A TANÍTÓI PÁLYA, MINT MOBILITÁSI CSATORNA

A két világháború közötti időszak társadalmát elemző munkájában Erdei Ferenc a tanárságot egyértelműen a középosztályhoz sorolja, de sokkal bizonytalanabb volt a tanítóság megítélésében. Álláspontjában bizonyos mértékig tükröződik az a sokak által képviselt nézet, amely a tanítóságot - meglehetősen egyoldalúan és korántsem egyedül - falusi foglalkozásnak láttatja, s ebből von le következtetést. Ezzel szemben tény, hogy Magyarországon a változó településbesorlási szisztémák függvényében mindig jelentős volt az urbanizáltabb feltételek között élő elemi vagy népiskolai tanítók (nem feltétlenül néptanítók) száma. Vélekedésem szerint e foglalkozás művelői - egyes képviselői és azok jellegzetes csoportjai - sokkal többrétegű, összetettebb, differenciáltabb, változatosabb pálya- és mobilitásképet mutatnak fel.

A következőkben részben különféle statisztikai adatok felhasználásával mutatom be a tanítói pálya rekrutációjának alakulását, ennek fontosabb hatótényezőit, majd életrajzi adatok alapján nyert karakteres mobilitási stratégiákat és azok különféle motívumait részletezem.

A rekrutáció kérdései

Legkorábbi tételes adataink az esztergomi Mesterképző jegyzőkönyveiből származnak, a múlt század közepéről. (1. sz. tábla) Ebben a két évtized tanfolyami résztvevőiről közöltek adatokat, melyek bizonyos mértékig tükrözik az időszak társadalmi változásait. A negyvenes években még a szabadságharc előtti időszakra jellemző, a későbbiekben egyre inkább a polgárosodás előrenyomulását tükröző foglalkozás- megjelölések találhatók a feljegyzésekben.

Az adatokból kitűnik, hogy a növendékek szülei és gondviselői között meglehetősen sokféle társadalmi csoport és réteg képviseltette magát. A legjelentősebbeknek a közép- és alsó középosztálybeli rétegek mutatkoztak: a mester és mesterember kategóriák. Közülük az utóbbi általában valamilyen iparűző tevékenységet jelentett, hiszen a bejegyzések mellett legtöbbször ott szerepelt a szabó, szűcs, ács stb. megnevezése. A mester és jegyző kategória többféle változatban fordult elő, az első három adatsorban együtt, ami annyit jelentett, hogy a két foglalkozást egyidejűleg űzhette az illető apja. A negyedik esetben egyszerűen csak mester, illetve jegyző szerepelt. Így a jegyzőkönyv nem ad egyértelmű útbaigazítást, de feltételezhetjük, hogy a mesterek egy részénél valószínűleg iskolamesterek voltak az apák. Ezt erősíti meg az 1861/62-es adatsor, amelyben az iskolamesterek már elkülönítve szerepeltek. Mindez hozzávetőleg annyit jelentett, hogy a tanítóság már a múlt század közepén nem kis mértékben belülről szervezte utánpótlását. Náluk nagyobb számban szerepeltek a különböző középosztálybeliek, melyek korábban csak a nemesek és ipari foglakozást űzők közül, a későbbiekben az utóbbiakból és néhány komolyabb iskolázottságot igénylő foglalkozás képviselőiből kerültek ki. Az esztergomi adatok meglehetősen szerény paraszti képviseletet mutattak, s egyáltalán nem jeleztek olyat, hogy a legalacsonyabb presztízsű rétegek gyerekei bekapcsolódtak volna a mesterképző munkájába.

1.sz. tábla A növendékek származása az esztergomi Mesterképzőben 1842-1862

Apák és gondviselők	1842/43	1844/45	1847/48	1861/62
Mester, jegyző	9	22	25	1
Mesterember	3	13	8	13
Iskolamester és iskolatanító	1	-	9
Földműves	3	5	10	-
Polgár	3	4	3	-
Nemes	2	3	4	-
Bíró, tanácsbeli	2	-	-	-
Vásáros, kereskedő, kocsmáros	-	2	1	3
Káptalani karénekes, zenekarmester	1	1	1	-
Tiszttartó, uradalmi ispán, gazdatiszt	2	1	1	2
Gazda	-	-	1	-
Vadász, erdész	2	-	2	2
Majoros	-	-	1	-
Sótiszt	-	-	1	-
Orvos	-	-	-	2
Plébános	-	-	-	2
Ügyvéd	-	-	-	1
Hivatalnok	-	-	-	1
Börtönőr	-	-	-	1
Magánzó	-	-	-	4

