Bebek György nem nézte tétlenül a veszélyt, mely szeretett családját s ősi örökét megsemmisitéssel fenyegette. Mint sólyom, melynek fészkét orvkezek fenyegetik, fészke körül repked, úgy volt ő Szádvárral; Füleken tartózkodva folytonosan összeköttetésben állott családjával a szigoru körülzárolás mellett is.

Két izben kisértette meg Svendivel az egyezkedést, először Balay Kálmán gyámfia és veje, másodszor Lorándfy László hü embere és barátja által, s késznek nyilatkozott visszatérni Miksa hüségére, ha Svendi kieszközli a királynál elfoglalt várai visszaadását és János Zsigmondnak a 40,000 arany lefizetését, melyet az erdélyi fejedelem váltságáért fizetett s kész védlevél mellett vele találkozni s az egyesség pontjait megállapitani, akár Kassán akár Tokajban, hol ekkor Svendi tartózkodott; de Svendi utasitása folytán tagadólag válaszolt.

Jól tudták, vagy legalább sejtették Bécsben, hogy a büszke Bebek azon mély sértést, melyet ellene kiszabadulása hátráltatásával elkövettek, soha sem fogja elfelejteni s ennélfogva a kibékülés esetére sem bizhatnak teljesen hüségében. A gazok magok után itélnek meg másokat.

Bebek büszke szivének véghetetlenül fájt ezen megalázódás, hogy attól kérjen kegyelmet, ki őt oly mélyen megsértette, azon hatalomtól, mely hü szolgálatát rut hálatlansággal viszonozta, de mégis megtette ezt családja kedvéért, azonban még családja kedvéért sem felejtkezett meg büszkeségéről, hogy másképen alkudozzék az általa gyülölt némettel, mint egyenjogu egyezkedő fél.

Miután békés uton semmire sem mehetett, megkisértette háromszáz emberét Szádvárra titkon becsempészni, de Svendi három emberét, kik ezen hirt nejének megvitték, elfogván, a német körülzároló seregét figyelmessé s ennélfogva ezen szándék kivitelét lehetetlenné tette.

Nem volt más hátra, ha czélt akart érni, mint egy török felmentő sereget eszközölni ki a szomszéd erődökből. De fájdalom erre nézve az időszak kedvezőtlen volt.

Két nagy akadály állott ezen szándéka kivitelének utjában. Solimán halála Szigetvárnál, ki a Bebeket személyesen ismerte és becsülte, s az uralkodó változással együtt járó zavar; második akadály nem kisebb az elsőnél: a törökök idegensége télviz idején táborozni. A tél különben is ekkor rendkivüli szigoru vala.

Igy álltak a dolgok, midőn az ostromolt Szádvárba vezetjük olvasóinkat; mely mindenfelől körül volt zárolva.

Hideg zuzos téli nap volt, karácsony első napja. Szomoru ünnep vala ez a Bebek családra, a gyász és reménytelenség napja. A családfőtől már két hét óta nem kaptak vigasztaló tudósitást s a felmentéshez ez iszonyu hóesés s rendkivüli hideg miatt, alig lehetett többé remény.

Forgács Simon a család hajdani barátja és Zsófia imádója tegnap volt a várban, Svendi a fővezér azon felszólitását adva át a várasszonynak, hogy ne küzdjön tovább a lehetetlenség ellen s adja fel kedvező feltételek mellett a várat, melyet megtartani ugyis lehetetlen.

A hős asszonynak Istvánfi által feljegyzett válasza szóról-szóra ez volt:

„Mondja meg kegyed Svendinek, hogy én mint nő, a hadviseléshez nem szoktam, de még sem vagyok oly gyáva, hogy a puszta fenyegetésre megrémüljek, és őseim várát védelem nélkül oda hagyjam, holott még az erdei vad is védi megtámadott fészkét. Mondja meg ön, hogy én családommal kész vagyok bárminő sors elviselésére.”

Forgács Simon megrendülve e magasztos hölgy lelke nagyságán, majdnem térdre borulva kérte, hagyjon fel makacsságával, mely rá és angyali családjára nézve halált hozó lehet, ne küzdjön a végzet ellen, mely ezen esetben kérlelhetetlen, mint a halál, ő minden befolyását mérlegbe veti, hogy a vár feladása minél előnyösebb feltételek alatt történjék meg.

Bebekné hajthatatlan maradt.

