Bebek György iszonyu veszteségétől lesujtva ült szobájában, érzékei eltompultak, meredt üveges szemei a légben kémleltek, nem látszott észrevenni, a mi körülte történik.

Hasztalan volt Weselényi és a hü Bokri minden törekvése ezen szellemi kábultságból kiragadni. Olykor-olykor kinos rángás vonult keresztül kifejezéstelen arczvonásain, mely egész testét görcsösen megreszkedteté.

S a mi meglepte környezőit, az emberi hangra s kérdésekre süket maradt, mig más a legkisebb zörej, mint a ajtónyitás egész testében megremegtette.

Dél felé a megtört várur egy nemesi belső szolgája lépett be, s valamit s súgott Weselényinek, ez közölte Bokrival.

- Jó lesz megkisérteni, - mond Bokri, - mi hatással lesz e rémes hir; roszabbá nem teheti helyzetét.

Weselényi közeledett a beteghez:

- Egy embert fogtak el a kerülők, - mond Weselényi, - s idehozták, azt mondják, hogy valószinüleg ez volt Erős Gábor gyilkosa, mert a nála talált tőrön még most is vérnyomok látszanak.

Bebek megrendült, s galvánisált haldoklóhoz hasonlólag felemelkedett, arczáról az érzéketlen zsibbadás eltünt, s élénk tudnivágynak adott helyet. Némán meredt ifju barátjára.

Weselényi képzelni sem tudta, hogy ezen közlés ily hatással legyen atyai barátjára.

- Erős gyilkosát elfogták, - ismétlé Weselényi, - mit határoz bátyám a gyilkos felett?

- Gézát elfogták? - mond Bebek tompa hangon. - Vezessétek be ide tüstént, beszélni akarok vele.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a szerencsétlen ifjut Ferencznek keresztelték Géza melléknévvel, annálfogva mindkét nevén nevezték, azért van e regényben hol egyik, hol másik néven felemlitve.

A fogoly csakugyan Török Ferencz volt, álruhája mellett is rögtön rá lehetett ösmerni jelölt szép vonásaira, noha négy év óta nagyon sokat változott s legalább tiz évvel idősebbnek mutatkozott.

Bebek arczvonásain gyámfia megpillantására borzasztó vihar keletkezett, sötét harag, atyai gyöngédség, borzadály és rokonszenv válták fel egymást, küzdött magával, hogy megfojtsa-e, vagy átölelje boldogtalan fiát, ki annyi remény ujra élesztője s annyi szenvedés okozója volt.

- Oldjátok fel kezeit, - mond a kisérő szolgákhoz, - s hagyjátok el a szobát; Weselényi s Bokri maradhattok.

Ezek gyengédségből mindamellett az előszobába visszavonultak.

Apa és fia szemben állottak egymással, anélkül, hogy az utóbbinak erről sejtelme lett volna. Ez fejti meg a jelenet tragikus végét.

- Lépj közelebb ifju ember és valdd meg őszintén, felébredt-e kebledben a kisbiró, mely oly sokáig szunnyadozott? Megbántad-e iszonyu vétkeidet, mit ellenem és családom ellen elkövettél? Én atyai szeretettel öleltelek magamhoz, jóságom bőségszarujával árasztottalak el s te ezért boszuval s gyülölséggel fizettél. Tadod-e, érted-e, hogy minden szerencsétlenségnek, mely négy év óta elhalmozott, te vagy okozója?! Vagyonom megsemmisülése, kedves leányom halála egyenesen a te müved.

Ferencz erre nem volt elkészülve, ő azt hitte, hogy az oly mélyen megsértett büszke főur első szava átok lesz, egy parancs, őt százszoros kinnal kivégezni s itt egy tört férfiuval találkozott, ki átok helyett s kitörő düh és harag helyett a fájdalmas panasz hangján szólalt fel; arczán nem látszott a harag semmi nyoma, fájdalom: ült azon tört arczon, gyilkoló fájdalom. Az ifju rendkivül meg volt indulva.

