VÁLLALKOZÓK, SZÖVETKEZŐK, PRIVATIZÁCIÓ
DANCSA ANDRÁS MÍVES MESTERSÉGE

A Dancsa név a Jászságban nem ismeretlen. Hallatán sokan tudják, hogy egy ősi mesterség, a szűcsmesterség művelői. A családban - ahogy ez lenni szokott - apáról fiúra, nemzedékről-nemzedékre hagyományozódott a mesterség ismerete. Hatalmas tudásanyag gyűlt össze, s a bőr és a szőrme kikészítése, kidolgozása, alakítása változott, tökéletesedett. - Egy jászberényi szűcsmester legidősebb fia, Dancsa András magába szívta e tudásanyag legjavát, s alkotó fantáziával, szorgalmával olyan szintre emelte, hogy ha rövid időre is, de ország-világ előtt bemutatta, keresetté tette remekbe szabott darabjait.

Sikereit, eredményeit napjainkra elfelejtették. Ő maga nyugdíjasként Budapesten él. s csak unaloműzésül veszi kezébe a háromélű tűt, hímez ki néhány ködmönt és bundát.

Így lehetett valakiből szűcs

Érdekes dolog, miként lettem én szűcs. - Azt hiszem második gimnazista voltam, hegedültem, játszottam a Gimnázium zenekarában. Hangversenyre készültünk, édesapám oda volt, vásáron. Vasárnap este jött haza. A könyvkereskedő cégnél megvettem neki az első sorba a jegyet. Ott volt akkor a apátplébános, a katonai parancsnok és más notabilitások. A szünetben kérdezgették édesapámat. Beszélgetés közben azt találta mondani, hogy ott áldja meg az isten Károlyi Mihályt, ahol egyet lép- - Károlyi akkor Magyarország első számú közellensége volt. - Hát miért? - kérdezték. Azért, mert hazasegített a családomhoz. Különben vallásos ember volt édesapám és egyáltalán nem politizált.

Néhány nap múlva az igazgató jött családlátogatásra hozzánk. Annak idején családlátogatásra az osztályfőnökök se nagyon mentek, nemhogy az igazgatók. Jött körülnézni, szaglászni, miféle társaság lehet az, amelyik Károlyit élteti. - Azután meg hittan órán a tanár úr kérdezgette, ki milyen újságokat olvas? Új Nemzedék, Nemzeti Újság, mondtuk így sorban, ki mit tudott. Én a testvéremnél láttam a Népszavát mondtam. Ne ez kellet még! - Azután romlott a bizonyítványom, igaz addig sem voltam osztályelső.

Kérdezték édesapámat, mit akar a gyerekeiből? Ő papnak szánt engem, így szeretett volna továbbtaníttatni. Osztályfőnököm pedig azt mondta: van magának jó mestersége, maradjon mester a fia! No én akkor azt mondtam, ne féljen édesapám, nem nyugszom addig, amíg nem füstöl a gyár kéménye! - Leszegődtetett.

Édesapám Benkééknél tanulta a szűcsséget, apai nagyapám csizmadia volt. Laczkó Bálint, anyai nagyapám szűcs volt, de ő fiatalon meghalt. - Valamikor a bőrt úgy készítették, hogy felkötötték kötélre, s ilyen "gamó"-val fél lábbal törték. A kötél elszakadt, hanyatt esett, eltörte a gerincét. Nyolc gyerek maradt utána. - A fiai ennek ellenére folytatták mesterségét, a nagybátyáim mind szűcsök voltak. Mi testvérek is, mind szűcsök lettünk Hát jó szakma is ez.

