A VÁLLALATI SZOCIÁLPOLITIKA NÉHÁNY KÉRDÉSE
A HŰTŐGÉPGYÁR PÉLDÁJA

A termelő üzemek szociálpolitikájáról értekezni majdhogynem anakronizmus. Az iparvállalat alapvető célja világos: profiljának megfelelően minél hatékonyabban működjön. Állítson elő piacképes termékeket, technológiája álljon a kor színvonalán, mindamellett gazdálkodjon racionálisan anyaggal és munkaerővel.

A munkaerővel való gazdálkodás viszont régóta nem merül ki a béralkuban, hanem ennél sokkal differenciáltabban jelentkezik. Különösen így alakult ez Magyarországon, ahol a borítékba kerülő összegek régóta nem egyenlőek a munkavállalók reáljövedelmével. A reáljövedelem kialakításában a központi elosztáson kívül komoly szerepet kap a csoportviszonyokra alapozott elosztás szintje. A vállalat és annak belső szervezete számottevő eszköz felett rendelkezik, nagy szerepet játszik abban, hogy a hazai ipari bérmunkásság életszínvonala, életfeltételei miként alakulnak.

A magyar gazdaságpolitika további sajátossága a gazdasági és politikai funkció gyakori összefonódása. A vállalatok vezetői magas szintű politikai funkciókat töltenek be a KB tagságától kezdve, a képviselőségen át a különböző tanácsi funkciókig. Az igazgató nálunk nemcsak menedzser, hanem többnyire politikai tényező. Így a vállalatvezető nem a munkaadó legrangosabb képviselője gazdasági hatalommal, hanem olyan személy, akinek befolyása-hatalma lehet a közigazgatásra, mozgalmi tevékenységekre és természetes módon a szociális szférára.

A következőkben kísérletet teszünk egy iparvállalat szociálpolitikájának elemzésére. A fiatal, alig néhány évtizede működő gyár egy infrastrukturális hátrányokat halmozó kisvárosban működik. Mindez nagymértékben behatárolja a szociális cselekvés mechanizmusait, de egyúttal utat nyit egy autonómabb orientációjú szociálpolitika irányába, melynek eddigi teljesítményeit mérlegeljük.

A gyár fejlődése

Vizsgálandó üzemünket kormányhatározat nyomán az ötvenes évek elején létesítették. A telepítés résztvevői szerint a korábban iparral alig rendelkező mezővárosba elsősorban honvédelmi megfontolásból helyezték a gyárat, amiben feltétlenül van igazság, hiszen az üzem lakott területtől és a hagyományos ipari centrumoktól távoli elhelyezése is erre utal. Az első évtized termékei zömmel alacsony műszaki-technikai felkészültséget igénylő tömegtermékek voltak. A fővárosból ide irányított műszakiak vezetése mellett rövid átképzési kurzuson részt vett munkásokkal és a helybeli szakképzetlen munkaerővel nemigen vállalhattak színvonalasabb feladatokat. Az első évtized után - nyilván a szorító gazdasági körülmények közrejátszása következtében - szembetűnő minőségi változás következik. A műszaki-gazdasági környezet alapos mérlegelése nyomán a magyar ipar átlagos technikai szintjét meghaladó termékcsoport gyártását vállalták. A gyártást széleskörű nemzetközi és hazai kooperációra építették, kezdeményezték a szalagrendszerű termelés megvalósítását. A választott termék maghaladta a magyar háztartások korabeli igényszintjét, így gyártásával jelentős kereskedelmi kockázatot vállaltak. Az iparág akkori vezetői többször kételkedtek az üzemi tervek realitásában. Végül is a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének szerencsésen alakuló paci körülményei igazolták a gyári vezetők elképzeléseinek jogosságát. Körülbelül ebben az időben változik meg a vállalat presztízs: vidékre telepített üzemből a hazai ipar egyik jelentős, közismert bázisa lesz, sőt mi több, kialakul az a kivételes eset, hogy egy üzem vidéki központtal működik, a fővárosban "csak" gyáregységet üzemeltet. - A gyár vezetése gyorsan reagált az 1968 után adódó lehetőségekre, svájci, amerikai, NSZK-beli cégektől vásároltak licenceket, jórészt ennek eredményeként a később beszűkülő piaci lehetőségek között sem voltak értékesítési gondjaik. A másik szembetűnő jelenség; a látványos beruházási program, a törzsgyárban és a régi gyáregységekben is fejlesztenek, de több új gyáregységet létesítenek a törzsgyár közelében, közvetlen vonzáskörzetében. Napjainkra, az évtizedfordulóra úgy tűnik megmerevedik ez a dinamikusan változó szerkezet, a gyártmányszerkezet állandósul, nincsenek látványos beruházások, szembetűnő viszont, hogy mindezt kisebb létszámmal valósítják meg.