Az esztergomi katolikus mesterképző adatait bizonyos mértékben kiegészítik a sárospataki és a debreceni református képzők adatai. 1850 és 19l0 között 39,8 %-ról 24,6 %-ra, illetve 52,7 %-ról 22,4 %-ra más rétegek beáramlásával párhuzamosan csökkent a paraszti származásúak aránya és megnőtt más rétegek beáramlása. A csurgói tanítóképző hasonló időszakra vonatkozó adatai szerint a tanulók szüleinek 30 százaléka volt tanító, 15-15 százaléka kisbirtokos, iparos, kereskedő, a fennmaradó rész ún. egyéb foglalkozású (altiszt, napszámos stb.) gyereke volt.

Országos áttekintést kaphatunk a 2. sz. tábla adataiból. Kiviláglik, hogy a tanító- és a tanítónőjelöltek származása között igen jelentős eltérések alakultak ki.

2. sz. tábla A tanítóképzők osztályvizsgát tett tanulóinak százalékos megoszlása 1907/1908-ban

Szülők foglalkozása	Tanítóképzőkben	Tanítónőképzőkben
Birtokos és bérlő	21,4	7,2
Egyéb őstermelő	0,4	0,4
Gazdasági tisztviselők	1,8	2,1
Napszámos, cseléd	4,4	0,7
Iparos,  bányavállalkozó	18,4	10,9
Bányászati ipari tisztviselő	0,4	1,4
Előmunkás, munkás	4,0	1,4
Kereskedő, közlekedési vállalkozó	3,5	4,0
Kereskedő, közlekedési tisztviselő	1,6	7,2
Altiszt, szolga	4,6	3,2
Köztisztviselők	4,2	15,1
Papok	2,8	3,5
Tanár, tanító	16,9	15,2
Más értelmiségi	0,6	4,8
Közhivatali altiszt	2,6	0,8
Katonatiszt	0,1	1,0
Katona-altiszt	0,1	0,4
Magánzó, nyugdíjas, háztulajdonos	9,5	15,8
Ismeretlen foglalkozású	2,8	3,1
Árvaházi, zárdai növendék	0,1	0,7
Saját keresettel bíró	0,6	0,2

A jelentősebbnek mondható kategóriák közül csak a tanító és tanár, valamint a kereskedelmi és közlekedési vállalkozók szülei képviseltették magukat közel azonos arányban mindkét nemnél. Ez a kimutatás is igazolja, hogy a szakmában a belső utánpótlás számottevő tényező volt.

A foglalkozásokon belül igen jelentős volt a különböző paraszti kategóriák, vállalkozók, hivatalnokok képviselete. Az adatok arra vallanak, hogy a fiúk közül akkoriban elsősorban a birtokosok, bérlők, ipari és bányavállalkozók, munkások, altisztek gyerekei voltak jelen, legalábbis nagyobb arányban képviseltették magukat a pályán, mint a lányok esetében.

A lányok szülei ezzel szemben elsősorban köztisztviselők, kereskedelmi és közlekedési tisztviselők, magánzók és nyugdíjasok, továbbá más szellemi foglalkozású kategóriák reprezentánsai voltak, körükben sokkal szerényebb volt a birtokosok, bérlők és a munkások részesedése.

Bizonyos kivételekkel ugyan, de megállapítható, hogy a napszámosok, altisztek, cselédek gyerekei igen szerény mértékben képviseltették magukat a pályán. Ez alól némi kivétel a fiúk esetében mutatkozott.

Az adatok összevethetők a gimnáziumba járók korabeli mutatóival. A gimnáziumok adatait összegző 19l2/13. évi statisztika ugyan más kategóriákat is tartalmaz, de bizonyos összevetésekre mégis alkalmat kínál. Esetünkben szerényebb a papok, tanárok, tanítók (11 %), a munkások (2 %), bánya és gyártulajdonosok (12,64 %) és a napszámosok (0,46 %) képviselete. Nagyobb viszont a más szellemi foglalkozásúak (7,59 ), valamint a kis és nagykereskedők jelenléte (10,5 %). A két kategória között nincs lényeges eltérés a földbirtokosok és parasztgazdák (17 %) és a hivatalnokok (6,04 %) terén. Az, hogy a tanítóképző a "szegények egyeteme" lett volna, ebben az összefüggésben sem igazolható.

