Szathmáry Györgyről

Tóth Bálint: A maharadzsakumár

Portré Szathmáry Györgyről

Költő, akinek egyetlen verse, egyetlen fordítása nem jelent meg nyomtatásban Magyarországon. Költő, aki barátai unszolása ellenére elzárkózott írásai közreadásától. Költő, aki fiatal fejjel hátat fordított az irodalomnak és bárzongoristaként kereste kenyerét. Játszott Keszthelyen, Zircen, bárokban és zenés presszókban. Aztán eltűnt. Barátai több mint két évtizede keresik – hiába. Talán visszavonult, és egy kis eldugott bakonyi faluban él. Talán felcsapott tengerésznek, és most obsitosként valahol Polinéziában boldogítja a maláj széplányokat. Talán mint kiérdemesült idegenlégiós, egy délfrancia kisvárosban szolid polgárrá hízott, s kisunokáit viszi a vasárnapi szentmisére. De az is lehet, hogy valahol Afrikában fegyverrel és elefántcsonttal kereskedik, mint Rimbaud. És az is lehet... nem, a legrosszabbat ne tételezzük fel. Reméljük, hogy egyszer még elégedett mosollyal olvassa majd ezeket a sorokat.

Szathmáry Györgyöt Tatabányán a XIV/a bánya mellé épített rabtáborban ismertem meg 1953 nyarán. A bánya vizes volt és metánveszélyes; vágatai: folyosók a pokol kapuja és belső bugyrai között. Ezt az érzést ne ítéljük romantikus túlzásnak, a vágat oldalán sustorgó alvilági csermelyek, bányásznyelven: csurgák keltették pokoli kénkőszagukkal, mintha ezer ördög kénhidrogénbűzű szellentése töltötte volna be az alagút mély sötétjét. Csak a vakmerőségig bátrak vagy nagyon buták nem féltek. A metángázzal keveredett levegő, a sújtólég infernális robbanása éppúgy fenyegetett mindnyájunkat, mint frontkatonákat a váratlan nehéztüzérségi lövedék. S ha felnéztünk némely emelkedő vájatba, deszkakereszt tiltott: Egy lépést se tovább! – odaát a színtelen, szagtalan, másodpercek alatt ható szénmonoxid birodalma kezdődött.

Fent, a táborban, mégis jobban éreztük magunkat, mint Vác szinte „lakályos”, de egymástól elszigetelő falai között. A tatabányai táborban szabadon közlekedhettünk, ha a munkabeosztás engedte, bárki, bárkivel találkozhatott.

– Van itt egy másik költő... – mondta valaki, félig elismerően, félig gúnyosan –, ő meg téged keres.

Ha van barátság első látásra, ez az volt.

Egy fekete szemű, kreol bőrű, barnából feketébe játszó hajú fiatalember, egy megelevenedett maharadzsakumár nyújtotta felém kezét, hogy a mágnáskaszinóban sem különben: Szathmáry.

Húsz másodperc múlva, már a barakk bejárati lépcsőjének oldalán ültünk, s igyekeztük felülmúlni egymást.

Ha valaki arra gondol, hogy a magunk verseivel, mint a tehetségtelenek általában, téved. Gyurka a franciákban volt igazán otthon. S a legújabb magyar költészetben, a gépelés által terjesztettben is, amit én már nem ismerhettem. Két strófára máig emlékszem az idézettekből: „És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű, / nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud, / asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjút, / mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.” – Ízlelgettük Hugo, Nemes Nagy Ágnes által fordított sorait, és minden más eltűnt. A szögesdrótok, a másnapi kötelező leszállás az alvilágba, csak Boáz és Ruth élt: az igaz valóság. És a másik: „Dunába rondít a sirály, / a fecskék a tornácra fosnak, / dzsiggel egy hettita király / képe alatt Kossuth Lajosnak...” Weöres versét nem volt nehéz elképzelni, mindenki ismerte a kövér, kopasz hettita királyt... – azt hiszem Gyurka az Újhold gárdájába illett volna leginkább.

