|
|
|
|
Szathmáry György: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
Virágok – lányok – istenek
Füveskert
Vác, 1954
Záporszínű csend a földön,
Napsugár, beszélgetés.
Fény, virág, fa, test és börtön,
Boldogság és szenvedés.
Énünk mélyebb muzsikája
Ilyenkor tör napvilágra,
Ténnyé érnek terveink;
Szobroknak, szimfóniáknak
Szent formája él; s a vágyak
Rezdülő szélcsendje int.
Öntudatunk az időnek
Tüzén olvad, mint a hó.
Szerelmeink égbe nőnek,
S szemünk tiszta fény-folyó.
Oda-vissza hömpölyöghet,
Nem köti le már a rögnek
Hajszálcsöves gátja sem,
S megszületik, mint egy gyermek,
A nagy Mindenségre dermedt
Ámuló és tiszta szem.
Gótikus káprázatokból
Felriadni, ó, de jó!
Hintázó távol habokból
Kitörni, mint egy hajó,
S hozni messzi tengerekről
Üzenetet emberekről
S szép, csiszolt emlékeket;
Majd eltűnni újra, távol,
Vad-vonzású szemhatáron,
S úszni, mint a képzelet!
Megkeresni azt az arcot,
Melyre lelkünk rezonál,
S ha a tűzvész elviharzott,
Ülni szép lábainál,
És vászonra énekelni
Vonalait, hogyha senki
Meg nem érti, az se baj.
Valahol jövő időkben,
Valakinek a szivében
Mégis felzeng majd a dal!
Tudományunk a kivétel
Rendjében folyik tova.
Minden forma, minden tétel
Zeng bennünk, a mostoha
Mindenséget meg se látva,
S énünk titkos muzsikája
Felszínre tör lávaként;
Vágy, dicsőség elhalványul,
S egy remegő, rózsás szájtul,
Választ kap minden „miért”.
Leonardo, Leonardo!
Hegy, patak, mező, folyó!
Egy világot kézbe tartó
Tiszta szellem mire jó?
Csengető és vágtató hab,
Lefékezett ékes szózat
Rólad, fénylő felhő-nyáj...
Csendes vagyok, néma vagyok,
Mint a felhők, mint csillagok,
Mint a háttér; az a táj!
Emlékszel, Fra Girolamo
Erekkel szőtt szemére?
Őrült távlatokba látó,
Prófétáló beszédre?
Cseng-bong a dóm, angyal röpül,
Szózat zendül fejed fölül,
De mindez csak látomás!
Leonardo, újra látlak;
Gondolkozó, büszke állat,
Példás hitetlen Tamás!
S még egy nap jött, jött keményen,
Róma megrendült bele.
Fanyar füst úszott a légben,
Izzó pernye jött vele;
Álltál, mint szobor az alkony
Csenőjében, ziláltan, hajdon-
Fővel s néztél messzire.
A tűz bőgve szállt az égnek,
S torz táncában felsötétlett
Kasszandrád izzó szeme.
Ám neked nyugalmat rendelt
Törvényed, mely benned élt.
Nem törhette meg a csendet
Az a máglya, de kísért
Puha álmok borzalmában,
S kezed pár mozdulatában,
Mely képeidből kinő;
S madonnád mögött a szikla
Mélyén tör rá napjaidra
Ezer van medúzafő!
Ám te ebből is csak rendet,
Képet s vázat alkottál.
Elméd kését úgy kifented,
Soha meg nem csorbultál.
Légnemű legendák ellen
Szép akarat, tiszta szellem
S szent tudásod súlya véd;
Megalkottad, túl az éden
Tilosán és túl az égen
Jó és rossz szintézisét.
Karcsú testű szír hajó jön
S a gall partokon kiköt.
Csillognak a norman nőkön
A vert-arany karkötők.
A Loire ezüstös habja
Kelleti és mutogatja
Tükrén a nap sugarát,
Szűz hajnalok rózsás ujja
Simogatja, s szellő fújja
Légiók felvert porát.
Skaldok zengtek zord sagákat,
Champagne tűz-bogyót nevelt,
Trubadúrok dala áradt
S Clairvauxban az égi kert
Sok virágot nyitott nektek,
Árva, bűnös embereknek,
Így nőtt a történelem.
Hullámzó, lágy áradása,
S kivirult létünk varázsa
Versen, szobron, éneken.
Okos szűzek, balga szűzek
Mindig voltak s lesznek is.
Ó, Charles d’Orléans, e tűznek
Lényege a Nemezis:
Kötél ringat minden költőt,
Telnek, múlnak emberöltők;
Igyál egyet Jehan Cotard!
Kalózkodunk tengeren, mely
Mélyebb százszor, mint a tenger,
S tükrén nincsen napsugár.
Ha lakatlan sziget partján
A hajótörött bolyong,
Fák törzsén kopog a harkály,
Madárfüttytől zeng a lomb;
Néha rozsdás-pántú ládát
Rejtenek a vén platánfák
Gyökerüknek rejtekén.
A kalózok bűne nincs már,
És a földalatti kincstár
Ékszerein ég a fény!
Áldott, ki hajóra szállva
Rejtett kincsért útra kel,
S a kincseket fényre tárva
Elbűvölve énekel.
Ó, Valéry, kincs-vadászó
Kedved lett nekünk a zászló
Új harcunkban, mely örök
Gyémántok csodáit zengi,
S a szépség titkán merengni
Buzdít az idők fölött!
Ami elmúlt, vissza nem jő,
Ó, Oliver de Magny!
Hol van Louise Labé merengő
Szeme, s bőre fényei?
A századok telnek-múlnak
És a kincsek megtisztulnak,
Lepje őket bár a sár.
Vándor! áldott légy örökre,
Mert ásód hasít a rögbe,
S minden kincset fényre tár!
Szeretőd egy ifjú Párka,
S Szemiramisz oszlopa.
Árnyékot vet rád a pálma,
És tündérek lábnyoma
Rajzolódik lelked vásznán:
Találkára egy csodás lány
Vár rád, kinek teste nincs!
Szent hajós vagy, nem kalózkodsz,
Nincsen közöd semmi pózhoz,
S mégiscsak tiéd a kincs!
Áldott, ki tanult a múltból,
S így építi a jövőt!
Ki nem forr már, mint az újbor,
S kit az izzó örömök
Nem hajszolnak rossz kalandok
Vad lázába, s aki zsarnok
Sose lesz a szíveken;
Aki hagyja, hogy az álom
Szabad legyen, s angyalszárnyon
Repüljön a Szerelem!
Trubadúrok szent utódja,
Égbe száll Hozzád a dal!
Minden új versnek rugója;
Tiéd lesz a diadal!
Minden hézagot kitöltő,
Első tisztaszívű költő,
Új kort jósol szép dalod;
Legyen hát a földi tájon
Győztes minden lázas álmon
A te bölcs akaratod!
A fonóban zeng a nóta,
Rokka perdül sebesen.
Száll a nóta, s kacagóra
Válik itt a szerelem.
Alszik láncán a komondor,
A padlón cica dorombol,
A búbosban láng lobog.
Téli holdnak fénye halvány.
Vándor jár a kertek alján,
S a komondor rámorog.
Faluvégen, éjszakában
Titokzatos énekek
Kelnek szárnyra, s a határban
Egy kísértet lépeget.
Havas földek orgonáján
Félve lép az éj magányán,
S mindig csupasz földre lép:
Hallgatnak a fehér álmok,
De szerelmes, ős sirámot
Zengenek a feketék.
Nincs idő itt barna pácban
Áztatni a néma fát,
Hogy zengjenek Cremonában
Kristályos harmóniák!
Itt a nóta pihenés, mely
Szívek álma és nem métely;
Nyári éjben tiszta tűz.
Nálunk pásztor furulyázik,
Dalra ébred a leány itt;
Itt nincs ördög-hegedűs!
