Meleg szoba

Támár

Támár – Thomas Mann felfogása szerint –
tiszteletre méltó okból cselekedett,
amikor, második özvegysége idején,
szajhának öltözve elcsábította Júdát.
Tette mindezt ősanyasága érdekében,
hogy az üdvtörténetben
a maga helyét kiverekedje.
Persze a Biblia néhány sorából
nem ismerhetjük Támár
mélyebb motivációját;
nem látjuk az egyenes tartású
vonzó fiatal nőt
összehúzott szemöldökkel figyelve
a pátriárka Jákob lábánál ülni.
Ő, ahogy a nagy író kitalálta,
a tanításra, Istenre mindenkinél fogékonyabb,
eltökélt és kellőképpen furfangos teremtés:
kedvencem az ószövetség asszonyai közül.
A szeplőtlen szűz fordított előképe.
Mindketten mindenekfölött anyák,
méhük gyümölcse „áldott”
(Támáré csak egy szem a láncban),
s tudatában vannak a magas küldetésnek:
Mária alázattal, engedelmesen elfogadja sorsát,
Támár maga veszi azt a kezébe.
S bár nem finnyás az eszközökben,
bátorságát csak csodálni tudom,
tapsolva néki s elismételve
a megszégyenült Júda szavait:
„igazabb ő nálamnál”.

Miért nem?

Nincsenek szárnyaim,
kopoltyúm,
árnyékot adó lombjaim.

Nem szárnyalok,
mélyekbe nem hatoltam,
magamat sem oltalmazom.

Mért nem vettél a szárnyaidra,
oltottál belém bölcsességet,
óvtál meg a kiszáradástól?

Vagy mért nem élek legalább
oly boldog-öntudatlanul,
mint a halak, a madarak s a fák?

Főnevek

Anya, arc, angyal, alkony,
álom, áhítat, árnyék,
béke, boldogság, búcsú,
csönd, csoda, csipke, csillag,
dallam, dér, domb, derű,
elme, emlék, eső, est,
ég, éden, élet, éj,
fény, felhő, fű, fenyő,
galamb, gyökér, gyümölcs,
hajnal, hegy, hó, halál,
ima, írás, idő,
jég, jel, jövendő, jóság,
kapu, kút, kő, kehely,
lomb, lélek, levegő,
menny, magasság, madár,
nád, nap, nyár, nyugalom,
oltár, oltalom, otthon,
őz, ösvény, ősz, öröm,
pára, part, pillanat,
rét, rózsa, rügy, remény,
sors, sír, sikoly, sirály,
szó, szellem, szél, szirom,
tél, tajték, tűz, tavasz,
út, üdv, üstökös, ünnep,
víz, vándor, vágy, virág,
zápor, zsoltár, zene.

Meleg szoba

Meleg szoba
megkönnyebbülsz ha belépsz a nyirkos őszből
tíz vetett ágy középen széles asztal
székek többnyire üresen
akik itt laknak nem tudnak járni
járókerettel ketten úgy-ahogy boldogulnak
meleg szoba
az ágyak mellett éjjeliszekrény
telefon mely nem működik
egy vázában selyemvirág
jobban virít a kelleténél
de a három narancs valódi
s az aprósütemény
a frissen festett falakon
fényképek nincsenek
csak egy kicsiny Mária-kép függ
az egyik ágy fölött
meleg szoba
a jobb sarokban most is énekel
a madárszemű s -kezű öregasszony
felváltva nótát és zsoltárokat
elmúlt kilencvenöt
nem emlékszik már semmire
de a szöveget hibátlanul fújja
csontra aszott bőr
ehhez képest a hangja
meglepően erős
meleg szoba
a béna nő csipketerítőt horgol
hangosra kapcsolt televízió
nem nézi senki se
nővérke nővérke kiáltozik a barnakendős
nem tudja magát betakarni
nagyon fázik a meleg szobában
nincs nővérke majd ha hozzák a vacsorát
várjon türelmesen
hallgasson már nem érti
magány és intim testközelség
úgy együtt járnak itt
mint a hófehér ággyal az ürülékszag
a látogató megszokta már
betakarja a nénit
de az továbbra is csak a nővért hívja
a szomszéd fülke csöndesebb
szállongó cigarettafüst
más szobákból a járóképesek
elüldögélnek itt ritkán beszélnek
történetüket elmondták százszor
mire gondolhatnak egész nap
meleg szoba
menedék ebben a nyirkos őszben
fő esemény a három étkezés
az ellátás elég jó
ma gyümölcsöt is kapnak a vacsorához
az eltompult szemek megfényesednek
buzgón őrölnek az ajaktalan szájak
meleg szoba
még csak öt óra van
ötórával vége a napnak
ma már semmi sem várható

A feltétel

A szeretet hajléktalanjait
megcsúfolta az Úr,
hajlékából kizárva még itt;
üdvösségük feltétele
ugyanaz, mint a lényege:
a tőlük megtagadott
szeretet és hit.

A városlakó

Régen kakasszó költötte a házat:
új napot zengő, víg kukurikú.
Most mennydörögve érkezik a hajnal;
mintha kartácstűz söpörne a hídon,
dübörög, csattog az első vonat.

Gyermekként hagytam el falumat.
Már magához láncolt a város.
Láncot csörgetnek itt a reggelek.
Felülről bámulhatom a folyót
egy magasságban a fenséges éggel –
magányomban senki nem háborít.
Észrevétlen járkálhatok az utcán.

Egy fiatal lány egyszer megpróbálta
átadni ülőhelyét a buszon.
Először történt – meglepődtem,
de jólesett, ha tiltakozott is
szívemben a maradék ifjúság.

