Versek

Kockás füzetek
1944 – 1952

Pohárban

A víz alatt oly jó pihenni
Hidegen, némán, mozdulatlan:
Nincs mód semerre futni, menni,
A boldogság a víz alatt van.

Alulról tündöklők a minták,
A lágy üvegfal összecsúszik,
Látok nagy könyveket meg tintát,
S fölöttem óriás morzsa úszik.

Ott künn teát iszik egy Ember,
A langyos vízben meg se látszok:
Ez itt nekem egy lomha tenger
S a fogpiszkálók óriások.

... Lötyög a víz, a szívem dobban,
Szédülök, tarkák kinn a színek...
Lázas lelkem pohárba dobtam,
Úgy született e furcsa ének.

Tértelenség

Ha nem látlak a delejes

Ablaküveg mögött,

Két kezem átdöfi az éjt

S a sustorgó ködöt.

Szemem van minden részemen,

Fákkal benőtt szemem,

S mondom, megnő a két kezem,

Ha látni éhezem.

Látni téged, hogy imbolyogsz,

Ha fordul a világ,

S hogy koppannak a fejeden

Az órák és a szerelem

S visító áriák...

Múlt csókjaiddal dugdosom

Tele üres zsebem,

S mondom, megnő a testem is,

Ha csókra éhezem.

Az egész világ ajkamon

Perdül, mint zöld csiga.

Karommal Istent ölelek,

S így nincs bennem hiba!

S mikor dobálom lábaim

A két szemem előtt,

És rámcsúsznak a rézsútos,

Kuporgó háztetők,

Én, az utolsó intrikus

Eladom a hitem,

S kétnyelvű gőggel suttogom:

I love you, – szeretem...

Keszeg-szonett

(Tavasz a tóban)

Mikor eltört a jég felettünk,
Kristály-örvény zuhant a mélybe.
Pikkelyes hátú testvérkékbe
Tavasz repült, borít feledtünk.

Kótyagosan merészek lettünk;
Belepattantunk künn a fénybe,
Míg egy bolond keszeg, szegényke...
Így jártunk, mert tavaszt szerettünk.

Buksi fejünket vízbe fúrtuk,
Kerek szemmel tavaszba néztünk
S szívünk acél horogra szúrtuk.

Meghalunk gyász és könnyek nélkül,
Butaín bámulva, vígan vérzünk,
S a tó se gyászol; egyre kékül.

Csupa muzsika voltam...

Csupa muzsika voltam egykor, és ma
Rámnyomta bélyegét a hideg ész,
S bár csendül még a zene néha-néha,
Múlt ritmusokhoz képest oly kevés,
Hogy félek, doktor lettem, nem poéta...
Ma mozdulnak szívemben bús, nehéz
Zengésű hangok... Tán a régi nóta
Készülődik a hosszú pihenés
Után? Nem tudhatom. És mégis, ébred
Valami halk remény és csendesen
Idézi emlékét a tűnt zenének,
Mely beragyogta minden tiszta álmom,
Zendült mezőkön, lusta réteken,
Aztán elillant; én meg visszavárom.

Ébredés

Te ragyogtál ott fenn, a napban,
Szemed fénylett a kéklő égen
S éjjel a messze csillagokban;
Nem láttam szentebb fényt már régen.

Az éjszakai szellő-álom,
Ahogy lassan lelkemre szállott,
Suhogva-lassan angyalszárnyon
Elvitte tőlem a világot.

Szellő, ha szállt, levél, ha rezdült,
Előttem mindig csak te álltál,
Fehér sugár, s mámort adó, szent
Vágyakkal a szívemre szálltál.

S végül, hogy boldog, nagy hatalmad
Bennem is áldott lángot szított,
Hószínű álom, gyenge harmat,
Bársony két kezed megsimított.

A kezed hűvös boldogság volt,
Fény csorgott be az álom-résen:
A tavaszi nap fénye táncolt,
S madárdal volt az ébredésem.

Szolnok

Zivatar vonta most föléd az árnyat,
Ilyenkor mindig a szívembe zárlak,
Szivárvány-kárpiton keresztül tarka halmok:
Aranybogárkák furcsa fészke: Szolnok.

Az égi víz lágy tornyaidra zúdul
S ezüst patakban csurran szét az útról.
A híd a mókás, szürke fénytörésbe’ ferde;
A víz játékos ujjal eltekerte...

Az utcán tarka gombák hajladoznak,
S a furcsa képek mind zavarba hoznak,
Mert itt a parton langyon eső mossa hátam,
S a közelemben egy lelket se láttam.

Meguntam már a képet; égre nézek,
Ott fenn ragyognak kósza fénytörések,
Egy égi kéz a vízre mérgesen levágott
S szárazra fújta a lucskos világot.

Szolnok, 1948.

Rodin

A Danaida arcát eltakarja
Lehulló haja... Ki volt a modellje?
Hideg márványhoz ízesül a karja:
Titkát kutatni, jaj, senki se merje!