- Nem mentem magam, mert ez haszontalan volna. Nagyságod ugy sem hinne nekem s mentségem a halál félelemnek tulajdonitaná. Nem mentem magam, de annyit még is ki kell mondanom, hogy Hasszán általi elfogattatása, mely minden szerencsétlensége kutfeje lett, eszem ágában sem volt. Itt az ördög vagy isten játszott ki, a mint már Kálmánnal is közöltem.

- Hajlandó volnék neked elhinni ezt, ha megelőzőleg már meg nem csaltál volna. Igy nehéz elhinni, noha ez nagyon sokat változtatna a helyzeten.

- Esküszöm annak sirjára, ki ott a hársfa alatt aluszsza halálálmát, hogy igazat mondtam. A sir szélén állok, egy-két percz választ el azon szörnyü talány előtt, mit halálnak neveznek. Ez ünnepélyes perczben nem mocskolom be ajkamat hazugsággal.

Közeledett a várurhoz s két lépésnyire megállott.

- Azok után, miket elkövettem, nem kérem bocsánatát nagyságodnak, erre nem vagyok érdemes. Erős vére is szivemen ég s boszuért kiált fel az égre. Nem kérem, mondom, bocsánatát, csak azt, hogy engedje kezét megcsókolnom, azon szerető, azon jóltevő áldott kezet, mely évekig őrködött gyermekségem s boldogságom felett.

Bebek György megindultan nyujtotta jobbját a lábaihoz térdelő ifjunak.

- Fogadja nagyságod szivből jött hálám kiömlését jóságáért; most isten vele, ne emlékezzék gyülölséggel rám, ha érdemem szerint magam kiszabom magamra a büntetést.

Mint villám rohant ki az ajtón s az előszobán keresztül a Zsófia sirja mellett a meredély szélére rohant.

- Álljatok még! - kiáltott az üldözőkre dörgő hangon, - vagy a mélységbe dobom magam. Még szeretnék egy pár szót szólani.

Az üldözők megborzadva állottak meg s leigézte bámultak a tündöklő szépségü ifjura.

Mert szép volt ő, ezt mindenkinek be kellett vallani. Fedetlen fején holló fekete haja göndör fürtökben hullott nyakára, arcza lángolt s fekete szemei égtek. A borzasztó elhatározás, mire elszánta magát, nem tette gyávává, arczát nem halványnyá. Mint egy fiatal hadisten ereje és szépsége érzetében emelkedett fel a meredély szelén.

- Weselényi, egy szóm van önhöz, - mond biztos érczes hangon. - Én gyülöltelek oly pokoli gyülölséggel, melynek kifejezésére ajk nem képes, most bevallom, hogy nem volt okom rá, de én azt hittem, te vagy a kegyelt. Nem gyülöllek többé, egyformák vagyunk; meg vagy törve büszkeségedben, összeesve a fájdalom sulya alatt s ép oly koldus vagy örömben, reményben, mint én. Harag és gyülölség nélkül válok el.

Ekkor a kőbálványnyá meredt Bebek felé fordult.

- Ha erőt vehet magán nagyságod, te nemes tört lelkü nagy férfiu, ne gondolj rám haraggal s gyülölséggel, én áldva téged halok meg.

Leborult a lábánál levő sirra s mielőtt meggátolni lehetett volna, a mélységbe rohant. Egy tompa jajkiáltás s mindennek vége volt.

Bebek oly kétségbeesett hangon, mely nem emberi hang volt, s mely megborzasztotta környezőit, orditott fel. - Tartsátok vissza! fogjátok meg! hiszen ő fiam! ...

Utána rohant a mélység felé. A szörnyü jeleneten szoborrá meredt Weselényi és Bokrinak alig volt idejök a szörnyü elhatározást meggátolni.

A boldogtalan apa összerogyott karjaik közt; ajkán tajték ült.

Félóra mulva, mely örök életnek tetszett, megjelentek az erdőszök a halálra vált szép ifjuval, össze volt roncsolva, arczán elterülő holló haján vér csepegett.

- Meghalt? - kérdezé Weselényi, s szemeit elforditá a szörnyü látványtól.

- Még él, - mond Bokri, - bár meghalt volna, borzasztó e kint még nézni is.

Bebek kábultságában is megértette e párbeszédet. Felállott ingadozva, és a haldokló mellé térdre rogyott. Haját gyengédséggel lesimitotta arczáról, véres homlokát megcsókolta. Könyei a haldokló arczára peregtek.