Ki elhagyta faluját, az
Ismeretlen útra lép!
Lelke szomjas, szíve száraz;
Ó, tűrj! Ragadós a lép!
Ami épült s nem dől romba;
Félelmetes Nyugat orma
Csúcsán csillog egy szobor.
Oszlopok és ívek tartják
Az Atlanti-tenger partját;
Itt nem ég csipkebokor!
Kékszakállú Herceg vára
Gót kacsák lábán forog.
Itt a dalnak nagy az ára,
S hűvösek a templomok.
A királyfiak fabábuk,
Népükön táncol a lábuk,
S ez a rossz tánc oly groteszk,
Mint templom, mely ferde tornyú,
Mint Vénusz, ki ferde orrú,
Mint egy suta arabeszk!
De a csábító vizekbe
Mégis meg kell fürdeni.
Vizek fölött lepke lebben,
Próbadalt kell zengeni!
Királyoknak kell hódolni,
Királylány előtt bókolni,
S elfeledni azt a lányt,
Aki a fonók tüzében
Bánattal szelíd szivében
Elhervad, mint egy virág!
Gőgös hegy a Monte Rosa,
Gőgös tó a Garda tó.
Halott bakák toborzója
Az Allegro barbaro!
Furcsaságként megcsodálnak,
Körülnyüzsög ezer állat:
– Jaj de különös fiú! –
S meg nem érzik gyáva lelkek,
Hogy a tibeti hegyeknek
Misztikus nagy szele fú!
Gúnyolhattak, kacaghattak,
Te ellested titkukat!
Formáját a gondolatnak,
S most te vagy a: Gondolat.
S minden, ami veled történt,
Az a Forma és a Törvény,
Róma, s Párizs kincsei!
Százezer lakatra zárták,
Mégsem tudják kincsük házát
Előled elrejteni!
Ám az ember színpadán, itt
Minden csak tragédia.
Annak hittek, aki ámít,
Árva lettél, mint a fa,
Aki elhullatja magját
És magjai megtagadják:
Méltatlan, rossz csemeték
Nőnek ki a honi földből;
Fájó lelked visszahőköl,
Nem terem magyar mesét!
Ki Keletre ment Keletről,
Az elásta önmagát!
Falak zárják friss szelektől
Japánt, Kínát, Indiát.
Csak ellenség ellenére
Lehet győzni, s halni végre;
Nagy feloldójel: Halál!
Boldog, aki elnémulva
Önnön várát lerombolja,
S végül csendben rádtalál...
Ősz hajad a Rocky Mountain
Nyers szelében leng, lobog,
Rajtad a harminc ezüstpénz,
Csábítása nem fogott!
Nagy szívedben felderengtek
A csendes falusi estek
S első szeretőd szeme...
Te vagy ma nekünk az: Új Kor!
Hajlott ág, szent rózsasúlytól;
A világnak Reggele!
Faluvégen, éjszakában
Titokzatos énekek
Kelnek szárnyra, s a határban
Egy nagy szellem lépeget.
Haja fénylő hópehelyből,
Ajka aranykehely, melyből
Égi csengők csendje száll...
A fonóban zeng a nóta,
Száll a nóta s kacagóra
Válik ott minden leány!
Írom a levelem Neked, szép virágom.
Egyetlen szép kincsem ezen a világon.
Virágok szerelme lett a mi szerelmünk,
Elszakadtunk, alig hogy egymásra leltünk,
Alig, hogy szerettünk.
Most virágok vagyunk, külön kertben nyílunk,
Bús őszi hajnalon harmat-könnyet sírunk.
Falánk darazsaknak terem drága mézünk,
Tárt, kehelyszemünkkel napsugarat nézünk,
Hogyha nyarat érzünk.
De jó így virágnak, liliomnak lenni!
Hűs, porhanyó földnek ágyában pihenni.
Lágy leheletünkből épül puha felhő,
Arany virágporral száll tova a szellő,
Mikor a hold feljő.
Bűvös teliholdak ezüstös varázsán,
Átnövünk ragyogva kertünk börtönrácsán.
Könnyes liliomnak kitárul a titka,
Bűs fejem lehajtom levél-vállaidra,
Szirom-orcáidra.
Száll a szűz virágpor, mint szerelmes ének...
S a Balaton felett a kanalas gémek
Északi vihartól messzi délre szállnak...
Vihar is azt zengi: de jó így virágnak,
Kert liliomának!
Írom a levelem, Kaposvárra írom;
Liliomok vagyunk a nagy magyar síron,
De gyökerünk mélyen hatol be a rögbe,
S árva népünk lelke, lágy virágba szökve
Bennünk él örökre!
El kell mondani végre hát,
Hogy mélybe hulltam, mint a csillag,
Mert Európa homlokát
Jobban szerettem én, nomád,
Mint azok, akik fényre nyíltak!
A sötétség nagy erdején,
Az éji ösvény lágy homokján
Piombo álmát vittem én -
Lombok közül bőgött felém,
S tört rám ezer bőszült oroszlán.
És mélybe zártak, mint a fényt,
Mely éppen felragyogni készül;
Szerelmes, szép vándorlegényt,
Hogy most a Föld izzó szivét
Halgassam: – Meghal, vagy felépül?
Vagyok a Földnek orvosa:
Szénmocskos arcú, furcsa Faustus,
S a föld szívének ritmusa,
S száz dörgő falloszoszlopa
Remeg bennem dübörgő jambust.
Így élek én, de néha fény
Ragyog be börtönöm falára.
Felizzik szerteszét a szén,
És ajkam vérvörös jegén
Ezüstösen tör át a pára.
Csillék üzennek, szép, szelíd
Mezők havát hurcolva lágyan,
De jaj, futószalag sivít,
És összedől az égi híd!
Ám én e hópehelynyi vágyban
Téged látlak az ősi park
Évszázados fenyői mélyén;
E két világ közt mély a part,
De aki szeret, az kitart!
Szemedből ömlik rám az égfény.
S az Alpok szűzi csúcsain
Látom szelíd nyomát a lábnak
Mely bennem indult el a kín
És szenvedés sasszárnyain
Oda, hol tündérek tanyáznak!
(Dombovári elégia)
Hát el lehet viselni ezt a lázat?
Felelj! Felelni kényszerítelek!
A bárányfelhős ég csupa alázat,
Mint tejfehéren izzó homlokod,
Min végzetes csók bánata lobog,
Mert tűnő napjaink: ellenfelek!
Még tegnap is azt hittem, hogy nagyobb volt
Más, vörös fénnyel lángoló kaland.
S most üres lettem, mint egy elhagyott bolt,
Mert megperdült a dob és nincs tovább,
S a kirakatból a hajasbabák
Eltűntek mind egy röpke perc alatt.
De vörös csókok hűvösek, ha érzem
Fehéren izzó kebleid tüzét.
És nem csendülhet szebben tiszta érc sem,
Mint ezüstcsengős hangod, e varázs,
Az idők selymén hímezett rovás,
Mely békítően leng ma is közénk.
És nincs nagyobb, áhítatosabb álom,
Mint téged látni egy-egy éjszaka!
Ó, mért nem villogsz minden éjszakámon
Fehér testeddel, mint egy látomás,
Hogy téged néző szemeimbe láss,
S megrészegítsen bőröd illata.
S hajad, hajad, az a kimondhatatlan,
Hol illatfelhők száz formája leng!
Ezer szagodnak, hogy nevet nem adtam,
Bocsáss meg Édes, bánom bűnömet,
De búcsúzó fény vissza is jöhet,
S ma már tudom, hogy csókod mit jelent.
Hallgass meg! Voltál a megsejthetetlen;
Nászunk leírni nincs fantázia!
Rejtelmes tűz vár titkos szűz öledben;
S a mozdulattól, hogy ruhád megoldod,
Lennék a hősöd, és lennék bolondod,
Én, a haldokló istenek fia!