A vállalat dolgozóiról - főleg a törzsgyáriakra vonatkozó adatok alapján - a következő kép bontakozik ki. Az alapítástól az eltelt egy évtized alatt megháromszorozódott a létszám, s erőteljesen haladt tovább a hetvenes évek közepéig, amikorra 4,3-szeresére növekedett a dolgozók száma, amit napjainkig egy lassú, de szembetűnő csökkenés jellemez. A létszámalakulás grafikonjaiból kiolvasható, hogy a fizikai dolgozók számának alakulása meghatározó szerepű a felfutás időszakában, az ő vonaluk emelkedik a legmeredekebben, s a napjainkra jellemző létszámcsökkenés is esetükben jellemzőbb. A műszaki állományba soroltak szintén megduplázódnak az első évtizedben, esetükben nem 1974/75-re, hanem 1-2 évvel később jelentkezik a csúcs, amit lassú csökkenés követ.

Mivel tárgyalt témánk szempontjából döntő jelentőségű, értelmeznünk kell a dolgozók belső rétegzettségét. A gyár vezetésében a Budapestről letelepített műszakiak kapták meg a legfontosabb vezető pozíciókat, s a legfontosabbat mindmáig megőrizték. Azon műszakiak és más értelmiségi-irányító pozíciót betöltők zöme, akik nem jutottak vezetői pozícióhoz előbb-utóbb elhagyták a gyárat és visszatértek a fővárosba. A középszintű irányító pozíciókba kerültek a törzsgyár székhelyén vagy környékén nevelkedett, majd felsőoktatási intézményekben képesítést szerzett mérnökök, közgazdászok, technikusok és más foglalkozásúak. A legelső szociálpolitikai kezdeményezéseik egyike a társadalmi ösztöndíjak alapítása 1967-től kezdve kötnek ilyen szerződéseket, s az itt dolgozók 70 százaléka a vállalat támogatásával folytatta tanulmányait. A hetvenes évektől ők is szerepet kapnak a gyár vezérkarában. S az is gyakoribbá válik, hogy ha a gyárban nem látnak maguk előtt perspektívát, elhagyják az üzemet. Kisebb, helyi jelentőségű vállaltok, KTSZ-ek, melléküzemágak élén találjuk őket, de olyanok is vannak, akik magánvállalkozásokba kezdenek.

Az úgynevezett fizikai foglalkozásúak helyzetében az indulás idején a munkahelyért való sorban állás, a stabilnak, biztonságosnak tűnő munkaalkalom megszerzésére való törekvés a jellemző. Ebben a helyi munkaerő-feleslegen túlmenően szerepe-jelentősége van az ipari foglalkoztatás - különösen a fiatalok körében - növekvő presztízsének, de a tsz elől menekülő munkaerőnek is. A második évtizedben tovább tart a extenzív növekedés. Az újonnan létesített üzemek szívják a szakképzetlen munkaerőt, közöttük is elsősorban a tovább nem tanuló nőket, főleg velük találkozunk a gyártó-összeszerelő szalagok mellett. Az 1962-75 közötti időszak jellegzetessége a környékről naponta bejárók számának felduzzadása, ekkora csak a dolgozók 65-70 százaléka lakik már a törzsgyár székhelyén. Ezen még az sem változtat lényegesen, hogy éppen erre a bejáró munkaerőre épülve létesül az imént említett két új gyáregység. - Az utóbbi évtizedek csökkenő tendenciájának hátterében különféle okokat találunk. Elsőként említhetők a nőket érintő szociálpolitikai intézkedések, amelyek következtében hosszabb-rövidebb időre távol maradnak a gyártól, s a kisgyermekét nevelő anya többműszakos beosztás helyett gyakorta keres és talál magának más munkát. Említhető még a környékbeli tsz-ek megerősödése és a háztáji jövedelemszerzés fokozódó szerepe, ami szintén csökkenti a naponkénti bejárásra vállalkozók számát.