És beszéltünk és idéztünk, olykor már a magunk verseit is. Nem is volt ez olyan könnyű a bizalmatlanság akkori légkörében.

Gyurka egyszerre volt lantos és professzor. Professzor, ha fordításhoz jutottunk, lantos a maga beügyeskedett gitárjával. Volt egy dala, amit lehetetlen nem idézni. Maga szerezte rá a dallamot: mixolyd hangnemben, mondta. Az egész tábor lelkesen énekelte: „Oly búsan, merengőn várom / a kéklő szemeidet én...”

Látom, lassan alkonyodik, a barakkokban felgyújtják s villanyt. Kívül, a téli éjszakában gyűlnek az árnyak, az elképzelt szeretők. Amíg ég a villany, Gyurka gitárjának hangjára éneklünk. Aztán vissza a vacokba, a szalmazsákra. És megint Szathmáry: „... a képzelethez hajt a szükség...”

Ki mert írni az onániáról, ki mert szembenézni a szinte elkerülhetetlennel? Gyurka mert. Pedig igazán nem volt lázadó alkat. Még a Pogány szonettek című ciklusát is csak a házasságon belül tudta elképzelni, becsületesen és úri módon, miként az egy párbajképes, derék fiatalemberhez illik: „Az állomásra elkísérnek / A rokonok, papák, mamák, / S akár a vad szagára vérnek, / Ravasz mosollyal pár barát...”

Az elzártságban, a visszhangtalanságban, az olvasónélküliségben, az induló költő igen nehezen tudta „bemérni” a maga helyét. Hiányzott a külvilág ellenőrző ereje, a tükör, a közvélemény tükre, aki azt válaszolja: ilyennek látunk téged. Az irodalomtörténet ismert fiókból előhúzott prózai remekeket – gondoljunk csak Tomasi di Lampedusa Párducára –, de nem ismer az ismeretlenségből előbukkanó posztumusz költői életműveket. Még Radnóti is, aki kész költőként kényszeríttetett a megsemmisüléshez vezető útra, még Ő is kételkedik olykor költészete és erkölcsi magatartása fennmaradásának lehetőségében „... A semmiségbe lép, / ki most mozdulni mer...” Hála Istennek Radnóti Miklós nem lépett a semmiségbe, bár legjelesebb költőink közé az a bori notesz emelte.

A visszhangtalan ének szerzője szükségszerűen mutál: hol a pátosz, hol a túlfűtött érzelem, hol a könnyedség felé csúszik el a hangja. Szathmárynál mindhárom hangütést megtalálhatjuk. És nehogy lekicsinyelhetően hangozhassék; mindannyiunknál, akik a börtönben akkor verset írtak. Mert nehéz ott megismerni magunkat, ahol minden hang, amit kimondunk, az ellentmondás hangja, ahol az általunk kilélegzett levegő is – úgy érezzük – a rendszer ellen száll ki tüdőnkből.

Még a l’art pour l’art szemlélet is – amely közülünk Szathmáryhoz állt legközelebb, – az ellenállás egyik formája volt. Miként szeretett professzorom, Keresztury Dezső hívta fel figyelmünket az egyetemen – van korszak, amikor „gyönyörűket írni” is állásfoglalást jelent mert aki „netán csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.” Az itt következő versek lassan már negyven éve lesz, hogy megszülettek, a pártköltészet, a pártos irodalom virágzásának idején. S ha itt-ott pátoszuk kicsit avíttnak is hat, százszorta időszerűbbnek és élőbbnek mondjuk az ilyen strófáknál: „Légy pártos költő, pártos, / pártján, ha kell a pártnak, / légy pártosa e honnak / és mindenik hazának!” Lehet, hogy a pártot nagybetűvel kellett volna írnom, de viszolygásom még a filológiai hűségénél is erősebb. Hadd ne említsük a vers szerzőjének nevét, később maga is revideálta álláspontját, és ő is megjárta a börtönt. Nekünk viszont nem kellett revideálni semmit, negyven éve is az volt a véleményünk, hogy a bolsevizmus egy elavult XIX. századi ideológián alapuló embertelen és bizantinikus, halálra ítélt rendszer, esztétikája, a szocialista realizmus pedig nemhogy hibás, de nem is létezik.