Édesapámnak - ahogy említettem - Benke János volt a tanítómestere. Ezek hárman voltak testvérek, mindnyájan kitűnően hímeztek. Édesapám elvitt hozzájuk a műhelybe, amit ők "méhely"-nek hívtak. Ott hímezgették a bőröket fehér gatyában, ingben, mezítláb. Az a deszka - amin dolgoztak - olyan hófehér és tiszta volt, mint a gyúródeszka. Oda csak mezítláb lehetett fellépni, kiléptek a papucsból, hogy ne piszkolják el a bőrt. Egy munkadarab kihímzése hetekig is eltartott. Turai ködmönöket, mellényeket hímeztek. Maguktól rajzolgatták a mintákat, nem voltak mintakönyveik. Kikészítettek egy-egy darabot, kiterítették, megnézték, hogy hol a hiba? - Elsősorban ez diktálta, hogy hova milyen minta készüljön. Ezzel nem volt gyengébb a bőr, ez nem szakadás volt, hanem az állaton keletkezett egy tüske szúrás, forradás, vagy bőrbetegség miatt világosabb lett a bőr. Ebből indultak ki, ehhez igazodtak. A szerszámuk gyűszű és penna volt. A gyűszű köré köröket rajzoltak, majd szabad kézzel díszítették. A pennát be-bemártották kékítőbe vagy tintába, berajzolták az egyik oldalt, s azt pontosan, szimmetrikusan átvitték a másik oldalra. Ezzel még nem volt kész a mint, végső formáját csak akkor kapta meg, mikor kivarrták. A Jászság valamikor mezőgazdasági vidék volt, suba az majd minden háznál akadt. Télen kocsin takarónak használták, nyáron meg azon feküdtek, az istállóban leterítették a jószágtartó gazdák, s abba burkolóztak. Télen a templomba járó öltözet is a suba volt, a módosabbaknak pedig a díszített suba. A férfiak bő gatyában jártak, csizmában, az ing tetejére vették a subát és az volt a gála-öltözet. Emlékszem a subában tudni kellett járni, mert aki szépen járt benne, annak úgy ringott a subája. - Az asszonyok ködmönben jártak, a módosabbak, a szegényebbek nagykendőben. Rangot jelentett a faluban, hogy milyen ködmönben mentek a templomba. Mutogatták is kinek milyen volt. Bizony elég drága volt egy hímzett ködmön, hónapokig készült egy-egy darab. Még édesapám mesélte, mikor Benkééknél ilyen turai ködmönöket csináltak, akkor előlegbe hoztak egy kocsi gabonát a mesternek. Végül azután pénzzel, meg ezzel-azzal egyenlítették ki az árát. Megfizették, mert Benke János bácsinak is micsoda szőlője volt. Az ő négy hold szőlője olyan volt és úgy karban volt tartva, hogy megszólalt. Jóformán a ködmönökből lett a szőlője is.

Tanulóévek

1926-ban felmentem Pestre a Bálint-céghez, ott dolgoztam. Ez is egy ilyen hirtelen meggazdagodott, híres és jónevű szűcs volt. Erdélyből menekült az első világháború után. Akkor nagyon keresettek voltak a szűcsök. Az a mondás járta, egy gróf, egy szűcs. Négyszázhetven szűcsmester és ugyanannyi gróf meg mágnás volt Pesten. Meg is élt egy szűcs egy grófból. - Bálint pedig nagyon takarékos ember volt. Ebédre vett néhány fillérért töpörtyűt, lement az Erzsébet-híd alá, ott megette egy fehér cipóval, sétált egyet és visszament az üzletbe. Összejött egy kis pénze, a Hajós utcában kivett egy kis helyiséget, először ott dolgozgatott. Amikor én nála dolgoztam - csak azért mondom, milyen gyorsan gazdagodott meg - akkor már nagy luxus üzlete volt, az Irányi-Váci utca sarkán, a Váci utca 32. alatt háromemeletes bérháza, az Istenhegyi úton, Weiss Manfredé mellett emeletes luxus villája volt.

Édesapámnál magyar szűcsséget, Bálintnál divat-szűcsséget tanultam. A magyar szűcsök maguk készítették ki a bőröket, bekecseket, ködmönöket, subákat csináltak. A divat szűcsök nemes prémekből szőrmebundákat, ruhadíszítéseket, díszmagyarokat készítettek. Bálintnál például Gömbös Gyula díszmagyarján még én is segítettem. Azon kívül a gróf Csákinak, gróf Telekinek, aki később öngyilkos lett.

Egy évig dolgoztam ott, utána nagykorúsítottak. 21 éves voltam és csak így kaphattam iparigazolványt. 1932-ig Szolnokon dolgoztam, a Baross utca 25. alatt volt a műhelyem. Olyan fióküzlet-féle volt ez, az én nevemen ment ugyan, de édesapám segített a kikészítésben. Összedolgoztunk. Onnan bevonultattak tényleges katonai szolgálatra. Mikor visszakerültem Kispesten váltottam iparigazolványt, akkor már vettem használt gépeket: nyíró gépet, vasalógépet. Ott kísérleteztem ki a krómcserzést is.

