CSALÁDKUTATÁS, SZOCIÁLPOLITIKA, MIGRÁCIÓ
TANYAI CSALÁDOK

Vizsgálatunkat egy kísérleti jellegű családi klub alakításának előkészítésekor végeztük 17 tanyai kollégiumba járó gyerek családjánál (módszerünk az élőszóban készült interjú volt). Az adatok feldolgozása nyomán áttekintést nyertünk a tanyai életforma néhány, szempontunkból lényeges vonásáról.

A családok általános jellemzőiről

A vizsgált családoknál a férfiak átlagéletkora 39,4 év, a nőké 37,5 év, ami az átlagosnál kisebb korkülönbséget mutat férj és feleség között. Az átlagos korkülönbségtől két család tér el lényegesen, az egyik családban a férj 21, egy másikban pedig a feleség 1 évvel idősebb férjénél. Házasságkötésük idején a férjek átlagosan 23,8 évesek, feleségeik 19,5 évesek voltak. A családok többségében a házasságkötést követő 1-2 évben születtek az első gyerekek, 2 családban a házasságkötés évében, egy családban a harmadik, egyben pedig a házasságkötést követő negyedik évben született az első gyerek. A családokban 2,8 az átlagos gyerekszám, egy családban van 1, 3 családban pedig 4, illetve annál több gyerek. A családokhoz tartozó 44 gyerek közül mindössze 3 nem tartozik már a családi kötelékhez, ők azok, akik már más, saját családjaikban élnek. A családok túlnyomó része kiscsalád, s csak egyetlen családban él együtt három generáció.

A férjek iskolai végzettsége nagy szóródást mutat: ketten végeztek szakmunkásképzőt, hatan rendelkeznek nyolc általánossal, heten 4-6 osztályt, hárman 0-2 osztályt jártak. Kedvezőbb képet mutat a feleségek iskolai végzettsége: 11-en rendelkeznek 8 általánossal, öten 5-7 osztályt végeztek. A feleségek viszonylag magasabb iskolázottságából következő magasabb szintű alapismeret érvényesülését a speciális életforma és életvitel, a hagyományosan érvényesülő családi munkamegosztás gátolja. A feleségek közül egy rendelkezik szakképzettséggel, s ő az egyetlen, aki nem háztartásbeliként dolgozik. A többi feleség mindennapos tevékenysége a ház körüli, háztáji munkában, bevásárlásban, időszakonkénti piacozásban merül ki. Ezzel szemben az alacsonyabb végzettségű férjek többsége segédmunkásként (5), a többi tsz-tagként, szakmunkásként, tűzoltóként dolgoznak.

A rendszeres (vállalatnál, tsz-ben végzett) munka a családok jövedelme, életfeltételeinek biztosítása szempontjából nem számít elsődleges megélhetési forrásnak, ebben sokkal nagyobb jelentőségű a ház körüli, háztáji és a tanyák környékén vállalt napszámos jellegű mezőgazdasági munkából származó jövedelem. A felmérések során bevallott (lényegében a munkahelyen felvett bérrel egyenlő) jövedelem családonként 2871,-Ft-ot, (a családban együtt élő személyekre lebontva 620,-Ft/fő) tett ki. Ennek a jövedelemnek azonban igen kis hányadát költik élelmiszerre, hiszen annak döntő része a ház körül termelődik meg (zöldség, baromfi, sertés). A családi jövedelmek szempontjából kiegészítő, esetenként meghatározó jelentőségű a családtagok (férjek, feleségek, gyerekek) mezőgazdasági jellegű munkája. A 16 család közül mindössze három nem rendelkezik háztáji földdel, 6 család 1000 négyszögölön felüli földdel rendelkezik, közülük olyan is akad, aki egy kis gazdaságot (4800 négyszögöl) művel. De ez még nem mutat teljes képet, mert többen bérelnek mások által elhagyott földet, s minden családban jelentős időt köt le az állatokkal való foglalatoskodás. Az alacsony képzettség, a jövedelemszerzés fontos összetevője a hagyományos jellegű családi munkamegosztás és életmód kialakulásának.