Szathmáry kedves költője, Paul Valéry távolságtartó artisztikum-központú szemléletét tette magáévá, erre predesztinálta kényes ízlése, nagy műveltsége és igen alapos mesterségbeli tudása. Megírta a Trilogia Artis-t, összefoglalva művészetszemléletét egy képzőművész, egy költő, és egy zeneszerző portréjában. Leonardo da Vinci, Paul Valéry és Bartók Béla képét és munkásságát állította elénk hármasversében. Néhány részlet Bartók-verséből; íme a pentaton dallam megelevenítése: „Faluvégen, éjszakában / Titokzatos énekek / Kelnek szárnyra, s a határban / Egy kísértet lépeget. / Havas földek orgonáján / Félve lép az éj magányán / S mindig csupasz földre lép. / Hallgatnak a fehér álmok, / De szerelmes ős sirámot / Zengenek a feketék” S a sem a nácizmussal, sem a nyugati faji megkülönböztetéssel megalkudni nem hajlandó Bartók portréja: „Ősz hajad a Rocky Mountains / Nyers szelében leng, lobog, / Rajtad a harminc ezüst pénz / Csábítása nem fogott! / Nagy szívedben felderengtek / A csendes falusi estek / S első szeretőd szeme... / Te vagy ma nekünk az Új Kor! / Hajlott ág, szent rózsasúlytól; / A világnak Reggele!”

A bányából Vácra visszatérve megérlelődött bennünk egy antológiasorozat létrehozása. Kecskési Tibor költő barátunk szervezőképességének és a kódexmásoló barátokat közelítő gyönyörű kalligráfiájának köszönhetően, egymás után születtek meg a „költő-zárkában” a Füveskert című antológia kötetei. A magunk verseit tartalmazó kötetben Szathmáry György húsz verssel szerepel: Hadd idézzem In profundis c. költeményének első versszakát.

El kell mondani végre hát,
Hogy mélybe hulltam, mint a csillag,
Mert Európa homlokát
Jobban szerettem én, nomád,
Mint azok, akik fényre nyíltak!

Igen, ez volt az a korszak, amikor a nyugati, de főleg a francia irodalom és költészet hitet tett Sztálin humanizmusa és békeharca mellett. Rejtély, miként ugrott be Picasso és Sartre, Éluard és annyi más szellemi és művészi nagyság a potemkini díszleteknek. Gide és Koestler akkor már rég megírták leleplező könyveiket. S Aragon Szathmáryval egy időben írja meg ódáját a GPU-hoz! – mely megtisztítja a kommunista államot a burzsoá szeméttől. Nem kétséges, hogy Szathmáry és Aragon versének igazsága közül melyik az időtállóbb.

Néha valóban azt éreztük bent, hogy a fejünk felett kezet fogtak a bolsevizmussal a nyugati-, sőt az amerikai értelmiségiek is. Mégse inogtunk meg; egy pillanatig nem kétkedtünk a magunk igazában. A gyökerekig nyúltunk vissza, a zsoltárokig, Sapphóig, Platonig, Horatiusig, a középkori himnuszokig, Dantéig, Szent Ferencig, Lorenzo de Mediciig, Shakespeare-ig, Villonig, Ronsard-ig, Goethéig, Schillerig, Hölderlinig, Byronig, Shelley-ig, Keatsig, akitől az antológiák mottóját is kölcsönöztük: „Beauty is truth, truth beauty” – „A szép: igaz, s az igaz: szép!”; és fordítottuk még Poe-t, Walt Whitmant, Puskint, Lermontovot, Oscar Wilde-ot, Chestertont, s ezzel a sor még közel sem teljes.