A gyár és a helyi társadalom kapcsolata

Az üzem történetének rögzítői, az alapítás időszakára visszaemlékezők rendszerint idealizálják ezt a képet, hatalmas erőfeszítésről, a gyár idetelepítése feletti örömről, a munkássá válás pátosz-szerű értelmezéséről beszélnek. Jórészt elfeledkeznek arról, hogy itt a két világháború között és korábban a helyi vezetés a munkaerőt féltve megakadályozott mindenféle ipartelepítést. A korabeli sajtó lelkendező írásai mellett elfeledkeznek arról, hogy ezt az üzemet rabok építették, ami behatárolta a helyi társadalom magatartását. A hagyományosan zárt, autonómia igényt fenntartó helyi társadalom bizonyos ellenérzésekkel fogadta a telepítés irányítóit. Hol kevesebb, hol több joggal jegyezték meg, hogy az idejövő pestiek lakást kaptak, míg a helybeliek alig-alig. A helyi párt- és tanácsi vezetés nem látta át ezeket az érdek-különbségeket, s nem tudott igazán irányító-szervező tényezővé válni. Ezzel szemben a gyár a gazdasági felfutás mellett politikai tényezővé vált; a vezérigazgató a hatvanas évek végétől országgyűlési képviselő, emellett megannyi vezető párt- és állami funkció viselője lett. Kezében ettől az időszaktól kezdve gazdasági és politikai hatalom összpontosul. Ennek következtében kibontakozik és korlátozottan ugyan, de nyilvánosságot kap egy furcsa ellentét, amelynek egyik oldalán látjuk a modernizálódó gyárat, a mások oldalon a konzervatívabb kisvárost, és vezetését. Fokozza az ellentétet, hogy az előbbi számottevő gazdasági eszközökkel rendelkezik, az utóbbi pedig alig-alig. Jellemző, hogy az üzemi lap címoldalán vitára buzdító alcímmel jelenik meg a városvezetést erőteljesen bíráló rádióriport, amit pedig ők szerettek volna el nem hangzottá tenni. A helyi politikai csatározásai azért érdemelnek külön említést, mert a később kibontakozó szociálpolitikai célzatú beruházások elindulásában lényeges szerepük lesz. Még egy érdemi megjegyzés: a felfutást követően a korábbi gyári párttitkár lesz néhány évre a város tanácselnöke, amivel újabb fejezete nyílik ennek a hatalmi harcnak. Végül is a pozíciós küzdelem ezzel nem oldódik meg; a gyár vezetése előnyösebb helyzetben van és akaratát érvényesíteni tudja. Az utóbbi személyi változással a remélt kooperáció helyett az egymás mellett tevékenykedés modellje bontakozott ki kevesebb konfliktussal. Később a "gyári tanácselnököt" felmentik, mert a tőle és általa remélt változást nem tudja megvalósítani.

A helyi politika irányítói mellett érdemes szót ejteni egyes értelmiségi csoportok érdekérvényesítő képességéről, melyek árnyalják a képet és szociális vonzatuk is van. Ha város és gyár kapcsolatát ellentétek is jellemzik, de néhány óvoda, iskola és más intézmény a gyári vezetőkkel ápolt kontaktusok révén lényeges fejlesztési lehetőségekhez jutott. Ezekben nagyon sok esetlegességgel találkozunk. Az az iskola előnyösebb helyzetbe került, ahová a vezetők gyermekei jártak, de a kórház nem járt rosszul a megbetegedett üzemi funkcionáriussal. Televíziók, műhelyfelszerelések, fűtésrekonstrukciók, laboratóriumok, műszerbeszerzések, játszóudvarok stb. valósultak meg az effajta "együttműködés" következtében. Külön említendő a helyi kórháznak nyújtott támogatás, melynek nyomán nemzetközi színvonalú műszerezettségre tettek szert. Így bontakozik ki előttünk a jótékonykodó üzemi vezető imázsa.

A jótékonykodás azonban nemcsak a legfelsőbb üzemi vezetők előjoga, hanem szélesebb körű. Jóllehet minden lakáshoz jutó legalább egyszer megjelenik a vezérigazgató előtt, de számos alsóbb döntési szint van, ahol hasonló jogkör gyakorolható. A munkából való elengedésről a csoportvezető dönthet, a házépítéshez használható hulladék anyagot, a kedvezményes fuvart a közép és alsóbb szintű vezetők bírálják el, s ők sem használnak mindig objektív mércét.

A szociálpolitika szervezetének kiépülése

A különféle döntési szintekhez kapcsolódó szociálpolitikai tevékenységek mellett a gyár alapításától kezdve elkülönül és bizonyos szakosodásra törekszik a szociális ellátással foglalkozó szervezet. Esetükben a szakmai kompetenciát mindig behatárolja, hogy egy termelő szervezet kebelén belül tevékenykednek, s ebben a kétféle érdek gyakorta kerül szembe egymással. Pl. egyre nyilvánvalóbbá vált az üzemorvosi hálózat fejlesztése a munkaerő-megtartás érdekében is. De abban az esetben, ha egy szalag mellől az ésszerű helyettesítés mértéken felül utalják betegállományba a dogozókat, rögtön megszólal a termelő szervezet vezetése, s az orvos választhat: vagy enged, vagy elmegy. Hasonló helyzetben van a lakáselosztás illetékese is: ő igyekszik gondosan összegyűjteni minden jogosultsági érvet, amelyek zömmel szociális jellegűek. Mégsem egyedi eset az, amikor a szociális rászorultság háttérbe kerül a termelés szakemberigénye mögött. A gyárnak fontosabb egy mérnök vagy kvalifikált szakmunkás mint az, ha kiszabadít az albérletből egy többgyermekes házaspárt. - A példák száma végtelen, nem szaporítom, csak jelezni szeretném azt az alapszituációt, amely meghatározza a szociálpolitikai gondoskodás irányát, mértékét és hatásfokát. A gyári vezetés deklarált szándékai szerint törekedett és törekszik a szociális ellátás szervezetének kiépítésére. Az alapítástól a 60-as évekig munkásellátási, ezt követően az igazgatási főosztály keretében szervezték, bonyolították a vállalati szociális ügyek vitelét. Foglalkoztak a gyári bölcsőde és óvoda működtetésével, szervezték a munkaruha, védőétel és védőital ellátást, segítették a bejáró dolgozók közlekedését, sőt az üzemi közművelődési munkát is irányították.

