Nem akarom az olvasót a két vár ostroma részletes leirásával fárasztani, elég legyen annyit megemliteni, hogy Bebek Kővárt az ellenség hősies védelme ellenére 13 napi ostrom után bevette.

Nagybánya városát Bebek felhivására tüstént feladták a polgárok, de a Svendi által a mult évben nagyon megerősitett várat, a német, magyar vegyes őrség rendkivüli hősiességgel védte Sávolyi Tamás és Gróf Lénárt vezérlete alatt. Bebeknek a vár feladására tett felhivását határozottan visszautasitották.

Rendszeres ostromhoz kellett fogni, mely nagyon lassan ment, mignem a véletlen kisegitette az ostromlókat. A puskaporos torony egy gyujtó golyó által találva felvettetett, háromszázat ölve meg a várbeliek közül.

Az ezáltal okozott zavarban az ostromlók meghágták a várfalakat s miután az őrség többszöri felszólitás után sem adta meg magát, Bebek elkeseredett katonáitól az utolsóig megölettek. Az erdélyi seregből több elesett két ezernél.

Ezután Szathmár-Németi és Kassa valának kitüzte a győzelmes sereg hadjárata czéljául, de János Zsigmond nagyon roszul lett; ennélfogva jobbnak látta a haditanács ez évre félben hagyni a győzelmesen megindult hadjáratot. János Zsigmondot, Báthori és Békessi Erdélybe vitték vissza, Bebek pedig visszatért a közelben tartozkodó családjához.

Meg kell emlitenünk, hogy Bebekné egy pár nappal ezelőtt Balay Kálmánnal és nejével s legkisebb leányával Judithtal Gyulafehérvárba utazott leányához Zsuzsanához, ki harmadik gyermekével volt várandós s az aggódó ifju férj kérésére örömest beleegyezett a Bebekpár, hogy a válságos perczekben leánya körében legyen.

Zsófia maga maradt hátra azon regényes vidéken, ujonnan épült kastélyban, melyről tavaly az ifju Báthoriné oly magasztalólag szólott, s mely nemcsak tulzott nem volt, a mint a Bebekcsalád az első pillanatban meggyőződött, sőt a való felül multa a leirást.

Egy derült szeptemberi napon Zsófia a kastély virágokkal környezett nyilt tornáczán ült, gyönyörködve a szép kinézésen s várva atyja táborbóli visszaérkezésére, melyre Erős izenete állal tegnap élőkészitette.

A kastély egy hegyoromra volt épitve, arczczal keletnek fordulva, közvetlen alatta a Szamos tündér völgye, melyen utat tört magának évezredek előtt Kővárvidéke és Szathmármegyébe. Czikó nevü festőileg helyzett helységnél lép át a Szamos Magyarországra.

Észak-keletre Nagybánya tornyai fénylettek az őszi napsugarak fényében, keletre Kővárvidék s távolabb Naszód s Cibeles óriási havas csucsa látszott. Délre Erdély, nyugotra Kraszna és Közép-Szolnok falvai tüntek fel az erdővel boritott hegyek közül.

Valóságos éden volt ezen vidék, érezte ezt Zsófia is, de arról is meg volt győződve, hogy ezen paradicsomban levő tartózkodása rövid időre van szabna a sorstól.

Mióta utoljára láttuk az igéző hölgyet, nagyon megváltozott. Arczszine sápadt volt, nagy fekete szemei mélyen beestek s fénytelenek valának, kinosan szedte a lélekzetet, ha egyedül volt és senki sem látta, mindkét kezét szivére nyomta, tudta, érezte, hogy ott ül a halál, mely ifju életét már hatalmába keritette.

Kinzó betegségét egy vértanu hősiességével mindenki előtt eltitkolhatta tettetett jó kedvével, csak a szerelem szemeit nem volt képes kijátszani. Weselényi látta, hogy imádott hölgye a sir eljegyzetje.

Sokáig ült ott a tornáczon, szemei a látcsővel kezében Nagybánya felé valának irányozva, honnan apát és Weselényit várta.

- Egy lovas közeledik, ugy gondolom Weselényi ur, - mond mellette egy ösmerős hang, az Erős hangja, ki nesztelenül közeledett fiatal urnéjához.