Mert, aki ránéz az Örök Tavaszra,
Kényszerül, hogy szegény szíve kiverje
Az Örök Élet ritmusát, s e dalra
Vérét sok, édes emlékkel keverje!

Július húsz; Párizs forró s törékeny,
S a Boulevard-on sok forró kicsi nőcske.
Egy lány siet két szeme ékszerével,

A randes-vous-ra, hisz későre jár:
Rose-Marie-nak hívják, s a szeretője
Auguste, ki néha szobrokat csinál...

Szolnok, 1948.

Guillaume Apollinaire

Igóta így szólt: Túl kicsik vagyunk,
Lila hajunkba nem kapunk virágot.
A költőkkel szívesen táncolunk;
Mi vagyunk a lepke-perzselő lángok.

Egy hajóst hívott egykor a dalunk:
Odüsszeusznak hívták, de zsiványok
Voltak szolgái; mozdulatlanul
Lekötözték a hajó árbocához.

Megcsalt szerető! Hű Apollinaire!
Sziréneid zokogva visszavárnak.
Ugorj a vízbe; az nyer, aki mer!

Fejsebed vére megfesti a tengert,
S Európa partjára követ dobálnak
A hullámok, miket költészeted vert!

Pietà

Kék lepled a föld két sarkát söpörte,
Halott fiadra hulltak könnyeid,
Egy látomás a szíved összetörte:
Láthattad a Föld szörnyű vétkeit...

A fájdalom a bánatot megölte,
Karodba hullott holt fiad, s kisírt
Szemednek minden izzó drágagyöngye
Szánta szíved gyilkos testvéreit.

S lazult inakkal hullt le karjaidba
Fáradt fiad fehéren, fénytelen,
S mire a föld a könnyeid felitta,

Valóra vált a titkos, büszke álom,
Harmadnap ünnep volt a réteken:
Feltámadott a kéklő láthatáron!

Isten fehér

Isten fehér, akár a liliom.
A liliom, szegényke, mégsem isten,
Szép, szűz virág, szelíd és szép nagyon;
Az Úrnak léte van, erénye nincsen.

Emlék[1]

Emlékszel? – Jé... Igen; a Nyári Felhők!
Aztán a hó, a terhes fellegek,
A macskafejű lampiónok: Nézz ki:
Fehér szőnyeg, a járda didereg...
Tanár Úr, kérem! – És télikabátban
Dobog a szív. Ó, gyáva hónapok!
Olyan szavakat, amik akkor bennem
Forrongtak, Édes, sosem kaphatok!
Zengő remény? ... Piszkos csalás! Az ének
Keserű íze szájamban forog:
Állj meg, hajó! – Visznek, visznek az évek,
Lement a nap: egy bálra gondolok...
Azután sínek, rácsok és bilincsek,
Egy cigaretta, egy fáradt mosoly.
Hol az Emlék? – Kutatjuk, mint a kincset,
És eltűnik – hamu és füstgomoly.
Táncoltunk hát? – Úristen! Tiszta könnyek
Fojtják a torkom: aj, szabad vagyok!
S jobb így; tűnődöm... Nézz magadba: könnyebb?
Kicsúsznak a kezünkből a napok!
A tél jön újra. – Sok bolond. .. De nékünk,
Bizonygatom, emlékünk még akad!
Aztán lehull a hó, tavasz jön, jaj, a vérünk,
Az elfolyik! Ne engedj! Védd magad!
Betegség is megoldás. Valld be, félünk...
(A bűnös áll; hogy kertel és tagad!)
Vigasztalás nincs, tán csak egy, hogy érzünk:
Én is éreztem az imáidat...
S most vége? Nem! – Hazugság és csalás csak
A Változás: A Sár, a Víz a Hó!
Gondolkozzál erősen! – Ó, az Élet!
Ne sírj, ne álmodozz, az nem való,
Csak őrizz meg... Jobb börtön vagy, Szerelmem,
Mint ami volt... Emlékszel? – Szódavíz,
Komisz zene... Suzanne, mi zajlott bennem?
Várj csak! ... Érzed?! Ez az a Régi Íz!
És most úgy van, hogy mégis-és-hiába -
És félek, várlak... A kis kalapod
Megvan még? – Drágám, jaj, elég lesz mára!
Suzanne – hófelhők, Emlék; meghalok...
Voltak imáink, szédülök, virágok
Nyíltak s nem küldtem... A vonat rohan...
Konfetti, szóda, börtön... Egyre várok...
Visszajön egyszer? – Válaszolj, Suzanne!

Szolnok, 1949, első internálása után

Modern Krisztus-dal

Ó, mondd, mi lesz, ha jönnek értem,
S a Golgotára elkísérnek?
(Nyílik az ajtó s szúrós szemmel
Jön értem hat puskás kísértet?)

És mondd, mi lesz, ha szörnyű lánggal,
Kormot repítve ég a Város,
S poros falak közt, érzelegve
Mossa kezét az új Pilátus?!