- Bármily nehezen sulyosodjék is családomra isten büntető keze, bármi legyen is megirva rólunk a sors könyvében, én a férjem által rámbizott várat fel nem adhatom, mig a reménynek egy szikrája van. Ha nem lehet tovább, akkor jöjjön el, a minek jönni kell. Mindnyájan isten kezében vagyunk, - mond vallásos magamegadással. - Kérem ne kinozzon ön tovább, határozatom megmásithatatlan.

- Nem hittem, hogy igy álljunk szemben valaha egymással, - mond Zsófia a távozó Forgácshoz.

- Higyje el kegyed, hogy átkozom a végzetet, mely e kényszerüségnek kitett, - mond Forgács megindult hangon. - Nem kivánhatom, hogy nekem higyjen kegyed, kit gyülölt ellenének néz, - és mégis mielőtt elválnánk, lovagi becsületemre esküszöm, hogy azon szándék vezetett Svendi táborába, hogy a mennyire befolyásom terjed, használhassak azon családnak, melyet a földön a legmélyebben tisztelek.

Némán hajtotta meg magát, s tört szivvel távozott kisérlete sikertelenségén.

Másnap Svendi parancsára az ágyuzás kezdetét vette, s szakadatlanul tartott reggeltől délig. A várbeliek viszonozták az ágyuzást, oly sikerrel, hogy az ostromló német tüzérség minden ágyuját leszerelték.

Salice, a hires tüzérparancsnok tajtékzott mérgében, cseh tüzéreinek majd felét elvesztette. Mindkét részről megszünt az ágyuzás.

Délután a várnagy Weselényivel és Bokrival, ki nejével s gyermekeivel együtt a várba költözött, a déli vársáncz egy tornyából vizsgálták messzelátó csővel az ostromlókat, hogy nem kezdenek-e uj ágyutelep hányásához az elrombolt helyett.

- Ugy látszik, hogy a német megelégelte a mai nap dicsőségét s nyugszik babérain, nem látom semmi mozgásukat a felállitott őrök járkálásain kivül, - jegyzé meg Bokri.

- Majd kezdődik holnap ujra a félbeszakadt táncz. Svendi és tüzérparancsnoka nem olyan Roggendorf Johachim s Teifel-féle emberek, ők a mint látom értenek mesterségükhez, - mond a várnagy.

- Mondja meg várnagy uram, mit remélhetünk, - kérdezé Bokri. - Ezen kérdésre a látcsövön nézegető Weselényi is visszafordult.

- Ha egy pár hét alatt Bebek ur segitséget nem hoz s a várat fel nem menti, akkor el lehetünk készülve a legroszabbra. Kezével a nyakára s azután a feje tetejére mutatott néma taglejtéssel jelentve, hogy az ár már nyakig ér s rövid időn átcsap a fejen.

- Miért gondol kegyed a legroszabbra? -szóla közbe Weselényi, - a vár falai erősen állanak, az ágyuzás jóformán semmit sem ártott; élelmi szerekkel bőven el vagyunk látva, ha az ostromd fél évig tartana is.

A várnagy egy pár baljóslatu szót sugott Weselényi fülébe. Ez hátra tántorodott e tudósitásra, mintha mérges nyil furódott volna keblébe.

- Lehetetlen! - kiáltott fel fájdalmas hangon!

- Bokri előtt nincs miért titkolódzunk, mert az ő szive helyén van, de embereink, kik oly hősileg viselték magokat, meg vagyok győződve, mihelyt ezen szerencsétlenség tudomásukra jön, elvesztik bátorságokat, s akkor mindennek vége.

Bokri minden bátorsága mellett, is elsápadt ezen hiob-hirre s kérdőleg tekintett a várnagyra, némán felvilágositást kérve.

- Az előbb valamiért a fegyvertárba futottam s rémülve vettem észre, hogy a keleti fal a mai ágyuzás következtében meghasadt, nem tudom, hogy uj ágyunás nélkül nem rogyik e magától össze s ezen segiteni a lehetetlenséggel határos, mert az, egész falat legalább hat öl szélességben alapjától fogva ujra kellene rakni.

- Mindent hallottam, - szólalt meg egy női hang hátok megett. - Zsófia lépett a toronyszobába.

A jelenlevők felriadva Zsófiára tekintettek; e jelenet némává tette őket.