- Majd megijesztett Erős bácsi hirtelen megjelenésével, - mond Zsófia, - én is azt hiszem Weselényi, kit atyám valami dolog által hátráltatva előre küldött. Jó hogy itt van Erős bácsi, az előbb épen hivatni akartam s egy dologra kérni fel, mely titoktartást igényel.

- Parancsoljon kedves urnőm, - mond a marczona szolga csaknem gyöngédséggel.

- Én néhány nap óta, azon kis erdőcskében jobbra egy ösmeretlen férfit láttam leselkedni; soha este ki nem jöhetek e kedvencz helyemre, hogy ott azon hársfa alatt ne lássam azon alakot. A multkor meg akarván győződni, hogy nem a képzelet játszik-e velem, azon fa mellé huzódtam, mely a hársfától alig tiz lépésnyire van. Czélom sikerült, a szokott estalkonyi időszakban megjelent az ismeretlen, fekete izzó szemei fényét világosan kivehettem. Egy régi ösmerősre véltem ráösmerni, nem mondom meg, kit gondolok lappangani az ismeretlenben, mig Erős bácsi véleményét nem hallom. Ott van, a mint mondám, minden este a hársfa alatt, nem lesz nehéz kikémlelni. Kérem tegye meg ezt kedvemért, nagy hálára fog kötelezni.

- Legyen nyugodt kisasszonyom, még ma este kikémlelem az ellenséget, s holnap tudatni fogom vizsgálatom eredményét. De már itt van Weselényi ur.

Erős maga vette át a paripát, s átadta egy lovásznak, mialatt Weselényi szép hölgyéhez közeledett.

- Isten hozta Weselényi. - Mindkét kezét szivélyesen nyujtá hü lovagjának. - Apámnak talán még valami dolga van?

- Legfeljebb egy óra mulva itt lesz Bebek ur - mond Weselényi, - engem előre küldött ezt kegyeddel tudatni. Hogy érzi magát?

- Miért titkoljam kegyed előtt, - mond Zsófia hosszas szün után, - hogy én nagyon, nagyon roszul vagyok; beteg vagyok testileg szellemileg. Bizonyos sejtés, melynek nem tudnám okát adni, azt sugja, hogy én nemsokára bevégzem földi pályámat.

Weselényi leirhatatlan fájdalommal tekintett szive hölgyére, nem volt képes szólani. Ő maga is látta, hogy az örök elválás napja sebes léptekkel közeledik. Mit szóljon, hogy nyissa fel ajkát meddő vigaszra, midőn magának talán még inkább lenne vigaszra szüksége?!

- Ne busitsa ezen gyászhir, hü lovagom, szivem barátja, higyje el kegyed, megnyugvással nézek halálom elébe, mely kinomnak véget vet; miért titkoljam, lelkem barátja előtt, hogy fél év óta iszonyu kinokat álltam ki, fél év óta nem alhatom, csak felülve ágyamban tudok nehány perczig szunyadni, szivem iszonyuan fáj, ugy érzem, mintha burkából kiakarna törni, nem lehet leirni azt a görcsös fájdalmat, mely éjjel-nappal kinoz. Jól esik elmondani ezt kegyednek, lelkem megbizottjának, szüleim és testvéreim előtt hadd maradjon szenvedésem titok a megsemmisedés perczéig.

- És kegyed ezen vértanu fájdalmat angyali béketüréssel titkolta el, - mond Weselényi - mintha készakarva halálát akarná siettetni.