A fordításban Szathmáry járt elől komoly nyelvtudásával és brilliáns formakészségével. Több mint ötven verset ültetett át magyarra, ebből több mint a fele egészen kiemelkedő műfordítói bravúr. Utólag ellenőrizve – mert bent csak azt fordítottuk, aminek elfogadható magyar fordítását nem leltük – olyan kiváló mesterek voltak versenytársai, mint Babits, Kosztolányi, Sárközy György, Mészöly Dezső, Faludy György, Jékely Zoltán, Rónay György. S bizony nemegyszer e nagyszerű fordítók teljesítményét nem csak megközelítette vagy elérte, de felül is múlta. Csak egy bilingvis példát: Edgar Allan Poe: Annabel Lee című versének 1., 2, és 4. versszaka. Az eredeti angol szöveget csak töredékben tudtuk megszerezni, hiszen az idegen nyelvű szövegeket nyelvtanároktól, papoktól és szerzetesektől, diplomatáktól kaptuk, s olyan formában, olyan pontosan, amennyire emlékezetük az eredeti szöveget megőrizte. Itt sajnos töredékkel állunk szemben, műfordítói megoldása e három versszaknak így is kiemelkedő.

1.
It was many and many a year ago,
In a kingdom by the sea,
That a maiden there lived whom you may know
By the name of Annabel Lee.
And this maiden she lived with no other thought
Than to love and be loved by me.

2.
I was a child and she was a child
in this kingdom by the sea:
but we loved with a love that was more than love –
I and my Annabell Lee.
With a love that the wingéd seraphs of heaven
Coveted her and me.

4.
The angel, not half so happy in heaven,
Went envying her and me –
Yes! that was the reason (as all men know,
In this kingdom by the sea)
That the wind came out of the cloud one night,
Chilling and killing my Annabel Lee.

Babits Mihály fordítása:

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én,
Lee Annácska meg én,
De szerelmünk több volt, mint szerelem
tengerpart bús mezején,
irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

... Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején),
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghűlt s meghalt szegény.

Szathmáry György fordítása:

Mennyi, de mennyivel ennek előtte...
Tengerparti rege:
Élt egy lány, talán ismerted Őt, te,
Kinek Annabel Lee a neve;
S e lánynak más gond nem volt a szívébe’
Csak az, hogy szeretem-e?...

Két gyermek a tengerparti honban,
Két gyermek, szíve teli
Szerelemnél erősebb szerelemmel.
S így én és Annabel Lee
Úgy szerettünk, hogy szerelmünk az égben
Az angyal is irigyeli!

... Az angyalok félig oly boldogok, mint mi,
Szívünket irigyelik
Ezért történt a tengerparti honban,
Ezért; mindenki szerint,
Hogy szellőt leheltek az éjjeli felhők
S megölték Annabel Lee-t.

Bemutatóul műfordítói és költői készségből ez a töredék is elég. Talán felsejlik belőle, mire vihette volna költőként és műfordítóként Szathmáry György, ha több mint harmincöt éve nem fordít hátat a költészetnek.

Igaz, nagy példaképe is húsz évi hallgatás után szólalt meg újra. Paul Valéryra célzunk, akinek legendás verse, a Pálma – melynek formájában írta Szathmáry Trilogia Artis-át – tán halvány reményt nyújt a visszatérésre.

Patience, patience,
Patience dans l’azur,
Chaque atome de silence
Est la chanche d’un fruit mur.

Türelemre, türelemre,
türelemre hív az űr!
Épp e csendnek jön szüretje,
mely teremve teljesül!

(Somlyó György fordítása)

Igaz lenne tán, amit állítólag Flaubert mondott? A zsenialitás: hosszú türelem.

(Stádium, 1991. 1. sz. 27-30. o.)

Rékasy Ildikó: A szolnoki füveskerti

Szathmáry György emberi-költői gyökereit, hovatartozását jelöli meg e cím. Füveskerti, aki a váci börtönantológia-sorozat mindegyik kötetében jelen van, s akinek – életében – ez az egy költői jelenlét adatott meg. Szolnokhoz, szülővárosához kötik gyermek- és középiskolás évei, néhány későbbi hosszabb-rövidebb életszakasz, ma is ott élő édesanyja és testvérhúga.