A családi munkamegosztás helyzetét vizsgáló kérdéseink a háztáji, ház körüli munkák végzésére kerestek választ. A bevásárlás - jóllehet a férjek járnak el naponta otthonról - csak négy családban közös munka, egyben a gyerekek végzik, 11-ben ez is a feleségek feladata. A főzés, mosás, takarítás, mosogatás gondja minden családban az asszonyoké, egy családban a mosogatásban és a mosásban a gyerekek is segítenek. A gyermekgondozás feladatmegosztása sem mutat jelentős szóródást, egy családban ezt az idősebb testvérek is végzik, egyben pedig közös tevékenységnek mondják, így a férj is részt vállal benne, általában azonban ez is a feleségre hárul.

Az állatok etetése kilenc családban közös tevékenység, s ez úgy értendő, hogy a férjek a nagyobb állatokat (szarvasmarha, sertés), a feleségek és a gyermekek a kisebb állatokat (baromfiak) látják el, csak a férjek távollétében minden állatot, hét családban azonban az állatgondozás csak a feleségek munkája.

A háztáji kert gondozásában valamivel egészségesebb arányok érvényesülnek: ez 12 családban közös tevékenységet képez, háromban a feleségek munkája.

Az egyetlen ház körüli tevékenység, amelyben a férjek számottevő és önálló szerepet vállalnak: a lakás karbantartása. Négy családban ez a férjek feladata, ötben közös, hét család viszont nem jelölte meg mint munkafeladatot.

A családi munkavégzés reszortfeladatairól összeálló kép is igazolja, hogy ezekben a családokban, jóllehet a férjek járnak el dolgozni, mégis a feleségek munkája a meghatározó. A férjek otthon csak néhány "speciális" feladat végzését vállalják, a gyermekek munkája pedig nem számottevő tényező. A gyerekekre addig számíthatnak, míg otthon vannak, nem járnak el dolgozni, nem járnak városi iskolába, mert akkor már csak kis részt vállalnak a házi munkából.

A családok többsége Jászberény határában szórványtanyán lakik. A város - több alföldi városhoz hasonlóan - nagyhatárú tanyás település. Az 1970-es népszámlálás idején 29785 lakójának 19,4 százaléka tanyán élt, így minden ötödik jászberényi tanyai lakosnak számított. A tanyáról való el- és beköltözés következtében ez az arány az utóbbi időben némileg mérséklődött, jelenleg mintegy minden hatodik jászberényi él külterületen. A tanyák elszórtan települtek, s lényegében egyetlen tanyaközpont szerveződött, amely mintegy 6-800 lakost tömörít, de más hasonló központ nem alakult ki. A tanyák gyors felszámolását tervező településpolitika, valamint a termelőszövetkezetek szerveződése nem adott lehetőséget további központok kialakítására, s erre az utóbbi években sem tapasztalható törekvés. A nagy területen és szétszórtan elhelyezkedő tanyák minimális ellátása nagy és megoldatlan gondokat jelent (villany, víz, kereskedelem stb.), a tanyán lakó családok életfeltételeinek javítása lassan halad. A tanyán lakók minden egyes közszolgáltatás igénybevételénél hátrányban vannak, illetve jelentős anyagi terheket vállalnak az igénybevétel esetén.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, miért választották ezek a középkorú házaspárok a tanyát, s miért ragaszkodnak hozzá? (Mert ragaszkodnak, az biztos!) Elköltözni egyikük sem szándékozik, a korábbi években a kilátásba helyezett bírságok ellenére engedély nélkül, manapság pedig építési-bővítési engedéllyel teszik otthonosabbá lakásukat.