- Ezt nem akartam, - mond Zsófia megadó hangon - most midőn az élet véghatárán állok, látom, hogy az életnek fájdalmas csapásai mellett is sok szép órái vannak, melyekért méltó élni. A sors akarta ezt igy, ha megadólag, teljes megnyugvással várom a utolsó perczet, lehet-e rajta csodálkozni azok után, mik családomat porig megalázták? - Hallgasson ki barátom, mert senki soha jobban ezt a nevet meg nem érdemelte mint ön, hallgasson ki, nem tudom, lenne-e még időm ezt másszor elmondani. - Én beteg vagyok; Zsuzsanna menyegzője óta, akkor valami oly iszonyu történt velem, akkor mindjárt éreztem, hogy szivemben egy életér pattant el. Ezt még kegyed előtt is elhallgattam, majd halálom után Kálmán el fogja mondani. Hozzá járult ezen életölő eseményhez apám fogsága s Sztambulba hurczolása, mely megadta rongált egészségemnek a kegyelem döfést. Ez a két csapás már maga elég lett volna, hogy halálra kinozzon. De ez nem volt elég, hozzá jött ősrégi családunk bukása, tönkre jutása. Büszke vérem titkolta ezen megaláztatáson érzett pokoli kint, mert szégyellem elárulni azt, de soha sem feledtem, szivemben égett az mint vulkán. Keserüség és lángoló bosszu érzettel keltem fel s feküdtem le. Szádvár beteg szivemben volt eltemetve, mint élő koporsóban s megrepesztette azt. Ha apámnak fiörököse volna, még lehetne remény a Bebek-család régi fénye visszaállitásához, igy ezen reménynek vége. Én meghalok, testvéreim nevöket felcserélve, idegen folyamban olvadnak fel. A Bebek-név apámmal kihal örökre; az erre való kinzó gondolat siettette halálomat.

- Miért kinozza magát kegyed ily gondolatokkal, nyugodjék bele, a mit megváltoztatni nincs hatalmában.

- Ezen gondolatoktól nem tudok megszökni, de hagyjuk e tárgyat, közölnöm kellett kegyeddel, mert lelkem szükségét érezte, hogy felnyissam szivemet kegyed előtt, ki hü barátom volt egy életen át, most midőn ezt bevégeztem, arra kérem, bocsásson meg ön azon szenvedésekért, melyeket kegyednek okoztam, ha szerencsétlenségére engem meg nem ösmer, ön jeles tulajdonival s nemes szivével boldog fogott volna lenni; kérem bocsásson meg s halálomat fogadja nyugodt megadással, ezt igérje meg nekem.

- Erre nem adhatom szavamat, - mond Weselényi fuldokló hangon, - mert nem tudnám igéretemet beváltani. Kegyed halála után mi nekem az élet? Egy kinos haldoklás. Kegyed bocsánatról beszél, holott csak hálával gondolhatok azon égi pillanatra, mely kegyeddel megösmertetett. Esküszöm lovagi becsületemre, hogy a kegyed körében töltött évek gyönyöreit nem cserélném fel a világ minden boldogságáért s ha ujra szabad volna kezdenem az életet, semmit sem változtatnék multamon, még azon szenvedések mellett is, melyek éltem delén aggastyánná tettek.

- Isten áldja meg önt ezen jóságos nyilatkozatáért. Igy nyugodtan halok meg.

- De miért most ezen rémképek - mond Weselényi, - hiszen ön nincs roszabbul mint volt.

- Hallotta-e ön, hogy a rege szerint bizonyos ős régi család tagjai halála közeledtére majd egy ősanya, majd egy ifju szép fehér ruhás nő, vagy valami rosz szellem jelenik még az éj óráiban, előre megjósolva ezen megjelenés által, hogy haláleset közeledik? Ily rosz szellem jelent meg nekem néhány nap óta, egy régi rosz szellem, melynek feltünése mindig gyászt és csapást hozott szerencsétlen családomra.

- Ez csak a felcsigázott beteges képzelet játéka, oh ne gondoljon kegyed ily rémképekre. Kimélje atyját, ki kegyedben él, ha rajtam nem szánakozik, könyöröljön atyján. Épen amott jön.

- Azt hiszem, hogy apám nem soká szenved utánam, ugy érzem, sőt meg vagyok győződve, hogy csakhamar követni fog a sötét ösvényen. De még egyet barátom, szivem barátja, ha meghalok, temessenek el azon szép hársfa alá, mely ott a part felett terjeszti szét lombkoronáját, hadd legyen örök nyughelyem e tündér szépségü hegyfokon. De itt jön apám, fel az álarczczal, ugy sem soká kell már e kinzó szerepet folytatni.

Gyönyörü szép őszi este volt, holdvilág nélküli, de csillaggal rakott az égboltozat, az idő enyhe, még a nyárfák faveleit sem ingatta meg a szellő, oly csendes idő volt.

Bebek Weselényivel a jövőről beszélgetett, Zsófia a tornáczon szokott helyén ült, lesve a perczeked, hogy Erősnek sikerül-e igéretét teljesiteni a rejtélyes idegen kiléte megtudására.