És mondd, mi lesz majd, szép Szerelmem,
Ha súlyos tövis-koszorúval
Koronáznak, s én szembenézek
Velük fájdalmas, lusta gúnnyal?

Ó, teljesítsed hivatásod,
Adj életet az álmaimnak,
Mert bizonnyal minden követ ledöntök,
S feltámadok a harmadik nap!

S akkor nagy Látomás leszel majd,
Szürkeszemű és szűzi béke,
Mert érzem, hogy te vagy az Asszony,
Ki rálép a kígyó fejére!

Szolnok, 1949.

A démonok kara

Mi vagyunk a megfoghatók,
Akik vagyunk, s mégsem vagyunk.
Mi vagyunk a Rondaság, de
Parancsunkra lássál szépnek!
Mi vagyunk az utolsók, de
Parancsunkra valljál úrnak!
Mi vagyunk a hajcibálók
S ezért szeretetet kérünk.
Szétosztjuk híven magunkat:
Kígyó-kincset, ördög-titkot,
S elraboljuk, amit nem látsz
És mégis örökkévaló.
Gonosz hadunk a lakója
Anyagcsere-rendszerednek,
S bennünk futkároz a szíved,
Mint patkány a csatornában...

Szolnok, 1949.

Mélység-dal

Halkan, alant a mocsári homályban
Csak hallgat a dal szomorú remegéssel,
Alga-halomban a balga vadonban
Csúszva csapong csapodáran az éjjel.
Dobban a lobban a fekete palló,
Sikló seregély suhan át a nagy égen,
Harsan a vágy, a szivekbe nyilalló,
S ott lenn a magányban a vízi szemérem
Kákapalástba borult be fehéren.
Bíbor a csíbor a halk remegésben,
Szín-bor az élet a tengeri lázban,
Gondolatom lágy fonalán odaszállok,
A víz fenekére leraktam a házam,
Az ablakomon be-bebámul az élet,
A pikkelyes állatok szent hada szárnyal,
S a bokrok alól lágyan beleszédül
Az isteni vízbe egy balga, vidám dal.
S már zsondul a hínár és csendül a nádas,
Összezuhognak a képek a mélyben,
S úgy meredeznek a tarka növények
A víz szövevényein át, ahogyan
Akarom, s ahogy akarja csalóka szeszélyem.
S ott lenn a magányban a vízi szemérem
Kákapalástba borult be fehéren.

Atlantisz

Piros levelű fák között
Éltünk, nézve a semmiséget;
Szelünk viharba öltözött,
S ránkfolyt a tenger és a végzet.

Azóta, mint szép, halovány
Szerelem, úszunk kinn a vízen,
Néha ránk dől egy rakomány
Ekrazit, s meghalunk egészen...

Költészetünk tompán ragyog
A medúzák dühös szinében.
Perzselnek rózsaszín napok,
Mik úgy rohannak át az égen,

Hogy alig vesszük észre már
Különbségét a napnak, éjnek,
Csak nézzük, hogy a láthatár
Ködében tarka csíkok égnek...

Történetünk? Fontos neked?
Nekünk már semmi, semmi nem fáj...
Perdül az Isten, s jaj neked!
Elnyel a tenger; nagy, nyitott száj.

Lebegve, mint a hópehely,
Merülsz a kristályos vizekbe!
Fontos lesz majd, mi volt? Felelj!
... Sós víz szakad könnyes szemedbe,

Karod a titkos fénytörés
Kettészakítja mint a rongyot!
Fontos lesz majd a törtetés,
A pénz, arany s a többi gondod?

A víz kimossa két szemed,
És jaj, a füled is befogja,
És lassú gúnnyal eltemet
A mélység surranó homokja.

Ne kérdezz hát, így jó nekünk,
Titkunk mély tenger-sírba szállott...
Sikamlós víz az életünk,
S halálunk egy nagy tenger-árok.

Fájdalmas mosolyunk, az ég
Minden vidéknek elragyogja,
Tanítjuk búsan, hogy föléd
Is elér a tenger homokja!

S akkor, mint rossz kísértetek,
A tengerré dagadt folyókon
Úszunk és rémült éneket
Sírunk a gazdátlan hajókon...

Hindu dal

Hercegnő, indulj! Este van,
A Gangeszen kék fény suhan,
Lépkedj! A fán béo dalol,
S dal zúg az erdő fáiból.
... Ékkő a szívem s megremeg,
Mozdulnak lenn a tengerek,
S rést ütött szívem szent falán
Az óceán, az óceán...

Hercegnő! Szép vagy, mint a fák.
Ha jössz, megbillen a világ,
Kígyók testén holdfény suhan,
Hajad válladra úgy zuhan.
...Ékkő a szívem s megremeg,
Mozdulnak lenn a tengerek,
S rést ütött szívem szent falán
Az óceán, az óceán...