A ragaszkodás egyik oka a tanyai eredetben keresendő. A 16 házaspárból ugyan néhányan hosszabb-rövidebb ideig városi környezetben, Budapesten, Tatabányán és másutt is laktak, de tanyán születtek, innen választottak élettársat, ma is ezt tartják megfelelő lakóhelynek, be- vagy elköltözési szándékuk nincs. Sőt, több család tervezi a tanya korszerűsítését, komfortosabbá tételét. A tanyákon a korszerűsítés, fejlesztés kiindulópontja a villany, jelenleg hét család otthonában világít és szolgáltat energiát, s többen tervezik, hogy a közeljövőben sort kerítenek bevezetésére. Pedig ez nem kis összeg, tanyánként 40 ezer forint a tarifa, de sokkal többet ér egy villamosított tanya. A villany bevezetése egy tanyasi család életében nem egyszerűen komfort kérdése, hanem gazdasági kérdés is. Villannyal nemcsak mosógépet, rádiót, televíziót, hűtőgépet működtetnek, hanem szivattyút, darálót, ami a vízellátáson kívül a kertészkedés, az állattartás jövedelmét növelheti. A villamosított tanya már "komoly ellenfél" a belterületi lakásnak is, melyek többsége nem rendelkezik magasabb színvonalú feltételekkel. A jászberényi lakások többsége például nem kap vezetékes vizet, hanem "fúrott kút", kis házi vízmű biztosítja a vízellátást, ezzel szemben a kertje kisebb, az állattartás lehetőségei korlátozottabbak. Emellett a közlekedés, a megközelítés feltételei sem jobbak, s városi utak többsége burkolatlan, ősztől tavaszig sáros földút. Egy homoktalajú dűlőúton megközelíthető tanya ebből a szempontból sokszor még előnyösebb is.

Végül még egy feltétel, ami a tanyának kedvez: a gazdaságosság. Nagyon igazuk volt azoknak a családoknak, akik azzal érveltek, hogy városban még telket sem tudnak vásárolni annyi pénzből, amennyiből a határban már tető alá hozzák a tanyát. A külterületen egy-két éve 60-70 ezer forinttal hozzáfogtak az építkezéshez, be is fejezték ebből, a belterületen erre gondolni sem mertek volna. Íme, néhány tényező, amely ellen igazán hatásos ellenérv kevés akad.

Adataink, tapasztalataink szerint a villannyal rendelkező tanya a korszerűbb, otthonosabb, felszereltebb lakás biztosítéka. A villannyal rendelkező családok házainak alapterülete nagyobb. Míg a hét ilyen lakás átlagos alapterülete 78,6 m2, addig a villamosítatlan kilencé csak 35 m2, az előbbiekben átlag 2,1, az utóbbiakban 1,9 a lakószobák száma. A 9 villamosítatlan lakás 319 m2-nyi lakóterületén 41-en, a korszerűbb 7 lakás 550 m2 -én csak 32-en laknak sokkal jobb körülmények között.

Tovább mélyíti a különbséget a lakások felszereltsége. A villamosított tanyákon fürdőszobák vannak, és sokkal több munkát könnyítő, tájékozódást vagy szórakozást biztosító eszköz van a lakásban. Rádióval mind a 16 ilyen család rendelkezik, s 12-nek televízió is van a lakásában. Ahol nincs villany, akkumulátorral működtetik a készülékeket, így a televízió lényegében ugyanolyan szerepet tölt be, mint bármelyik magyar család életében. (Amikor arról faggattam a gyerekeket, hogy mi hiányzik legjobban a kollégiumban, meglepetésemre többen rávágták: a televízió. További kérdezősködésem nyomán kiderült, hogy a kollégiumi rend szerint a villanyoltás idejének betartása érdekében korlátozzák a tv-nézést, amire otthon nyilván kevésbé kerül sor.)

A magas televízió-ellátottság mellett még élesebben jelentkezik az az ellentét, hogy a családok többségében kézzel mosnak, élelmiszereiket nem hűtőszekrényben tárolják. Ezekkel a gépekkel csak a villamosított tanyák rendelkeznek, s közülük két családban magnetofont, egyben pedig lemezjátszót is működtetnek.

A tanyák a munkahelyektől, a város központjában működő kereskedelmi, igazgatási, egészségügyi létesítményektől 5-12 km-re helyezkednek el, tehát lényegbevágó kérdés megközelítésük, a közlekedés helyzete. Családjaink többsége nem lakik pormentesített, kövezett út közelében. Így a legközelebbi autóbusz-megálló megközelítéséhez is 1-4 km-es gyaloglás vagy kerékpározás szükséges. A legáltalánosabban használt közlekedési alkalmatosság a kerékpár, minden családban több is akad belőle. Az idősebb tanyai asszonyokkal ellentétben, a mi családjainkban a feleségek ugyanúgy használják ezt az eszközt, min a férfiak vagy a gyerekek. A kerékpár használata tavasztól őszig rendszeres, sőt ilyenkor a meglehetősen távoli munkahelyekre is ezzel járnak.