A hetvenes évektől erőteljesen differenciálódott mindez. A vállalt nagyobb részt vállalt a lakásépítési programból, látványos intézményfejlesztési-beruházási tevékenységbe kezdett, s új, korábban fel sem merült igények és feladatok jelentkeztek. Részben ennek következménye, hogy a terület a vállalati csúcsvezetőség szintjén kapott képviseletet: személyzeti és szociális igazgatót neveztek ki a terület irányítására. Alárendeltségében szociálpolitikai főosztályt szerveztek, amely szociális, oktatási és kulturális osztályra tagolódik. Külön önálló szervezetként hozták létre 1974-ben a munkapszichológiai laboratóriumot, ahol pszichológus és szociológus dolgozik.

Az üzemi hierarchia mellett a mozgalmi szervek kaptak még némi szerepet a szociálpolitikai elgondolások és tervek megvalósításában. Különösen a vállalatnál működő szakszervezeti szervek (vállalati szakszervezeti tanács, bizalmi testület) deklarált jogai említésre méltók; a szociálpolitikai tervekhez jóváhagyásukra van szükség, s ezeket a vezérigazgató és az SZB titkár írja alá. A mindennapi gyakorlatban már jelentéktelenebb a szakszervezet szerepe, jórészt a segélyek, üdülőjegyek elosztására korlátozódik.

A vállalti szociálpolitikai (más helyütt szociális) tervek két variációját használják; az éve és az ötéves tervet. A két forma között nem érzékelhető érdemi különbség. Mindkét változatban a következő fejezetek különülnek el:

- Munkavédelem
- Szociálpolitika és egészségügy
- Kulturális ellátás
- Sport

A munkavédelmi fejezet a leghomogénebb, alapvetően műszaki indíttatású. Alfejezeteik leggyakoribb címei: anyagmozgatás, gépi megmunkálás, melegüzemi munkák, zajelhárítás, légtechnika, érintésvédelem, öltöző-mosdó stb. A különféle előírások, szabályzatok és az üzemvezetés tapasztalatai, igényei alapján pontosan körülhatárolják a megoldandó feladatokat, melléjük téve a pontos összeg-előirányzatokat. A tervfejezet több szempontból nevezhető a szociálpolitikai terv legfajsúlyosabb részének: egyrészt ezek az előirányzatok viszik el az összegek 70-80 százalékát, másrészt itt fogalmaznak a legkonkrétabban.

A szociálpolitikai és egészségügyi fejezetben meglehetősen sokféle feladat kerül egymás mellé. Olvashatunk itt a lakásépítésről és annak támogatásáról, a gyermekintézmények működtetéséről, a vállalti üdülők létesítéséről vagy felújításáról, az üzemi konyháról és a munkásszállásról. Ez a fejezet tartalmazza az üzemorvosi rendelő műszerbeszerzéseit, vagy a rendelők festését. Több tervben olvashatunk arról, hogy a gyógy- és szanatóriumi beutalókat csak az üzemorvos javaslatára adják ki, amivel nyilvánvalóan a visszaéléseket akarják elkerülni. A tervfejezet nem igazán szociálpolitikai indíttatású, inkább a munkavédelmi rész gyakorlatát követi: rögzíti, hogy x összegért ki kell festeni az üzemi konyhát, de arra nem tér ki, hogy ezt a juttatást hogyan, s miként veszik igénybe a dogozók, vagy hogyan lehetne befolyásolni az igénybevétel arányait. Annál is inkább mivel a bejáró dolgozók többsége nem veszi igénybe ezt a szolgáltatást. A fejezet további furcsasága, hogy nem tartalmazza a szociális vonatkozású beruházásokat: hiányzik innen az egyébként megvalósult óvoda és bölcsőde fejlesztés előirányzása és annak indoklása. Összegezve azt állapíthatjuk meg. hogy ebben a fejezetben a kialakult sémák szerint terveznek, s az évek során ezek lényegében változatlanok, aligha képesek követni a változó igényeket.

A kulturális ellátás a hetvenes évek elejétől megerősített szervezetet kapott: önálló kulturális osztályt hoztak létre, majd saját művelődési házat építettek. Ennek következtében a terv meglehetősen bőbeszédűen sorolja az ún. kulturális nevelőmunka feladatait, amelyek jelentős része nem a vállalt dolgozói körében jelentkező igényekre épült, hanem a művészeti propaganda, a hobby és egyéb kulturális-szabadidős tevékenységek kielégítését sorolta fel.