Hercegnő! Fújnak lágy szelek,
Kháma dalol a hold felett,
Gazella siklik, mint a lágy
Szellő és elmegy, mint a vágy.
... Ékkő a szívem s megremeg,
Mozdulnak lenn a tengerek,
S rést ütött szívem szent falán
Az óceán, az óceán...

Hercegnő! Mégis messze megy
A szerelem, s a vén hegyek
Sírkőnek állnak mind nekünk;
Egyszer mi is majd elmegyünk,
De most még szívem úgy remeg,
Mint lenn a forró tengerek,
S rést üt szívem bíbor falán
A néma Indus-óceán...

Hindu dalok

1.

Mindig, mindig csak lassan lépjél,
Hogy kőbe ne üssed a lábad.
Hadd, fussanak a zsörtölődők
S a szerelmesek mind utánad.

Benned csak egy szerelem éljen,
Ne akarj szárnyakon repülni,
S benned csak egy cél lombosodjon:
A végtelenben egyesülni!

Lágy, ezeréves lélegzettel
Szívni magadba szent szerelmet,
S szeress úgy engem mindörökre,
Ahogy csak Ő, ott fenn szerethet.

S míg létezés és nemlét ropja
Körülöttünk a lomha táncot,
Mi rátokdobjuk, emberek, a
Színarany rabszolga-láncot...

2.

Imát mormolva, eltűnődve,
Így élek; álmodó vagyok...
S törődve avagy nem törődve,
Álmomat félik a nagyok.

Mert egy vagyok a napsugárral
S a csillagokkal odafönn,
A lelkem nyitott ablakában
Százmillió év könyököl.

Testemben, barna alagútban,
Fékezhetetlent fékezek,
S belemosolygok a nagy űrbe,
Mert nem vagyok, de létezek!

Kuruc kesergő

Fákon ködök ülnek,
Hideg szelek jönnek,
Édes mátkám, tőled
Messzire időzök.

Én nagy siralmamat,
Szívbéli bajomat,
Halld kiáltásomat,
Erős sírásomat.

Arany levelekkel,
Igaz szeretettel
Küldöm az követtel
Szerető levelem.

Császár katonáit,
Jó magyar huszárit
Elnézi, hogy fázik,
Nem ad posztót nékik.

Vagyon nyomorúság,
Káromlás és rútság,
Nincsen már imádság,
Bajunk meg nem látják:

Mégis, az erdőben,
Sivalkodó szélben,
Késő éj-időben
Te-szemedet nézem.

Te-szemedet látom,
Szép vigasztalásom,
Lépdelő virágom;
Kincsem, boldogságom.

Ezért hát gondolj rám,
Napjaid múlatván,
Én szerelmes mátkám,
Meglátlak még talán...

Utcai kaland

Őrült Hamletként bandukoltam
Tegnap barna Oféliámhoz,
S a fájdalom úgy égett bennem,
Hogy szívem majdnem megszakadt.
Elmerengtem...
S akkor fülembe hang szakadt:

Egy harcias őrvezető
(Ki tisztában van azzal
Ki és mi ő!)
Az elmaradt tiszteletadásért
Felelősségre vont,
És rögtön nyúlt a ceruzáért,
Hogy a magas parancsnokságnak (tiszteltessék!)
Holnap bemond.

Én, őszintén szólva,
Nem készültem az incidensre;
Részegítőn hatott idegeimre
A búcsú keserű bora;
Részeg voltam és málé,
Különben mindig meg szoktam adni
A császárnak, ami a császáré...
A dörgedelem szörnyen meglepett,
Mint egy csintalan gyereket
Az apja szidalma;
Eltelt pár perc, míg megszólaltam:
– Nézze, őrvezető bajtárs!
Magának van hatalma;
Nekem eszem sincs, ostoba vagyok.
A maga vállán ezüst csík ragyog,
És mert megvan a csíkja,
Biztosan bírja
Az összes tudást, amit én nem bírhatok,
Mert, sajnos, csak egyszerű honvéd vagyok.
Szóval, minden előnye
Megvan velem szemben;
Nekem nincs semmim, semmim
Csak egy szerelmem.
Nézze, tavasz van!
Minden szerelmes: fű, állat, virág!

S ehhez az egyhez nekem is jogom van;
Igaz: ostobaság!
De ez a tulajdonság, sajnos,
Velem született;
Emlékszem, mint gyerek
Sejtettem ennyit
(Nem mintha agnosztikus volnék),
Hogy csak azt tudhatom:
Nem tudok semmit.
Maga biztosan többet tud nálam,
Nyitott szemmel jár a világban;
Én sajnos, vak vagyok, süket,
Mindenütt démóniám csodáját látom,
Két isteni szemet,
És reggeltől estig
Dalolok a harmatos fűben,
Mint a tücsökké törpült
Hallhatatlan Tithónosz.
A Hajnal Királynőjének
Gyakran gyatra az ének;
Nagyon kell érteni a szóhoz,
És érzem,
Soha nem érthetek eléggé!
Maga határozott, magabiztos,
Engem éget egy titkos
Csodálatos láng,
Ezért róttam ma úgy az utcát,
Mint szomorú zarándok.
Égetnek ostoba álmok,
Ezért nem vettem észre
A ragyogó csíkot a vállán,
S így megbocsát tán,
Hogy kezemet föl nem emeltem;
Mondom, nekem nincs semmim, semmim,
Csak egy édes, bolond szerelmem. –

