|
|
Rékasy Ildikó: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
Örökké visszanézni is unalmas,
s nosztalgiánk reménytelen.
Dédelgetett érzéseink fakulnak.
Varázsuk elszáll, ha rádöbbenünk:
másolatok csak; az eredeti
nem hívható elő.
Lefejthetetlen rétegek fedik,
vagy úgy bomlik szét, mint a hagyma héja.
Volt egy pillanat – tudjuk –, amikor
anyánk csillagarcát először
ismertük fel. Lehajló égbolt, felhők
ezer érzéki képe valahol,
fogalmaink mélyén elrejtve: él.
De öröm, fájdalom, megismerés
szívdobogása csak a múló percé.
Hiába vesszük üldözőbe
tisztaszemű gyerekkorunkat.
Riadtan hátrál, elrejti előlünk
kéksugarú tekintetét.
Lélek vagy, egykor zsendülő,
mint a fű áprilisban
s az ütköző kis levelek.
Lélek vagy, fáradt és fanyar,
akinek terhes már a nap,
s őszi ködökbe burkolódzik.
Test vagy, hajdan fénylő, túlcsorduló,
akár a friss gyümölcs,
test vagy, apadt és hervadó,
mint az ágon felejtett.
Lélek és test voltál,
két csillag szimbiózisa
míg egy pályán keringtek;
boldog, fiatal szeretők,
együtt ébredtek és aludtak.
Lélek és test vagy,
két örökkön pörlekedő boldogtalan,
ki egymás nyelvét már nem érti,
s szétválik nemsokára.
A test a kiszámíthatóbb fél.
Jól szervezett társadalom.
Hősiesen kitart a posztján;
több tiszteletet érdemelne.
Sejtjei katonás rendhez szoktak.
Fegyelem, összehangolt mozgás.
Nagy a tét: a megmaradás,
s hajszálon függ: a lét veszélyes.
Az ellenség fáradhatatlan.
Réseket keres, beszivárog.
A falat beveszi rohammal.
A kapukat, mint Tróját, csellel.
Katasztrófáktól retteg a test.
Pompei, Hirosima kísérti.
Elaggott birodalmakat
belső gyengeség omlaszt össze.
S a lélek? Együtt küzd a testtel,
részese minden ütközetnek.
Szövetséges nagyhatalom:
kiment a bajból s belerángat.
Nagy diplomata. Titkolódzó.
Hajlamos a különcködésre.
Azt reméli, túléli társát
új szövetségben, más planétán.
A tények ingatagok,
ha tetszik: minden illúzió,
szépen csillog,
könnyű, mint az aranyfüst.
A hit: nemesfém,
értéke, súlya van,
beváltható;
ám a kiváltságosoké.
Mit kezdesz a kiürült éggel,
gyermekkorod Jézuskájával?
Pedig, aki nem kapaszkodik, azt
elengedi az ág,
leveti fekhelye,
elgáncsolja egy árnyék.
1.
Óracsörgés ébreszt, józan,
kimért hang,
a belső árnyjátékot megszakítva.
Felkínálkozik egy percre a reggel:
szilárd formák, valóságos színek;
hallható lesz a gyönge neszezés,
egér a falban: a szomszédok kelnek.
Elszántan törlöd ki szemedből
a nap első sugarait.
Mint földbe a vakondok,
fúrod vissza magad
fehér párnák, sötét álmok közé.
2.
Három napja, hogy így
szakad a hó.
Nagy pelyhek vastagítják
a parton szétterülő hermelint.
Háttal az utca-frontnak, bekerít,
foglyul ejt ez a világvégi csönd.
A csönd szirmait pörgeti kint a szél.
Álmos délelőtt, ólmos délután.
3.
Arc tapad az üvegre;
ismered
a rejtőző-leselkedőt.
Sminkelt maszkja mögött
horpadt és üreges,
mint kivájt sziklatömbök.
Kereksége szemfényvesztés:
a holdnak nincs húsa, csak csontja.
Halálfej mosolyog
elbűvölően.
4.
Leengeded a rolót;
hideg szeme ne nézzen.
Fehér tabletta, kerek pici ostya
a nyelveden, feloldoz.
Nem örök, visszavonhatatlan
a sötétség: színeket gerjeszt.
A vendégek is gyülekeznek:
élők árnyai s hús-vér holtak.
5.
Óracsörgés ébreszt ...
Mintha körhintán ülnél.
A megrögzött ismétlődések
pályáján nincs megállás.
A masinát az idő hajtja,
s érzed: minden menettel
gyorsul a forgás.
Verset írtam tizennyolc évesen
Költőt szerettem
Elmúlt az élet Negyven év
Verset írok
Halott költőt szeretek
Nagyot lobbant az elhantolt nyár
a föld alatt
Ha sötét szemed
magadra szögezed,
mint megszakadó áramkörben a fény,
kialszik a világ.
Eltűnnek közeledből a tárgyak,
emberi arcok, durvák, szelídek,
otthonod, a táj ahol otthon éltél,
biztonságod sarkkövei,
az egymást ölelő szavak;
eltűnik lábad alól a föld is,
üres fogással a semmibe nyúlsz,
s ismeretlen térbe zuhansz.
Érzékeid fals jelzéseket adnak,
már önmagad se vagy:
egy másik test idegen szenvedését
éled át értelmetlenül,
évmilliárdok óta, évmilliárdokig,
a dermedt idő kényszerzubbonyában
kiszolgáltatva, hogy védekezni sem tudsz,
csak lélegzeted kapaszkodik
görcsösen, ájulás előtt,
csak a szíved érzed remegni
mint egy szélütött rózsát.
Így játszik veled a Halál,
főpróbát tart naponta,
hogy összeszokjatok,
már kívánod a rendszeres mérget;
elfogadod kísérőnek az utcán,
vacsorapartnerednek,
játszótársnak, ki csak tréfából ijesztget
eszelős pánik-petárdákkal,
nyaktörő mutatvánnyal,
jeges depresszióval,
elfogadod késői szeretőnek,
ki romló tested karjaiba veszi,
s csontgödréből visszakacsint,
ha sötét szemed
magadra szögezed.
Láttam öreget, félbolondot
az utcán magában beszélni.
Mások macskának, papagájnak
fecsegnek a bezárt ajtók mögött.
Lehet, hogy sokkal több emberben
megvan ez a természetes hajlam,
csakhogy a szégyenérzés visszatartja.
Pedig sok kiszolgáltatott
embertársunk megmenekülne
megállóban, villamoson, vonaton,
ha általánossá válhatna a szokás.
Nem angyalod, sem démonod:
a pajtásod szerettem volna lenni,
hogy mint két kisfiú,
együtt keressük a nagyszerű kalandot;
ettől még lehettünk volna szeretők is,
akik a nemek harcát elfelejtik:
nem féltékenykednek
s nem használják ki egymást.
Ritkán használom
a többes szám első személyt,
s ahogy múlnak az évek,
egyre ritkábban, sajnos.
Lám, miről nem árulkodnak
a személyes névmások s a ragok!
Pedig néha nagyon unom már,
hogy az egyes szám első személyhez
egyes szám első személyben beszéljek.