- Hát igy kell találkoznunk kedves egyetlen egy fiam?! - Ujra csókokkal halmozá el véres arczát, roncsolt kezét és szemeit.

A haldokló nem lehet tudni értette-e apja beszédjét, kivette-e annak értelmét, de mosolygó, átszellemült arcza mutatta, hogy érzi ezen forró szeretet nyilatkozatát. Az arczára hullott könyek megremegtették.

Szemeit felnyitotta, kiengesztelődés és hála ült az elhomályosodott szemekben, ajkait mozgatta, egy kinos rángás s ezzel mindennek vége volt. A viszontalálkozás órája az elválás órája lett.

A százszor boldogtalan apa, hiában hitta vissza feltalált fiát az életre, ő nem érzette az atyai gyöngédség nyilatkozatát, de arcza megtartotta halálában is mosolygó kinyomatát.

Bebek György Weselényire támaszkodva oda hagyta a halál szinhelyét. - Most édes öcsém nincs már hátra, mint megátkozva születésem óráját, kétségbeesetten sirba szállani. Nem szükség figyelmeztetnem, hogy a boldogtalan ifjut közel Zsófiához tiszteségesen temettesd el; az én helyem kettőjök közt lesz. Én magam képtelen vagyok intézkedni. A futár még sem jött vissza Fehérvárról?

Weselényi tagadólag intett; nem volt képes hangot adni.

- Rajtad és Bokrin kivül ne jöjjön senki szobámba; egyedül akarok lenni. A nap terhe megtört, talán majd az én órám is elkövetkezik. Csak minél hamarább; oh csak még nőmet s kedves leányaimat láthattam volna. De ennek vége: apám átka borzasztólag teljesült...

Megsemmisülve rogyott le ágyára.

Weselényi uj futárt küldött Bebekné után; hátha a másiknak valami baja történt az uton. Bokri ezenközben saját felügyelete alatt sirt ásatott a boldogtalan ifjunak s este felé a czikói reformált pappal eltemettette.

Nyugodjanak poraid békével szerencsétlen ifju, neked az élet kevés örömet nyujtott. Nagyratörő büszke lelked, mintha érezte volna, mily fényes sorsra születtél.

Bebek egész nap tompa kábultságban feküdt; éjfél felé megváltozott a helyzet, borzasztó láz dult ereiben. Alig tudta kék hü ápolója ágyában visszatartani.

- Bocsássatok! - nyögte fájdalmas hangon - fiam vár reám, nem halljátok, ő szólit, hiv magához, nekem mennem kell. De hátha megcsalt Erős? Nem! nem! Géza anyja tökéletes képmása, magam csodálkozom, hogy ezen nagy hasonlatosság rég fel nem ösmertette velem szerencsétlen fiamat. De az a festett boszorkány azt hazudta, hogy fiam nőmmel együtt meghalt, melyiket higyjem? - de ugy jut eszembe, hogy később ezen hazugságot visszavonta.

Folytonosan fia emlékével tépelődött. Láza reggel felé nem hogy szünt volna, hanem növekedett, az orvos nem volt képes segiteni.

Ekkor reggel szállitották a János Zsigmond tüzérei az ostromágyukat Nagybányáról Dézs felé Erdélybe, épen a kastély alatt vezetett el az ut.

A tüzérparancsnok a mint a kastélyt megpillantotta, megállitotta a tüzéreket s az azt kisérő huszárcsapatot.

- Fiuk, álljatok meg! - mond a parancsnok - ne menjünk el fővezérünk lakása alatt, hogy nehány ágyulövéssel meg ne tiszteljük. Itt 25 ágyulövés s a völgy kimenetelnél ismét 25 ágyulövés. Fővezérünk tiszteletére ezt meg kell tennünk!

A tüzérek, kik vezérüket bálványozásig szerették, örömest engedelmeskedtek. Az első ágyu megszólalt. A tündérvölgyet környező hegyek és bérczek szászszorosan adták vissza a nagyszerü viszhangot.

Bebek az ágyuszóra felvillanyozva ült fel ágyában s hallgatódzott.