A korábbiakhoz hasonló tendenciák érvényesültek a két világháború közötti időszakban. A szegedi tanítóképzőben 1928/29-ben a tanulók összetételében a szellemi foglalkozásúak gyerekei voltak többségben (34,l %). Őket az őstermelők (21 %), az altisztek és nyugdíjasok (16 %), az ipari, kereskedelmi tisztviselők (15 %), majd a kereskedők és iparosok gyerekei követték (12 %). Munkásgyerekek 0,9 %-ban voltak jelen ebben a tanévben.

Az esztergomi tanítóképzőből közölt adatok valószínűleg több vonatkozásban eltérnek az országostól. (3. sz tábla) Az egyházi képző magas tandíja minden bizonnyal sok olyan gyereket tartott távol, akinek szülei nem voltak képesek ennek megfizetésére. Itt pl. a 20-as években az internátusban lakók számára 500 pengő volt az éves tandíj, melyet további 96 pengővel kellett megtoldani mosatás vagy éppen német nyelvtanulás címén. További 210 pengőt kellett fizetni azokért a gyerekekért, akiket angolra, franciára, vagy zenére is beíratták. Ezzel együtt az esztergomi képző nem egy szűk elit, hanem mindenekelőtt a középosztály különböző rétegeiből érkezettek gyerekeinek tanulására teremtett lehetőséget. Némileg a korszak politikai törekvései is tükröződnek és visszaigazolódnak abban, hogy a tisztviselők, kisiparosok és a magasabb végzettségűek gyerekei adták az ott tanuló lányok felét, sőt arányuk a két időszak között emelkedett.

3. sz. tábla Az esztergomi tanítóképző növendékeinek rekrutációja %-ban

Szülők foglalkozása	1930/31	1941/42
Birtokos és bérlő	10,7	6,7
Egyéb önálló őstermelő	1,9	0,5
Ipari, gazdasági, közlekedési, kereskedelmi tisztviselő	14,5	15,6
Tisztviselő	7,0	13,4
Napszámos	1,8	1,1
Iparos	15,4	19,4
Nagyiparos	0,5	-
Segédmunkás	1,4	4,4
Kereskedő	4,7	4,4
Nagykereskedő	0,5	-
Kereskedelmi alkalmazott	2,3	-
Közlekedési segédmunkás	3,3	5,6
Pap, tanár, tanító	14,0	12,3
Más értelmiségi	2,8	7,8
Altiszt, hivatalszolga	5,1	3,9
Katonatiszt	2,8	1,1
Nyugdíjas	8,4	2,2
Tőkés, járadékos háztulajdonos	0,5	1,1
Egyéb foglalkozású	2,4	0,5

1945 után előtérbe került a korábban szinte kirekesztett gyerekek tanulása, sok olyan formát szerveztek, amely felnőttek bekapcsolódását tette lehetővé (dolgozók tanítóképzői, tájtanítóképzők). Ezeket országszerte, szinte járásonként megszervezték, nagyon sokan végzettséget is szereztek, de tételes kimutatás nincs a résztvevők számáról. Emellett ugyancsak Esztergomból vannak adataink arra, hogy a változások üteme ugyancsak mérsékelt volt. Ez a tanulók szociális összetételében ennyit jelentett, hogy l946/47-ben a kisiparosok, az ipari, bányászati szakmunkások és az altisztek gyerekei tették ki a tanulók több mint felét. Szerényebb lett a papok, tanárok, tanítók (11,1 %) és az egyéb értelmiségiek (4,0) %) képviselete. Szinte eltűntek a korábban vezető szerepet betöltő különféle tisztviselők gyerekei, elvétve viszont akadt még két 20-l000 holddal rendelkező birtokos és egy nagykereskedő a szülők között.

Az alkalmazás mobilizáló elemei, avagy a megrendelő kívánságai.

A múlt század közepéig, utolsó harmadáig a kérdés meglehetősen egyértelműen fogalmazódott meg: bármilyen közösség urat, illetve férfit akart látni a katedrán. Nőt addig legfeljebb feleségként, vagy ebbéli minőségében helyettesként fogadtak el.

