Pogány szonettek
Tatabánya, 1953

1-19

1.

Aphrodité! Örök királynő!
Halálra titkolt szép öröm!
Hogy értelmem a titkon átnő,
Szerelmes szívvel köszönöm.
Történelmünk a gát, tovább nő,
De én e gátat áttöröm
Zengő robajjal, s új csodát sző
Illatos húsból fog s köröm.
A karcsú lábú, drága nimfák
Márványba dermedt teste vár,
Hogy dalaim életre hívják,
S az ősi berek s a sivár

Életet újra beragyogják,
S feltámadjon az aranyország.

2.

– Ó, honnan jöttél drága Tündér?
A holdból vagy a csillagokból?
– Ó, Faun, mindenhol egy a törvény;
Ne kérdezz, aki szeret, csókol!
– Ha ölelnélek, összetörnél,
Mint karcsú váza durva daltól.
– Ó, Faun, ne félj, mert mély az örvény
És szédítő, de mégse rombol.
– Ó, Tündér, honnan van varázsod
S az ajkad tüzét honnan hoztad?
– Ó, Faun, az én szívem világok
Rendje s ura a csillagoknak!

– Ó, Tündér, meghalok karodban!
– Ó, Faun, szoríts szívedre jobban!

3.

A hajnal ezüst holdfény tükre.
Erinna! Mondd! Eljössz ma este?
Az Akherón homokja szürke,
S a bús halottnak nincsen teste,
Örök nagy álom szállt szívükre,
És nem jön vissza ember egy se.
Ma még karod ölelni fürge
S tűz-ajkadat harmat megeste,
Ha könnyű fátylad tűzbe omlik,
S ezüst kebleid szélre nyílnak,
És reszkető hajad kibomlik,
Egy sűrűbb rejtekhelyre hívlak,

S úgy ringat tested és karod,
Mint hullámzó víz vad hajót.

4.

Az lesz a nap, ha szénaboglyák
Tövén csavargunk; két kölyök.
Hajadat a szelek kibontják
És én is szélként rád-török!
Megbotránkoznak a komoly fák,
Ha látják a kazlak mögött
Mezítlen testünk vad csomóját,
S napfényre tárult köldököd.
S csengő kacaj közt áll a játék,
De lassan átforrósodunk.
Félelmet színlelsz: – ó, ne bánts még! –
Kergetjük egymást, elbukunk,

S a fű fölé nőnek szelíd,
Aranycsúcsként a térdeid!

5.

Ugye várod, hogy visszatérjek
És újra csókolhassalak,
Ugye féltettél, hogy a férgek
Kóstolják majd az ajkamat,
Ugye féltél, hogy szörnyű végzet
Vár rám kemény kötél alatt,
S szelíd tökfilkó lesz a férjed,
Hideg hamu, kihűlt salak?
Én megharcoltam, Édes, érted
S győzelmem nő, mint a virág;
Leromboltam a meddő évek
Élettelen kolostorát,

S most készülök, mint szívós inda,
Gyümölcsöt hajtó csókjainkra.

6.

A tarka blúzodat szerettem,
Melled virágos dombjait.
Termékeny tested ég felettem,
S e perzselő kép megvadít!
Emlékszel még? Hogy ültünk ketten
A parkban, s hűvös karjaid
Hogy szorítottuk önfeledten?
Tán érezted, hogy elszakít
Tőlem a „történelmi érdek”.
A sejtelmed valóra vált...
A vétkem súlyos és tömérdek:
Versben nem ismertem határt.

Ma már a harcnak vége van,
S csak szerelmem határtalan.

7.

Mit is mondhatnék még Terólad,
Örök kísértés, drága végzet!
Dübörgő ménen vágtat Roland,
A vad lovag, elnyerni téged.
Ha csók-adósságod leróttad,
S fehér ingedet festi véred,
Nyergembe kaplak, és a ló vad
Vágtában messzi tájra téved.
Itt újra selymes fűbe fekszünk,
Sietve tépem szét ruhádat,
Remegve simul össze testünk.
Pár perc, s belénk hasít a bánat,

Mert halljuk már, szerelmes árvák,
Az üldöző lovak patáját.

8.

És mindhiába rab vagyok,
S te puszta kétdimenziós kép.
Az ablakon túl jégcsapok,
És mégis, ez az éj nagyon szép.
S mert ölelhet lágy karod;
A képzelethez hajt a szükség,
S lassan majd te is megszokod
Hogy bűnösen is szent a hűség!
Rám gondolsz és úgy alszol el,
Enyhítni kell a testünk lázát.
Ha más nincs, ez is megfelel...
S ha ellobbant a vad kívánság,

Üresek leszünk egy napig,
Akár egy gazdátlan ladik...

9.

Az állomásra elkísérnek
A rokonok: papák, mamák.
S – akár a vad, szagára vérnek –
Ravasz mosollyal sok barát.
Aztán szemünk a tájra téved,
Ahol fejet hányt már a mák,
S jönnek határok, tűnnek révek,
A Boszporusz s az Ararát...
S a Hindukus havát szemed még
Mindig szűz fénnyel tükrözi,
Mert azt mondtad, hogy ott szeretnéd
Lányságodat elveszteni,

Ahol tükrén a szent folyónak
Győzelmes lótuszok ragyognak!

10.