- Mindent hallottam, - mond Zsófia sötét arczczal, - de semmit olyat, melyre el nem volnék készülve. Itt reményről ugy sem lehet szó, csak a kikerülhetetlen elodázásáról. Mindemellett jobb, ha e gyászhir titok marad mig titkolni lehet. - Küzdjünk mig küzdeni lehet s ne csináljuk a németnek azt az örömöt, hogy őseim várát a végszükség nélkül feladjuk.

- Mi is ezen elhatározás mellett vagyunk kisasszonyom, oh bár életünkkel válthatnánk meg uri családja boldogságát, - mond a várnagy.

Saffarics Bokrival távoztak némi szükséges intézkedések megtételére.

- Apámról még sincs semmi hir?

- Semmi, - mond Weselényi sötét arczczal, - én azt hiszem, hogy az ostromló sereg elfogta embereinket s azért nem kapunk Bebek urtól tudósitást.

- Ez nagyon valószinü, - mond Zsófia. - eddig majd minden nap kaptunk hirt apámtól. Hallotta már kegyed mi történt a virágházzal?

- Nem, én semmit sem hallottam, - mond Weselényi. - Én a toronyt nem hagytam el mióta az ágyuzás megszünt, magam irányoztam az ágyukat, a tüzérségben meglehetős gyakorlottságom van, nem szeretem e legfontosabb állomást másra bizni.

- És szép sikere is volt, - mond Zsófia, - én az obeliszkről néztem, mily szerencsésen czélzott s szerelte le az ellenség ágyutelepeit.

- Kegyed ismét kitette magát a veszélynek - mond Weselényi majdnem ingerült hangon. - Hányszor kértem kegyedet, hogy ne tegye ki magát készakarva veszélynek.

- Hát szobámban talán biztos vagyok? - felelé Zsófia keserüséggel, - anyám szobájába ma is egy golyó repült be; vagy a pinczébe rejtezzem el? - folytatá gunyos hangon, - nem soha, én nem játszom az amazont s nem keresem a veszélyt, de gyáván nem is kerülöm azt, mit a végzet határozott felettem.

Weselényi falsóhajtott; látta, hogy itt hasztalan minden tanács, minden intés. Hallgatott.

- Nézze Weselényi anyámat, mily nyugodt arcza a legnagyobb veszélyben, hün végezve kötelességét. Arczán vallásos megadás ül; tudom, hogy véghetetlen szenved, de ezt alig lehet felfedezni arczvonásán. Ilyenek lehettek az első századok női vértanui. A multkor késő estve zajtalan beléptem szobájába, azt hittem, hogy már alszik; nem aludt, térdre rogyva imázott. Csak ezt tudtam kivenni: „Oh uram! ha lehet muljék el tőlem e pohár; egyébiránt legyen meg, nem az én, hanem a te akaratod.” A mint ezen imát hallottam, alig állhattam meg, hogy mellé térdre ne essem, de jobbnak láttam nesztelen visszavonulni, hadd maradjon meg anyai szive angyal jóságában azon hitben, hogy mi fájdalmát nem látjuk. Ezen bibliai nő magasztos lelkületét látva elpirultam, oh mert én sokszor, nagyon sokszor békételenkedem a sors ellen s most is fellázad vérem azon gondolatra, hogy a német kegyelmére vagyunk utalva. Ugy érzem magamat, mint börtönbe zárt nőoroszlán; szóval, értsen meg ön engem: Én anyám magasztos magamegadását nem utánozhatom, vérmérsékletem ezt nem engedi meg, de gyáván sem akarok elrejtezni, midőn mindazok veszélynek vannak kitéve, kiket szeretek és becsülök.

- De miért azokat aggódtatni, kik kegyedet szeretik és tisztelik, - az obeliszk leginkább ki van téve az ágyu golyóknak! - mond Weselényi.

- Csakhogy onnan legjobban lehet látni az ágyuzás eredményét, - mond Zsófia makacson, - de hagyjuk ezen ,vitát; az előbb a virágházról akartam szólani. Az ágyuzás legnagyobb hevében szobaleányom szaladt be kétségbeesett arczczal, hogy a virágház összeomlott. Anyám, testvéreim tüstént rohantunk a kertbe. Igazolva találtuk szobaleányom állitását. A virágház középoszlopa egy jól irányzott golyó által találva összeomlott s égni kezdett a kemenczében felhalmozott tüztől. Anyám az őrséget nem akarta elvonni a falakról, megtiltotta, hogy tudassák a várnagygyal vagy önnel. Anyám a legnagyobb hidegvérrel, mit bámultam, a női környezettel eloltotta a tüzet, de már a virágoknak ekkor végök volt. Rendkivül fájdalmasan hatott rám kezdetben virágjaim elpusztulása, mely legfőbb gyönyörüségem volt elvonult óráim magányában, de jobban meggondolva most örülök rajta; jobb elpusztulni, mint méltatlan kezekre jutni; hadd gyászolják kedvenczeim halálokkal családom elpusztulását. Nekünk nem lesz többé virágokra szükségünk, legfeljebb szemfedelünkre.