A sport fejezetben az üzem sportlétesítményének karbantartására irányoztak elő összegeket, taglalták a tömegsport lehetőségeit. A minőségi sportolásról, mintha nem is lenne, pedig van, egyetlen szót sem ejtettek.

Fontos dokumentumoknak számítanak az egyre gyarapodó szabályzatok, amelyben a terület jogszerű, szakszerű szabályozásának igényét észlelhetjük. Külön-külön kódexe van a lakásépítésnek, az üdültetésnek és a segélyezésnek. Ezek közül az üdültetésé a legterjedelmesebb, a segélyezés a legszűkszavúbb. Mindegyik szabályzaton érződik a jogász közreműködése, aki igyekszik körülírni a jogosultságot, az igénybevétel lehetőségeit és a kizáró tényezőket. A szabályzatok valószínűsíthetően elősegítik a felmerülő igények szakszerűbb, objektívebb kezelését, de egyszersmind megnehezítik a jogszabályi keretekbe nehezen foglalható, vagy abból kilógó szociális problémák megoldását.

Lakásellátási megoldások

A gyári szociális ellátásban az alapítástól kezdve napjainkig lényeges szerepet tölt be a lakásügyek megoldása. A gyár létesítésével egyidejűleg 72 lakás épült. Ezek az ötvenes évekre jellemzően alacsony komfort fokozatú, fürdőszoba nélkül készült bérlakások voltak, külsejükön magukon viselik a kor jellegzetességeit. A homlokzatukon látható fogaskerék és kalapács megbízhatóan utal építésük idejére. A lakásokat az idetelepített műszakiaknak és szakmunkásoknak juttatták, egyéb szociális megfontolás alig érvényesült. A hatvanas évek közepéig az a mondás járta, hogy a lakásokat valamilyen érdemért (képzettség, beosztás) "kapták" a vállalt dolgozói. A lakásokhoz jutott valóban úgy érezte, hogy kapta a lakást, hiszen nem fizetett érte, lakbére pedig minimális volt.

Másfajta lakásigény kielégítésére ebben az időben a saját kivitelezésű lakóház kínálkozott, ilyet ugyan kevesen építettek, mindenesetre 1945 és 1969 között 1500 kislakás épült a városban. Ezek jelentős részét a gyári munkakönyvvel rendelkezők építették. Tehát ez is jelzi, hogy már ekkor szembekerült egymással a központi szándék: a lakás juttatása, míg a másik oldalon erőteljesen jelentkezett a konzervatívnak bélyegzett "tulajdonosi" igény.

A gazdasági reform adta lehetőségekkel élénkült és differenciáltabb megoldásokat keresett a vállalati lakáspolitika. 1968-ban előbb kísérletként, majd rendszeres gyakorlatként a fejlesztési alap 5 százalékát fordítják lakásépítési támogatási célokra. S ezek után csaknem másfél évtized elteltével újra lakásokat építenek. Emellett kísérletet tesznek a korábbi merev elosztási szisztéma mobilizálására. Az ekkori lakásépítési híradás szerint 10 ezer forintot kapott az, aki vállalti lakás adott le és OTP lakást vásárolt. Ha pedig családi ház építésére vállalkozott, akkor pedig 20 ezer forint illette meg a szolgálati lakásért. Ezen túl dolgozónként 20 ezer forintos kamatmentes kölcsönt kaphatott a családi házépítő, ha "gyári" házaspárról volt szó, duplázódott az összeg. A központi elveknek engedve azonban nem az összehasonlíthatatlanul nagyobb terhet vállaló lakásépítést, hanem a lakásvásárlást részesítették előnyben. Ekkor egy 190 ezer forintértékű háromszobás lakás vásárlásához 100 ezer forint kamatmentes kölcsönt és 20 ezer forint hűségjutalmat kaphatott a gyári dolgozó, amit tovább csökkentett a gyermekekre biztosított szociálpolitikai kedvezmény. - Megindult tehát egy folyamat, de a felszabaduló bérlakásokat változatlanul kapták, illetve később növekvő térítés (használatbavételi díj) fejében vehették igénybe.

1970-ben már lakásépítési szabályzatot közölt az üzemi lap, amelyben részletezik a lakáshoz jutás vállalati feltételeit. Öt lakástípust különböztettek meg:

1. Tanácsi bérlakást (vállalati bérlőkijelölési joggal)
2. Szövetkezeti lakást
3. Szolgálati vagy készenléti lakást
4. Társasházat vagy csoportos építésű családi házat
5. Egyéni családi házat

Az 1. sz. megoldás melyben a tanácsi lakás két vagy háromszori bérlőkijelölését váltották meg, egyre kevésbé volt érdekelt a vállalat, hiszen az így befizetett összeg negyedéért-ötödéért - ha kölcsönként vagy hűségjutalomként fizette ki - lakásvásárláshoz segített dolgozóját. Mindenesetre a 70-es évek elején még 30 ilyen lakás építésében vállaltak részt. A 2. sz. megoldás elhanyagolható jelentőségű a vállalati lakásépítési akcióban, mindössze 4 ilyen lakás építését támogatták.

