Utószó

Amikor a férfiak közt is az ismertség, a dicsőség koszorúja oly nagy formátumú, igaz költő esetében, amilyen Zrínyi Miklós volt, kortársai szemében csak másodsorban szólt a költészetnek, nem csodálkozhatunk rajta, ha – a férfi világban – Navarrai Margittól avilai Szent Terézig, Árva Bethlen Katától Czóbel Minkáig társadalmi rangjuk-szerepük (fejedelemasszonyok, apácák), illetve az irodalmi életen kívüli, külföldön vagy vidéken betelt sorsuk folytán a nők még az irodalomtörténetbe is csupán kuriózumként kerültek. Ha századunkban nem érvényesült volna egy-egy visszafordulás régibb költészetünk árnyékban maradt oldalaihoz (elsősorban Végh György, Csanádi Imre és Weöres Sándor munkájára gondolok), akkor manapság nem csupán az egykor aradi csodagyereknek tartott Karay Ilonát, hanem a Thaly Kálmán által a XIX. sz-ban egyszer már fölfedezett nagyszerű költőt, Petrőczy Kata Szidóniát sem ismernénk. De a XX. sz., különösen második fele óta maga is szüntelen ontja az új ismeretleneket. Nem a múltét, hanem elmúlása közben a napjainkban élőkét.

Közéjük tartozik a fiatal Szathmáry György, a szolnoki kamaszként bízvást csodagyermeknek tekinthető Rákosi-kori fegyenc és „füveskerti” költő éppúgy, mint ahogy nagy szerelme és első felesége, Rékasy Ildikó, e kötet költője. Versvilágában szerelmük meghatározó jelentőségét a költőnő pontosan megfogalmazza: „Elnémúltál nagyon korán, / hajlott koromban nyíltam én meg; / csönd rejti el homlokzatán / két torzóját egy párbeszédnek.” Szathmáryt négy év börtön után 56 nyarán helyezték – feltételesen – szabadlábra. A 28 éves, érett költő és Rékasy Ildikó szerelme ekkor kezdődött. De még az 50–es években bekövetkezett Szathmáry „nagyon korai elnémulása”, költészetének kora-halála, melyből többé már nem volt visszaút. Csodálkozhatunk-e ezen a tények ismeretében? Egyik füveskerti költő-társával már 56 novemberében végzett egy szovjet tankista sorozata. Gérecz Attila azóta is agyonhallgatott költő hősi halottja a forradalomnak. Másik füveskerti költő-társa, Béri Géza későbbi karácsonyesti öngyilkosságába menekült, holott Illyés kelt védelmére. Szathmáry az elnémulás ólomburkolatába zárta magát. Rékasy Ildikó pedig a máig kirekesztett, 1990-ben elhunyt füveskerti költő világával telítődve keservesen kiküzdött függetlenségére zárta rá az ajtót. A magányára, pontosíthatnának. Erre azonban nemet kell mondanom. Az ugyan lehet, hogy Rékasy Ildikó a magányt zárta be magával az ajtó mögé, de az a fontos, amit e magányból fölmutat kötetével. Saját versvilágát mutatja, s a legtalálóbban ő nevezi meg a költészetté érlelődő kontinuitást benne: „két torzóját egy párbeszédnek”. Ezért nincs bennem semmi kétség könyve evidenter költőisége felől. És afelől sem, hogy ez a költői világ sorsában és helyzetében mennyire – mennyire: emblematikusan – kortársi indíttatású. Tipikusan kortársi. A sokszorozódó hiány költészete (ahogy közel és távol mindenkié századunkban). Percig sem kuriózumként, más csillagzat más bolygójának törvényszerűségeit találgatva lehetséges a „bemérése”. Rékasy Ildikó ma élő, magyar anyanyelvén író költő; indíttatása a magyar költői örökségből következik; nem látom egyetlen olyan költői gesztusát sem, amely ne ebből az örökségből eredne s költészetünk mai állapotával ne lenne értelmezhető bárki, így a szakma, az irodalomtudomány és -történet művelői számára is. Természetesen hozzátéve saját karakterjegyeit, melyek verseit igen jól körvonalazzák; közénk (közénk: mai magyar költők közé) sorolják, miközben el is különítik. Mindez a költői jártasság és gyakorlottság olyan fokán valósul meg Rékasy Ildikónál, ami nem csupán az értékelés esélyét teremti meg, hanem azt egyenesen megkívánja.

Karcsú kötete összegzés; válogatás. Bár kézenfekvő módon a költőnő válogatási leg-jei között a lélek gazdagsága és sokrétűsége is szerepet kapott, hogy az összkép minél színesebb legyen, kötetének értéke a legjobb verseiben ölt testet; ott, ahol a forma és a tartalom a legerőteljesebben teremti meg vagy teremti újjá az emberit, s ahol a legátütőbben érzékelhető a hangjában – kép-zene-szerkezet háromságának összhangjában – a költészet mint költészet; vagyis a sugárzás vagy hangzás, ami az írást minden más szövegtől eltérően verssé teszi. Ahány ilyen csomópontja van a kötetnek, annyiféle lehet rátalálásának szemszöge – és annyiféle módon viselkedhet másként az a versközeg is amelyből, mélyebb, mögöttes rétegeiből ez a sugárzás, hangzás bennünket átjár. Hely hiányában csupán egy példát idézhetek a Rékasy vers természetének szépségéről, a címadó versét:

Nem kell, hogy kihallatsszék
a kórusból a hangod.
Nem kaptál szólószerepet;
arra ügyelj inkább,
hogy jobban belesimuljon.
Észrevétlen izmosítsd
a dal szárnyát: testvéreiddel
együtt röpítsen a magasba.

Belesimulva.

Nyilván Rékasy Ildikó sem gondolja ezt másképp, mint ahogy Babits Mihály ráirányította figyelmünket: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.” Hogyne tudná költőnk több mint hat évtizeddel e szavak elhangzása után. Még akkor is, ha közben a mind gyakorlatlanabbá váló versolvasó meggyengült befogadásában kétszereződik egy másik babitsi felismerés súlya: (költő és versolvasó egyaránt) „Mint a bókos szentek állnak a fülkében / kívülről a szemnek kifaragva szépen, / de befelé, hol a falnak fordul hátok / csak darabos szikla s durva törés tátog.” Míg a költészet egésze az időben egymást követő korok és költőik töretlen folyamatából áll, addig az emberi lélek terében a költő és olvasója töretlen együttműködésében válik egésszé, egészen élővé. Abban, hogy a dal szüli énekesét, benne van az is, hogy „dallá” a verset az teheti, ami költőjében-olvasójában együtt él. Vagyis ha költője-olvasója egyaránt szülöttje, „énekese”.

Rékasy Ildikó idézett verséhez hozzá kell fűznöm befejezésül: Ebből a kórusból senki sem kapott szólószerepet. Valójában a legtöbb, valójában minden: a belesimulás. A költészet testvéreivel együtt röpíti – csak így röpítheti őt is, olvasóját is – magasba.

A Belesimulva című kötet költői értékét bizonyára jól érzékelhetően jelzi más olvasóinak is úgy, ahogy számomra világosan jelzi, hogy amit Rékasy Ildikó jószándékként, vágyként fogalmazott meg benne, szép kötetének csomópontjai, „a dal szárnya” által már beteljesülni látszik.

Kárpáti Kamil

{fel}