Egy óráig tartott ezen kinosan váró helyzet, midőn a nevezett kis erdőcske felől beszédet hallott, lázasan felugtott üléséből s közeledett a helyhez. De előzzük meg őt helyszinén, mely egy végzetes katastrófa szinhelye.

Erős alkonyat előtt közel a megnevezett hársfa háta megett egy üres tölgyfát fedezett fel, ebben huzódott meg, innen látni lehetett a hárs környékét.

Estalkony után az ismeretlen megjelent s a tornáczon ülő hölgyre meredt; annyira el volt mélyedve, hogy csak akkor vette észre, hogy valaki közeledik, midőn érezte, hogy karját megfogja valaki.

Visszafordult, Erősre ismert, de ez is felismerte - Török Ferenczet.

- Mit kémlel itt ifju uracskám? - mond Erős nyugodt hangon. - Ne forduljon, el tőlem, én rá ismertem. Nincs mit félni, én javát akarom.

- Tudom ördög, - mond az ifju sötéten - mindig ellenségem voltál, tudom, hogy mindig ellenségem voltál s ezt nem is tartottad szükségesnek titkolni.

- Lehet, hogy igaza van az ifju urnak, de azóta tudomására jöttem bizonyos dolognak. S most egészen más szemmel nézem a dolgot. Jöjjön velem, legyen meggyőződve, hogy javát akarom.

- Te javamat akarod? - mond az ifju borzasztó nevetéssel, - ösmerem ezt a jó akaratot. Bocsáss el, mert megbánatom veled kémkedésedet s erőszakoskodásodat.

- Nem bocsáthatom el ifju ur, - mond Erős az ifjut megragadva.

- Nem? - mond az ifju dühösen, - akkor halj meg nyomorult. - Készen tartott tőrét markolatig verte az óriás széles mellébe.

Ez mint villámsujtott tölgy rogyott össze, sebéből ömlött a vér. „Jól vagyok találva,” nyögte esése közben.

A gyilkos eltünt, Zsuzsanna ekkor érkezett a gyilkosság szinhelyére. Ez az egész tragikus jelenet alig két percz alatt történt.

- Mi történt itt, mond Zsófia előlépve. Ekkor vette észre a földön elterülő hű szolgát.

- Kisasszony, halálosan meg vagyok sebesitve, kérem mindenre a mi szent, szólitsa elő Bebek urat, valamit szeretnék az urral közölni, mi iszonyu sulylyal nehezedik szivemre.

- Ki tette ezt? - mond Zsuzsanna elszőrnyedve.

- Az a kit a kisasszony sejtett a titkos ösmeretlenben, ő gyilkolt meg, mert azt hitte ártó szándékból közeledtem hozzá. Tudja kisasszony kit értek. Szinte sejtettem, hogy az ő keze, által kell valamikor elvérzenem. Méltán bünhődöm. De istenre kérem, ne kérdezzen tovább, perczeim meg vannak számlálva, erőm fogy, pedig okvetetlen beszélnem kell urammal, ha el nem akarok kárhozni.

Zsófia szivére szoritva kezét, rohant, apja szobájába s egy pár szóval tudatta vele a szörnyü eseményt a gyilkos megnevezése nélkül.

Bebek semmin sem késve, rohant hü szolgájához.

- Jöjjön ide közelebb kedves uram, - mond Erős végerőlködéssel - s ha lehet ne átkozzon meg, ha vallomásomat hallja. Iszonyun szenvedek.

Bebek letérdelt szolgája mellé.

- Elrabolt fia él nagyságodnak és azon fiu, gyámfia Török Ferencz - ő - gyilkolt meg, de megérdemlettem; ne rója fel uram neki bünül.

- Mondd, hogy lázban beszélsz, ember, menj a sirba hazugsággal! - hörgé Bebek, - hired, vallomásod borzasztó, hiszen ezen hálátlan gonosztevőnek köszönhetem családom bukását, ősi birtokom elpusztulását. Oh, mondd, hogy nem igaz, mit mondtál? ...

- Isten engem ugy segélyen végórámban, mint igazat mondtam. Ott van karján a véres kard, láttam homlokán a borzasztó kard jelét, ő nagyságod fia. Előbb azt hittem, Kálmán az.