A hatalom birtokosa
Morgott valamit, hogy „most az egyszer,
De többet soha!”
És elballagott.
Én mosolyogtam;
Új életre keltek a dalok.
Ahol épp álltam
Kinőtt a Tudás Fája a földből;
S bár nagy volt a kísértés,
Nem kértem a gyümölcsből!
Édes megszállottságomat
Tovább cipeltem,
Érleltem bimbós dalaimat
S mázsás súlyú szerelmem.
Drága, őrült Oféliám
Titkait örökre őrzöm,
S ha majd halottként leng
Lágy habok dallamán,
Én is meghalok,
Így, ostobán, ahogy vagyok
Egy mérgezett tőrtől...

Kaposvári szonettek (1950)

II.

Magammal küzdve, önmagamba zárva
Taposom ezt az őrült életet.
(Emlékszel, Anna, két karom kitárva,
Milyen lázas kínban öleltelek?)
Mert a részletek széttagolt világa
(Ahogy tavasz követi a telet)
Egységes érzést hoz bennem világra
S a száz kérdésre egy feleletet.

Csak így vergődöm kozmoszom dühében:
Vagyok egy s mégis az Egész vagyok!
S ha sok, sok álmomat egyszer elérem,
S rádöbbenhetek a Teljes Egészre,
Szívem majd szédült lánggal ellobog,
Hogy múlt a nyár, de én nem vettem észre.

III.

Nagyon vigyázz, ha versem olvasod,
El ne kapjon a büszkeség s a láz,
Mert mindegyik dicsekvő mondatod
Megsebez engem és porig aláz.
Tanulj tőlem te is alázatot,
Ismerd a vágyat, mi engem csigáz!
Lehetsz boldog, de el nem mondhatod:
Ne a szívedre – a szádra vigyázz!

Tanulj meg addig hallgatni, amíg
Veled vagyok s a tanításom él.
Engem a halál úgyis megtanít
Hallgatni, hogyha eljön majd a tél,
És nem lesz többé visszahívó ének,
Hogy serkentse szerelmes büszkeséged.

IV.

Régi padunkról lekopott a festék;
Te asszony lettél, én meg költő lettem...
De a játékos, langyos őszi estét
S Mária csókját sohasem feledtem.
Mindez elmúlt... Őt oltárhoz vezették.
Tűnődöm rajta; tán nem is szerettem,
Csak bámultam kibomló, drága testét,
Mely látomásként leng ma is felettem.

A látomás valóság lett, de másnak:
Két éhes állatot hozott világra
Örömére a jó polgár-világnak.
Eltört emlékek csörrenő szilánkja
E vers: Reform, Parancs, Határozat,
Hogy Tündéreknek szülni nem szabad!

VI.

Nagyon közel kell jutni, Istenem,
Mindenhez ami él, s ami halott.
Igazság s Szépség! Te vagy mindenem!
Szaglásom gyűjt ezernyi illatot,
Hogy abból, amit lát a két szemem,
S abból, amit a fülem hallhatott,
Összerakjam, túlnőve mindenen,
S egyszer kimondjam azt a Mondatot,

Ami megvan, csak meg kell majd keresni:
Fűben, virágban, emberben, viharban.
Meglesz, csak nem szabad kétségbeesni:
Alkotni kell! ha nincs csend, így, a zajban!
És nem fáj majd, mikor eljő az estem,
Hogy nem találtam – fontos, hogy

kerestem.

Tolnai szonett

Tessék; tükör vagyok, megnézheti Magát.
Cicáival együtt túlnő majd a halálon,
Kilátszik majd a sírból, mint a busa fák
Kitetszenek a néma pusztaságból.
Érző szíve s szelíd, komoly, achát
Szeme túllát az ostoba világon,
De a tükör mögé sajnos, sohase lát.
Ám jól van így, mert, jaj, az én tudásom

Terhét nem kívánnám én senkinek soha,
S kivált magának... Füstbe burkolódzva
Ül egy fauteuil-ben, ölében puha
Macskák ülnek; csillogó, azték istenek,
Hideg tükör maradok mégis, begubózva,
Mert azok boldogok, akik nem értenek.

Tolna, 1950.

Ének

Én az vagyok, hogy csókolom a szádat,
És mindig, mindig rád emlékezem,
És az vagyok, hogy kívánlak s imádlak,
És az vagyok, hogy piszkos a kezem...