De az se nagy baj, ha nem így lesz...
Álmodni bőven megtanultunk.
Szerelmes tested drága híd lesz,
Amin jövőbe lép a múltunk!
A valóság fölébe ívelsz,
És egymást soha meg nem unjuk.
Istennőm leszel, drága Ceres,
És mindörökre összeforrunk!
Én embert nevelek belőled:
Őszintét, büszkét és mosolygót,
Hogy megtanuld az ember-élet
Titkát, és úgy viseld a sorsod,

Ahogy egy görög templomot
A lánytestű oszlopsorok!

11.

És még a szél is megvadult
Őrjítő szerelmem dalától,
A hómezőkre rásimult
S kastélyt emelt az éjszakából!
Szerelmes szívem nem csitult;
Kalandra csábított a távol;
Kristályvárak mögött a múlt;
Az édes, langyos nyári zápor,
Hajadba kúszó ujjaid
S nedves fényű, rugalmas ajkad
Lassan félelmes útra vitt,
Mert, jaj, nagyobb a te hatalmad,

Mint kőtáblák s könyvek tilalma;
Tiltott fán égő arany alma!

12.

Nézd a hattyúkat a tavon
S a csíkot a hattyúk nyomába’!
S nézd, hogy tör égbe áradón
A napsugaras Fudzsijama!
A cseresznyevirág-szirom
Rózsás-fehér hóként szitál a
Zöldhajú földre – Asszonyom!
Kész már szerelmünk selymes ágya!
Csöpp asszony! Mandulaszemű!
Fehér selyemszoknyád emeld fel!
Bele ne törjön, jaj, a fű,
Mikor felém tipegsz a kertben!

Ne félj, bokád nem érdekel,
Szemem hajadba rejtem el!

13.

És azután Velence vár
(Legyünk egyszer mi is sznobok),
Ránk bámulnak a Grand Canal
Felett a csipkés balkonok,
S oly lágyan pendül a gitár
S oly lágyan ringat kis hajónk,
Hogy elkap ez a lusta ár,
S szégyentelenül hull a csók.
Hajósunk néha hátranéz
S ránk villantja fehér fogát,
De újra húrra hull a kéz;
Látott már ő ilyen csodát.

Kezemre pezsgő habja forr,
Töltök, s szól: – Grazie, Signor!

14.

S ha ring a „Queen Elisabeth”,
S lapátjai szilánkra zúzzák
Az éjszínű tengervizet,
És lobognak a zöld medúzák,
S a bár üres már, és fizet
Az utolsó vendég, s az utcák
Úgy ringnak a tenger felett,
Mint éji kertben lágy balusztrád;
Mi még mindig nem alhatunk,
Mert szent szépség igázza lelkünk.
Úgyis a sírba tart utunk,
S a sírban majd örökre fekszünk;

Most víz felett és ég alatt
Állunk, szép tested rá tapad.

15.

Drágám, nézd; kibomlik a ködből
A fáklyás óriás szobor.
Hajónk úszik a sima öblön
S a kikötő lármája forr!
Daru csikorog, autó tülköl,
És már duruzsol a motor.
A páholyunkban rejt a függöny,
Forró a grog, s jegelt a bor.
Bordó ruhádon zöld neonfény
Bujkál a lágy redők közén;
Olyan vagy így, mint fémes öntvény
Vagy éhes húsevő növény,

S én, kit tested magába zár,
Fekete, frakk-szárnyú bogár.

16.

S Párizs! A Pont de Mirabeau,
Hol Apollinaire szíve reszket!
Szerelmünk mint részeg hajó
Úszik tükrén lázas szemednek.
Itt nincs „nem illik” s „nem szabad”;
Párizsban vágyad szétrepeszthet,
Szívünk mint trójai fa-ló
Utat nyit rejtett seregeknek.
S amerre Villon bandukolt,
Kültelki kocsmák pultja csábít,
Ránk hull a véres telihold,
Pincér hajlong, külön szobát nyit,

S ha rozzant ágyunk sír, zokog,
Kövér Margot-ra gondolok...

17.

A csipkés szirtfokok között
Halászbárkát dobál a szél.
Nézem bundába öltözött
Karcsú tested, mit kósza fény
Ragyog be. A fjordok fölött
Vad láng tüzel észak egén.
Kacagsz rám páncélod mögött:
– Na Szívem! Most legyél legény! –
S már futsz is, és utánad én;
Öles fenyőnél foglak el.
Te érzed, nem véd már a prém,
Szemed ragyogva rám tüzel,

De ahogy tárt tested remeg,
Úgy csukódik be szép szemed.

18.

S végül megjárjuk Afrikát,
Ruhánk hűsítő, tiszta vászon,
S fatörzs-csónakban siklik át
A karaván a sűrű nádon.
De esős évszak jön, s ruhánk
Sátrunkban szárad, úgy megázott,
S te reszketsz, mint az őzgidák,
S kiáltasz: – Bújj szívemre, fázok! -
S emberevő vadak leszünk,
Éles fogad ajkamba mélyed,
Majd elveszítjük az eszünk,
Úgy áthatol rajtunk a méreg,

Mely szerelmes szívünkbe’ lángol
Egy pigmeus Erósz nyilától.

19.

S amerre járunk, lobban új láng,
Az álmos földön velünk lépked
Millió pár; ki állja útját
A szerelmesek seregének?
Lomha medve és fürge pisztráng
Szívébe vág a tiszta ének,
Óriás tölgy s arasznyi puszpáng
E körmenetben egyet érnek!
És futva jönnek víg cigányok
És eszkimók a sarkvidékről,
Arabok, lappok, indiánok
S az istenek a görög égből.

Ó, párducbőrös isten nézz ránk;
Látnak vakok, s járnak a bénák!

{fel}