Tabula rasa

Érzékcsalódás

Arccal előre, még ma is
hosszúnak érzem az időt,
mint a feszültség perceit
egy sorsdöntő asszó előtt.

Ha visszanézek: villanás
az egész élet; annyi csak,
ameddig egyik tőr hegye
megkerüli a másikat.

Jelen

Mögötted lombjavesztett erdőn
sűrűsödő homály,
felderítetlen táj előtted,
süppedő ingovány.

Olvadékony pillanat forraszt
egybe múltat, jövőt:
a semmi szétvált két darabját,
már s még nem létezőt.

Mint laza föld, az idő folyvást
omlik lépted alatt,
esélyed egy arasznyi rög;
vesd meg a lábadat!

Toronyházban

Eltűntek jó szomszédaim,
el a bogáncsos fejű fák,
s közelébb lopództak a házak,
egész közel a Zagyva is,
szinte az ablakomig ér,
mikor kiárad.

De fekve most is csak az ég
tölti be szemhatáromat
mint tegnap vagy holnap,
elnézem késő délután,
hogy kékterítős asztalán
rózsás kis tenyerek maszatolnak.

A csend is, mint a kék üveg,
csak a vonat robbantja szét
ezer szilánkig,
tíz percre újra összeáll,
gyanútlanul csillog, simán,
új robbanásig.

S ím, lassacskán mozgásba jön,
úgy elkering a nagy torony,
mint egy forgó kalitka,
hogy háromszázan laknak itt,
de fogoly csak magam vagyok,
a kettőnk titka.

Szeretem a fogságomat,
e szédületbe ringató
érzékcsalódást,
s várom, mert nem késhet, tudom,
s meghitt barátként fogadom
már a szorongást.

A panelház éje

Az éj hollósötét hajsátora lebontva
– beletörött a fésű: látod a csonka holdat?
Sehol egy árva lélek az árva Zagyvaparton;
ablakomhoz a hangok testtelenül lopódznak,

akár a szellemek. Bizony, titokzatos
egy ilyen nyári éj! Zene, gyereksirás,
kutyavonítás messze, a békák kórusa;
de a sötétben mindez, együtt: valami más.

Mintha egy kóbor árny ismerős-ismeretlen
nyelvén próbálna újra közölni valamit,
hogy aztán elmosódva, mint álomkép szokott,
csak a panelház nyűgös lármáját hagyja itt.

Pillanat

Nem fényesíti át a nap;
búsan lebeg a pillanat,
árnyékos lett tükrös szeme,
lehullott mind a gesztenye,
ködsuba lóg fa-vállakon.

Az asztalon kancsó, pohár.
Ideje volna menni már,
de istenem! oly jólesik
csöndben elüldögélni itt;
hosszú kortyot kínál az ősz.

A nyár itala égetett,
ez az aszú most édesebb;
felejtkezz hát az illatába,
ne is gondolj az indulásra –
a havazás még messze van.

Nem vagy szép többé, sem okos
(lám, ez a kép is sablonos),
s egyedül vagy, de meglehet:
felfedezted az életet –
a régi seb alig sajog.

Kiről azt hitted, elhagyott,
vagy úgy tudtad, régen halott,
egy szóval megidézheted,
s mint olvasón a gyöngyszemek
peregnek az elmúlt napok.

Bár árnyékos lett szép szeme,
nagy tükre titkokkal tele;
tanulhatsz sokat, ó, sokat,
megfejthetsz hosszú álmokat,
míg ellebeg a pillanat.

Kék madár

Szél söpri be az ég
röpködő függönyét
a szobám ablakán.
Csattog, viaskodik,
lengeti szárnyait,
mint egy fogoly madár.
A kék madár.

Magot szórtam neked,
úgy édesgettelek,
nem várt kalitka, csak kalács;
hagytam: szabad legyél,
mert hittem: többet ér
a nyitott ablak, mint a rács.

Megvoltam nélküled.
Most jő a szürkület:
hogyan viselném gondodat?
Szállj tovább csöndesen;
én már nem keresem
a boldogságomat.

Ágnes és az angyalok

Tőled tudom, hogy nem a mennyben
bóbiskolnak az angyalok:
esténként a sziklás hegyekben
röpködnek, mint fehér sasok,

s akár az egyszerű halandók,
törékenyek, sebezhetők;
ha szárnyuk sérül, földre hullnak,
mint mi, éppúgy szenvednek ők!

Hogy olykor félelmetesek
mikor a hírrel megjelennek;
Mária is megremegett
míg várta – ölében a gyermek –,

míg máskor, mint a léghuzat
ki-bejárnak egy kis szobában,
s kicsinyre húzva magukat
„csellengnek néha szinte százan”.

Almával kínáltad meg őket
s úgy szólítottad, név szerint.
Milyen bájos és vakmerő tett:
angyal vendégli társait.

Nekem meg a szomorúságom
elszáll, ha csak rágondolok
s felüdülök a látomáson:
Ágnes s vele az angyalok.

Gombban is kincset

Egy nap, mint gondtalan gyerek,
örök vakációra ébredsz.
Szélnek eresztett életed
hirtelen papírkönnyűvé lesz.

Papírsárkányként égbe száll,
együgyű boldogság honába,
hol gombban is kincset találsz,
s egy szem cukorral bújsz az ágyba.

Nosztalgia

A napokban kapott

Gombocz-díjat a kislány,

ki húszas éveim

játszópajtása volt.

Visszapördülő végű

mutatóujjacskáit

mókásan rámszögezte

(kis bikaszarvakat).

Magam (a torreádor)

piros ballonkabátból

rögtönözve csalétket

incselkedtem vele.

Akkor ment iskolába,

két kislányt szült azóta,

felnőtt gondjai közt

nekem mégis gyerek,

akivel vén fejemmel

szívesen játszanék még

piros kabátban

bikaviadalt!

Predetermináció

Sorsod, mondják, te választod, magad –
de választásodat mi szabja meg?
A múlt előtted jár, akár a végzet;
erősebb, mint a régi istenek.

Képességed örömre, fájdalomra,
vonzódásaid, mind kódolva rég:
hetedíziglen kétszázötvennégyen
felelősek mostani arcodért.

Közöny

Megcsonkított világban élek,
de hozzá alig van közöm.
Lassan, mint rozsdafolt a fémet,
kikezd a lappangó közöny.

Ki makacsul csak visszanéztem,
elér végül a nemezis;
elhalványul a messzeségben
a szeretet emléke is.

Taposómalom

Innen már nincs tovább
csak a kerék forog
mindig egyhelybe jár
akárhogy taposod

itt nem születik új
s nem szűnik semmi se
így kerek a pokol
nincs vége s kezdete

Tabula rasa

Nem közömbös, szeretnek-e,
de fontosabb, hogy értsenek;
tessék! már nem rejtőzködöm,
nem játszom szerepet.

Megtettem sokszor s meglehet:
nem volt mindig testreszabott,
de én is soká (túl soká is)
kerestem: ki vagyok.

Hisz kezdetben, fiatalon
tabula rasa még a lélek,
mígnem igaz s hamis jelekkel
teleróják az évek.

Őrizném csak az igazat,
csak a véremmel írt betűket,
de a tábla üres megint,
mint amit letörültek.

{fel}