A krómcserzés

Mindig pancsoltam szőrmével. Diákkoromban volt Berényben egy drogérista, a Klein, tőle vettem mindenféle vegyszereket. A szomszédunk Knaver bácsi, a kelmefestő az is mindenképpen szőrmét akart festeni. Befestette ő feketére a szőrmét, de a bőr elégett a meleg vízben. Nem bírta a meleg vizet, összezsugorodott. Én is próbálgattam, javítgattam a cserzőanyagot sós vízzel, de nem sok sikerrel.

1926-ban alakult meg a Pannónia Szőrmegyár, ők hozták a panofixet, aminek készítése nagy titok volt. Nagyon gyötört a kíváncsiság, fene tudja miért! Azután újra kezdtem pancsolni a szőrmével. Akkor már azt is megtanultam és tudtam, hogy olyasmivel kell előállni, amit más még nem csinált. Ha én hozzáfogtam volna például panofixet gyártani a két nagy pesti gyár rögtön kikészített volna.

Így aztán a szőrme kikészítésen próbáltam változtatni. Ezt édesapámék még úgy csinálták - más hogy csinálta azt nem tudom, abba nem avattak be - hogy korpapácos csávában 14 napig erjesztették a bőrt. A csávázott bőrt eperfa és diófa gombával festették. Ez nagyon jól kikészített bőr volt, csak nem bírta a meleget. Nem lehetett mosni, vagy ha elázott, akkor megkeményedett. Én pedig a bázikus krómtimsót, szódával keverve próbálgattam a bőrön, kóstolgattam, a végén egész jó lett. Tulajdonképpen véletlenül jöttem rá, hogy milyen jó bőrt készítettem. Nekem ugyan se laboratóriumom, se ilyesmim nem volt. Mi szűcsök fehér köpenyben dolgoztunk. A tűt a köpeny zsebéhez szoktam szúrni. Egy ilyen kikészített bőrdarabot gépeltem oda, hogy ne a textilbe, hanem a bőrbe szurkáljam. Akkor lepődtem meg, amikor a főzőfazékból kivették a fehér köpenyt és a bőr ugyanolyan maradt. Így jöttem rá először, hogy ez nem zsugorodik össze, mosható bőr bírja a forró vizet. Tulajdonképpen nem volt ez merőben új, mert krómozták már a bőrt korábban is. A bőriparban, a cipőiparban a krómcserzés is ismert volt, csak ott kopasz, szőrtelen bőrökkel dolgoztak. Ezek pedig szőrmés bőrök, s itt a szőrmével is dolgozni kellett.

A krómcserzés halványkékes színt adott a bőrnek, ezzel együtt a színezést is megváltoztatta. A szokott dohányszín helyett mást festettem. Fürösztve festettünk, szőrt, bőrt együtt. Adagoltuk a festéket, különböző pácokkal, krómkálival, sötétebb és világosabb színeket tudtam kihozni. Szolidabb is volt, új volt, azért tetszett. Édesapámnak bemutattam a műhelyemet, gépeimet, a krómcserzett és festett bőröket. Nagyon tetszett neki az anyag. Összetársultunk, először fele-fele keresettel. Az üzemet 1934-től kezdve tulajdonképpen én vezettem, de édesapám nevén futott: Dancsa János szűcsáru üzeme Jászberény cégjelzéssel. Én csendes társa voltam. Később azután úgy egyeztünk, hogy a kereset egyharmada volt az édesapámé, egyharmada a három öcsémé, egyharmada az enyém, így családon belül.

Sikerek

1935-ben mondtam, hogy állítsunk ki a Nemzetközi Vásáron, mert én az előző évben ott voltam és láttam, hogy a szűcsök kiállítanak. Édesapám ellenezte a dolgot. Nem, nem akarta, ellenkezett! Én meg erre azt mondtam, ha ráfizetünk, én állom, az én részemből megy le.

