Kevés mondanivalónk van. Az utolsó Bebek ott nyugszik szép leánya és boldogtalan fia közt.

Száz mozsárágyu-lövés kisérte sirjába.

A visszatérő Bebekné ravatalon találta férjét, kit egészségesen hagyott el s kinek még csak betegségéről sem volt értesitve.

Patóczi Zsófia erős lelkü nő volt, de ezen iszonyu csapást nem birta ki. Vejei eszméletlenül vitték el a ravataltól Szilágy-Somlyóra.

Hetekig a halállal vivódott az özvegy, mig végre az idő segitségére jött, erős lelke, vallásos szive visszanyerte az egyensulyt.

A gyász szinhelyéről Erdélybe, Küküllő várba vitte veje Báthori István, itt élte át özvegysége gyászéveit.

Vannak veszteségek, melyekre az idő nem hoz gyógyírt, melyek örökre vérzenek; mint a nyitott seb, olyan volt az ő özvegyi fájdalma, mely nem heged be soha. Mindemellett az ő vérző sebére is szeliditő hatással volt az idő, mely ha megtagadta tőle a boldogságot, adott helyette nyugalmat és szomoru sorsával való kibékülést. A vallás vigasztalása és a jövő élet reménye tartották fel ez iszonyu csapás sulya alatt, mely egyszerre férjétől és leányától fosztotta meg.

Három szeretett leánya boldogságában borzasztó vesztségéért, némileg kárpótolva volt a sorstól.

Népes családja tisztelete és rajongó szeretete környezte egész életében a nemes szivű matrónát, ki az özvegyi fejkendőt s gyászruháját soha sem tette le.

Küküllő várban halt meg 16 évi özvegyi gyásza után s ott temettetett el. Veje Báthori egy márvány követ emeltetett sirjára, mely a mint a krónikákban látom, még most is megvan.

Legkisebb leánya Judith Kendy Istvánhoz ment férjhez és így megérte ennek is boldog házasságát, megérte unokája Báthori Gábor erdélyi fejedelem születését, ki a két Magyarhon legszebb férfia lőn idővel, s kinél csak a szerencse hiányzott, hogy Erdély egyik legjelesebb fejedelme legyen. Mindenesetre róla is el lehet mondani, hogy jobb volt, mint hire, és hogy az erdélyi fejedelmek közt a hazaáruló szászokat ő ösmerte ki legjobban s ő bánt velök érdemök szerint.

Balay Kálmán Kővárvidékén és Szathmármegyében vásárolt birtokot, hogy kedves neje, kékszemü szőke angyala nővéreihez közelebb legyen, és jóltevője sirjához. Boldog házas életét a fájdalom egy fellege sem homályositotta el. Derült volt az, mint egy szép májusi nap.

Visszatérünk a hármas sirhoz, mi előtt elbucsuznánk regényünk kedves személyeitől.

Weselényinek közelbe a közös sirhoz voltak családi jószágai a Szamos partján s Közép-Szolnok lombos hegyei közt. Ideje nagy részét a hármas sirnál töltötte Bokrival. Ezen családra bizta Báthori a kastélyra való felügyeletet és a sirok gondozását s jobb kezekre nem is bizhatta volna.

Weselényi egy óriási gránit-gulát emeltetett atyai barátjának, maga véste rá a siriratot, mely igy hangzott:

„Itt nyugszik az utolsó Bebek, Pelsőczi Bebek György, János Zsigmond fejedelem fővezére. Magával vitte kora sirjába ősrégi családja dicső nevét, s bálványozva szeretett családja örömét és boldogságát. Nyugodjanak a testben-lélekben kitünő férfiu szentelt porai békében.”

Két kisebb siremléken csak ezen egy pár szó volt: „Bebek Zsófia és Ferencz.”

Itt a virágos sirnál beszélgetett a három férfiu, Weselényi, Bokri és Kálmán a régi jó időkről, a régi fényről és régi dicsőségről, az utolsó Bebek zivataros életpályájáról és gyászos végórairól.

Weselényi nem soká maradt el atyai barátjától és szive imádottjától. Két évi gyászelválás után felkereste őket a sirban.

Ohajtása teljesitve lőn, a közös sirba temették el lelke barátjai. A kik együtt örültek és együtt szenvedtek, poraik összevegyülve, együtt nyugosznak.

Háromszáz év mult el, mióta Bebek György a német áldozatja, sirjában nyugszik, azóta sok változott Magyarországban, a vértanuk e gyász hazájában. A szép kastély romba dőlt, a gránit sirgúla elporlott, a sirok földdel egyenlővé lettek. Csak egy tartotta meg örök szépségét, csak egy nem változott semmit, - azon tündérvidék s azon bübájos völgy, mely az elsorolt tragikus események néma tanuja volt.

És még egy más dolog sem változott, - nemzet negyedfélszázados vértanusága.