A közlekedés különösen megnehezül az őszi-téli időszakban; ilyenkor legtöbben gyalog vagy kerékpárral mennek az autóbusz-megállóig, s onnan autóbusszal folytatják útjukat. Nagyon szerény mértékű a motorizáció: öt családban motorkerékpárt, egyben pedig személygépkocsit üzemeltetnek.

Szülők-gyermekek viszonya a családokban

A szülők és gyermekek családon belüli viszonya alapvetően hagyományosnak minősíthető. A szülők feltétlen engedelmességet, kötelességtudást és fegyelmezett munkavégzést várnak gyermekeiktől - az utóbbit elsősorban otthon.

A gyermekek nevelésével való foglalkozás elsősorban az anyákra hárul, az apák csak alkalomadtán, olykor csak kirívó fegyelemsértések alkalmával foglalkoznak a gyerekekkel. Mindez természetesen meghaladja az anyák teherbíró képességét, s ők sem képesek igazán célirányosan törődni a gyermekeikkel. Széles körben alkalmazzák a verést, mint fegyelmezési-nevelési módszert. Az egyik kislány így emlékszik az egyik alkalomra:

"Még a tanyai iskolában a tanár bácsinak ott maradtam segíteni kukoricát törni. Ott az volt a szokás, hogy nem tanultunk sohase, hanem segíteni kellett. Az iskolatáskánkban hordtuk be a földről a kukoricát, ott maradtam, későn értem haza, ezért kaptam ki."

Egy másik gyerek, szintén kislány így emlékezett:

"Papírt gyűjtöttünk. Az ígért hat óra helyett hét óra körül értem haza, anya azzal várt a kapuban: gyere, mert apád nagyon megver. Már elő volt készítve a pálca. Nem akartam előremenni, anyu meg mondta, hogy menjek. Na, aztán apu ott állt az ajtó mögött a pálcával. Ó, de megvert! A lábam szárát úgy elverte, hogy még..."

A verést a gyerekek tudomásul veszik, bár a lányok most már nyilvánvalóan szégyenlik. Csoportos beszélgetés alkalmával úgy beszéltek róla, mint múlt idejű tényről, ami most már nem fordul elő. - A szülők nem ilyen szégyenlősek, lakonikus rövidséggel állapították meg: "Kell az néha! No meg, bennünket is megvertek a szüleink."

A verés mellett másfajta fegyelmezésre is találtunk példát. Az egyik apa - akinek más szülők véleménye szerint gyakran és ok nélkül is eljár a keze - más módszert is bevet néha 10 éves fiával szemben.

"A múltkor már nem is tudom, mit csinált, de nagyon mérges lettem rá. Mondtam neki, na eredj gyorsan, keress magadnak egy pálcát az erdőben. El is ment, nemsokára jött vissza a pálcával falfehéren. Akkor már nekem is elszállt a mérgem, meg a gyerek is megszenvedett, nem bántottam."

Ugyanez az apa máskor is állított csapdát a gyerek elé:

"Veszem egyik reggel a cigarettámat, keveslem. Töprengtem, de aztán arra gondoltam, a gyerekek keze lehetett a dologban. Délután kimentem a szőlőbe kapálni, de az egyik cigarettás dóznit az asztalon hagytam, és megszámoltam, hány darab van benne. Mikor hazajöttem, ott van a cigaretta az asztalon, újra megszámoltam, de négy darab hiányzott. No, elővettem a gyereket, ő kezdte tagadni a dolgot, így aztán megkapta a magáét. Nemcsak a cigarettáért, a hazudozásért is."

A módszer, úgy látszik, hatástalan, mert ez a gyerek egyik alkalommal az iskola udvarán sorakozó kerékpárokat dézsmálta meg, kilopta szelepeiket, elvitte könnyen leszerelhető alkatrészeiket. Ezután az orvoshoz ment "beteget jelenteni", ami sikerült, de a bűnjeleket magánál tartotta. A nyomozás után rábizonyították a lopást, de ő a végsőkig tagadta, nem vállalta tettét.