És vagyok az apám nászéjszakája,
S egy nagy rakás jól összegyúrt halott,
És az vagyok, hogy napfény hull a fákra,
De ha egyszer majd mindez elhagyott,

Én az leszek, hogy minden titkos álmom,
Őrült hercegként mind eléd viszem,
S ilyen fiúknak nincs hely a világon
Sem Helsingörben, sem Pesten, szivem.

Tolna, 1950

Szonett

Hogy szeretlek, Szívem, nem nagy dolog,
Csak tény, mely rejlik lázas önmagamban.
Az sem fontos, hogy néha búsulok,
S hogy sírba visz elátkozott nyugalmam.

Nem fontosak a szubjektív dalok,
Mert csak érzések ömlenek a dalban,
S érzéseim, ha egyszer meghalok,
Csak szín lesznek a sárguló avarban.

A fontos az, hogy függetlenül tőlem,
S verseimtől, a te szépséged él!
S nem kér helyet a változó időben:

Időtelen, anyagtalan lobog:
Van! – Egyszerűen. S ki róla mesél,
Reménytelen s tilos dologba fog.

Zalaegerszeg, 1950.

Hárosszigeti elégia

A szürke víztükör felett lángok lobognak,
Kinyílt a hóvirág a partok rejtekén.
Melled tej-íze, vad szárnyán a holnapoknak
Bolyong, akár zöld a világ, akár fehér.
Megértél arra már, hogy magadba fogadj,
S megszüld a fiamat, aki az Új Világé!
Vérem csordul, Szívem, ha harap a fogad,
Fordulj magadba és építsd fel önmagad,
S majd ez a tiszta láz örökre elragad,
Mint ez a képtelen, langyos téli parádé...
Először Afrikát láttam benned: a barna,
Kakaószínű éj bogaras tündérkéjét,
De, drágám, a szívem mintha jobban nyilallna,
Mióta szívhatom hajad nagy békességét,
Mely édes, illatos, mint egy jól átsült alma...
Azóta olvadsz, izzadsz, akár a sárga vaj,
Puhán dobog szíved, mint egy nagy gumilabda,
Fejeden glóriák izzanak, és a haj
Megfürdött illanó, jóízű nap-aranyban.
Hárossziget! Fehér titán-hegyek lapálya!
Lankás, szerelmes ágy az izzadó bakáknak.
Ott hulljon rám hajad nagy, illatos homálya,
Bolondító hűsén a sárgaszínű sásnak,
Hol pokrócként hever a tölgyek szürke árnya.
Először oly vadul fetrengtünk nádasunkban,
Hogy földrengés-szerű dübörgés dúlt agyunkban,
S a húsunk barna volt, mint káka buzogánya!
De változott a táj: Zsuzsám, ma már a háttér:
Sirályok hullanak, mint széttépett papírok,
Sziénaszín szemed őrjítő sugaráért,
Hidd el, drága Szívem, még sok mindent kibírok:
(A halál nem siet; sétál, hiszen még ráér...)
S lassan rádöbbenek, hogy jaj, minden utat
Felégettem, ami az emberi világba
Vezet, a fák keze remegve rád mutat,
S minden hozzád vezet, minden, úgy általába...
Sirályok hullanak, mint széttépett papírok,
A biológia minden útját bejárjuk,
Életet combjaid rózsás tüzéből szívok,
Ha a hidak ködén suhannak a sirályok.
S olyan lágy leszel már, mint egy modern Gioconda:
Arcodra gyűjtöd leglágyabb színét az ősznek.
(Embernek arra, haj, nem lehet semmi gondja,
Amit a gondtalan nagy istenek kifőznek!)
S olyan tündér vagy már, amilyen él a pitypang
Vitorlás magvain, az elhajózó nyárban:
Nevedet méltóképp, drágám, dalolni nincs hang
Se költőben, se lágy, szerelmes furulyában.
Folyékony Krisztusunk felold téged magában,
Barna s rubin színed az egeket bevonja,
Szemed ragyog az ég ezernyi csillagában,
S a tavaszi pipacs ajkad selymes rubinja!
Szomjas vagyok, Szívem, s aki szomjas, az inna.
Lógjunk el hát, Kicsim, vegyünk ki egy szobácskát,
Szerelmünk szítani igyunk ceglédi vinkót,
Mert egyformák nagyon a békák és a sáskák,
És egyformák nagyon a szüzek és a ringyók!
Mi lesz velünk, ha majd Jézus csontos keze
A Sixtina dacos színében égre lobban?!
Vegyen ki egy szobát, kinek van kedvese,
Legyen részeg nagyon és csókoljon titokban,
Mert múlik az idő, tik-tak, ketyeg az óra,
Hajunk fehér színe már csillog a Jövőben,
Elindulunk a nagy, fekete riadóra,
S feleszmélünk az örök szférák énekében!
A biológia minden útját bejárjuk,
Ajkad selyme kísért az éjszakai csendben,
Hárossziget ködén édes álom-sirályok
Szállnak és én nekik az életet jelentem,
S a parti sás között nyílnak a hóvirágok.

Hárossziget, 1951.