S a mozdulattal, hogy kibújsz ruhádból,
Szótlan parancsot intesz: – csend legyen!
S ha végső titkod is lehull bokádról,
Astarte húga! Némán térdrehullok,
És tested hantján pendülnek a húrok,
Ha játszik rajtuk reszkető kezem.
Várj rám Szívem! Nékik csak tiszta láng vagy,
És nem tudják éjféli titkodat.
És nem is sejtik izzó Léda-szárnyad,
Hogy földi törvényt gúnyolón kacagva
Varázsos inget borítasz magadra
És seprőn szállsz a kormos ég alatt!
De nincsen máglya, mely téged megéget.
Parancsodat a lángok rettegik!
És végzeted sincs, mert te vagy a Végzet,
És nincs halálod, mert te vagy a sír is
És vőlegényed, a sápadt Ozíris
Ezüst bölcsőben ringat reggelig.
A varkocsodra úgy simul a szallag,
Mint rab kígyóra a gyilkos hurok.
A Csokonai-közre nyílt az ablak,
Hol függönyök mögött az esti csendben
Anyás karodban egyszer megpihennem,
Mintha tudnám; nagy útra indulok.
Szépségedet megőrzöm mindhalálig,
Ha a halál lesz a menyasszonyom.
De ha a sorsom mégis jóra válik,
Ősszel várlak a régi iskolánál;
Fehér virág, kis varkocsos diáklány,
Rabságomat a szélbe csókolom!
Már kék madár vagy hómezők felett,
És hűs forrás, ha olvad majd a hó.
És lassan én is kék felhő leszek,
Ezüst keszeg, patakban villanó.
Bazalt-keményen, mint havas hegyek,
Repedt szívembe zárom olvadó
És kristály-fényű fehérségedet,
De meg nem rendít többé semmi szó!
És zúg a szél, és a szél is te vagy,
S én a viharban vergődő madár.
Csak fel ne támadj, csak halott maradj!
Oly szép vagy így nekem, mint a Halál,
Amelynek titkát éppúgy nem lehet
Feltörnöm, mint a te drága testedet!
Alacsonyan száll a füst,
Lecsapja a szél.
A hóharmat színezüst
Titokról mesél.
Decemberi délután
Leng az utakon,
S erdőben az őzsután
Bánat lovagol.
Csupa párás puha csend
Az egész világ.
Csudavárás, puha rend
Lengi lelked át.
Ugye hallod? Dalomat
Nem én dalolom.
Penget szűz jégcsapokat
Egy égi malom.
Ez a dal már nem enyém,
Kezemből kifolyt.
Szálas, száraz jegenyén
Kék vércse sikolt.
Ez a dallam maga: tél,
Magányos, hideg.
Átfújt rajtad, mint a szél,
Fagyos a szived.
Bennem is halott a nyár,
Nincs már melegem!
Varjúhad kiáltja, kár!
Nincs már szerelem!
Ha én zokognám e dalt,
Megbocsájtanék.
Lelkem száraz és kihalt,
Szívem csupa jég.
Nézd a világ gyászban áll,
Zokog a patak.
Saci meghalt, mint a nyár
A kertek alatt.
Rekviemet hóvihar
Sípja orgonáz.
Nem az enyém ez a dal,
Enyém csak a gyász!
Alacsonyan száll a füst,
Lecsapja a szél,
A hóharmat színezüst
Titokról mesél.
Decemberi délután
Leng az utakon,
S erdőben az őzsután
Bánat lovagol.
Mályvaszínű hold lobog a csúcson:
(Jelzőtüze tán az Új világnak?)
Hegedülő szívem összezúzom,
Nekivágom a hegyek falának!
Neked nőttem óriásnak, szépnek,
Minek már a hegedülő élet?!
Húrom voltál, s hogy az Úr vonója
Kicsit búsat talált húzni rajtam,
Elpattantál... Lelked Isten óvja,
Hogy egész légy így is, szétszakadtan!
Teljes maradj, mint az Isten álma,
Mégis egy; ezer darabra válva.
Felolvadnék bársony mosolyodban,
Mint a harang zúgása a ködben.
(Vörös holdak jelzőtüze lobban)
Ködöt űző muzsikával jöttem,
Hogy mosolyod párája mögött még
Vár talán egy gazdagabb örökség.
Tudom jó vagy, s édes, mint a szőlő,
S ha megértél, mért is szikkadj, száradj?
Szeptember van, enyhe még a szellő,
Légy hát bor, ha csattanó borág vagy!
(Vágott fürtök után nem marad nyom.
Ki méltó, hogy magnak megmaradjon?)
Mégis fáj, hogy nem hittél magadnak;
Enyém voltál, akármilyen voltál.
Az emlékek félig visszaadnak
Sápadtabban az elmetszett holdnál;
Fél szerelmem mindig a tiéd lesz,
(S szép a félhold, akármilyen véres!)
Most is ott ülsz szemben, fenn a csúcson,
S nem is tudok csodálkozni rajta.
Aranymorzsa a virágos blúzon:
A holdkifli pár pirult darabja.
Látomás vagy, mégis csupa élet.
(A hajadban jelzőtüzek égnek!)
S kettős képed hirtelen megértem:
Hogy egyszerre csoda vagy, s valóság!
A vörös hold fellobban a bércen.
(Ki bírja el az Isten vonóját?)
Széthullunk mind kedvesünk szemében,
Mint a hold a szeptemberi égen!
Ámde jönnek győztes teliholdak,
S akkor édes, ujjongó zenével
Ezüsthúros lelked összeolvad
Hegedűként az Isten kezében.
Húrom voltál, bűnöd rád ne róják –
Ki bírja el az Isten vonóját?!
Emlékedet úgy őrzi lelkem,
Ahogy hó, az őz nyomát:
Fagyos-fehéren és betelten.
A lelked karja úgy fon át,
Ahogy a nyári szél a dombot,
S mint a méhet a gyöngyvirág.
Mint a piruló nyárfalombok
Égnek az arcod tüzei,
S még ezt a dalt is szélbe-bontott
Hajadnak lángja tüzeli.
Karcsú és barna istennő, te,
Szabadság! Őrizd gyermeki
Mosolyát, az eljövő időkre!
Julkáról szóljon most az ének,
Tizenöt éves volt szegény,
Mikor vörösnek, feketének
Félelmes összhangja dobolt,
S vörösen égett fenn a hold
Az ég fekete peremén.
Vörös, fekete lángok égtek,
A szederinda ránk hajolt.
Az éji szél, síró karének
Szólamait lehelte rád;
Fekete földből vadvirág
Szökött vöröslőn, mint a hold.
A vízen döglött eb csaholt,
Boszorkány hempergett a dombon,
– „Dalold csak ezt a dalt, dalold!” –
Kacagtad rám fogad fehérjét,
És ujjaim, mint könnyű vércsék
Csaptak le, hol hajad elomlón
Hevert a hűvös gazba, s barna
Hajadra hullt egy fűzlevél.
– „Dalold csak ezt a dalt!” – S e dalban
Ajkad vöröslő bársonyán
Nyugtattam arcom, mint imám
Varázsos ima-szőnyegén.
A túlsó parton áll a város.
Vöröslő lámpafény ragyog.
Fekete házain halálos
Álom pihent, de itt a föld
Nyers illatú, vad álma tölt
Ínyünkre borként harmatot.
Vörös bor, fekete kehelyben.
Ilyen nekem az éjszaka.
Válladra csókokat leheltem,
S lúdbőrös lett a hátad is;
Kegyetlen csókom, mint hasis
Hasított rajtad át, s a fa
Fejünk felett elborzadott, mint
Anya, ha holt fiára lát.
Lehelt az éj ezer halott színt,
Fekete bársonyú pokolt.
– „Dalold, csak ezt a dalt, dalold!” –
Buzdított fenn a holdvilág.