Az esték csöndesek, hosszúra nyúlnak.
Halogattam a lámpaoltást.
Bűntudat gyötör, mintha részem
volna benne, hogy végetért a nap.
Legkedvesebb órám az éjfél.
Nyugodt lélekkel várhatom be:
kísértetek ébren nem látogatnak.

Idős hölgy, magányos városlakó,
kiegyensúlyozott, rezignált.
Ilyennek látna a falusi kislány,
ki a jövőjét annyi bizalommal
színezgette egy tiszai hajón.
Talán, megsejtve valamit a sorsból,
megszólítaná az idegen asszonyt,
s mosolyogva átadná a helyét.

Nyarak

A part szélén guggoltunk
békésen rakosgatva kincseinket:
gyöngyfényű kagylót, üres csigaházat,
különleges formájú köveket.
Boldog delfinekként ficánkoltunk a vízben,
s kiáltozásunk
a madarak szólamával
komponista nélkül is
vidám szimfóniába olvadt
Forró homokot csurgattunk a hasunkra,
aranyszemek táncoltak benne,
a folyó köldöke is bearanyozva csillogott
szárnyas kis tetemek virágporával.

Sohasem érzékeltük az időt.
Néha megengedtük a napnak,
hogy ujjaink résén szemünkbe tűzzön,
s kaleidoszkópot fedeztünk fel
becsukott pilláink mögött:
így kavarogtak, folytak össze
a percek és az évek is,
minden egyetlenegy
soha véget nem érő
szivárványszínű nappá a Tiszaparton.

Drága Tisza!
Megvénültünk, te fiatal maradtál,
mindenkit és mindent legyőztél.
Hiába nyesték, gyötörték meg partjaidat,
mészárolták le a fákat,
merész, kanyargó medred falába
fészkelnek most is a fecskék,
s hol itt, hol ott bukkan fel
a szőke homok, az újranőtt parti erdő.

Te emlékeztetsz az első szerelemre.
Te emlékeztetsz az apámra,
ki több mint félszáz évet
szentelt neked az életéből,
s agóniája közben is veled,
makrancos kedvessel viaskodott,
te emlékeztetsz a beláthatatlan égre,
déli verőre, bársonyos alkonyokra,
tulajdon örök szomjúságomra és a
vizedben megmártózó végtelenre.

Nem tűnhet el nyom nélkül,
ami legfontosabb: az életünk volt.
Ó, idő csöndesen úszó szigetei!
Mint varázsszőnyeg a levegőben,
úgy lebegnek nyaraink
e rejtelmes közegben,
s felhúzott térddel, gyermekmosollyal
ott kuporogtunk mi magunk is.

Visszatérő álom

Visszatérő álmomban repülünk
ódon erdő felett,
aranyló fakoronák forognak alattunk
méltóságteljesen, szelíden,
közeledve, messzibbre szállva;
az ott a mi platánunk,
kérge alatt szerelmes éveink gyűrűivel,
zajtalanul kering az őszben
fényben úsztatva felszegett koronáját.

Hűvösödik.
Tetszhalálából feltámad a szél,
mind kíméletlenebb örvényeket kavar a levegőben,
szédülök,
egyszerre eltűnik a föld,
hatalmas tölcsér szívja magába
a távolodó fákat,
összemosódnak a színes lombok,
kiáltanék,
– fogj szorosan,
el ne eressz halott szerelmem! –
de csak az idő,
az idő zúg a mélyben,
elnyeli sikoltásomat.

Októberi tavasz

Októberi tavasz.
Az ég fényes és könnyű,
csak száll, száll egyre följebb,
akár egy nagy kék luftballon,
míg lent az ősz aranyszőrű csikói
vidáman ropogtatják
az ágak parazsát,
rugdalják szét a szikrázó avart.

Ígérkezik még pár könnyelmű, szép nap.
Bánj velük pazarul,
s fizess meg értük bőkezűen:
percenként hetvenöt szívdobbanással,
párnán hagyott hajszálaiddal,
minden lélegzetvételeddel.

Talán itt az utolsó alkalom,
ez az őszi majális.
Légy pünkösdi király;
a következő batyusbálon
majd úgyis mást választanak,
ez a te ünneped,
elég a szemedet lehunyni,
s máris minden vágyad beteljesül.

Az ég fényes és könnyű,
csak szállsz, szállsz egyre följebb,
nyerged alatt aranyszőrű csikó,
fiatal vagy újra, zavartalanul boldog,
kibontott hajad úszik utánad
s lentről vidám hallali hó.

Belesimulva

Nem kell, hogy kihallatsszék
a kórusból a hangod.
Nem kaptál szólószerepet;
arra ügyelj inkább,
hogy jobban belesimuljon.
Észrevétlen izmosítsd
a dal szárnyát: testvéreiddel
együtt röpítsen a magasba.

Lakberendezés

Ha akarod,
átrendezed a múltat,
mint egy szobát.
Kifényesített bútorokkal,
csönddel, süppedő szőnyegekkel;
a vitrinben a nemlétező tárgyak
alakot öltenek kívánságod szerint.

Elég veszni hagyni
írott emlékeid,
naplókat nem vezetni,
szemtanúkkal szóba nem állni.
Minden másról gondoskodik
a készséges emlékezet,
lágy viasz ujjaink között.

Különös hatalom –
a véglegesen lezárt múlt felett.
Kiszolgáltatva a nyitott jövőnek;
hisz rajta igazi
múltunk uralkodik.

{fel}