A századfordulótól fokról-fokra változott a kép. Urbanizáltabb környezetben gyorsabban haladt a tanítónők alkalmazása, mint ott, ahol ez kevésbé érvényesült. Végeredményben a pálya nemek szerinti determinációja 1945-ig, sőt helyenként az 1950-es 60-as évtizedfordulóig fennmaradt.

A tanítónak menő fiúk számára a pálya egyre szűkülő mértékben, mindinkább a kisebb településekre, falukra, tanyákra vonatkoztathatóan, de az ötvenes-hatvanas évtizedfordulóig előrelépést, kiemelkedést, "úri foglalkozás" elérését jelentette. A tanító mégiscsak nadrágos embernek számított, többnyire nem végzett fizikai munkát, napszámost, cselédet, gyermekeihez pesztrát fogadott. A tanítói illetményföldek nagysága akkora volt, hogy azon már gazdálkodni kellett. Hajóson 20-25 hold földje is lehetett a tanítónak, de a csereháti Csenyéte tanítójának illetményföldje is elérte a 20 holdat. Olyan tanítóról nem szereztem értesülést, aki a tanításból gazdagodott meg, de olyat annál többet, aki gazdálkodásából kisebb nagyobb vagyonra tett szert.

Ehhez nyújt további adalékot múlt század végéről származó, októberben keltezett levél a következőkkel fordul a nagyságos tanfelügyelő úrhoz: "Anyagi körülményeim olyanok, hogy új állomásomat azonnal el nem foglalhatom, amennyiben itt egy pár marhám és termésem van. A betakarítással igen sietek, de azért a legnagyobb igyekezetem is pár heti időt vesz igénybe... Hogy ne kelljen holmimat potom áron elpreidálnom, ami tetemes káromat okozná, alázattal kérem Nagyságodat, kegyeskedjék nekem e hó 25-ig szabadságot engedélyezni."

K. G. nyugdíjas tanító visszaemlékezéseiben a következő életstratégiát tükrözik. A lévai képző elvégzése után módosabb dunántúli falvakat választott, s 8-10 év után összegyűjtött annyi pénzt, hogy családjával Sopronba költözhessen. 1924-ben nászútra Balatonlellére mentek, ahol a Katolikus Tanítók Egyesületének üdülőjébe kaptak kéthetes beutalót. Négyszobás búzsáki lakásához járandóságként 18 hold föld, 3 hold belsőség, 24 köbméter tűzifa, 50 mázsa gabona, borjárandóság és 1000 pengő készpénz társult. Ő rögzítette beszámolójában azt a tényt, miszerint többnyire "a balkéz tanított", ami jelzi, hogy a tanítók egzisztenciájuk biztosítására (is) koncentráltak.

Az alföldi, jászsági tanyai tanítók többsége előbb-utóbb belterületi, városi házat vett magának, ahová - ha előbb nem - öregkorára behúzódott.

Mások a párválasztás terén igyekeztek képzettségüket érvényesíteni. Ilyen stratégia a jászsszentandrásiaké, akik közül többen módosabb lányt vettek feleségül. Ők egzisztenciálisan gyarapodtak és számos előnyös pozíciót szereztek maguknak. Volt, aki hosszú évekig volt tanácselnök-helyettes, másikuk ÁFÉSZ igazgatósági tag, megint más feleségének VB titkári funkcióját egészítette ki a községi párttitkár szerep betöltésével.

Merőben eltérő a tanítónők helyzete. A társadalom velük szemben csak az emancipáció térhódításával lett valamelyest "engedékenyebb". Az első, sok helyen ugyancsak idegenül fogadott, kisasszonyozott tanítónőket a múlt század közepetáján, utolsó harmadában alkalmazták. Mindez azzal párhuzamosan történt, ahogy a nők első, még név szerint feljegyzett előfutárok után egyre nagyobb számban jelentek meg a közép és felsőoktatási intézmények, köztük a tanítónő-képezdék padjaiban.

A tanulni vágyók motívumai meglehetősen eltérőek voltak. Tényszerűen és tételesen nem pontosan részletezhető, de a tanítónők tekintélyes hányada vagy többsége eleve tisztában volt azzal, hogy nem fog katedrára lépni, vagy csak egy jól körülhatárolt időtartamot tölthet el ott.