De már a hajnal orgonái
Megzendültek a víz felett;
Ajkad száraz lett, mint a vádi
A zord Dzsebel tüzei alatt;
S már messze folyt a csók-patak,
Akár a szürke fellegek...
De két színt őrzök még az éjből:
Vörös ajkad, sötét hajad.
Ahogy a nap kitört a mélyből,
Te álltál, mint vesztes vezér,
Mert pirosan, akár a vér,
Közénk zuhant a virradat!
(Tolnai elégia)
A Szentháromság-téren ért az alkony,
A zöld és barna testű fák alatt.
Búcsúzó napfény reszketett a tornyon,
S te váratlanul jöttél, mint egy álom,
Zöld, augusztusi szélben zengő á-moll
Akkord, amely tovább él, mint a lant.
S a mosolyod olyan volt, mint e vers,
Mely késlelteti az utolsó rímet.
Napok során át sápadtan heversz,
És közbeszúrsz két összecsengő éjjelt,
Míg arcom végre álmaidba mélyed,
S a kelő nappal tör csak rám a színed.
És ezért van, hogy most a börtönudvar
Selymes füvében álmodik szemed.
És lábam, mint a gép, kavicsba rugdal,
S nem tör vadul a vigyorgó falaknak,
Mert zöld szemed volt az a tiszta ablak,
Amely kitárta rám az éveket.
De Éva, látod, már elébe vágtam
Fojtott vágyunknak, mely titok maradt.
Örök fa! Mért nem font köréd az ágam
Gyümölcsös csókot, barna, őszi csókot?
Ó, mért nem nyíltak a rejtett fiókok,
Mondd, mért maradt a szívünk zár alatt?
Nem írtam neked, csak egy zárt szonettet,
A macskáidról volt csak benne szó.
Úgy néztem rád, mint kedvesére Hamlet,
Kit megzavart már egy-két gondolat:
Családi gond és szőke hajfonat;
S gonosszá érlelt egy-két dáridó.
Abban hittünk tán, hogy egymáson kívül
Él az öröm egy kristály-ég mögött?
Ruhánk nem rongyból, kétezer vad évből
Készült, s a testünk fülledt volt, beteg.
Szeméremöv, fűző, rizspor fedett,
S a keblünkben weimári szél nyögött.
Ma meztelen vagyok, akár az élet
A visegrádi hegyek oldalán,
De soha többé nem láthatlak téged
Ruhátlanul, bilincstelen mosollyal!
Virágnászunk ellen bosszút ki forral?
Az át nem érzett istenek talán?
Ha így van, ám legyen. Erőm nő!
Keményen állok, meg se rezdülök!
S ha Athénban egyszer megért a szőlő,
Én is vincellér leszek; lesz fiam,
S megkérdezem, az egekbe ki van,
Ki embert egy csókért pokolba lök?
... Egyedül voltunk az egész világon,
Japán csészékből szürcsöltünk teát...
Csak egyszer hozna vissza még az álom,
S én esküszöm kegyetlen életemre,
Visszavinnélek a hűs szőnyegekre,
És esküszöm, nem lennél lány tovább!
... Látom, hogy mozdul az ajkad mosolyogva,
És hogy dőlsz hátra tehetetlenül
A plüss fotelben – hetet üt az óra -,
Egy verseskötet koppan lenn a földön,
S azt súgod „Nékem is lehetne költőm,
Sötét ruhámra rózsa-ékemül.
De elhibáztuk, sajnos, azt a búcsút,
Csak kezem adtam az ajkam helyett.
S a kedvesem? Az szemérmes fiú volt,
Katonasapkás, félénk kis legény,
És mély szemét a felejtés egén
Elrejtik már az ólmos fellegek...”
Ruhánk nem rongyból, kétezer vad évből
Készült; s levetni gyenge volt kezünk.
Faragos szózat zengett még az égből,
De bennem már a félelem nem úr;
S ha Szezám nyílik és bilincs lehull,
Akkor tán végre emberek leszünk!
Ha fecskeszárnyon szállhatna az ének,
Ó, akkor is egy nap s egy éjszaka
Kellene fáradt és lázas szemének,
Hogy a ceglédi szőlőskerteken túl
Elévillanjon, mint oldott aranyhúr,
A nyári naptól ittasult Tisza.
Keményen szívem, mindig csak keményen!
Állj meg a hídon s nézd az alkonyat
Fátylait lenn a sárguló fövényen,
Hol aranyszikrát pattog a homok,
S a zsiráftestű parti templomok
Az égre nyújtják éhes tornyukat.
Felhőt legelő múltam merre vagy?
Mért bújtál el a templomok mögött?
Tél lesz. Nem érzed? S ha Tiszánk befagy,
Keleti széltől duzzadt jégvitorlám
Csupasz szívedre úgy tör, mint az orkán
És kővé dermeszt, mint jeges rögöt.
Novemberben, mikor kevés a napfény,
S a köd gyomrában rothad a sugár,
Karóbahúzott álmaid alatt mély
Örvény tárul, benne ezüst halak
Az elvarázsolt fényre hullanak,
S apró kályhádban felgyullad a nyár.
Fellángolnak a Katalin-napok
És nyaldossák a kályha vasfalát...
(Ó, talán azt a darab szenet ott
Épp én arattam a sötét vetés
Rendjei közt.) És cseng a nevetés,
És visszacseng rá a bányászlapát.
Hát eljátszottuk szép kis életünket:
Ti otthon, és mi távol tőletek?
Az öntudatlan bűnökért ki büntet?
A víz dobálta gyenge csónakunkat,
A víz játéka egyre jobban untat,
S kérdőjelekké válnak a hetek!
Fogj evezőt és szembe hát az árral!
Az Isten benned, nem a vízben él!
Nincs otthon Ő se hóban, sem sugárban,
Csak fényre-tárult szemedben lakik,
S ha a hó szűzi fénye elvakít,
Benned hódol az Istennek a tél!
Az állatok nem látják már az arcát;
Körük kitágult, és jaj, ott, ahol
Az Isten Házát képzelték, barackfák
Remegnek, rajtuk érett, nagy napok.
(Mézédes, sárga gyümölcsöt lopok
Nektek, ha zúzott, szomjas szám dalol!)
Új örömtüzét ellopom az Égnek,
Ezért büntet tán előre az Úr?
Új Prométheusz; sápadt seregélyek
Tépik a testem, mely hozzátok kötve
Sziklalelketek foglya, ám örökre
Börtönét őrzi hajthatatlanul!
Katalin-napon viszek még virágot
Az eső-szűrte lámpafény csodás
Felhőiben. Maradjatok titánok!
Nem oszlok szét az enyelgő felhőkben
S a csábítgató Semmi visszadöbben,
Ha látja szívem, milyen óriás!
Embert, családot véd kard-élű lelkem,
A földre ömlött élet szent jogát!
S nem csorbulok és hajlok rozsdaverten,
Telnek, múlnak a sorvasztó hetek,
De én kitartok mindig véletek,
Életet s Istent rejtő Máriák!
S nincs olyan szikla, ami összetörhet,
Sziklalelketek fogva tart, de véd!
S ne adjon Sors és Élet soha többet,
Csak titeket: Dombok, Virágok, Lányok!
Szemem töretlen ugarát szántsátok
Termővé! Nők, ti színezüst ekék!
Termést hozok majd s mindenik kalászom
Alattam-omló hajatokra hull;
Szemetekben egy gyermek képét látom
(Tükrös szemetek tiszta éggé tágul)
S én őrzöm gyermekszemetek titánul,
Rácsok mögött is hajthatatlanul!
Örvények nyílnak, kék szurok
Villog; tölcsére bíbor.
Karok fojtanak, mint hurok,
Rózsás nagy tornyok omlanak,
Beleim tépik a halak,
Vesémbe csíp a csibor.
Víz alatt éltem, mint az alga,
És hínár-ujjaim hegyén
Én tartottam a Cinka Panna
Csókjaiból nőtt hold-virágot,
S vérének ütemére rángott
Vízmosta testem, a szegény.