1928-ban született, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Ekkor már évek óta írt verseket; éppen egy gimnazista-kori verse miatt került először összeütközésbe a hatalommal is. A fiatal, végzős diák 1946-ban első ízben töltött el egy éjszakát az ÁVO őrizetében, mert inkriminált verse a piros virágokról szólt, amelyeket a megszállók által meggyalázott magyar lányok vére festett pirosra. Az incidens történetét az egykori osztálytárs elbeszéléséből ismerjük. (Lásd a 15. oldal jegyzetét.)

Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-filozófia szakán folytatta 1948-as internálásáig. Azokhoz a diákokhoz tartozott, akik korán szembefordultak a demokratikus jogokat egyre gátlástalanabbul semmibevevő rendszerrel. Sohasem titkolt politikai nézetei miatt már ekkor „összeesküvéssel” vádolták, mint a szolnoki Tiszavidék című lap 1948. márc. 28-i száma is hírül adta. Héthavi internálás után szabadult, s minthogy egyetemi tanulmányait többé nem folytathatta, szórakoztató zenészként helyezkedett el szülővárosában.

1952-ben ismét letartóztatták s egy koncepciós per vádlottjaként először tizenöt, másodfokon tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. Tatabányán, majd Vácott raboskodott; költészete itt, a hasonlóan érző, gondolkodó társak között teljesedett ki igazán, fordításait s legszebb verseit a váci rabköltők kézzel írt könyvei őrizték meg. Tóth Bálintot, az egykori fogoly- és költőtársat idézzük: „Igen, bármennyire hihetetlen így visszatekintve: volt költő-zárka a váci börtönben. Volt idő, hogy négyen is voltunk együtt egy zárkában. Írtunk, fordítottunk. Idillinek tetszik e kép? Az is volt. Horatius, Dante, Shakespeare, Goethe, Schiller, Heine, Musset, Hugo, Baudelaire, Leconte de Lisle, Chesterton, Pascoli voltak még zárkatársaink. Azaz mi érezhettük szabadnak magunkat általuk. A Dunán a sirályok: Shelley szárnyalása, egy gúnyos mosoly a hatalomnak: Byron fölényét éreztük tagjainkban... És együtt énekeltük-mormoltuk Aquinói Szent Tamás himnuszát és Dávid zsoltárait. Mert az ima mellett a vers jegyezhető meg legjobban. Visszajönnek a rég feledésbe merült fohászok, gregorián dallamok, zsoltárok és a versek, a versek. A börtön: Puszta, a böjt, a befelé fordulás, a megtisztulás sivataga és tornya. Persze a kísértéseké is. De a lélek barátunkká szegődik, erőt ad, vigasztal. Aki verseket tud, azt sosem csukhatják magánzárkába. Vele van József Attila, Ady és az Isten.” (Füveskert, 1954-1995. 90. o.)

1956 nyarán – négy évi börtön után – feltételesen szabadlábra helyezték. A Kádár-rezsimben sohasem találta meg a helyét. Nyugdíjazásáig szórakoztató zenészként dolgozott az ország különböző helyein; csalódottan, egészségében megrokkanva hátat fordított a költészetnek is. Hosszú betegség után 1990-ben halt meg. Csak halála után rehabilitálták; a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa 1992-ben megsemmisítette a koholt vádak alapján hozott ítéletet. Ugyanebben az évben tisztelete jeléül Szolnok kopjafát állíttatott szülővárosi sírjánál. 1995. október 23-án – nemzeti ünnepünk évfordulóján – posztumusz Hazáért Érdemkeresztet, majd 1997. augusztus 30-án az 1945 és 1956 közötti időszakban tanúsított politikai helytállásáért s a nemzeti ellenállásban való részvételéért „A Szabad Magyarországért Érdemkereszt A Nemzeti Szalagon” kitüntetést adományozták neki.