- De sötét szinnel nézi kegyed a világot - mond Weselényi elfordulva, mialatt egy könnyet, egy égető, fájdalmas könnyet nyomott el szemében.

- Mi szinnel nézzem? - mond Zsófia keserüen - a valót akkor sem szinezhetném eléggé sötéten, ha az egyiptomi sötétségtől kölcsönözném hozzá a szint. Nem hallott Kálmánról valami ujabb hirt. Szegény Anna, a kétségbeeséssel küzd férje fogságán. Neki is kijutott a sorstól. De hiszen ő is Bebek, a megátkozott Bebek család gyászos ivadéka.

Elfojtott fájdalma ezen visszaemlékezésnél kitört. Csukló zokogással rohant el, hogy barátja ne lássa könnyeit.

- Én is elmondhatom - mond Weselényi borzasztó arczjátékkal: - „Uram, uram, ha lehet, muljék el tőlem e pohár. Ne vedd bünül, isten, vétkes óhajtásomat, szeretném, ha már mindennek vége volna. Szeretnék ott lenn pihenni a föld méhében, hova nem kisér bennünket semmi fájdalom, hol megszünik minden szenvedély.

Másnap az ágyuzás ujra kezdődött, az ujonnan készitett ágyutelepbe uj ágyuk helyeztettek.

Az ostromlók viszonozták hasonló erélylyel az ágyuzást; az ágyukat ujra leszerelték.

Svendi uj ágyukat hozatott Kassáról, az eddigi ostromágyui többnyire hasznavehetetlenekké lettek.

Január 6-án borzasztó téli hidegben, midőn az orkán majdnem felülmulta az ágyuk bömbölését, Svéndi tüzér-parancsnoka a többször emlitett cseh Salice Rezső 30 ágyuból kezdte el a vár lövetését, az erős falak reszkettek az iszonyu ágyuzásra, s itt-ott meghasadoztak.

Weselényi legalább 50 ágyuból, viszonozta a tüzelést oly szerencsésen, hogy a sánczkosarak egy pár óra alatt leromboltattak; egy Weselényitől magától irányzott lövésre roppant zavar támadt az ostromlók ágyutelepénél, azt kellett hinni, hogy valami nagy rangu ember esett el az ellenségnél.

- Adja ide a látcsövet, - szólalt meg egy ösmert hang Weselényi háta megett, - talán maga Svendi esett el.

Weselényi visszafordult, maga mellett látta Zsófiát.

- Itt kegyednek nincs helye, - mond, - minden ágyu ide van irányozva.

- Inkább talál engem, mint kegyedet? én nem hiszem, - mond Zsófia keserü gunynyal. - Ne nézzen rám oly ingerülten Weselényi, ez nekem nagyon fáj, hát ha ez lenne utolsó perczem, bizonyosan fájni fogna kegyednek, hogy haraggal váltunk el egymástól. Legyen elnéző gyengéim iránt, azt hiszem, - mond sugva - hogy ugy sem soká tart ez életölő tragédia.

Weselényi imádottja jobbját vonta ajkaihoz.

- Legyen tehát béke közöttünk, a döntő pillanat ugy sem soká várat magára. Ha Svendi elesett volna is - ez rajtunk többé aligha segit, a keleti fal ledőlt a mélységbe; az előbb hozta Bokri ezen gyászhirt, ezen déli fal is több helyt összeomlással fenyeget. Szeretném, ha engem romjaival eltemetne, s lenne sirom e vár, mely születésemnél bölcsőm hordozta. Lehet-e dicsőbb emlék, mint őseim büszke várának emléke- mond Zsófia.

Weselényi nem szólott erre, mert Zsófia az ő óhajtását fejezte ki. Érezte azt, hogy szebb halála nem lehet, mint a vár falai közt kötelessége teljesitésében.