Őszi szonett

Ez már az ősz, Szívem; szitakötők hava.
Kétszáz mérföldnyi távolságban tőled
Őrizlek, Kedvesem, akár az éjszaka
Őrzi a közöttünk vibráló messzeséget.

Minden elszáll, Szívem, hiába óvod, véded,
Áttöri gátjait bánatunk kék tava,
És nem lesz több szava az áradó beszédnek:
Nem védnek már, Szívem, nyári erők soha.

Ami még megmarad, az csak a forma gondja:
Elrontja harcodat hideg eszmék szelével,
Vagy épp eszméidet dalolva összerontja,

S nem láthatsz mást soha, csak Rendszert a világban,
Csak fénytant, drága hársfád árnyékában,
S aerodinamikát egy szép szitakötőben.

Nagybajomi Erdő, 1951.

The bridge of Charlotte

Az erdő áll keményen és nyugodtan.
Kakukk, ökörszem, csíz és pinty dalol,
Nappalra este jön s a tegnapokban
Nincs semmi tűz; a múlt kihűlt,
S jelenként trónol mindenütt
A szériában gyártott ősvadon.

Ha sátramból kilépek, fokozódik
A lárma, mint a rádiózene,
Ha gombját ujjad megcsavarja.
Múlik a vágy, érzés, belső bajok,
S a szív is csak enyhén sajog.
Hogy Charlotte, te lettél a Híd neve.

Lejjebb, a csengő, hűs patakban, álmos,
Jéghideg kígyók siklanak feléd,
Aztán a rét esztétikus, virágos
Rezgése üti meg szemed,
De jaj, se nekem, se neked,
Semmi közünk hozza! Kár a beszéd...

De rátérek a tárgyra: Szürke úton,
Ahol szekerek zötyögnek vadul,
Pár másodpercig, mint az üres bútor,
Tompa hangot ver a talaj,
S a kocsis bámul; mi a baj?
Mi ez a dörgés a szekér alól?

Ez persze éjjel van csak így, ha holdfény
Őszíti már a fák festett fejét,
Mert fényes nappal kézzelfogható tény,
Hogy a kocsi egy hídon át
Húzza el kígyózó nyomát.
Hahó, kocsis! Tudod a híd nevét?!

Ma éjjel volt az avatás, hát állj meg:
THE BRIDGE OF CHARLOTTE lett a Híd neve,
Fáradt testvéred, a Szent Szűzre, szánd meg,
Ülj le az asztalához és
Akadozó beszélgetés
Között igyál egy pohár bort vele.

Aztán, ha a bor megoldja a nyelvet,
Fáradt testvérkéd lassan tűzbe jön:
A gondolat egy percre sem pihenhet,
S egy Városról beszél neked,
Amit egy isten épített
A Híd körül, és mint a lángözön,

A régi város csendesen felépül,
Hangok zsongnak a patak partjain,
Paloták nőnek kő és tégla nélkül;
Édes szavakból, és a Föld,
Olyan lesz, mint volt azelőtt,
Hogy megölte a testvérét Kain!

A Híd csak álom; gyilkosok rossz álma,
S hamar ledől, ha testvérkéd mesél,
Fürgén zuhog a szavak kalapácsa:
Nem sokára beköltözünk
Az Új Városba s életünk
Olyan szabad lesz, mint a fürge szél!

Utitáskámban gyertya, tinta, szappan,
A sátor hűvös, künn hideg vadon.
Végigsimítom homlokom s e dalban
Hidegen, kimért-biztosan,
Lefojtva és álomtalan,
A századomtól most elbúcsuzom.

S e Híd jelezze a Jövő Időknek,
Hogy nem hiába ért ezernyi vád:
Az én hidam szimbólum! Kocsis, érted?!
THE BRIDGE OF CHARLOTTE a neve,
S az Új Művészet Szelleme,
Ahogy a múlté volt a Kék Virág!

Nagybajomi Erdő, 1951.

Tűzlegenda

A hajad csupa fénylő hollószárny,
Libegve surrog és villog az éjben,
Fehér bőrödön két fekete árny
Kebled kéttornyú temploma tövében.

S a forró titkú éjféli bozót;
Fölötte szemed páros holdja dúdol,
S szádból oly némán buggyan fel a csók,
Mint vérestorkú kísértet a tóból.

S ez mind ábrándos álom, bárha szép,
Kezdet nélküli bűvös tűzlegenda,
Évmilliók dajkálta ősi kép:

A garabonciás, kezébe penna,
Míg túl a roppant erdők éji árnyán
Haját fonja a szívtelen királylány.

Szonett

Emlékszel még a hársakra az úton
S az acélos villámként villanó
Fecskékre és az estre, mely a kúton
Kuporgott, mint egy ráncos vén anyó?

Mindent tudón reccsent az ősi bútor,
S a függönyök szitálták halkan ó
Illatuk titkát, és száz-szívnyi bútól
Voltak terhesek, s színük oly fakó...