Nagyobb jelentősége volt a 3. sz. megoldásnak, hiszen lényegében ezzel deklarálják annak a 40 jól felszerelt, "Flinston-telepi" lakásnak a felépítését, amelyet a gyár mellett valósítanak meg. A megyei lap írta ezekről: "A negyven lakást azok kapják, akik fontos szerepet töltenek be a gyárban és munkájukra a hivatalos munkaidőn túl is szüksége lehet az üzemnek." Nos ez az elv, csak részben valósult meg, mert olyanok is kaptak itt lakást, akik nélkül még működőképes a gyár. - A 40 lakás további sorsa is sajátos, a 70-80-as évtizedfordulóra ezek a lakások lettek az első szolgálati lakások, amelyeket értékesített a gyár, s lakói, mint lakott lakásokat, kedvező feltételek mellett vásárolhatták meg.

A 4. és 5. sz. megoldásnál a szabályzat rögzített az előbb ismertetett feltételeket, melyek a lakásvásárlókat előnyösen, a családi házépítőket hátrányosan érintették. Mindenesetre ezek a formák a legjelentősebbek. 1969-73 között 125 lakás vásárlását és 102 családi ház építőjét támogatták.

A vállalati lakáspolitika ebben az időben elmozdult a holtpontról, a korábbi merev rendszert feladva differenciáltabb megoldásokat keresett. Egyik oldalról az igényjogosultság, a lakásépítési támogatás megítélésében a szociális szempontok is előtérbe helyeződtek. A támogatásnál a terhek megoszlásának gyakorlata került előtérbe, még akkor is, ha ennek arányossága esetenként megkérdőjelezhető. De nem veszett ki a korábbi térítésmenetes, érdemek szerinti elosztásra épülő gyakorlat sem, sőt anakronisztikussá vált, mert több, amúgy is előnyös pozíciójú embert támogatott.

A hetvenes évek közepétől ismét módosult a kép. A vállalat változatlanul központi kérdésnek tekinti a lakásépítés megoldásának elősegítését, de más megoldásokkal. 1976-ban építenek utoljára vállalati pénzeszközből szolgálati lakásokat, azóta viszont ezt a gyakorlatot feladták. A meglevő lakásaikkal igyekeznek gazdálkodni. Változatlanul ösztönzik a saját bérlakásaikban lakókat lakásvásárlásra vagy építésre. Az így felszabaduló lakásokat főleg alacsony keresetűek vagy pályakezdő fiatalok kapják. Változatlanul érvényben tartják azt az elvet, hogy a vállalattal tanulmányi szerződést kötő fiatal diplomásokat két éven belül lakáshoz juttatják. Persze most már nem térítésmentesen, hanem lakáshasználatba-vételi díjért bérlakást, vagy OTP lakás vásárlását biztosítják.

Tovább színezik a vállalati lakástámogatási formákat azok a központi rendelkezések, melyek a munkásállományban dolgozókat részesítik előnyben. Az országszerte sokat vitatott, majd később visszavont hitelpolitikai feltételek a következőképpen alakultak. (1. sz. tábla)

1. sz. tábla Lakástámogatási formák alakulása (ezer forintban)

Megnevezés	Munkásállományúak	Alkalmazotti állományúak
Lakásár (1976)	400	400
Szociálpolitikai. támogatás  (3 gyerekre)	90	90
Állami támogatás	100
Csökkentett lakásár	210	310

A támogatás effajta gyakorlata több évig érvényben volt. Egyik deklarált célját, a munkásállomány stabilizálását csak részben érte el, hiszen láttuk, hogy éppen ettől az időszaktól kezdve apadt a létszám. Viszont számos üzemen belüli ellentét forrása lett, csökkentette a műszakiak presztízsét, akik sokszor joggal beszéltek irigykedve a munkások előnyeiről. (2. sz. tábla) Több műszaki akadt, aki néhány évig művezetést vállalva munkásállományba került, s mikor kedvezményesen hozzájutott a lakáshoz, visszatért a tervezőasztalhoz.

2. sz. tábla Lakáshitelfeltételi formák alakulása (ezer forintban)

Megnevezés	Munkásállományúak	Alkalmazotti állományúak
Vállalati kölcsön (20 %)	42	31
A dolgozó lakásvásárlásakor fizet	21	46,5
OTP kölcsön	147	232

A központi rendelkezések további hatása, miszerint a telepszerű, többszintes lakások építését támogatták. Az imént ismertetett feltételek ezekre vonatkoznak. Ha valaki más utat követett rosszabbul járt, mert hiába telt el néhány év, a családi ház építők támogatása változatlanul 40000 Ft maradt, ha a férj és a feleség is a gyár dolgozója volt. Esetükben nem számított érdemnek a munkásállományba tartozás, s szociálpolitikai kedvezményt sem kaphattak.