Végül is felkészültünk erősen, hímzett darabokkal részt vettünk 1935-ben a vásáron. Óriási siker volt, annyi megrendelést kaptunk, hogy alig győztük teljesíteni. A csepeli gyár tulajdonosa és mérnöke csak nézett! Leolvastam a szemükről, hogy magukban azt gondolták, hogy ez a falusi szűcs miket állít ki! - Megvettek egy pár kesztyűt, a mérnök a szájára vette, az ujját még rágta is, csakhogy megtudja mivel van kikészítve. Ezután akartak alkalmazni engem. Kínáltak is havi 1000 pengőt, ami igen nagy pénz volt. Ráálltam. Elmentem, aztán kérték fessek ki anyagot. Észrevettem, hogy leselkednek utánam. Mindjárt eszembe jutott, mire kíváncsiak. Kérdezték milyen festékek kellenek? - Persze mást is mondtam rögtön, nemcsak ami kellett. Egyből gondoltam kimérve adják a festéket, és majd utána mérik, hogy miből- mennyit használtam. Én aztán kifestettem az anyagot, de a festéket össze vissza kevertem, fölöslegesen kiöntögettem. Így aztán velem nem sokra mentek. Édesapám ismét hívott, hazajöttem. Ettől kezdve minden évben kiállítottunk a vásáron. 1937-ben Magyarország Koszorús Mestere címet nyert a készítményünk. 1938-ban, akkor más az Iparművészeti Társulat javaslatára, sőt inkább unszolására részt vettünk a berlini Nemzetközi Vásáron. Tulajdonképpen nem is vásár volt ez, hanem ilyen nemzetközi mesterverseny. Oda is készítettünk jónéhány darabot. Zsűri bírálta az anyagot, csak a legjavát engedték, mert sokan jelentkeztek. A berlini kiállításon és is ott voltam, velünk együtt ott volt Badár Balázs bácsi a fazekas, Gorka Géza, Kovács Margit kerámiákkal, egy kitűnő lakatos a Biber, mint híres iparművészek. A berlini kiállításon megkaptuk az aranyérmet, nem is tudtam, mert közben hazajöttem. Egyszer jön egy levél, meghívó audenciára az iparügyi miniszterhez. Első osztályú vonatjegy édesapám nevére, mert az ő nevén futott a cég. Ő persze nem akart menni, mondta ha akarsz fiam, mehetsz! Felmentem Pestre, soha életemben nem utaztam első osztályon, de ha már ilyen jegyem van, hát kipróbálom! Az iparügyi minisztériumban gyülekezett az akkori iparosok színe-java, a minőségi munkájuk után kitüntetettek, akik Berlinben első díjat nyertek. Többségük 50-60 év közötti volt. Én ugye 29 éves voltam akkor, fel voltam öltözve rendesen, aztán jöttek hozzám, kérdezték soká jön még a kegyelmes úr, a miniszter? - Azt hitték, hogy én titkár vagy valami fullajtár vagyok. - Mondtam, én is rá várok. A miniszter aztán átadta a kitüntetést, utána a Royal szálló márványtermében bankett, vacsora - előkelő kiszolgálás - minden megvolt. Én még olyan helyütt soha nem voltam! Hát aztán a berényiek! Mint mesterembert becsülték édesapámat, meg minket is, de a notabilitások nem nagyon tartották a kapcsolatot. Ettől kezdve, hogy is mondjam, kezdtek majdnem dörgölőzni. Kezdték itt is, hogy csináljunk kabátokat. Csináltunk is, Spagatner Szerénkének, Székely Mihály húgának is készítettünk hímzett ködmönt, meg másoknak. 1939-ben az Iparművészeti Társulat buzdítására a new-yorki világkiállításra is eljutottak készítményeink. Elismerést kaptunk, minden bundát megvásároltak, Holywood-ba is került belőlük.

A kiállítás után nem emlékszem már melyik amerikai áruháztól, levelet kaptunk. Érdeklődtek mennyit tudnánk azokból a bundákból készíteni, amelyeket a kiállításon bemutattunk. Felvittem a levelet a Salamon-céghez. Ez egy export-import cég volt, a Honvéd utca 8. alatt. Az igazgató rögtön azt kérdezte, mennyit tudunk csinálni? 150-200 darabot - mondtam. Írjunk ezret. - Hogy-hogy? Ne törődjünk vele, ebből még üzlet lesz. Ennek megfelelően megírtuk a levelet, aztán jött a válasz: ez olyan kis mennyiség, hogy nem érdemes vele foglalkozni.

Az üzem

Ahogy nőtt az érdeklődés készítményeink iránt, édesapámat sikerült rászedni, építsünk egy üzemet. A régi műhely mellett még volt szabad telek, a Szent Imre herceg, a mostani Alkotmány úton. Ez egy elég komoly üzem lett volna három emeletesre tervezték. Egy emeletes lett, 25 ezer pengőbe került, de később bővíthettük volna. A földszinten volt a mosoda, a szárítóberendezés, a bőrkikészítő a csávakádakkal. A régi műhelyt is bővítettük, ott vasalógépet, nyírógépet és kartácsológépet állítunk fel. Az új üzem emeletén volt a varró, szabászműhely, mosdó, WC, raktárak, irodahelyiségek is ott helyezkedtek el. Később az irodahelyiség máshova került. Az utcai fronton szalont építettünk, oda került az iroda is. Ekkora üzem már nem ment, nem mehetett családi alapon, alkalmazottakat is vettünk fel. Az irányítást, a szakmai munka nagy részét a családtagok végezték.