A rendszerváltás után költői rehabilitációja is megkezdődhetett. Néhány életben maradt, Vácot megjárt költő mostmár hozzáfoghatott az ötvenes évek börtöneiben született költészet megismertetéséhez. Kezdetét vette a fehér foltok fölszámolása a közelmúlt irodalomtörténetében. Így a füveskertieké is. Ennek a lassú, meg-megakadó folyamatnak első eredménye az 1992-ben alapított Gérecz Attila-díj volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetlen mártír költője, a füveskerti Gérecz Attila nevét viselő díjat évenként osztja ki a Magyar Írószövetség és a Stádium Alapítvány a 30. évüket még be nem töltött legjobb elsőkötetes költők között. 1996 óta ifjú kritikus és novellista is részesült a díjban. 1997-ben a Gérecz Attila-díjasok száma már nyolcra emelkedett. 1996-ban az MTA Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Írószövetség és a Stádium Alapítvány irodalomtörténeti emlékülést rendezett „Az 1956-os szabadságharc és a füveskertiek” címmel, neves irodalomtudósok részvételével. Kárpáti Kamilnak az emlékülésen elhangzott javaslatára a Magyar Írószövetség választmánya a három elhunyt füveskertit: Béri Gézát, Gérecz Attilát és Szathmáry Györgyöt post mortem a Magyar Írószövetség tagjai közé iktatta. A még élő füveskertiek közreműködésével, Budapesten, Münchenben, Bécsben irodalmi ankétokat szerveztek, ahol bemutatták a hajdani váci Füveskert-füzetek anyagát.

A Füveskert címhez – minthogy több, tartalmában különböző hazai és külföldi kiadás viseli – szükséges némi magyarázatot fűzni. Eredete a váci börtönbe visz; ezt a nevet választották az ott raboskodó költők a börtön falai közt titokban másolt és elrejtett füzeteiknek, amelyek verseiket, fordításaikat megőrizték egy jövendő szabad világ számára. Egész konspirációs szervezetre volt ehhez szükség; a rabtársak szolidaritása, összefogása gondoskodott írószerszámról, papírról, rejtekhelyről. A Füveskert 1954-1995 c. antológia Füveskertiek c. utószava így foglalta össze a kötetek utóéletét „1954 koraősze és 1956 koratavasza között Füveskert összefoglaló címmel tíz (vagy több) kézírásos, egypéldányos irodalmi antológia készült el a váci börtönben. Három 1956-ban kijutott Nyugatra. Két kötet itthon, rejtekhelyen vészelte át a legsanyarúbb évtizedeket. A többi odaveszett a börtönfalak között Vácon. A megmaradt öt Füveskert (mindegyik kézzel írott könyv) háromszáz vagy még több oldalas kötetéből az első három breviárium szerkezetű műfordításgyűjtemény. A negyedik Vác költőinek első, az ötödikként említett pedig nagy valószínűséggel utolsó antológiája. Erre dátumából következtethetünk: 1956 pünkösdjére készült el.

1958-ban Bécsben napvilágot látott Tollas Tibornak a szerkesztésében (ugyanannak, aki a váci tíz – vagy még több – kötet kéziratának elkészítője és összeállítója volt) az első kinyomtatott Füveskert antológia. De lényegesen megváltozott tartalommal. Tollas Tibor és köre csak a három műfordításkötetet birtokolta, az eredeti váci versek gyűjteményeinek sorsáról semmit sem tudott... Így a bécsi Füveskertbe csupán kevés – fejben kimentett! -váci vers kerülhetett a szöveghűbb műfordítások fejezete elé. Ez magyarázza, hogy a bécsi Füveskert kiadás szerzőinek alig egyharmada volt váci, (a 90-es években lassan terjedni kezdő szóhasználattal) füveskerti.

A bécsi kiadással a forradalom előtt börtönben kézzel rótt ős-Füveskert példányok jövője kétfelé ágazott. Itthon a tényleges és vélt kéziratpusztulás éjszakasötét korszaka következett. Recsk fogda-verme országos méretűvé növekedett az ‘56-ot követő 4-5 esztendőben. Nyugaton viszont a másik ág kizöldült és számos viruló új hajtást hozott a Tollas szerkesztette Füveskert-változatokban.”

Az 1956-os forradalom és az emigráció költészetével kiegészült nyugati Füveskert-változatoknak (a hét országban megjelent tíz: magyar, német, orosz, magyar-olasz, spanyol, norvég, dán és angol nyelvű kiadásnak) külföldön nagy sajtóvisszhangja volt, anélkül, hogy a hazai szélesebb olvasóközönség minderről értesülhetett volna.