- Hát nőm, ember, szólj? első nőm él?

- Meghalt, sirját én ásattam meg. Jablonczán van eltemetve. Oh bocsásson meg kedves jó uram s mentsen meg a kárhozattól.

- Mit bocsássak meg, ember, még valami borzasztót akarsz talán mondani?

- Nem lehet tovább, - hörögte a sebült. - Isten! bocsáss meg. - Egy végerőlködéssel felemelkedett, megszünt élni.

Bebek fejében egymást üzték a rémes gondolatok; ingadozva állott fel a halott mellől, hogy segitséget hijjon, hát ha csak a vérvesztés miatt ájult el s még életre hozható.

Néhány lépésnyire megbotlott valamiben; lehajlott; a mint a csillagok fényénél kedvencz leánya arczát megpillantotta, megsemmisülten rogyott mellé.

Kezét szivéhez szoritotta, a szép kéz jéghideg volt; arczát és ajkait csókokkal halmozta el, az arcz és ajak jéghideg volt, szive dobogását vizsgálta, a sziv verése megállt.

- Meghalt! - sikoltott fel, - meghalt! Isten, büntető ur, nem álom-e ez? ha álom, ébreszsz fel, ne hagyj megtébolyodni! - Hasztalan minden, hasztalan minden ima, de nem is imázás, átok illik az én ajkaimra!

Öklét fenyegetőleg emelte fel ég felé, mintha párbajra hivná fel a gondviselést iszonyu kétségbeesésében.

- Meghalt! semmiféle imádság, semmi átok nem adja, őt többé vissza; a családi koszoru legszebb virága hervadt el.

A hajdan büszke várur szép, arcza sátáni kifejezést öltött s őrült gyorsasággal emelte fel s szoritotta keblére leányát. Zsófia, a halál menyasszonya, mint egy szép szobor nyugodott atyja karjaiba, kibomlott fekete haja hulláma a földet seperte.

Igy lépett a terembe, tántorgott a kedves teher alatt, arczán a sötét téboly nyomai látszottak. Veselényi az ajtóban találkozott vele.

- Meghalt, - mond sugva az elszörnyedt ifju férfiuhoz, s össze rogyik, ha ifju barátja fel nem tartja. - Vegye el a kedves terhet.

Weselényi egy kerevetre tette le egy anya gyengédségével szive imádottját, nem tudta, meghalt-e vagy elájult, eszébe jutott a mai beszéd. „Sejtése teljesült az angyalnak”.

Letérdelt a kerevet elébe s imádottja, jég kezeit csókokkal halmozta el. Ugy rémlett előtte, mintha a tulvilág e szép arkangyalának szemehéját mozogni látta volna.

Őrült gyorsasággal ugrott fel s két felé is orvosért szalajtatott. Nagybánya és Szilágy-Somlyóra.

A két megtört férfi egy hang szóváltása nélkül ült egymással szemben a szép márvány szobor mellett, lesve az orvosok megérkezését; ugy tetszett nekik, mintha ezen éj évek hosszaságával birna, mintha nem akarna többé a nap feljönni.

Végre a nagybányai orvos megérkezett s az elájultat -megvizsgálta. Arcza elsötétült s ezzel minden meg volt mondva.

- Még él, - mond az orvos, - de hasztalan reménynyel nem akarom nagyságtokat megcsalni; itt nincs remény; lehet, hogy egy-két perczre magához is jön, de ez az életszövétnek utolsó fellobbanása lesz. Egyébiránt mindent megkisértek, mi tehetségemben áll.

Erős szerekkel végre magához téritette az elájult hölgyet, szemeit bágyadtan felnyitotta s meredten tekintett környezőire, ugy látszott, hogy nem ösmerte meg sem atyját sem Weselényit. Ajkai mozogtak, de hangot nem adott.

- Egyetlen egy kedvesem, nem ösmersz engem, atyádat, - szólitá meg Bebek leányát oly hangon, mely szeretetet s fájdalmat fejezett ki egyszersmind. - Itt van Weselényi Farkas is, őt sem ösmered?