És hullt a vízbe vörös rózsa,
Mézeskalács, vér és horog.
És olyan volt a selyemszoknya
Nekem, mint kétnyelvű harang;
Két comb ütötte ging-galang,
Zenéje búgott, ringatott...
Ki kell törni a levegőre!
Nyálkás világom eleressz!
Voltam békaporontyok őre,
Keszeg-kanász, ponty-szerető,
De megbillent a vízredő.
Sellő, hagyj mennem, ha szeretsz!
És fejedelmi nóta zúgott,
Orrcimpáimba folyt a szél.
Ágyékom táján csend vajúdott,
Új volt a tűz a napsugárban,
S ahogy a vízre hullt az árnyam,
Búcsút zsongott felém a mély.
Két karddal járom a világot:
Egyik acél, másik arany.
Az egyikkel nyugatra vágok,
A másikkal északra, délre;
Szabad az út már, Panna vére
Borítsd a földet el! Rohanj!
Ha este jön, a partra dőlünk,
Két kardom őrzi csókjaink.
Bizony mondom, nem volt ily őrünk
Találkozásunk óta még;
Hideg papírra szórta szét
Egy kontár kéz a drága színt!
S a forma már hüvelykszorító,
De jó, hogy még valami fáj.
Emlék e kín; a rossz tanító
Utolsó képe, – meghagyom.
Csak kicsit sajog, nem nagyon.
Ceylonból üzent egy király!
S ha szél bogozza hajam boglyát,
Panna bizsereg rajtam át,
A kedves, ki a vizek foglyát
A szüzeknek mentette meg.
(Látjátok, hogy súg és remeg
Egy tízesztendős almaág?)
Temetés volt... Szerelmes baglyok
Hullaszagú imája lengett.
Dolmányos apród! Nyisd az ajtót,
Hadd nézzük meg a nagy halottat,
Kit a fáklyák körüllobognak:
A sápadt Rákóczi Ferencet.
Víz alatt élt ő, mint az alga,
És hínár-ujjai hegyén
Ő tartotta a Cinka Panna
Csókjaiból nőtt hold-virágot,
De jaj, az acélkard hiányzott,
S a vízben porladt szét szegény.
És hullt a vízbe vörös rózsa,
Mézeskalács, vér és horog.
És a szerelmes selyemszoknya
Neki (mint kétnyelvű harang -
Két láb ütötte ging-galang)
Csak temetésre kongatott.
Hiszek a vérben és a sírban,
Piros csókban és zöld halálban.
Hiszek a versben, amit írtam,
Az anyámban, ki sírva megszült,
Hitem és én a sírba’ fekszünk,
S úgy hálok véle, mint egy lánnyal.
Tudom, hogy mindig jóra törtem,
És nem én voltam a hibás,
Hogy lábam bennszorult a tőrben;
Cinka Panna! Tüzemmel égve
Hallgasd, hogy árad, zúg feléd e
Kemény szerelmi vallomás.
Csak egy mennyország várhat minket;
Napraforgók, pihés csibék,
És felhőszínű angyal-ingek
Simítják, mint szűz illatok
A tüzes-bíbor új napot;
Az Isten meztelen szívét!
Vadrózsák nyílnak benn szívemben,
Ereim bíbor rózsaágak,
Vadrózsás, fehér kapu lelkem,
Belép rajta az édes Isten,
S örvend illatos lugasának.
Emlékszem még a gyermekkorra:
Hasadt szívemre tört az ének,
Ökörszem szállt ringó bokorra,
Az édes Isten szállt a szélben
S örült virágos édenének.
S hogy méltóságos érc-hegyekből
Rácsot kovácsolt rám az Ember,
Hasadt szívem ökörszemekről
Álmodik, s a kívül lerombolt
Ország most újra-épül bennem.
A harcos hordák már csak álom,
Mert örök sodra van a víznek!
Óh, édes Isten! Én Királyom!
Engedj vissza a madarakhoz,
Szárnyas lelkemet szabadítsd meg!
Ha kit szerettem, elhagyott a lány,
Induljatok meg hódító szelek!
Leheletem, te hamvas lepkeszárny,
Minden lánynak hajára küldelek!
Szerelmem, lázas-szívű csalogány,
Hadd halljanak hát minden emberek!
Ha ki virágot csókolt s nem mehet
Többé a rétre, lassan meghal az,
Feje fölött a négyszögű eget
Hiába hinti csókkal a Tavasz.
Nevét kiáltják szét a tengerek,
De zár csattogja: „Nem mehetsz! Maradsz!”
Hát összetörjem rongy béklyóimat?
Hogy hangafűvel háljak újra kinn?
Ne halljam tétlen fővel hogy sirat
A Sáhoron a sárga kankalin?
Röpítsenek, mint mérgezett nyilat
Szívek felé, bolondos szárnyaim?
Maradni fogok, így rendeltetett,
Hiába súgja lázadón az agy,
Hogy hányd el végre szép keresztedet,
És szállj le, hogyha Isten fia vagy!
A homlokomon mint ezüst-veret,
A szeretet szánt hosszú árkokat.
Pedig ha egyet villan a szemem,
Elkotródnának, mint veszett kutyák!
Sugaras Ég! Hozzád repülne fel
Testvéred, mint a testté lett imák!
(Ott fenn az Égi Szőlőskerteken
Az Isten kordja aranyputtonyát.)
De jaj, nem él e Mese, csak belül.
Kívül a tények szürke serege...
A hóvihar süvölt kegyetlenül,
Csak tél van itt és nincs: Téli Rege.
A csókok vágya az ágyamra ül,
(Hát mérleg-nyelvem végre billen-e?)
Állok... Kinyújtva tartom két karom,
Két tenyeremben fekszik két világ!
És dőlök egyre, bár nem akarom,
Az Új Csodáknak súlya húzza át
Testemet a láthatatlan falon,
S nyelvem kigyullad, mint pünkösdi láng!
Isten! Örök fény! Adj nékünk mesét!
Virágra tündért, szűzre glóriát!
Áradjál újra a világba szét,
S áradjon benned széjjel a világ!
Ó, adj legendát, hiszen te vagy a
Legszebb legenda alkotó ura!
Hűvös álmod a teleknek fagya,
S hő álmod a rügyező águ fa!
Forró álmod az én szép szeretőm,
Kit Nap-szemed barnít; kemény titok!
A hóruhából vetkőző tetőn
Rólad almodnak szépet a magok!
A nappalod a tiszta gondolat,
Mely semmiből száz templomot teremt.
A te szíved dobog a föld alatt,
S arcod keményen csillog, mint a Rend!
A karjaidról álmodik, ha est
Közelít, karcsú oszlopok sora.
S tőled tanulta kezdetben a Test,
Hogy a lélektől nem válhat soha!
S tőled tanulta a kemény lélek,
Hogy börtön bár a forma, de ragyog
S hogy szárnyak nélkül puszta kísértet
Volnának a hatalmas angyalok!
Adj egységet, hogy a széthulló fény
Gyújtó sugárban rád essen megint.
Adjál Legendát el nem múló Lény,
A te örök törvényeid szerint!
A Holdból jöttem, a Hold az anyám,
S az anyám olyan szőke, mint a hold.
A birodalmam három tartomány,
De Hold-anyám bölcsőm fölé hajolt,
Haja olyan volt, mint érett dohány,
És a szemében hét csillag dalolt.
És napkeleti csillag mind a hét:
Hét arany tigris lelke a szemén,
Hét tigris itta a Mekong vizét,
És csillag-lelkük sárga, mint a kén,
És fehérszirmú, mint a margarét:
– Holdtölte van, Anyám, hajolj fölém!
Holdfia-herceg csak a te fiad,
Bár haja zsíros, barna, mint a föld.
