tél legyőzi
Azt, aki gyenge és azt, aki árva.

S érezte újra ő, hogy minden álom
És minden emlék valóbb a valónál.
És aznap meghalt. S aznap este három
Őz könnyezett álmában kinn a tónál.

Fiú-koromnak...

Fiú-koromnak kócos álma mélyén
Élt egy legenda a bús gerlicéről,
Hogy szép szerelmek szürkülő, nagy éjén
Nászdalt gügyög az ákácok hegyéről.

De kormos lettem lassan, mint a kémény,
Mely füst-lelkével hűvös égig ér föl,
S hallhattam gerlét búgni, négy kemény tél
Zord fala közt, magányom fekhelyéről.

Én jól tudom, hogy minden démonoknak,
A nagy világban van jogos világa!
De, hogy én hozzád újra visszatérjek,

Százszor kell jönnöd újból a világra!
Tisztább magot gyűjts eztán a hegyedben!
Daróc madár vagy, szürke és kegyetlen!

Vízió szeptemberi fényben

Ha testedet bevonja színarannyal
Az ablakon becsorgó őszi nap,
Oly vésztjóslóan szép vagy, mint egy angyal
(Hajad bronzfényű Artemisz-sisak).

De tűzvész-szagú éjre jő a hajnal,
S ezüst lábadat vonzza az iszap;
Sirathatod okos fejed, ha kancsal
Mámor-manók táncába járni vad

Gyöngyőrűség lesz szívednek, s kibomló
Hajad sátrában nászra zengenek
Az arany kürtök, harsogva a zsongó

Rövid álmok zöld dombjai felett.
... Mégse sírj Kedves, mert ehhez hasonló
Lánggal nem égnek el, csak istenek!

Szolnok, 1956.

Asztarté ünnepe holdfénynél

Fehér köd száll a hold körül ezüstre
Festvén az ég sötét növényzetét;
Valami néma áldozatnak füstje
Lebeg az alvó tájon szerteszét.

Valami néma harsonának hangját
Viszi a szél (az űr kárpitja kék),
S a mélybe lent a fásult, szürke hangyák
Nem hallják még a csendnek énekét.

Induljunk, Kedves, ez az égi ünnep
Vendégként vár millió éve ránk,
Áldozzuk fel Asztarténak szivünket
(Ezüst szélből szövik a nászruhánk).

A hold halotti udvarán lobogva
Szikráznak már a fáklyák, száll a dal,
Táruljon ott bársony-szíved dobogva,
Itt egyre megy: bölcső vagy ravatal.

Ünnep van, érzed? Zord Asztarte-ünnep.
Reszketsz talán, hogy véredet veszik
Az istenek? Ki látja szent szívünket,
Mely hold-máglyán hamvad el reggelig?

Fehér köd száll a hold körül, csavargó
Vágyam üvölt hozzád az éjen át,
Ó, nyílj ki hát, te bűvös égi ajtó
S engedd egymáshoz kettőnk sóhaját!

Bujdosó fény

Nézd, süt a nap, Szívem, fehérlő felhők szállnak,
A tócsák tükre lágy, akár egy halk imádság,
Az eső elfutott, s indulna ember, állat,
Hogy fényben megmosott arcod csodáját lássák.

A sárga tengerin zörög az ősznek ujja,
Ez a kócos világ tavaszt színlelne érted,
Pedig csak te születsz minden halálból újra,
Mert a természet is csak színpompás kíséret.

Az Egység öröme mosolyod kék vizében
Úgy tükrözik, akár az örök nap a tóban,
Csak azért élsz te már, hogy álmodón és szépen
Megmutasd magadat mégegyszer indulóban.

Voltál te már szobor, lettél oldó zenévé,
Voltál fehér bokor, jázminlugas, madárdal,
Felosztottad magad szegényeknek kenyérré,
Ömölj szívembe most kristályos csordulással!

Legyél bor, Édesem, vérszínű, részegítő,
Hogy bírjam sorsomat, mit részegen lehet csak
Kibírni, légy erős, serkentő és hevítő,
S tüzeljél akkor is, ha a tél szele megcsap.

Legyél bor, Ildikó, én örömem, virágom
(Dadogva hull a szó arany trónod elébe)
Szemedben már az Egy örök mosolya lángol,
S körülöttem az ősz csupa szerelem s béke...

Napló

Bennem nőttél fel, mint a mag a földben;
Tízéves voltam, hogy csírába szöktél,
De ha istenig nősz is zöld gyönyörben,
Gyökér-szíved maradjon lenn a rögnél.

*

Mint a hópelyhek lelke, olyan fehér a melled,
Mint tengerben két vízcsepp, így fekszünk egymás

mellett,

Erősebb, mint az élet, a te szelíd szerelmed.

Mint a bújkáló fények alvó város tetőin
Kísértenek felettem fénnyé vált szeretőim,
Hideg veríték csordul a téli este bőrin.

Szívemben csak te vagy már egyetlen halhatatlan,
Az öröklétben is, mint itt, e pillanatban,
S a mindenség borul ránk, mint most a könnyű

paplan.

*

Ezüstgyűrűs kezed lehullt a számra,
Mint villám hull a százéves fatörzsre,
Szél suttogott, illatos, mint az ámbra,
S egy kristályváza csörrent összetörve.

Árnyam suhan

Árnyam suhan a bokrokon,
Mögöttem ég a vonat-lámpa,
Lelkem árnya egy csillagon,
Lelkem mögött a csókod lángja.

Testi árnyamnak nincs köze
Csókodhoz már, mely múltba hullott,
De lelkem fényét érzed-e
Hátad mögött és nézed-e
Árnyad rajzát, ha fent kigyúlok?

{fel}