A pályázatokon - egyéb vizsgálataim tanúsága szerint - mindig előnyben részesítették a férfiakat. Hajóson még a 30-as években is kikötötték egyes álláspályázatoknál, hogy azokra csak férfiakat várnak. A pályára lépő tanítónővel szemben íratlan törvényként fogalmazódott meg: férjhez menéséig, első gyereke megszületéséig maradhatott a katedrán, utána "nem illett mástól elvennie" az álláshelyet. Mindez már a századforduló időszakában is jellemző, de még inkább azzá vált a két világháború között, amikor a tanítónők elhelyezkedése szinte reménytelenné vált. Ez a gyakorlat - számtalan vitás eset bizonyítja - a múlt század végétől az ötvenes évekig, a nők tömeges munkába állásáig terjed. Volt, aki ellenszegülve Wlassics Gyula kultuszminiszterhez fordult, mást a plébános nézett ki a testületből, legtöbben azonban feladták a pályájukat.

A nők alkalmazása gyakorta nem is annyira az álláshiányon múlott, hanem sokkal inkább származásukon. Falun, tanyán még a legállásinségesebb időszakban is akadt hely, de az előző fejezetben taglalt származási adatokból következően a tanítónők igen kis hányada vállalta ezt a számára merőben idegen, mostoha környezetet. Bródy Sándor vagy Juhász Gyula alakjai kétségtelenül érdekes figurák, de az oklevelet szerzett tanítónők - a rendieket leszámítva - nem vállalták az efféle idegen környezet megpróbáltatásait. Akik mégis erre vállalkoztak, azok elsősorban családjukkal kerültek sokszor a kitagadásig menő konfliktusba, de az sem mellékes, hogy rontottak férjhezmenési esélyükön. Esetenként pedig éppen vőlegényeik, férjeik miatt nem vállalták a tanítást.

Merőben másként alakult a helyzet 1945, illetve 1948 után, amikor néhány évtizeden belül hovatovább női foglalkozássá vált a tanítóság. Ennek előzményeként érdemes megjegyezni, hogy a nők alkalmazásában a két háború igen jelentős változásokat eredményezett. A fővárost leszámítva jelentősebb számú nő csak az első világháború időszaka alatt került a katedrára. Ebben azonban akkoriban még bizonyos mértékig ideiglenes jelleg érvényesült, inkább helyettesítettek, mintsem véglegesítették magukat. Legalábbis a háború következményeként végbement felfutás a békeévekben jelentősen mérséklődött. Hasonló folyamat játszódott le a második világháború időszakában és az azt követő években, de akkora már állandósult a tanítónők magas arányú jelenléte. Bizonyos hányaduk programjában azonban a tanítás eredetileg még ekkor sem szerepelt egész életre szóló programként. Elődjeikhez hasonlóan legalábbis eredetileg azt tervezték, hogy gyerekeik iskoláskorában nem állnak katedrára. Példa erre a negyvenes évek végén Jászladányban pályakezdőként működő ifjú tanító és felesége. Ők a korábbi szokásoknak megfelelően gondolkodtak. Fiúk megszületése után pesztonkát alkalmaztak, és csak a későbbiek folyamán döntöttek a feleség munkába való visszatérése mellett.

A továbbiakban a pálya mind vonzóbbá vált a nők számára. A kedvező munkaidő-beosztás, a többhónapos szünetek következtében fennmaradó időhányad viszonylag jól egyeztethető a háztartási munkával, sőt faluhelyen még a háztájival is. Felemás módon, de a nők számára tette vonzóbbá a pályát az iskolakörzetesítés is, amely a számukra korábban sem vonzó kisközségi és tanyai iskolákat felszámolta. Ugyanott ahol a legutolsó tanítók többnyire férfiak, vagy házaspárok voltak.

A férfiak kiszorulásának magyarázatai sokrétűek. Számukra 1948-as iskolaállamosítás után az elmaradó kántori illetmények jelentős kiesést jelentettek. Többüknek el kellett hagyni a kántori lakást, vagy ami helyette adódott az sokkal szerényebb lett. a hasonló címen járó illetményföld megvonásával falun szintén nagyot vesztett presztízséből a pálya. Ennek 1959-61-es tsz-szervezés utáni visszaállítása már alig volt több egy szépségtapasznál. Csökkentette a pálya vonzerejét a vezényléses elhelyezkedés, amikor - a korábbiakkal ellentétben - kevéssé választhatták meg álláshelyeiket, sőt mi több abban sem lehettek biztosak, hogy egy-egy helyen tartósan megmaradhatnak. S mivel a "tanító bácsi" hovatovább afféle csodabogár lett, a férfiak nemhogy vonzódtak a pályához, hanem inkább elfordultak attól. Jellemző, hogy tőlem, mint főiskolán többször kérdezték hitetlenkedve, hogy tényleg tanulnak fiúk is? - A férfiak szinte teljes mértékű kiszorulásához bizonyos mértékig képzésbeli tényezők is hozzájárultak, melyeket másutt részletezek.