Férfit öleltél, s kék szemed riadt
Csendjébe hullt az első szó, s a tört
Márványgerincre lelkedből hidat
Vertél, fiad szemed kardjába dőlt,
S most vérként ömlik szívéből a szó...
Egy riadt tenger zúgása szemed,
A hold fehér volt, és olyan fakó,
Mint tigris-sárga fej bölcsőm felett,
S mint holdsugárban hull a lenge hó,
Úgy hullt le rám hullócsillag kezed.
Tavasz volt éppen, jöttem a hidon,
Lombos hajamban hét tigris lapult.
Kezed olyan volt, mint akácszirom,
Mely szemem riadt, nagy tavába hullt,
S opál-szemed, mint kék acél szigony,
Iszonyú-szép, tigris-szívembe fúrt.
Tavasz volt éppen, mesék tavasza,
S a lomb sötét volt, mint az én hajam.
Most ősz van már; Anyám, menjünk haza!
Hajolj fölém tigrisszemű, arany-
Hajú Anyám! Az emberek szava
Oly gyenge érc, s a szívem nyugtalan.
De akkor még tavasz volt és a Föld
Szelíd, mesés bölcsőként ringatott.
S Holdfia-herceg úgy suhant a zöld
Mezőkön, mint egy feltámadt halott,
És kebled ezüst felhői mögött
Ragyogtak a hét tigris-csillagok.
S amerre jártam, bokrok rejtekén,
Nem féltek tőlem a szerelmesek.
Ők jól tudták, hogy titkot rejtek én,
S búvó örömlány vissza úgy lesett
Felém, mint hajszolt, szép szarvastehén,
S megbénultak a fegyveres kezek.
S a gyermekláncfű sárga tengerén
Úgy jártam én, mint Jézus a vizen.
Szavak borától ittas tenger, én
Szívek piros dereglyéit viszem,
S hét csillag-tigris az anyám szemén
Szépségét nézi bennem, azt hiszem...
S egy lány feküdt a lángoló füvön,
S ajka olyan volt, mint kővéfagyott
Szívemnek vére, mely a rögökön
A holdig érő tűz-láncot hagyott,
És szeme, mint a pihenő öröm:
Csukott szárnyain holdfény ragyogott.
Tavasz volt éppen, és bölcsőm felett
Sármánypihés tűzeső röpködött.
Kitárult rám tigris-barlang szemed;
Most ősz takar rád szürke szemfödőt.
De a fiad és a hét tigrisek
Szabdalják már a páncélos ködöt!
Ne menjünk vissza mégse, Hold-anyám!
Itt tavasz jön, s a hold mindig hideg!
Itt napra éj jön, ott csak félhomály
Lebeg, meghalnak ott a tigrisek! -
S anyám szólt: – Fogadd szívesen, te lány,
A fiamat, Holdfia-herceget.
A Holdból jött s az anyja én vagyok.
Hallod a ködtől puha lépteit?
A szürke fényben kardja villog ott,
Az őszi szélben tigris-hang süvít,
Holdfia-herceg, érted harcolok,
Aranybölcsős szemedben ring a Hit! -
– Hajolj fölé Anyám, mint egykoron
Fölém hajoltál; barna vagyok én,
Az én fiamnak csillogó, korom-
Fekete fürtjét simogasd, a szén
Belepte arcom, s elfúlt torkomon
Mégis ujjongva tör fel a remény:
Iszonyú-szép szívem egyszer, talán,
Mégis megértik majd az emberek.
Csillagfény gyullad a lányok haján,
S a szemükön hét tigris szendereg,
Ezért lettem hűtlen hozzád, Anyám,
S hazátlan, mint egy eltévedt gyerek. -
S az éjszakában kard csendül, s puha
Léptek neszétől sápadt mind a lány.
Mit féltek? Holdfia-herceg soha
Nem eshet el az éjféli csatán:
Karcsú testén arany-páncél ruha!
(Fölém hajolt tigris-szemű anyám).
... Hajnalodik s az égbolt tengerén
Úgy járok én, mint Krisztus a vizen.
Sejtett csodáktól ittas tenger, én,
Szívek piros hajóit úgy viszem,
Hogy meztelenre vetkőztet a fény,
S szobor leszek hét alvó tigrisen!
És ezer éve forgott már a vár,
Ott, hol a tenger sziklát ostromol,
Egy bástyacsúcson állt Lúdláb-király
( Mert minden éjjel kürtök hangja szól),
S a tengeren ezüstös gálya száll,
S gályák felett hamvas sirály dalol.
És túl, amott az erdő ontja kék
Sejtelmeit, és izgatott manók
Az égre néznek, hol mint dús nyakék,
Érett csillagok szőlőfürtje lóg,
S ilyenkor jönnek szomjas őzikék
A vérpatakhoz, mely zsong és csobog.
És benn, egy ódon, rézfalú szobát
Hetvenhét lándzsás, pajzsos óriás
Őriz keményen (mint viaszbabák,
Olyan sárgák), s szemük alatt lilás
Gödrökben néha egy kemény, agát
Könnycsepp ragyog. A lándzsa, mint a sás
Mered, zöld éle felleget hasít,
És mind azt várják, hogy a tornyokon
Megszólaljon a harminckét fasíp.
Jön már Keletről, jön már a rokon,
S lompos tevék alatt, ha döng a sík,
Kék zászlóerdő leng az ormokon.
Esténként, mikor bíbor levegő
Úszik, és szinte hallható a csend,
A forgó vár felett egy lebegő,
Alig hallható regős-nóta cseng
Jön valahol a régi szerető,
S Lúdláb-királylány messzenéz, mereng.
Ilyenkor sűrűbb a könny zápora,
S az óriások vaslába előtt
Felcsillan a tört drágakő pora
(S e nóta: Várjuk még a szeretőt,
Vállán Napkelet esti bíbora
Úszik, és szinte hallható a csönd).
Itt volt és elment, mondta, visszajön,
Ha csoda lesz az élet újra, és
A mézes hold úgy áll a hegytetőn,
Mint egy asszony keblében görbe kés.
(S e nóta: Várlak, hűtlen szeretőm!)
S úgy hull a csillag, mint a jégverés!
(S a nóta: Adtam egy gyolcsdarabot,
Fehérebbet, mint néma hattyuszárny,
Rajta egy csepp vért. Mint esti habok,
Olyan piros!) Lehull a lassu árny
A vérpatakra. Őzek és manók
Titkából ittam, hogy engem kivánj!
És őrizzen a vérem, kedvesem,
Ha sárkányokkal kell megküzdened.
Lúdláb-királylány, jöttödet lesem,
Erdő és tenger döngi léptedet.
(S a nóta: Tegnap reggel véresen
Egy habzó szájú hírnök érkezett.)
S mielőtt meghalt: Elveszett a vér! -
Suttogta még -, s hogy a herceg maradt,
Egyedül. És most a szívemig ér
A kínzó fénnyel égő gondolat.
(S a nóta: Harcol a herceg, szegény,
S a vérpatak zeng, zúg a vár alatt.)
Tenger és erdő csendje átölel,
S Te messze vagy, szerelmem, mint a nap.
(S a nóta: Szíved hallgasd, az felel.
A kedves vére győzelmes patak,
Öntsd a véred az esti égre fel;
A rossz varázsnak vége így szakad.)
S Lúdláb-királylány áll a szirtfokon,
Ruhátlan keble: mint kristály hegyek,
S a szívéből kiálló késfokon
Rubin vére a felhőkig pereg.
(S a nóta: Látja, látja a rokon
A vérpatakot, mely Hozzád vezet.)
S felhő nem rejti, víz nem mossa le
A ragyogást, s ha egy csillag sem ég,
Jön a királyfi már Nyugat fele,
Hol minden este vérszínű az ég.
(Szívembe szúrt a hold ezüst hegye,
S a vérem isszák felhő-őzikék.)