A szülők és gyerekek viszonyát, annak bensőségességét - a gyerekek életkoránál fogva - jelentősen befolyásolja a közös tevékenység, a játék. Csoportos beszélgetések alkalmával a gyerekek harmada említette meg játszótársai között a szüleit is, mások nem is említették. Játékaikban, amelyek egyébként igen szűk skálájúak (labdázás, focizás, állatokkal való játszás) első számú partnereik a testvéreik. A kollégiumból való hazatérések egyik fő vonzereje éppen ez. Különösen a kisebb testvérek várják már hazatérésüket, ezután néhány óráig önfeledt játék következik, de vasárnap délután már szívesebben gondolnak kollégistatársaikra.

Más gyerekek esetében a közelben lakó osztálytársak, szomszéd gyerekek a fő partnerek. Velük tartanak, amikor a régi iskola melletti sportpályán fociznak, vagy éppen az erdőben kószálnak.

A szülők a családok kisebb hányadában partnerek, s közülük elsősorban az apák, még a lányok esetében is.

"Testvéremmel meg apukámmal szoktam játszani. Anyuval is néha, de ő nem nagyon ér rá."

Mindez alapjában pozitív tényező, bár zavaró momentumok is előfordulnak:

"Apuval is szoktunk focizni. Mikor cseppet be van rúgva, akkor szokott jönni. El szokott esni, aztán nem futballozik tovább" - mondta az egyik szókimondó gyerek.


A szülők és gyermekek kapcsolatának központi kérdése a közös munkavégzés, illetve az ebben való részvétel. A család gazdálkodási szisztémájából következően a szülők foglakozás- és munkatevékenység-típusa szerint munkának a fizikai munkát, s ezen belül is a ház körüli, háztáji tevékenységet tekintik. Törekvéseik, gondolkodásmódjuk szerint ez az elsődleges, fontos ebbe igyekeznek bevonni gyermekeiket. Látogatásaink, beszélgetéseink során ennek számos pozitív megnyilvánulását tapasztalhattuk. Példaként említhető, hogy nagyon sok gyereknek van otthon néhány négyzetméternyi kiskertje, amit maga gondoz hétvégeken és a szünidőben. A vetemények növekedését, alakulását pedig együtt értékelik a szülőkkel, s ez nyilván hatással van a gyerekekre: igen büszkén mutogatták kertjeiket.

Hasonló funkciójú a lányok házi munkában való részvétele, elsősorban a mosogatásban, takarításban, főzésben való segítés. A főzésben-sütésben önálló feladatokra is vállalkoznak: maguk főzik meg a levest, sütnek süteményt anyai felügyelet mellett. Többen el is mondták, hogy teljesítményükkel nemcsak saját maguk, hanem a család is elégedett volt.

A szülői inspirációk, bábáskodások az iménti és hasonló esetekben mintaszerűek, példaadóak. A gond azonban ott kezdődik, amikor ezek a tíz évesek magukra maradnak, s igen gyakran erejüket, teherbíró képességüket túlzottan igénybe vevő feladatokat kell teljesíteniük. Mikor nyári terveikről faggattuk őket, kifakadtak: "Lesz nekünk elegünk a nyáron!" Kifakadásuk mögött az rejlik, hogy a nyári szünetben a kisebb testvérek teljes ellátása, az állatok etetése-gondozása, a kerti munka idejük nagy részét igénybe veszi, olvasásra, barátkozásra, játékra kevés idő marad. Így aztán a család anyagi alapjának megteremtése, a háztáji jövedelem fokozása eltörpül a gyerek egyéb érdekei mellett. Mindezek mintegy beidegződnek a gyermekekbe.

Gyermek és szülő a kollégiumról

A kollégiumról érdemes felidézni a legilletékesebbeket, a gyerekeket:

"Sokan mondták, hogy olyan a kollégium, mintha börtönben lennénk rabságban. Szerintem a rabság is más, meg a kollégium is. A börtönben nem engedik meg azt, amit nekünk megengednek. Engem is így akartak elijeszteni a kollégiumtól."