Napjainkra, a nyolcvanas évek elejére ismét módosult a kép. A szolgálati lakások egyre nagyobb terhet jelentenek. Alacsony komfortfokozatúak, elhasználódottságuk miatt lakóik nem vásárolják meg azokat. Nem képesek erre, hiszen ezek a lakások sok szociális probléma gyűjtőhelyévé váltak: alacsony keresetűen, nyugdíjasok, gyermeküket egyedül nevelők lakják őket. Igen messze kerültek attól, amikor a szociális gondoskodás példájaként mutogatták ezeket a lakásokat.

A másik jellegzetesség, hogy az emelkedő lakásárakat nem képesek követni a lakásépítési támogatásra szánt keretek. Egy évtizeddel korábban még a lakás értékének 10-20 százalékát is elérte a vállalati támogatás összege, addig ez ma már csak töredékét jelenti. A hetvenes évek elején ha a lakások összértékének 7-8 százalékát kifizette valaki, már övé lett a lakáskulcs. 1982-ben már a 15-20 százalék sem bizonyult mindig elegendőnek. A vállalat lakástámogatási presztízse így kétségkívül csökkenő jelentőségű, s ennek is része lehet a vállalati létszám apadásában. Az a vonzás, amelyet a gyári lakáspolitika jelentett, mára sokat vesztett jelentőségből.

Szociális és annak minősített beruházások

A gyár szociálpolitikai tevékenységéből kiemelkedik az a látványos beruházási program, amely több szempontból figyelemre méltó. (3. sz. tábla)

3. sz. tábla A gyár beruházásában 1973-83 között megvalósult létesítmények (a költségek millió forintban, sajtóadatok alapján)

Év	Létesítmény	A beruházás költsége
1973	Óvoda	3,5
1974	Fedett sportcsarnok	5,0
1975	Étterem	1,3
1976	Strand	2,0
1977	Műjégpálya	nincs adat
1979	Állatkert	nincs adat
1979	Művelődési és Ifjúsági Ház	9,0
1980	Bölcsőde	nincs adat
1981	Automata tekepálya	nincs adat
1984	Fedett uszoda	5,3

A létesítmények megvalósítási sorrendje és a beruházási költsége megérdemel néhány kommentáló megjegyzést. A hosszú szünet (az előző 1953-ban épült) felépült óvoda építése pontosan egybeesett a népesedéspolitikai határozatok megjelenésével, de nyilván közrejátszott a gyári létszám felduzzadása is, melyben egyre nagyobb hányadot képvisel a szakképzetlen női munkaerő.

A fedett sportcsarnok létesítése kevésbé látszott indokoltnak. Jóllehet a helyi sportélet régen áhítozott erre, de ez a csarnok a várostól távol épült, s leginkább azért, mert NB I-s lett a női röplabdacsapat. Amikor az kiesett, akkor kezdték a tömegsport-jellegét hangsúlyozni. A strandon kisebbekkel együtt 50 m-es versenymedencét építettek, amelyet megfelelő hőfokú víz híján nem tudnak versenyzésre használni. A műjégpályát az irodaház klímaberendezésének hulladékhője táplálja, a hivatalos indoklás szerint így nagyon gazdaságos üzemelésű. Az 1979-ben megvalósított művelődési és ifjúsági ház egy másik kampány, a közművelődési program jegyében öltött testet. S van már hatása a napjainkban meghirdetett szociális gondolkodásnak is: 1983 tavaszán a kommunista műszak bevételét nyugdíjas-ház építésére fordítják, sőt az erre szánt telek megvásárlása és kijelölése már meg is történt.

A beruházási költségek meglehetősen különböznek egymástól. Ha nincs is mindegyikre nyilvánosságra hozott adatunk, az megállapítható, hogy egyik létesítése sem rendítette meg a gyári mérleget, hiszen a vállalatnál jelentős alapok képződtek. (4. sz. tábla) Összevetésül, az 1974-ben átadott irodaház 40 millióba került, ami mellett eltörpülnek az előbbiek.

4. sz. tábla A vállalatnál képzett alapok (millió forintban, az üzemi lap adatai szerint)

Év	Vállalati fejlesztési alap	Részesedési alap
1971	190	47,1
1975	124,2	35,1
1976	125	100

Tehát a gyáriak "ezt is megengedhetjük magunknak" elv alapján építették a felsorolt létesítményeket. Megfigyelhető az is, hogy kezdetben kizárólag önerőre számítottak, az utóbbi években viszont központi szervektől is kaptak összegeket. A művelődési ház építéséhez a Vasas Szakszervezet, az Országos Közművelődési Tanács és a Megyei Tanács, az uszoda befedéséhez a Megyei Sporthivatal adott több milliót. Ezzel mintegy legalizálódtak, központi megerősítést kaptak a gyári szándékok.