A várat másnap ujra lövette Svendi, nem ő esett el, hanem Salice Rezső, kit haldokolva vontak ki az ágyutelep romjai közül. Egy szerencsésen irányzott ágyugolyó csipőn találta.

Hat napi folytonos ágyuzás után a déli fal is öt ölnyi hosszaságban összeomlott, minden reménynek vége volt a vár megtarthatására.

Svendi Forgács Simon könyörgésére megengedte, hogy Weselényivel s Lorándfi Lászlóval a vár feladása feltételeiről alkudozzanak. Forgács oly jó ügyvéde volt a szerencsétlen családnak Svendinél, hogy elég kedvező feltételvek mellett történt meg a vár feladása.

Magócsy Gáspár is közben járt hajdani barátja családja érdekében. De meg kell vallanunk, hogy Svendiben magában is volt lovagiasság, mint a német vezéreknél negyedfél század folyamán hasztalan keresünk. Ő maga is hajlandó volt kedvező feltételeket ajánlani az oly nemes rangu és mélyen bukott főrangu családnak. Beleegyezett, hogy a vár asszonya minden magán vagyonát magával elvihesse, még a lovakat is, Bebek György csatalovain kivül.

Forgács Simon és Magócsy Gáspár elegendő számu kocsikról gondoskodtak, melyekre Bokri felügyelete mellett a család vagyona gondosan felrakatott s Tornára szállittatott, hova Magócsy a gyászcsaládot maga és neje nevében a legszivesebben meghivta, hogy addig, mig tetszik, maradjanak vendégei. Elfogadták a szives ajánlatot, mig a családfő parancsát megtudják.

Saját kocsijukban utaztak el. A mint Svendi serege közt elrobogtak a kocsik, az ellenség zászlói tisztelet jeléül meghajoltak.

Szádvár a Bebekek négyszázados ősi fészke idegen kézre, a német kezére jutott.

Kinzó volna részletesen leirni a család bucsuját hozzátartozandóiktól és a romba dőlt vártól; annálfogva fátyolt vetek ezen jelenetre.

Mennyi örömnek, mennyi boldogságnak, mennyi fénynek, mennyi dicsőségnek valának tanui e rombadőlt néma kövek. Ezen köveknek is van szive, mely megtört a család távoztával.

Bebek Rosnyó felől közelgetett egy felmentésre meginditott sereggel. Ezen városban hallotta meg, hogy utolsó magyarországi, vára elesett. Némán, sötéten, mint téli éj fordult vissza Fülekre.

A családi tragédia vége felé járt, sebesen haladva a lejtőn.

Itt még egyet meg kell emlitenünk, mielőtt tovább haladnánk elbeszélésünk folyamában. Midőn Bebek Györgyné három leányával távozni akart Szádvárról s fel akart ülni kocsijában, Bokriné négy nagyobb gyermekétől kisérve zokogva térdre rogyott Bebekné előtt, gyermekei követték példáját.

- Oh! legyen irgalmas nagyságod irántunk - mond Borcsa zokogástól fuldokló hangon, - s engedje meg, hogy vele mehessünk, nem koldulásból történik ez, mert nekünk van miből elélnünk, a jó isten megáldotta igyekezetünket nagyságtok jósága gondoskodott gazdagon jövőnkről, de érzem azt, hogy kegyes jóltevőinktől távol meg kellene rövid időn halni. Nagyságtok mellett törekszünk magunkat hasznossá tenni.

- Én is egyesitem kérésemet nőmmel, - mond Bokri elfojtott hangon, - nagyságtoknak ezután is szükségük lesz hü szolgákra. Én érzem, hogy ezen a vidéken, a hol oly sok boldog napokat töltöttünk, nem tudnék többé élni, a megváltozott viszonyok közt. A hol nagyságtok tartózkodnak, ott a mi hazánk.

Bebekné megindultan nyujtott kezet a hüséges párnak, csak ennyit tudott rebegni „Isten áldjon meg jóságtokért! mig nekünk egy darab kenyerünk lesz: örömmel osztom meg veletek. Nem szükség figyelmeztetnem Bokri, hogy ezen rendkivüli hidegben meleg ruháról gondoskodjék neje s az apróságok számára. Tornán találkozunk.”

A házaspár öröme leirhatlan volt, - „ugy látom, - mond Bokri, - hogy isten még nem fordult el végképen tőlünk.”