A szabásmintákat főleg édesanyám készítette. Pesten és Szolnokon ilyen tanfolyamokon kitanultam a modellszabászatot is, így ezeket a most visszatérő, divatos szabásokat én csináltam. A modelleket együtt terveztük édesapámmal és édesanyámmal. A kivarrásra betanítottunk lányokat, fiatalasszonyokat. Olyan nagy munkanélküliség volt! - Nálunk pedig az akkorihoz képest elég jól kerestek. Szerették azért is mert tiszta munka volt, fejér köpenyben dolgoztak. Először pár hétig csak darabra varrtak, amit másra nem használtunk fel. Egyszerűbb dolgokat, díszítő varrásokat hímeztek. Amikor hozzánk jöttek, mind azt mondták, ők tudnak hímezni. Elhittük nekik, csak más a textil és más a bőr! Ezt térden kellett csinálni. Rátették a bőrt a térdükre, az kifeszült, úgy kellett átszurkálni, átbújtatni a tűt. Kézben tartva odavarrták volna a szőrt is. - Aztán így fokozatosan, pár hónap, fél év alatt belejöttek. Később aztán ezeket a nagyobb mintákat: rózsát, tulipánt, saskörmöt, meg mindenféle virágmintákat is tudtak hímezni.

A mintákat először édesapámmal rajzoltuk. Aztán voltak ügyesebb lányok, később már ők is rajzolták. Szóval nem olyan nagy tudomány ez végeredményben. Ennek ellenére két egyforma készítmény se akadt. Először mindig a hibát kerestük, ugye.

Közben a pénz az tényleg dűlt. Kénytelenek voltunk bankszámlát nyitni. Aztán a bankszámlán is felemelték a folyószámla hitelt, a bankok versenyeztek, először a Szabó Jóska-bank, a volt Jász-Kerületi Népbank foglalkozott pénzügyeinkkel.

Azt hiszem tőlük kapta az első kölcsönt édesapám, amikor betáblázták a kis szőlőjére meg a házára. 800 pengő kölcsönt kapott de ő soha nem terhelte le azt. Amikor látták, hogy megy a bolt, akkor jött az egri Egyházmegyei Bank, azt mondta kifizeti a Szabó Jóskát. A nóta vége az lett, hogy a háború alatt már 250 ezer pengő folyószámla hitelünk volt. Így fejlődtünk, gyorsan, egy pár év alatt.

Nem mondom kellett hozzá egy kis élelmesség, meg huncutság is. Szállítottunk például a honvédségnek, a kerékpáros zászlóaljnak ötujjas kesztyűt. Kértek ajánlatokat, nemcsak tőlünk, csinálták ezt mások is. Erre én is kértem, de más címre ajánlatokat. Bele akartam nézni a kártyájukba, hogy mások vajon mennyiért szállítanak. Tájékozódni akartam, de kellett is tájékozódni. Szóval nem estem a fejemre én sem.

Máskor ősszer megvettük a magas gyapjas bőröket. Ezt tőből lenyírtuk, a gyapját eladtuk a kereskedőknek, így a bőre ingyen volt. Mivel én akkor már tudtam a krómcserzést ezeket a kopasz irhákat kicserzettem ebből csináltunk kesztyűket. Amerikába is szállítottunk, 4 pengő 50-et kaptunk egy kesztyűért, nagyon megfizették.

Nagyon szép kesztyűk voltak, én meg úgy agyusztáltam, hogy mutatósak is legyenek. Csináltattam cégjelzéses zacskókat, azokba csomagoltam, így a papír is elment jó pénzért, meg a kesztyű is.

Na meg édesapám is értette a dolgát, őt se lehetett egykönnyen becsapni. Ott volt például a doktor Gulyás állatorvos, gyapjúkereskedéssel foglalkozott, mindig spekulált. Ő vette meg a "döggyapjút", a gyapjúhulladékot az összes szűcsöktől. - Régente ez volt a szűcsöknél a ruházati alap, ez mindig az asszony pénze volt. - Nálunk már nem, mert ruhapénznek sok lett volna ami nálunk összejött. Elég az hozzá, szólt édesapám a Gulyásnak, legalább 1 pengőt adjon a gyapjúnkért. Nem adta meg. Édesapám erre szólt a komájának: itt van ez a 15 zsák gyapjú, add le nekem a piacon, kapsz egy szép subát. Felrakta stráfkocsira, kivitte a Bundáskúthoz - ott volt a gyapjúpiac. Belenézett a Gulyás doktor, megvette tőle mint birkagyapjút. 2-3 hét múlva ismét jött Gulyás, kérdezte, Dancsa úr meggondolta-e már? - Nem adom én már régen eladtam. Hű, hát ki vette meg? - Maga. Hogyhogy? - Hát így, aztán elsorolta neki a történteket.