S forog a vár, a tenger viharos,
Szemközt az erdő nagyon izgatott,
Suhog, zörög a messzi iharos,
A felhő elrejt minden csillagot,
De a nyugati ég vértől habos,
(Vérem patakja hivogat, csobog).
És szemben állunk: két mesés szobor!
(Vagy mégis fogy a szörnyű messzeség?)
Szívemnek vére, olyan mint a bor,
Igyátok hát e szép, részeg mesét,
S higgyétek, hogy az alkonyat bibor
Tüzében lányok tiszta vére ég!
Az lesz a jel, hogy bár állunk: megyünk
Egymás felé, s ha majd találkozunk,
A szívetek fölé sütjük jegyünk:
Pecsétes szánkkal holdat csókolunk
A melletekre, és a messze-tűnt
Csodákra hull le a szemfedő-hajunk!
S felhő nem rejti, víz nem mossa el
A vörös holdat szívetek felett,
Lúdláb-királylány csókja lesz a jel.
(Ki érzi szívén már a bélyeget?)
Két tenyerén a nap felé emeld,
Mint bronz-hidat, acélos kedvesed!
Íves tested Kelet s Nyugat között
Feszül, hajad az óceánba lóg,
És lábaid, mint fénybeöltözött
Remegő, narancs-márvány oszlopok
Tartják az izzó Indiák fölött
Ágyékodat, a Kármin Templomot!
Rajtunk kívül csak egy nép tudta még,
Hogy lovak húzzák a tüzes napot,
S amerre jár a forró láng-kerék,
Még éjjel is fehéren izzik ott
Az út. (Tündérek vizsla szeme ég,
Száz pároscsillag csillog és lobog.)
A csillag-úton vágtatott Kelet
Felé Csaba hétezer lovasa.
(Készítik már az izzó szekeret
A tündérek, mert visszajön Csaba,
S először gyullad ki a föld felett,
Mint vizsla szem, Csabának csillaga.)
Száz tündér csókja hívja vissza őt
(Hajukon hetven nap a diadém),
S a lovak, a lovak a nap előtt!
(Titkok jönnek a Csaba szekerén!)
És sörényük oly fényes és tömött
S olyan keményen sima, mint a szén.
S az ősi ritmus mindig, mindig egy:
Mindig Kelet – Nyugat, Kelet – Nyugat,
Ahol a napnak izzó útja megy,
S előbb van dél és aztán alkonyat,
Előbb okád tüzet a büszke hegy,
S csak aztán hord a hátán tornyokat.
Előbb a csók, aztán a fegyelem,
Előbb a tűz, s csak aztán a hamu,
(Száz édes tündér, száz pár kandi szem,
S a tündér mindig lenszőke hajú);
Előbb lesz tündér úr a szívemen,
S aztán jeges szél, mely fütyülve fú!
És futva vágtat hétezer lovas;
A mi utunk a lángoló napé!
Nagy törvény hajt, keményebb, mint a vas,
Csaba után, mindig Nyugat felé.
(S száz szőke tündér néz ránk a havas
Csúcsok felett, s szívünk a Holnapé!)
Óh nap! Te izzó, vérvörös szekér!
Hozd vissza már vezérünket, Csabát!
Megváltásul a csillag-könnyekért
Miket kedvesünk sírt, ki odaát
Tündér lett, s látja már a tej-fehér
nap-úton jönni Csaba pejlovát!
Száz kedvesünk volt, mind tündér ma már,
(És egy sem angyal, szárnyas borzalom,
Ki már nem ember és nem is madár!)
Széljárta templomunk domb oldalán,
Nyárfák között az égnek nyitva áll,
S nem Istent-célzó, nyílhegyű torony!
Rajtunk kívül csak egy nép tudta még,
Hogy tenger és ég a mi templomunk!
Téglánk a víz, és oszlopunk a lég,
S márványhabarcs, amit hozzáadunk.
(Delelőn áll a fényes nap-kerék,
És tüzet fú jó hétezer lovunk!)
Ne reszkess Róma, nem ölni jövünk!
Nyilunk ma dal, mely jobban célba ér,
Mint gyilkos vas, és félelmes nevünk
Az égre írjuk: a Tündérszekér!
(Száz édes tündér érkezik velünk,
S a hulló hó keblüktől lesz fehér.
S a patakok szemüktől kéklenek,
S a sok pipacs vérüktől lesz piros.)
Ó, jöjjetek, patakszínű szemek!
A szívem csókotoktól lesz erős!
Csattogva zúg a napszekér remek
Táltos patáitól az út s az ősz.
Kigyullad egyszer tőle még a tört
Európa felett második Honunk!
Kit hőskorok véres halomba dőlt
Ravatalán ökörnyálként a múlt
Halotti leple fed! Bűvös csodát-tevők,
Mi, holt szíved felett örök nyarat hozunk!
Ne félj, a csodák nem tűnhettek el,
Csak nagyra nőttek, mint a fényes Értelem!
Virágkehely helyett ezüst-csillag lepel
Simul az égbe nőtt fehér tündéreken.
(De törpe nemzedék, sajnos, nem érhet el
Az égig, jól tudod, szegény, megtört szívem.)
Viseld az életet két atlaszválladon,
S ha érzed lábadon a törpék tőreit,
Ne taposd őket el, szánalmasak nagyon,
Kiknek lelkébe’ nincs nagyobbra nőni hit!
(Feletted lombos, szent csillag-vadon
Rejti számodra már boldog tündéreit!)
De előbb még borítsd piros lelked tüzét
Érett hazád fölé, s a fényes láng-köpeny
Úgy védje tettre szánt borzongó életét,
Akár hűlt földeket takar az égő menny!
(Szelíd tündéreid szeme ragyogva ég,
Ha énekelsz: míg élsz, magadról így üzenj!)
Az őszi eső halkan permetez ...
(Tündérek sírnak valahol talán?)
Csak egy nép tudta, hogy célunk mi lesz.
(Talán jön már Csaba dübörgő pejlován?)
Őszi eső... Milyen csöndes, szelíd nesz ez...
(Talán téged sirat az ég álmos taván
Egy haldokló madár?) Legyőzlek, bánatom!
Az én utam a lángoló napé!
Kezedtől tört szívem, Hazám, neked adom,
Két atlaszválladon vigyed Nyugat felé!
(Mi tüzesebb, a nap vagy szívem, nem tudom!)
Törpék, hallgassatok! A szó a holnapé!)
Ó, nap, te izzó, vérvörös csoda!
hűlt szívem melegítsd arany lángod örök
Hevével, hadd éljen, amíg eljön Csaba!
(Tündér-szemű csillagok között)
S a szívem hadd legyen új Hajnal csillaga
Sírom megásó szent népem fölött!
(Halott kedvesem emlékére, aki karácsony éjjelén vízbe fulladt anyjával és apjával együtt)
Úgy rémlik, alig érintvén a földet
Lebegtünk ég és rozsvetés között.
És feltekintő két szemedbe’ zöldek
Voltak a fények, s visszatükrözött
Lábad a kenderáztató gödörnek
Sötét vizén, mit békanyál födött;
Úgy rémlik így volt, hajad földig ért,
(Mért volt a hajad sötét, mondd, miért?)
Minden szál hajad csengő üveggyöngyöt
Himbált; éjfélkor hullott harmatot,
S szénné kövültek szerte a göröngyök.
Csákányom csendül, ugye hallgatod
A sírban, hová szenvedélyünk döntött,
S most föld alatt kering az illatod?
Ha van szavad, követ bűvölj vele,
Ha van szemed, hát földet tömj bele!
Előre tudtad, valld be, tündérséged!
Verembe buktam? Hogy csengett a szád!
Hideg rubincsengő a szád, de éget
És puhaszélű ajkad néha vág.
Előre tudtad, ha megcsókolsz, véged,
S könnyen hajoltál mégis, mint a nád.
S hajlékony tested, hogy föléje dőlt,
A tükrös tó ezer darabra tört!