Egy a mobilitásra is irányuló vizsgálat tapasztalatai

1986 és 1990 között többszáz tanító élet és munkaútját vettük fel, közülük 158 mobilitásának legfontosabb adatait sikerült rögzíteni.

Adataink mintegy megerősítik a más forrásból nyerteket. Az iparosok, kereskedők, parasztok és munkások gyerekei számára a felfelé mobilitás lényeges eszköze volt a tanítói pálya. Különösen vonatkoztatható ez a lányokra. A jegyzetekben közölt szemelvények is jelzik, hogy az e rétegekből származók gyerekei a gazdákból, a szakmunkásokból és az önálló egzisztenciájú iparosok ivadékaiból kerültek ki. Tehát az elszegényedett, elesettebb csoportok gyerekeit nemigen fogadta be a pálya.

Az alkalmazotti és az értelmiségi kategória körében mindenképpen határozottabban fogalmazódott meg a gyerekek taníttatásának igénye. Erre a viszonylag a legkönnyebben elérhető, legkézenfekvőbb megoldást a tanítóképző jelentette. Méginkább vonatkoztatható mindez a tanítók pedagógussá lett gyerekeire, akik meglehetősen nagy számban választották a pályát. Emellett azonban az is rögzíthető, hogy a tanító-házastársak aránya sokkal jelentősebb, mint az utódok pályán maradása.

A vizsgált személyek térbeli mobilitása is karakteres vonásokat mutat. A falu vagy a tanya sokak életében jelentette az első munkahelyet, melyet a pályára kerülés, a lakásmegoldás vagy éppen az anyagi gyarapodás érdekében "első lépcsőként" nem kevesen vállaltak. Nagyon sokan azonban az első adandó alkalommal feladták ezt az állomáshelyüket és nagyobb településre, urbanizáltabb helyre tették át székhelyüket. Hasonló törekvéseket jelez a tanyasi, falusi tanítók ismertetett belterületi és városi lakásvásárlása is. Ezzel ellentétes megoldásokkal szinte csak akkor találkoztunk, ha válás, vagy egyéb rendhagyó események következtében kényszerültek kisebb, előnytelenebb állomáshelyre.

4. sz. tábla A mobilitásvizsgálatban résztvevők adatai

	Szám	%
Összes megkérdezett	158	100
Férfi	54	34,2
Nő	104	65,8
Falusiak	114	72,2
Városiak	44	27,8
Az összes megkérdezettből
Paraszt, földműves	45	28,5
Iparos, kereskedő	32	20,1
Munkás	31	19,6
Alkalmazott	22	13,9
Értelmiségi	28	17,7
Az értelmiségiek közül tanító	18	64,2
Házastársa tanító	62	41,3
Gyermeke tanító	34	22,7
Nem kötött házasságot	8	5,0

A térbeli mobilitást politikai tényezők is befolyásolták. Az első világháborút követő impérium és határváltozások még elsősorban a megkérdezett tanítók szülei életét befolyásolta, bár alanyaink számára sem volt jelentéktelen. A bécsi döntéseket követően sokan végezték a képzőt, majd tevékenykedtek néhány évig a mai országhatárokon kívüli területeken, de néhány év múltán el kellett hagyni állásukat. Az ötvenes évek vezényléses elhelyezkedési szisztémája szerint a legtöbben eredeti lakóhelyüktől ugyancsak távoli helyekre kényszerültek. (Pápa környékéről Nógrádba, a fővárosból Szolnok és Heves megyei falvakba.) Közülük a legtöbben szintén hamar elhagyták első álláshelyüket, de néhányan - házasságkötésük után - megmaradtak ezeken az állomáshelyeken.