Évtizedekkel később, 1988-ban (a meggyengült Kádár-rendszer utolsó évében) a bécsi Füveskert-antológia Magyarországon is megjelent. Az eredeti, hiteles ős-Füveskert kiadása azonban még további hét évet váratott magára: 1995-ben jelent meg a Stádium Kiadónál. Ez a reprezentatív, közel 400 oldalas könyv a megmaradt kézírásos váci füzetekre épül. A váci műhely bemutatásán túl a hat legjelentősebb füveskerti későbbi-korábbi verseiből is válogat, egész pályaképük keresztmetszetét adva. Tanulmányokat, kritikarészleteket közöl, komoly jegyzetapparátusával segít eligazodni az elmúlt négy évtized Füveskerteket és füveskertieket érintő irodalmában és történetében.

E némileg hosszú, de a fogalmak tisztázásához szükséges kitérő után térjünk vissza Szathmáry György költői utóéletéhez. Először a Stádium című folyóirat 1991. évi 1. száma szentelte neki Börtönök költői című rovatát, közreadva hat versét, három fordítását s az egykori rab költőtárs róla szóló kitűnő, kiadványunkban újra olvasható tanulmányát (Tóth Bálint: A maharadzsakumár. Portré Szathmáry Györgyről). Szathmáry ekkor már egy éve halott; barátai még remélték, hogy életben van s újra megszólal.

1992. november 22-én a Kossuth Rádió emlékezett meg a költőről; In profundis című versével és Tóth Bálint tanulmányával. 1993-ban megjelent Kárpáti Kamil: Relief egy fegyházról c. kötete, amelynek utószavában a költő megemlékezik egykori fogolytársairól, közöttük Szathmáryról is. Ugyanez évben a müncheni Nemzetőr c. emigráns lap májusi száma mutatta be Szathmáryt, s közölte a Levél a virágok szerelméről című versét. Július 20-án a Kossuth Rádió sugározta Az elhallgatott irodalom című műsorát a váci költőzárkáról. A költőket – s köztük Szathmáryt – Tóth Bálint válogatásában neves színművészek tolmácsolták.

Ugyancsak 1993-ban megjelent Szathmáry első önálló kötete is. Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Városi Művelődési Központ adta ki húsz versét: a váci negyedik Füveskert-kötet Szathmáry-ciklusának fakszimiléjét. (Szathmáry György versei. Füveskert: Virágok – lányok – istenek. Szolnok, 1993.) A könyvet és a szerzőt Simon Cs. József ismertette. („Szolnokról a költőzárkába”. – Alkotói kiteljesedés Tatabányán, Vácott. Új Néplap, 1994. április 12. 5. l.) Az emigrációs magyarság figyelmét a Nemzetőr hívta fel a szolnoki kiadványra, Tollas Tibor: Akik nem élhették meg verseik feltámadását című írása mellett közölve a könyv bevezető életrajzát is. (Nemzetőr, 1994. március hó, 6. o.)

1994. április 13-án a Bartók Rádió sugárzott válogatást Szathmáry verseiből Vagyok a földnek orvosa címmel. Bevezetőül a műsor szerkesztője-rendezője, Solymosi Ottó a költő húgával, Szathmáry Judittal beszélgetett.

1995-ben megjelent a korábban már említett budapesti nagy Füveskert-antológia, a Füveskert 1954-1995 a Stádium Kiadónál. Ebben a kiadásban Szathmáry (a kiemelt hat szerző egyike) kötetnyi művével szerepel; negyvenegynéhány saját verssel, 25 fordítással, költészetére vonatkozó több tanulmányrészlettel.

Jelen kiadásunk Szathmáry György válogatott verseit és fennmaradt összes fordítását teszi közzé. Alapjául a váci Füveskert-kötetek fénymásolata, az 1995-ös kiadású budapesti Füveskert-antológia és a szerző – családtagok, barátok által megőrzött – kéziratai szolgáltak.