Csengett-bongott a párák ezüst kelyhe,
Hogy beleömlött mosolyod bora,
S az óriás füvek között lehelve
A csend búgott, mint bűvös orgona;
S úgy nyúltunk el ég s föld között betelve,
Mintha nem jönne hajnal már soha.
De úgy rémlik, hogy jött a pirkadat,
S egy könnyű szél söpörte szét hajad.
Vagy mégse virradt? Úgy rémlik, lebegtünk
Csendes éj s harsanó hajnal között,
S hogy végre mégis felneszelt a testünk,
Első szavad a csendbe ütközött.
Csak néztük egymást, aztán megremegtünk,
Halk szél fütyült a rozsvetés fölött,
Olyan volt minden, mint bűvös mese:
Volt egy tündérlány, s volt egy kedvese.
Hol volt, hol nem volt, és igaz se volt tán...
Karácsonyt ültél szürke jég alatt!
A zöld iszap úgy fénylett, mint egy oltár,
S nád-gyertyát gyújtott holt apád, a pap;
És a füstölgő, tömjénszínű hullám
Csókolta szép, szederjes ajkadat.
Nem volt tündér a Holt-Tiszába’ még,
S tündért avatni csókkal, ó, be szép!
Sötét hajad szárítva puszta parton,
Ne feledd, kitől kaptad lelkedet!
Várj rám! Jövök. Fejem szívedre hajtom,
És ott halok meg a szíved felett,
Csak a belém vájt tíz sárkány-karomból,
Csak innen ments ki egyszer engemet!
Erős a szépség, erős a halál,
Az egyik kezed majd csak rámtalál.
Úgy rémlik, talán nem is élek én már,
Úgy lebegek élet s halál között.
És úgy rémlik, talán senkise ért már,
Olyan csendes szépséget tükrözök;
De gyászba borult ember-szívem még fáj,
És fut tőletek, mint az üldözött...
– Nem én írtam; az őszi táj izen,
Vezsenyi szél, fenséges rekviem!
Hallottad már a földnek robaját,
Mikor tavasszal százfelé reped?
S láttad szikrázni a rétek haját,
Ha fésülik a nyersszagú szelek?
Ágyúként dörren minden nyirkos ág,
Ha szétrobbannak rajta a rügyek!
Az Isten kürtje szól a hegy fölött,
S a szürke ár a síkra hömpölyög.
Sás-kardok élén villámlik a nap,
S a nedves rét úgy cuppan, mint a csók!
A bégető nyáj friss füvet harap,
S harmatot isznak reggel a rigók.
Valami zúg a tág mezők alatt,
Mint nyílt szemeknek mélyén a titok.
Ez már a tavasz teljes serege;
Törpék, tündérek; zöldszínű rege...
De hallottál-e téli éjjelen
Egy hegedűt, mely alig hallható?
Mikor a dombon, mint ezüst lepel,
A hold szikráit szórja szét a hó,
Egy dallam mégis már tavaszt lehel,
S olvadni kezd a völgybe’, lenn a tó,
A fák tövéből szól a hegedű,
S a Hangja hűvös, ezüstveretű.
E dal a télnél alig melegebb,
A cinkék szíve megfagy tőle még,
Mégis teremt egy tenyérnyi helyet,
Ahol többé nem törhet rá a jég:
Áldott virág, aki a hó felett
Legelsőnek emelte fel a fejét!
Ki, mint a tél, fehér s illattalan,
De mint a télnek, szűzi szárnya van.
Mondd hát! Öröm e pillanatnyi lét?
Hegedűhang, kristályos, szép patak?
Tél s tavasz között látni egy mesét,
Hogy ön-meséid eltiporjanak?
Ha április száz tarka színe ég,
Ki látja szépnek tisztaságodat?
Mikor száz hangszer hízelgi körül
A tavasz-kürtöt, szép vagy egyedül?
A téltől őrzött, szent fegyelmedet
Kikacagják a szédült pipacsok.
Kelyhük, törékeny holttested felett,
Mint őrült csókok lángja, úgy lobog.
De fog még sírni, aki ma nevet:
Új hóvihar jön és kacagni fog,
És halhatatlan te maradsz magad,
Fehér virág, időtlen pillanat!
...Isten keze úgy hozzon ránk tavaszt,
Hogy lelkünk tiszta, mint te, hóvirág!
Majd jön helyünkbe száz kemény paraszt,
És vet helyünkre száz erős csirát,
De meghal mind, ki elfeledte azt,
Hogy legszebb a te fehér glóriád!
A szűzi csend győzelmi énekét,
Havas hazánk, hadd zümmögjük feléd.
...Hallottad már a földnek robaját,
S a nyár-viharok mennydörgéseit?
És simítottad már a rét haját,
Vagy lányt a réten, aki szép s szelíd?
Bűvös hegedűk hangja zengi át
A hópelyhek nagy isten-könnyeit.
Illattalan, szép lelkünk kelyhe nő,
És bennünk érik naggyá az Idő!
Fekete hó hullt három hónapig,
S most gigászi koporsók a hegyek,
Rejtve a halott tavasz álmait
S égő házaktól vörös völgyeket.
Három hónapig hullott a korom,
S a Jázmin-tóban sírtak a halak
Míg minket védett ez az ősi rom
Az illat-könnyet síró fák alatt.
A Kedvesem kisírta nagy szemét,
Mely egy halott világnak tükre lett,
És soha többé ilyen égi kép
Csodáira nem tárulnak szemek.
És három hosszíj hónapon keresztül
Zokogott ő, s én vártam szótlanul,
Hogy majd hűsítő szellők szárnya rezdül,
S az égő földre esők árja hull.
De a tavasz is száraz volt, kegyetlen,
S elpusztult minden; így rendeltetett.
S mi egyre vártunk a sivár hegyekben,
Valami jó hírt, vagy vendégeket.
És nem jött senki, és elállt a hó,
A szörnyű hó, a tűzhalál hava.
S mi elindultunk ketten a fakó
Csillagfénynél egy május-éjszaka.
S hogy felgyújtotta az eget az izzó
Napfáklyával közelgő virradat,
S hogy nem köszöntött otthonos kakasszó,
S a tüzes föld égette lábadat;
Döbbenten álltunk, hallgatott a síkság,
S szívünk sikoltva kétfelé hasadt;
Édes teleink szörnyű negatívját
Néztük a szűz, részvétlen ég alatt.
Pünkösdi Füveskert, Vác, 1956
Sirály nyilallt a hamvas-kék folyóba,
Boszorkány-ünnep volt a Hold-hegyen,
Kezem remegve surrant, mint a róka,
S rémült nyulat fogott a melleden.
Pünkösdi Füveskert, Vác, 1956
Enyém a Való és az Álmok kincse,
Elvihetném, mint koncot a kutyák.
De május van, s én ballagok legyintve
A csillagtalan börtönudvar árnyán,
S viszem az Ember örök búját árván,
Mint vándorcigány rongyos batyuját...
Hej Istenem, ha vagy valahol mégis,
Lódíts már egyet sorsom kocsiján.
A félelem s a fájdalom Feléd visz,
Mint őseimet éji ingoványon,
És csak ez az egy Rólad bizonyságom,
Hogy néha nagyon kellesz, mint a lány.
Azon időkben csak Aranka kellett,
Kit rózsabokrok árnya ringatott,
Ó, vidd el hozzá májusesti felleg
Ezt a pásztori dalt vagy égi lázat,
Mely évezredek óta egy, s a nyájnak
Bundás szívén oly félénken kopog.
No de hát mindegy, így kellett leírni.
(Fáradt még, ki a sírból visszajött.)
A könny azért van csak, hogy tudjunk sírni,
A szenvedés meg a szépség kovácsa,
Sejted-e már, új Jeruzsálem ácsa,
Hogy fiad szíve rejti a jövőt?
Pünkösdi Füveskert, Vác, 1956