A képzés, a végzettség és a mobilitás néhány összefüggése

A tanítóképzők másfajta gyakorlatorientált képzési formákhoz hasonlóan (akadémiák, főreáliskolák) meghúzódtak a főgimnáziumok, gimnáziumok és egyetemek árnyékában. Az utóbbiak részéről általában egyfajta lenézés, a tanítóképzőkben folyó tevékenység alá- illetve lebecsülése, sőt megkérdőjelezése nyilvánult meg. A tanítóképzők 1945-ig nem adtak érettségit, az ott szerzett végzettség a többség számára egyszer s mindenkorra lezárta a tanulást. A gyakorlati orientáció a képzésbe is beépült, (méhészkedést, selyemhernyó-tenyésztést, gazdálkodási ismereteket, kézimunkát, kántori ismereteket oktattak) ami elősegítette a tanító alkalmazkodását. Emellett nem egy esetben hozzájárult, hogy gyakorlati tevékenység felé orientálódott a tanító. (kereskedelem, állattartás, divat)

A negyvenes évek végéig a tanítóképzőt végzettek számára - az ismertetett módon elérhető - tanítóképző intézeti tanári cím megszerzése jelentette a legnagyobb karriert. Érdekességképpen megjegyzem, hogy bizonyos tudományágakban s ezek közül jelesül éppen a néprajz és nyelvtudományban, több tanítói végzettségű, illetve tanítóképző intézeti tanár nevét tartja számon a tudománytörténet.

1945 után formai tekintetben számos, lényegesnek tűnő változás következett. Előbb a tanítóképzőt és a gimnáziumokat egyenrangúvá tették, majd a tanítóképzőket felsőfokú intézetté, sőt diplomát adó főiskolává nyilvánították. Az ezzel párhuzamosan hozott iskolaszervezési intézkedések viszont részben korlátozták a tanítók hatókörét. Az 1945-ig fennállt hatosztályos népiskola helyett a nyolcosztályos általános iskolát vezették be, ahol csak az alsó tagozat négy osztályában volt már szükség tanítókra, a felsőben pedig tanárokra. Ez a változás némi presztízsveszteséggel is járt, amit tovább fokozott a szakmaiság elismerésének csökkenése. Az ötvenes években még szórványosan, a hatvanas évektől tömegméretekben alkalmaztak képesítés nélküli tanítókat, akiknek többsége gyorsdiplomásként, levelező úton folytatta, illetve fejezte be tanulmányait. (Hasonló méretű levelező képzésre csak a közigazgatás területén volt példa.)

Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve mindinkább megváltozott a tanítóképzők összetétele, bár a tényleges átalakulások lemérése meglehetősen problematikus. A statisztikák mindinkább megbízhatatlanokká váltak, vagy olyan adatokat szerepeltettek, melyek nem vagy nehezen hasonlíthatók össze a korábbiakkal. Példa erre a munkás kategória alakulása. Az ötvenes években ktsz taggá lett kisiparos gyereke automatikusan munkássá lépett elő, de ha nem tette ezt, akkor jobbik esetben egyéb kategóriájúvá minősítették. Nem kevésbé problematikus a paraszti származás fogalma, ami a hatvanas évek elejétől kezdve vált mindinkább megfoghatatlanná. A hetvenes évektől kezdve előtérbe került a fizikai dolgozók gyerekeinek kategóriája, amely nem kevésbé értelmezhetetlen fogalom. Például a budapesti tanítóképzőben l96O/6l-től l983/84-ig jegyzett adatok szerint e kategória aránya 52,4 százalékról 3l,5-re zsugorodott. Végeredményben csak a hatvanas évek első öt évében volt az 5O százalék közelében, utána fokozatosan 3O-35 százalék között mozgott. S míg a politika mindinkább a mutatószám "teljesítését" favorizálta, egyre kisebb jelentőségű lett az, hogy a tanítók, tanárok és más értelmiségiek gyerekei milyen képviseletet kaptak a képzőben.

Tanítói karrierek 1945 után

A tanítóképzők által adott oklevelek fogadtatása, illetve elfogadása nagyon különböző módon történt. 1945-ig ez a jogosítvány elemi iskolai tanításra szólt, bár a nehezebben betölthető álláshelyeken mindig akadt példa arra, hogy más területről átruccantak kerültek a katedrára. (kivetkőzött teológusok, katonák, stb.) 1948 után, amikor az egyetemi végzettség és a doktori címek jó néhány esetben éppenséggel hátránnyá váltak, akkor a korábban még érettségivel sem egyenrangúsított tanítói végzettség felértékelődött. Meglehetősen szépszámú, nem kis ívelésű karrier mutatja, a tanítói oklevél igen jó ajánlólevélnek minősült. A Kárpátalján tanítóskodó Ilku Pál előbb a honvédségnél vitte a politikai főcsoportfőnöki tisztig, majd egészen a művelődési miniszterségig vitte. A művelődési minisztérium 1948 előtt jogászokkal teli szakapparátusában azt követően az osztályvezetői és főosztályvezetői címek elnyerésénél "jó pontnak" számított a tanítóképzős vagy tanítói előélet.