A szülőkkel más a probléma. Itt az egyik legsúlyosabb kérdés az iskolai tevékenység, a tanulás mint munka elismertetése, mert ezt sem a szülők, sem a gyermekek nem tartják elsődleges, fontos feladatnak. Tapasztalt tanyai pedagógusok mesélik, hogy az első-második osztályos kisgyerek még fél órát leül a könyv mellé, mert rá még nem számítanak. A harmadik-negyedik osztályos gyereket viszont már be tudják fogni, az a délelőtti iskola után hazamegy, leteszi a táskát, utána sötétedésig dolgoznia kell. A könyv, az iskolai feladat este, petróleumlámpa mellett kerül elő, ha előkerül.

Ezek után a kollégiumba kerülve nem az amúgy is jelentős lemaradások pótlása az első, hanem a rendszeres tanulásra való szoktatás.

"Év végére jutottunk el oda, hogy megszokták a rendszeres tanulást, hogy akartak, küszködtek. Hogy ne csak annyit sajátítsanak el, ami az órákon éppen rájuk ragadt, hanem maguk is hozzátegyenek valamit" - összegezte véleményét a gyerekek osztályfőnöke.

A szülők többsége annyit érez ebből saját tapasztalatai alapján, hogy a gyerekeknek szükségük van az általános iskola elvégzésére, mert anélkül nem boldogulnak.

"Fiam, ha a nyakad is beletörik, neked ezt akkor is csinálni kell" - igazította el egyik szülő gyermekét.

A gyerek iskolai munkájának, tanulmányainak segítése, ösztönzése, ennek módozatai azonban szegényesek. Az iskolai munkáról való beszámoltatás kimerül az osztályzatok ellenőrzésében, sőt néhány családban erre sem fordítanak különösebb figyelmet.

Külön gondot jelent a családok életében a kollégiumba kerülés. Fontos tényező a gyermekek és szüleik kapcsolattartási igénye. Ebben az életkorban és szituációban kölcsönösen szükségük van a kollégiumba kerülés okozta sebek gyógyítására, hiányzik a megszokott családi miliő.

"Amikor szeptemberben bejött a gyerek, nem tudom melyikünk sírt jobban" - mesélte az egyik édesanya.

Az idő múlásával új problémák jelentkeznek. Nem egy szülő panaszkodott foglalkozásaink, találkozásaink alkalmával, hogy nem érti a gyereket (s ilyenkor a gyerek sem a szüleit), mert mióta kollégista, otthon "büdös neki a munka". A kollégiumban a tanulás mellett - ha időhatárok között is - sok szabadidővel rendelkeznek a gyerekek, mely alatt sportolnak, olvasnak, játszanak. Néhány hónap elteltével ez szokásukká vált, s otthon is kedvesebbek ezek a foglalatosságok, mint a kapálás, az állatok etetése vagy éppen a takarítás. S abban van is igazság, hogy a kollégiumi élet a tanuláson kívül szinte mindenfajta munkától mentesíti a gyerekeket, fokozza önállótlanságukat. Megváltoznak az étkezési szokásaik, s a "korosodó" gyermekek nemhogy levennének gondokat szüleik válláról, hanem esetenként növelik is azokat.

Az egyik fiúgyermek édesanyja így fakadt ki beszélgetésünk során:

"Eddig, ha éhes volt a fiam, fogta magát, ment a konyhába, a szekrényből kivette a kenyeret, a szalonnát, a zsírt, lekvárt, akármit, aztán evett ... Most pedig kezet mos - ez nem úgy, mint régebben, sohase marad el - leül az asztalhoz, s mondja: Anyuka, éhes vagyok!"

A szülőknek a gyermekek kollégiumba kerülésével egyébként is hiányérzetük támadt, hiszen ezzel a tanyai tanítókkal kialakított patriarchális viszony megszűnt. Egy-két közelben lakó, esetenként naponta látott tanítóval szemben a több kilométerre tanító 10-15 pedagógussal kapcsolatot tartani megoldhatatlan feladat.

A családi klub, amelynek létrehozásánál közreműködtünk a kollégiumban, első fokon a kontaktusteremtésre akart alkalmat adni iskola (kollégium) és otthon között. Másrészt olyan pedagógiai problémákban kívánt fogódzót nyújtani, amelyek ennél a lakosságcsoportnál különösen megoldhatatlanok. A következőkben egyik erre irányuló kísérletünket és a róla érkezett értékeléseket ismertetjük.