A gyári közvélemény azonban távolról sem egységes. A program legfőbb hirdetői a gyár első számú vezetői, akik nyilatkozataikban rendszerint a humanizmust, az emberekről való gondoskodást, a gyermekek, kismamák, szabadidejükben sportoló emberek örömét emlegetik, sőt ezeket termelési eredményeiket megelőzve hangsúlyozzák. Ha nyilatkozataikat olvassa-hallgatja-látja az ember, gondolkodóba esik: mintha nem egy termelő-gyártó szervezet, hanem egy szociálpolitikai szervezet vezetői nyilatkoznának.

A szenzációra, újdonságra éhes sajtó kezdetben fenntartás nélkül vonzódik ehhez a programhoz. "Gondolkodás magas fokon" címmel tudósít a szakszervezetek központi lapja és közli az említett 40 lakásos lakótelep, az irodaház, az orvosi rendelő, a bölcsőde és a sportcsarnok fényképét. Hasonlóan optimista a központi pártlap is, amikor arról számol be, hogy: "Most épül az ország - de lehet, hogy Európa - első üzemi állatkertje". A helyi sajtó ettől sokkal tartózkodóbb higgadtabb; közli az egyre gyarapodó létesítmények átadását, kivonatol az avató beszédből. s részletezi a bekerülési költségeket. Még egy szembetűnő jelenség: a sajtó részt vállal a kritikai hangok elutasításában. A 70-es évek első felében központilag tiltják az irodaházak építését, a gyári zsargon így műszaki fejlesztési épületnek kereszteli, amit a sajtó átvesz. Azután a szolgálati lakásokból készenléti lakótelep lesz, az állatkertből kultúrpark, s ezzel máris leplezhető az eredeti szándék. Az utóbbi években viszont a kritikai hangvételű vitatkozó tudósítások is megjelennek, de ezek nem gyakorolnak lényeges befolyást a programra, legfeljebb hangot adnak a szélesebb gyári közvéleménynek.

A gyári fogadtatást azonban nehéz pontosan kiszűrni ebből a kórusból, legfeljebb bizonyos disszonanciák érzékelhetők. Az 1973-ban létesült óvodát természetesnek vették, sőt némi büszkeséggel említették a "Maci" névre keresztelt létesítményt. A következő évben felépült sportcsarnokhoz, a sportkör útján még jelentős társadalmi munkát szerveztek, ami érdemi segítséget adott a megvalósuláshoz. A strandot és műjégpályát is tudomásul vették, de az állatkert létesítése már nem maradt szó nélkül, sőt ekkor már megjelent a magyarázkodás a kultúrpark elnevezéssel. A következő létesítmények kevesebb nyilvánosságot kaptak. Ha egy idekerült tájékozatlan mérnök kritizált, megkapta a magáét: "Volt olyan, hogy fiatal mérnök feltette a kérdést, hogy miért csinálunk műjégpályát, miért nem osztjuk szét a pénzt. Külön meg kellett magyarázni, hogy más a bér és más a költség, és azzal, hogy nem építünk műjégpályát, még nem lesz több a bér."

Az ellenzők hangja különösen az üzemben dogozók, pályakezdő fiatalok, az országos átlagnál rosszabbul fizetett műszakiak körében volt hangos. Magánbeszélgetésekben, nem hivatalos formában - meg is fogalmazták ellenvéleményüket, fenntartásaikat, de a vezetők ettől függetlenül léptek, cselekedtek.

A vállalati szociálpolitika néhány területének áttekintése alkalmat ad ősszegző megjegyzésekre. A társadalompolitika helyi gyakorlása az eltelt több mint 30 év alatt részben a központi direktíváktól függően alakult. A hatvanas évek közepéig ezek primátusa maradéktalanul érvényesült a helyi gyakorlat még módosításokra, kiigazításokra is alig volt képes. A hatvanas évek végétől rögzíthető változások mögött üzemi vezetés pozícióinak megerősítése, gazdasági és politikai hatalmának kiterjedése áll. A megnövekedett lehetőségek mellé gazdasági eszközök társultak. A szakszerűbb alkalmazás érdekében apparátust építettek ki, melynek működési körét behatárolták, jog és hatáskörét időről időre körvonalazták. A tágan értelmezett szociálpolitika megvalósításában felhasználták és kihasználták a központilag hirdetett programokat, sőt annak lehetőségét is megtalálták, hogy ezeket csak egy szűkebb csoport céljainak megfelelően értelmezzék vagy hasznosítsák. Mindebben kezükre játszott a fejlesztési eszközök viszonylagos bősége, valamint az, hogy ezekből a dolgozók meglehetősen széles köre részesült valamilyen formában. A nyilvánosságban, az ellenőrzésben szerepet betöltő szervezetek (mozgalmiak, sajtó) magatartása, állásfoglalásai nagymértékben eltérnek egymástól, ellenőrző funkciójukat visszafogottan gyakorolták, s ezzel lényegében szelektálás nélkül valósultak meg szociális szempontból lényegesnek és lényegtelennek ítélhető megoldások.


1986