Zsófia egész testében remegni kezdett az atyai megszólitásra s azt követő forró csókra szemei felvillantak s kékült ajkain mosoly ült, mely már itt e földön angyallá avatta.

- Megösmerlek apám és Weselényit is, - mond gyenge hangon, - de szemeim homályosak, nem látlak tisztán, jőjjetek közelebb.

Mindketten a kerevet mellé térdeltek. - Ne sirj apám, - mond dalhangon; nem természetes hang volt ez, hanem olyan, mintha a tulvilágról jönne. - Ne sirass apám, nem érdemes ez élet oly mély fájdalomra, hiszen én nyugodni megyek őseinkhez s elvárlak téged is oda, el Weselényit is. - Mégis jó az isten hozzám, hála legyen ezen jóságáért, hogy még egyszer átölelhetlek, s hogy még egyszer elmondhatom mennyire szeretlek. Elvándorolt lelkem visszatért a tulvilágról, hogy ezt elmondhassam. Oh bár anyámat és testvéreimet ölelhettem volna meg még egyszer, de talán jobb igy, nem szenvednek annyit, mintha halál küzdelmemet látnák.

Elhallgatott. Atyját átölelve tartotta.

- Ugy-e kedvesem, meghallottad, mit Erőssel beszéltem, az sujtott le?

Zsófia küzdött magával.

- Nem akarok hazugsággal ajkamon meghalni, igen, én mindent hallottam. Azon vallomás iszonyu. Oh engedj meg apám a szerencsétlennek, engedj meg fiadnak, - mond sugva, ugy hogy Weselényi sem hallotta, - engedj meg neki, nagyratörő büszke lelke, a viszonyok által kiragadva sferájából, végletekre ragadta. Engedj meg neki az én kedvemért s ha beszélsz vele, biztositsd az én teljes bocsánatomról.

Kimerülve összerogyott.

- Weselényi itt van, apám? szemeim homályosak, add ide kezedet lelkem, szivem barátja.

Weselényi ráhajlott s kezét véghetetlen fájdalommal ajkához szoritotta.

- Parancsoljon kegyed, van valami megbizása hozzám?

- Isten áldja meg jóságáért, ne felejtse el mit ma mondtam, hol akarok nyugodni.

Jobbját felemelve, az ég felé mutatott, mintha jelezte volna, hogy ott találkoznak.

Halálküzdelme csak egy-két perczig tartott. Atyja nevét susogova, elaludt, kék ajkán angyali mosoly ült, alig volt szebb valaha, mint ezen tulvilági szunnyadásában.

Bebeket eszméletlenül vitték el leánya halotti ágyától.

Weselényi a kétségbeeséssel küzdött; öngyilkossági gondolatok ébredtek keblében; de a kötelességérzet feltartotta s megmentette a tébolytól, mely vázkarjaival agyába és szivébe mártotta gyilkoló körmeit.

- Adj erőt uram, mig napszámomat bevégzem! - sohajta fel.

Bebeknéhez futárt küldött; Kálmánt egy pár sorral felkérte, hogy óvatosan közölje a boldogtalan anyával a szörnyü hirt.

Ezután a temetésre tette meg az előkészületeket, mig a sirt ásták, ott állott megsemmisülve a sirások közt. Ő maga is segitett elkésziteni kedvese menyegzői ágyát, a legszebb nyiló virágokkal szórta be a sir fenekét.

„Nyugodj testvéreid között virágok legszebbike”.

Egész éjjel az elhunyt ravatala mellett virasztott, szerencse volt rá nézve, hogy érzékei elzsibbadtak s nem volt képes többé gondolkozni.

Harmadnapra Bebek és Weselényi automatszerüleg kisérték a halottat végnyugalma helyére, a szomszéd falvakról temérdek nép gyült össze a „szép kisasszony” végtisztességére. Ez volt a vidéken neve.

Meginditó volt látni a Bokri-családot, a gyászba öltözött nőt, hat gyermekével, kik zokogva kisérték a koporsót.

- Méltó okotok van sirni gyermekeim - mond Bokri fuldokolva, - második jó anyátokat vesztettétek el. - Weselényi a sirnál töltötte az éjt.

Erőst a czikói temetőbe temették el egy nappal előbb bálványozott kisasszonyánál; - őket nem érdekelte többé sem öröm sem fájdalom.