A kertben hált a Félelmek Nagyanyja.
Felhorkant néha, gyorsan vert szíved,
S a csókod íze százszor édesebb lett;

Nézted, hogy fürdik ömlő hold-aranyba’,
Torzképeként a szárnyas rémületnek,
Egy denevér a szökőkút felett...

Könnyek és sólymok

A nagy teremben, fenn, az inga-óra
Rézpallosával szelte az időt,
S arany-ruhában járt a kinti tóra
Fürödni még a harsány délelőtt.

A szendeség szűz várába vonultál,
Ha forró szívem körüldobogott,
Szemed tavából kicsapott a hullám,
És felborított minden csónakot.

Ma olyan lágy a kezeid emléke,
Mint fehér felhők szava őszidőn,
S mint vándor, ki az ismerős vidékre
Már csak meghalni és nem győzni jön.

Te sem fogsz győzni soha többé, kedves,
Szemeim üdvét meg nem ismered,
S borzongva nem ér többé a kezedhez,
Mert meghalt az a boldog kisgyerek.

Szemedben hűvös tájak szomja gyullad,
Mint sólymok szemén repülés előtt,
De könnyek és sólymok hiába hullnak
Visszahívni a néma elmenőt.

Helsingőri kaland

Hamlet királyfi fehér ménje vágtat,
Kardok ragyognak csillagok helyett.
Majd mondjátok meg szép Opheliámnak,
Hogy bennem a félelmek tornya épül,
S ha meg kell halnom az ő csókja nélkül,
Földindulás lesz s meghasad az ég!

Már kardot húznék, de a könnyű könnyek
Szívemre fojtón visszahullanak:
Patak-szememből pokolbéli szörnyek
Kelnek sötéten és marcangolón,
S a hajnal-ének a futó folyón
Csak félig tudja már leverni őket...

Arról fogjátok megismerni őt,
Hogy homlokán egy fűszálat visel.
Ez égi jel, s az istenek előtt
Kedves a hangja, mely úgy muzsikál,
Mint forró szél, ha felépül a nyár
Kalászokból és boldog kisdedekből.

A vén kolostor nagy harangja zeng,
S ő földöntúli lázzal eped értem:
Hamlet! Maradj még kicsit idelent,
Hogy megízleld a kenyeret s a csókot,
Mellyel csak néked vagyok már adósod,
S csak téged vár az asztal és az ágy!

Hej-haj! Komisz e harc az életért,
Míg a nyugalom fészkel odaát!
Pihés fészek kell, vagy e durva vért,
Mely így-úgy véd csak meg a kardcsapástól,
S rosszabb ezerszer, mint a dús madártoll,
Mely alatt csupasz, tiszta szív dobog.

Még egy kis idő és nem láttok engem,
De gyönyörű lesz az a kis idő!
Harcban sárkányok és gyalázat ellen,
S álom-szerelmek puha üdvössége
Lesz a királyfi végső földi bére
Mielőtt isten lesz, vagy semmi lesz.

És lalla, lalla, lágyan száll a szél;
Opheliám, most tavasz van a télben.
Úgy tele van tavasszal itt a tél,
Mint hajdan, egykor, régen, ősidőkön,
S a csókos szél kibontja főkötődből
Az ódon bronznál büszkébb fürtöket.

Álom-szerelmed őrizget puhán,
Nyakamra fonja szellők tiszta karját,
Ködök takarják lelkem, s délután
A zűrzavar dühös tüzétől óvnak,
Míg jön a hold, a kedves égi csónak,
S feléd suhan a sás között velem.

Repül a dal, a végtelenbe árad,
És jobban fáj, mint hasított sebek...
De mondjátok meg szép Opheliámnak,
Hogy ha akarja, élni fogok érte;
Szívem fölött ezüst szerelme-vértje
Felfogja a sötétség kardjait!

Mert kit takar a Hamlet-köpönyeg:
Arany fegyverzet, tollforgós sisak?
Szelíd csavargó, fáradt kisgyerek,
Kinek különös álmok fojtogatják
Fuldokló torkát és a szűz szabadság
Vesztett rózsáit sírja vissza most.

S ki vagy te, hogyha a legenda fénye,
E hercegnői köntös földre hull?
Tündér maradsz, de fázol majd, szegényke,
Ha nem jár át a csókom melege,
S kócos hajadból elszáll a rege,
Mint dúlt fészekből a riadt madár...

Ha úgy hiszed, hogy segít az imádság,
Imádkozz értem: mit tudhatom én?
Hátha a sorsunk mégis fent csinálják,
S aki csinálja, mégis jót akar,
S pestis, hazugság, harc és zűrzavar
Mind a mi művünk, torz embereké.

A vén kolostor nagy harangja zeng,
S a távolság lett szeméremöved...
Az isten trónol színaranyba fent,
De ha lehántod köntösét, szegény
Ember-szíved találod hűlt helyén,
Mely templomokba s dalba öltözött.

{fel}