Kísérletünk a szexuális nevelés segítésére

A szülők és gyerekek kapcsolatának speciális területe a gyerekek szexuális felvilágosítása. Tekintettel arra, hogy az iskolában és a kollégiumban dolgozó pedagógusok szerint erről a témáról igen körülményes információkat nyerni, speciális felvételi módszereket alkalmaztunk. A pedagógusok szerint eddig akárhányszor szóba került a téma, a szülők és gyerekek mereven elzárkóztak mindenféle megnyilatkozástól.

Módszerünket több formában alkalmaztuk. Egyrészt a szülők és gyerekek részére könyveket vásároltunk, és figyelmükbe ajánlottuk elolvasásukat. Ezen kívül a szülők részére ankétot szerveztünk, s ezt megelőzően osztályfőnöki óra keretében a lány- és fiúgyerekek számára külön-külön foglalkozást rendeztünk. (Ezeken a foglalkozásokon csak a tanyai gyerekek vettek részt, egy-egy csoportban 8-10-en, így jobban megnyilatkoztak.) Az órákon a gyerekek tapasztalatai, ismeretei alapján megbeszéltük a nemek közötti külsődleges különbözőségeket, szemléltető anyagok felhasználásával bemutattuk a férfiak és a nők nemi szerveit, azok felépítését, majd a higiéniai tudnivalókat ismertettük. A gyerekek igen élénken reagáltak a feltett kérdésekre, a fiúk néha komolytalanul, a lányok feszült figyelemmel kísérték az órát. Megnyilatkozásaik több problémára is rávilágítottak. Így pl. a lányok foglalkozásán a központi téma a menstruáció kérdése volt. Feltevésekor több gyerek arcára félelem íródott, de még meglepőbb volt az a tapasztalat, melyet egyik túlkoros társuk mondott le. Egyedül ő menstruált rendszeresen az osztályban, s úgy adta át tapasztalatait, hogy ilyenkor nem szabad mosakodni(!).

A foglalkozásokat video-felvételen rögzítettük, s ezt mutattuk be ankét keretében a szülőknek. Az ankét keretében először arra kérdeztünk rá, hogy mit mondtak el a gyerekek otthon a video-felvételről, hogyan "készítették fel" szüleiket az ankétre.

Az ankéton megjelent szülők közül csak kettő állította, hogy az órafelvétel tartalmáról otthon szó esett. Ugyancsak egyetlen szülő hozta szóba az ajánlott könyveket:

"Én, amit elvittem könyvet (Andry-Schepp: Hogyan születik a kisbaba?), odaadtam Csabinak azzal, hogy olvassa el. Van benne arról, hogyan születik a kisbaba, a sejtek, virágok, peték. Úgyhogy komolynak tartotta, elolvasta végig, mert jó nagy betűvel van. Érdekelte."

Ezek után arról esett szó, hogy mikor és milyen formában merült fel a téma először a családban.

"Jánoska, azt hiszem, harmadikos-negyedikes volt, amikor a nővérem két kislány nálunk nyaralt. Kinn voltak az erdőben, közben játszadoztak. Közben azt témázták, hogy anyukának a hasában van a gyerek. Már elmentek a kislányok, s egyszer azt mondja nekem: Anyuci, tetszik tudni, mit mondtak ezek a lányok, azt, hogy anyuka hasában van a gyerek. Szóval ő még ezt nem is merte gondolni, meg ezt teljesen hihetetlennek vélte. Akkor én meg azt mondtam neki, hogy nem is úgy van az, édesapám. Ennyi volt az egész.

- És miért nem mondta meg neki? (foglalkozásvezető)

- Hát mit mondtam volna neki? Mert akkor jött volna mindjárt az, hogy hogy került oda?

(Közbeszólások:) - Ki tudná azt elmagyarázni! - Meg olyan kis korban énszerintem még nem érdekli. Meg mikor kicsit nagyobbak, rájönnek. Nem saját maguktól, hanem haveroktól."