A művelődésügy és a honvédség (valamint más fegyveres erők) mellett a legkülönfélébb szintű tanácsokban valamint a pártbizottságokon alkalmazták őket előszeretettel sokszor nem kis beosztásokban. A kolozsvári tanítóképző egykori növendéke Cseterki Lajos jól pozícionált szakszervezeti és pártfunkciók betöltése után évekig volt az Elnöki Tanács titkára. Még jelentősebb pozícióra tett szert a szegedi tanítónőképző egykori növendéke Benke Valéria. Ő többek között rádióelnöki, művelődési miniszteri, majd hosszú évekig igen nagy befolyást jelentő PB tagságot töltött be. Két tanítói végzettségű és gyakorlatú fővárosi funkcionárius (Farkasinszky Lajos és Jassó Mihály) példája arra utal, hogy az effajta karrierekre az un. rendszerváltás küszöbéig lehetőség volt.

A tanítóképző képesítővizsgájának érettségivel való egyenrangúsítása másirányban is nyitottabbá tette a pályát. Szépszámmal vannak, akik a tanítói oklevelük birtokában egyetemeken folytatták tanulmányaikat, majd így futottak be szintén nem kisívű karriert. Elsősorban az ötvenes-hatvanas évek jellemzője, amikor a tanítók akár a gazdaságirányítás területeire is bekerülhettek: termelőszövetkezeti elnökök, ktsz-k, vállalatok vezetői lettek.

A karrierek mellett a pálya 1945 utáni története traumáktól sem mentes. A második világháború éveiben nagyon sok tanító harcolt a fronton, nem kevesen hadifogságba kerültek. Közülük kétségkívül kevesebb fizikai megpróbáltatásban volt része a nyugati, amerikai fogságba kerülteknek, mint az orosz lágerekből hazatérőknek. Sokféle módon befolyásolta a karriereket 1956-os szereplésük. Nagyon sok helyen ők szavalták el a nemzeti dalt, vezetői, tagjai lettek a forradalmi bizottságnak, ettől is többen tevékenykedtek nemzetőrként. Részvételük megítélése meglehetősen különböző: a pálya kényszerű feladásától, a kisebb dorgáláson át a történtek feletti elnézésig terjed.

A múlt század második felében még szinte kizárólag biztos egzisztenciális hátterű, bozontos szakállú férfiak által uralt foglalkozás jól érzékelhető változásokat futott be az utóbbi másfélszáz évben. A pálya nagyszámmal szívta fel a középosztálybeliek és az alsó középosztálybeliek fiait, majd egyre inkább csak a lányait. A tanítóság állandósult eleme lett a lehetőségekhez való nagyfokú alkalmazkodás, azok meglovagolása, kihasználása vagyis egyfajta praktikus életvezetés. A tanítóságba való belépés, a pálya művelése, komoly esélyt jelentett az előrelépésre, a középosztályi lét megteremtésére.

Az utóbbi négy-öt évtizedben ebből sok minden megmaradt, a pálya a diplomások közé való bejutás egyik, viszonylag könnyen és tömegesen elérhető eszközévé vált. A tanítói képzettség egyidejűleg ható át-, fel- és leértékelődése azonban meglehetősen összezavarta a képet. Nemcsak könnyű lett bejutni a pályára, de számos kivételezettnek, illetve elitnek minősülő pozíciókat is el lehetett foglalni ezzel a végzettséggel. Mellettük azonban egy meglehetősen nagy hányad szellemi rutinmunkát, illetve szimpla alkalmazotti tevékenységet végez. Az egykoron sokkal inkább felfele mobilizáló tanítói pálya művelői képzettségük, diplomájának presztízsé miatt is mind távolabb kerülnek az előnyösebb pozíciókat elfoglaló középosztálybeli csoportoktól.

1990