Ötlet kellett, persze, hogy gyűlt a pénz. Néhány év múlva édesapám virilis adófizető lett Berényben. Virilis képviselő lett a rongyos Dancsa gyerekből, mert így hívták őket.

1944-ben, amikor már 40-en dolgoztak az üzemben, hadiüzemmé nyilvánítottak bennünket. A háború után se anyag se kereslet nem volt, a létszám is lecsökkent, 1948-ban államosították az épületet.

Elmerengve

A Bajnok utcában vettem egy kis házat, ott dolgozgattam. 1950-ben beléptem a Szabó Szövetkezetbe. Kovács Gyurka, az akkori elnök hívott: gyere Bandikám, lépj be te is a szövetkezetbe! - Zárolták a bőrt, ellenőrzések voltak, beleuntam. Még a lexikonban is bőrt keresett a gazdasági rendőrség. Végül beléptem a szövetkezetbe, megalakítottam a szűcsrészleget, egymagam. Kaptam egy kis műhelyt, ott kezdtem dolgozni. Később jöttek a testvéreim is, ők ma is ott dogoznak. 1957-ig voltam a szövetkezetben, s akkor még a tanácstól is biztattak, hogy váltsam ki újra az ipart. 1957-ben más kisiparosokkal együtt ismét kiállítottam az Ipari Vársáron, a Népszabadság is írt rólam. Biztattak a KETI-től, dolgozzak exportra, látnak benne fantáziát.

Ezt nem vállaltam, mert ez a munka annyira aprólékos és munkaigényes, hogy egy-két emberrel nem érdemes exportra termelni.

59-ig voltam önálló, megint jöttek a bőrzárolások, beadtam az ipart, feljöttem Pestre. - Szerencsétlen helyzetben voltam, mert Gorkáéknak, vagy Badár Balázs bácsinak nem volt ilyen problémájuk. Az anyaguk kéznél volt, az égetőkemencét is tudták fűteni, csinálhatták a kerámiát. - Pesten szívesen fogadtak, mindjárt kiemelt órabérrel vettek fel, úgy ismert voltam a szakmában. Az elnök bíztatott, hogy bőrt is hímezünk majd. Csináltam is 8-10 mintamellényt, el is kelt mind. Közben meghalt az elnök, így ez abbamaradt.

5-6 éve dolgoztam a szövetkezetben, úgy láttam elégedettek voltak a munkámmal. Újítást is adtam be, el is fogadták, egymillió forint megtakarítást jelentett. Egyik nap aztán hivatnak az elnöki irodába. Ott voltak a KISZÖV-től, a párttól meg a vezetőségből többen. Először ezt kérdezték: Hogyan esett magának Dancsa kartárs az, amikor államosították az üzemét? - Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett, mert akkor ez rosszul esett, - mondtam. Ahhoz Károlyi Mihály kellett, hogy saját birtokát felparcellázza. Régen volt, azon már túl vagyok. Én itt akarok élni, a gyerekeim pedig itt akarnak jól élni. Talán furcsán hangzik ez tőlem, de akkor is azt mondtam , meg most is azt mondom, ez a rendszer százszor jobb mint a régi. Nekünk ugyan jó dolgunk volt, de ahol mi laktunk, ott bizony télen is sok gyerek járt mezítláb. - Szó szót követett, beszélgettünk. Végül megkérdezték, vállalnám-e az üzem műszaki vezetését. Vállaltam, mentek is a dolgok, nagyon megbecsültek. 1970-ben mentem nyugdíjba, nagy bankettet rendeztek, megajándékoztak.

Azóta itthon dolgozgatok. A feleségem bedolgozó, neki segítek. Hobbyból néha-néha hímezgetek. A lányomnak csináltam egy bundát, most pedig szeretnék néhány mellényt és bundát készíteni, valahol bemutatni. - Szeretném, ha valaki átvenné ezt a mesterséget.


1979