A Kockás füzetek című részben pályakezdő verseiből adunk ízelítőt, szolnoki éveiből és dunántúli katonáskodása idejéből. A Pogány szonettek már a börtönben, 1953-ban Tatabányán születtek. Ezekből a 4. és 10. vers a váci Füveskert „Virágok – lányok – istenek” ciklusában is szerepel, de hogy a szonettsorozat teljes legyen, ezt a kettőt is itt adjuk közre. A Virágok – lányok – istenek – ciklust (a két említett szonett kivételével) változtatás nélkül vettük át a váci Füveskertből; illetőleg az 1995-ös Füveskert-antológiában is megtalálható versek filológiailag pontosított szövegét ez utóbbiból. A váci Füveskert Szathmáry-ciklusában olvasható egy Kelet-Nyugat között című verses trilógiának az első része (Holdfia-herceg). A trilógia másik két tagjának csak a címét tünteti fel a kötet (Lúdláb-királylány, Csaba lovasai.) Jelen kiadásunk az előkerült kéziratok alapján közli a két vers szövegét is. Sajnos az 1950-es Kaposvári szonettek esetében az eredetileg hat részből álló ciklus I. és V. szonettje máig sem került elő.

Külön kell szólni a Himnusz a hóvirágról című versről. Az ős-Füveskert negyedik kötete magában foglalja ezt a verset is, de – mivel nem Szathmáry ciklusában (a Virágok – lányok – istenek címűben) szerepel, hanem az Egy kérdés, három felelet című, tematikusan összeállított, vegyes szerzőktől való utolsó ciklusban – a ‘95-ös Füveskert-antológia tévesen nevesítette a szerzőt. ( A börtönben másolt ős-Füveskert füzetek szerzőit utólag kellett azonosítani: az eredeti névtelenség a börtönviszonyok természetében, a lebukás örökös kockázatában leli magyarázatát.) Később a verset megtaláltuk Szathmáry utólag legépeltetett saját versei közt. A döntő érv szerzőségét illetően természetesen ez; bár mellette szólnak bizonyos költői sajátosságok, stílusjellegzetességek is. Kiadványunk a verset ezek után beiktatja Szathmáry többi művei közé.

Az 1956-os Pünkösdi Füveskert c. börtönbeli gyűjtemény versei közül csak néhányról lehetett biztosan megállapítani Szathmáry szerzőségét. Erről a legutolsó börtönfüzetről tudni kell: szerzői egy részét máig sem sikerült nevesíteni az ‘56-os év nagy fogolymozgásai miatt. Többen szabadultak, más börtönbe kerültek, új arcok tűntek fel; szétszóródtak az 1995-ös Füveskert antológia későbbi szerkesztői is. A Pünkösdi Füveskert kialakításában tehát nem vettek részt, anyagát ők is csak később ismerték meg.

A Kísértethajó összefoglaló cím alatt azokból a börtönben (Tatabányán, Vácott) keletkezett Szathmáry-versekből közlünk válogatást, amelyek a váci ős-Füveskertben nem szerepelnek, kiegészítve a ciklust néhány, közvetlenül a szabadulása után írt versével. Fordításai szintén a váci kézírásos Füveskert gyűjteményekben maradtak fenn.

Ez a kötet Szathmáry György verseinek eddigi legbővebb kiadása. Összeállítója és kiadói tisztelettel ajánlják az évtizedekig elhallgatott, elfelejtett szerzőt az irodalmi közvélemény és a verskedvelő olvasók figyelmébe és pártfogásába.

Szolnok, 1997. december 4.

A KIADÓK KÖSZÖNETET MONDANAK
SZATHMÁRY JUDITNAK (A KÖLTŐ TESTVÉRÉNEK),

BALLA GYÖRGYNEK,
BÁNÓ ZOLTÁNNAK,
HORVÁTH PÉTERNEK,
DR. PINTÉR LÁSZLÓNAK,
DR. PÓTA SÁNDORNAK,
M. ROMÁN BÉLÁNAK,
SZALAY FERENCNEK
(SZOLNOK MEGYEI JOGÚ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA TAGJAINAK)
ÉS

A SZOLNOKI VERSEGHY FERENC MEGYEI KÖNYVTÁRNAK

{fel}