Tipikusnak tekinthető, s mintegy megerősíti az előbbieket a következő vélekedés is:

"Nekem van most egy hat éves kislányom. Megyünk biciklivel, látott egy nagyon kövér nőt. Mondja nekem: Édesanyám, ennek a néninek nemsokára meglesz a kisbabája, mert nagyon nagy hasa van.

- Hát te ezt meg honnan tudod?

- Hát láttam a tévében.

Nem is tudtam, mit mondjak neki hírtelen!

- Csak azt nem tudom anyukám, hogy hol jön ki?

- No, és mit mondott? (foglalkozásvezető)

- Erre én nem szóltam semmit sem."

A foglalkozás további részében azt firtattuk, változik-e a gyerekek fejlődésével ez a kapcsolat. A megnyilatkozásokból úgy tűnik, nem lényegesen, sőt az is kiderült, hogy ennek alig van hagyománya a családokban.

"Azt kell mondanom, ahogy a képernyőn is láttuk, a lányok komolyan nézték, a fiúk elnevették kissé a dolgot, lehet, hogy nekik még kicsit korán volt. Lehet, hogy a fiam nem beszél otthon erről, nagyjából már az ő eszével tisztában van vele. A nagylányossági dolgokkal már igencsak tisztában van, mert a nővérénél látta a csomagcserét, a vattát. Amikor még kisebb volt, kérdezte: Anyuci, minek ez a háznál? Most már csak mosolyogja. Gondolom, tisztában van vele, ha ő nem is használja. Mondjam azért, jó, hogy beszéltek róla a gyerekekkel. Én például nyolcadikos voltam, amikor kezdtem a vérzést, de nem mondta anyukám, biztos, hogy nem mondta. Nővérem volt, de az sem mondta, s el se tudtuk találni, hogy mi is az. Jó az, hogy tisztában vannak vele. (Többen hangosan helyeseltek.)"

Olykor az anyák maguk módján igyekeznek válaszolni:

"Szombaton hazajött a lányom, beszélgettünk. Azzal jött, hogy azt mondták neki a lányok (2-3 évvel idősebbekkel lakik a kollégiumban), hogy 5-6 naponként lehet csak mosakodni, meg ha az anya elmegy szülni, nem lehet mosakodni. Akkor mondtam neki: kislányom, kell is! Ilyet ne hallgassál senkitől. Ha valami van, akkor mindjárt szólj a tanító néninek, vagy akivel vagy, hogy ne érjen esetleg váratlanul, vattád vagy ilyesmid legyen. Most már nem félek elmagyarázni neki, de elejibe féltem. Nem mertem semmit se mondani, ha kérdezett. Szégyelltem. Mindig arra gondoltam, hogy még annyira gyerek! Most voltak itt a rokonok Tatabányáról, velük beszéltem. Ők is mondták: mondd el neki, mert jobb, mintha mástól hallja. De túlzásba nem is akarom vinni, mert sokszor le is kell állítanom, mert nagyon is sokat kérdez. Úgy érzem, hogy a vele lakó lányoktól is sok mindent hall, féltem is tőlük. (Közbeszólás: Ne féltse! Pont oda illik a maga lánya! Sokkal többet tud, mint az én hetedikes lányom.) Csak azt nem szeretem, hogy túlzásba viszi a kérdezést, furfangos, ahelyett, hogy a leckén járna az esze."

Végül néhány mondatban arról, hogy miként értékelték ezt a foglalkozást. Néhány hét múltán erről faggattam a gyerekeket. Álljanak itt válaszaik:

"A könyvet ki kellett olvasni. Én nem olvastam ki. Én csak a javát. - Én csak az elejét. - Mást olvastam helyette." (több fiú)

"Nem szóltak otthon semmit se." (lány)

"Nekem meg azt mondták otthon, hogy egy nagy hülyeség volt." (fiú)

"Nekem azt mondták otthon, hogy még nem kellett volna." (fiú)

"Én azt mondom, hogy még nem kellett volna." (fiú)

"Apukám azt mondta, hogy jó lett volna megnézni. - Anyukám meg mondta neki, nem neked való ez. - Én se engedtem volna megnézni Apunak." (lány)

"Sok mindent tanultunk, hasznos volt, ha most nem is, de hasznos lesz." (lány)


1980