- Egy, kettő, három, - számlálta az ágyulövéseket. - Halljátok? utolsó váramat vivja a német, talán ép ezen golyó családom valamelyik tagját találta, ugy tetszik, mintha szivemet szakitotta volna ki. Átkozott legyen még a faja is ivadékról-ivadékra, ő oka minden szerencsétlenségemnek.

Beesett arcza lázas pirral égett, ideglázában iszonyu kinokat szenvedett.

- Halál a németre! - kiáltott fel paroxismusában. Folytonosan Svendivel tépelődött; Szádvár ostroma volt felzaklatott fantaziájának tárgya.

„Csak még egy nap tarthassák magokat, - susogta, - csak egy rövid nap, felmentem kedveseimet s elleneim vérében mosom le azon szégyent, melylyel a német annyira meggyalázott. Csak még 24 óráig tartsátok magatokat lelkem kedvesei! ...

„Minden késő; - utolsó váramon a német zászlója leng; koldussá lettem -családom földönfutóvá.

„Miért nem haltam meg börtönömben? miért nem lőn sirom a csatatér? mennyivel jobb lett volna családomra nézve.

Lázas szép arczán a boszu és harag lángja égett.

Átszellemült lelke önkivületében költői magasságra emelkedett.

- Egy óra mulva az ágyuk ujra megszólaltak a völgy déli nyilásánál.

A lázas beteg felkönyökölt, végórájában eszmélete visszatért, bágyadt, fénytelen szemei Weselényit keresték.

- Itt vagyok bátyám, parancsol valamit?

- Nőm mégsem érkezett meg?

- Uj futárt küldtem, valószinüleg az elsőt valami baj érte.

- De tán még: jobb igy; ugy jut eszembe, ezt mondta szép haldokló angyalom, kedveseim lelke megtörne pokoli kinom látásánál. - Add át öcsém bucsu üzenetemet, hogy utolsó pillanatomban is imádott nőmre gondoltam, telve szivem hálával és szerelemmel. Csókolja meg helyettem angyal szép leányaimat. - Oh, isten - isten - -

Ismét elvesztette eszméletét. Iszonyu volt halálküzdelmét nézni.

- Egy, kettő, három, négy, - olvasott, alig hallhatólag, hörgő kebellel. - Ez a legszebb zene egy haldokló vitéz halotti ágyánál. Te rendezted ezen dicső zenét kedves öcsém? Köszönet érte. Oh valami felséges harmónia van ezen bömbölő cherubinok tompa zenéjében. Ifjuságom kedves emlékeit ébreszti fel. Oh köszönöm, - köszönöm.

Weselényinek össze kellett szedni magát, hogy iszonyu fájdalma csukló zokogásba ne törjön ki. Nem volt képes felelni.

- A Nagybányáról Erdélybe visszatérő hadsereg parancsnoka rendezte ezt nagyságod tiszteletére, - felelt Bokri megindult hangon.

- Ah! a derék Szalánczy rendezte ezt, mily szép figyelem! - - - Ismét szól az ágyu az utolsó Bebek halotti ünnepélye tiszteletére. - Én vagyok az utolsó Bebek. - Apám bünös átka megfogott. - Nőd és gyermekeid ne állják körül halotti ágyadat - barátaid forduljanak el tőled - s a fejedelem, kiért véredet ontod, legyen hálátlan irántad! Az átok borzasztóan betelt. Fiam előre ment. Mily szép volt ő, mily hős - a végzet átka dolgozott megrontására. - Mily szép s mily deli termetü! büszke lehetett volna rá egy félvilág hatalmas uralkodója! S ő is meghalt. - vigyétek el őt, hogy ne lássam e roncsolt alkatot. Oh iszonyu az én szenvedésem! Istenem, - istenem!

Még egyszer végerőlködéssel felemelkedett ágyában s gyenge hangon hörögte.

- Forditsátok meg paizsomat, - törjétek össze czimeremet. - Az utolsó Bebek őseihez költözött, magával viszi ős régi családja nevét, magával viszi imádott családja örömét, boldogságát.

Ágyába visszarogyott.

- Fájdalmamat családom előtt le tudtam fojtani, - mond susogva, - de szivem repesztette meg.

Egy mély lélekzetvétel s az utolsó Bebek megszünt élni.