XLIII.
A nap
hátralevő része lázas várakozásban telt el, habár tudták, hogy a várt
vendégek
még ma nem érkezhetnek meg.
A vár
asszonya Annára bizván a háztartás vitelét, legbelsőbb szobájába vonult
el, s
imázással töltötte a napot, még az ebédben sem vett részt. Estig nem
vett
magához semmi eledelt.
A következő
nap reggelén egy futár érkezett, azon szóbeli izenettel, hogy Báthoriék
délelőtt okvetetlen megérkeznek.
Szép tiszta
májusi nap volt, fü, fa, ember és állat örülni látszott a derült
tavaszi
napnak; ilyenkor még a kedély is fogékonyabb az öröm befogadására.
Az egész
család a vár előtti virágos téren foglalt helyet, itt várták lázas
izgatottság
közt a rég nem látott kedves vendégeket. Ez is elég leendett a kedélyek
felfokozására, de hozzájárult azon remény is, hátha az imádott
családapáról is
hoznak magokkal valami biztos hirt.
Tiz óra
lehetett, midőn az őrtoronyból megszólaló kürt jelezte, hogy vendég
érkezik.
Mindnyájan felálltak s Szögliget felé tekintettek. Egy magános lovas
tünt fel a
tündéri szép völgyben.
- Hiszen ez
csak egyes lovas! - sohajtottak fel egyszerre s megcsalódott érzettel
foglalták
el ismét helyeiket a lóczákon.
A lovas
közeledett, tüzvérü lova szikrákat hányt futtában; a lovag sastolla a
sebes
futásban repülni látszott; csakhamar a vár feljárásához érkezett.
- Ez urlovar,
- mond Zsófia a közeledőre meredve, - ki lehet ez?
Báthori
István! - kiálta fel Weselényi - hogy rá nem ösmertem előbb!
- Igen, ő az,
- mond Bebekné, kendőjét lobogtatva, - most már egészen ki lehet venni
vonásait. De mit jelent ez, hogy egyedül jön?! Istenem, jó atyám, talán
Zsuzsannának az uton baja lett! Összekulcsolta kezeit s reszketni
kezdett.
- Legyen
nyugodt nagyságod, - mond Wesselényi - nem látja, hogy István arcza
mily
derült, ily vidám arcza nem lehetne, ha valami baj volna.
Báthori
egy-két másodpercz alatt megérkezett s leugrott lováról s örömtől
ragyogó
arczczal üdvözölte a szép családi kört.
- Zsuzsánnát
hol hagytad fiam? talán valami baja van? - kérdezé az aggódó anya,
miközben
vejét megölelé.
- Látna-e
engem anyám ily vidáman, ha az én kedves kis feleségemnek baja volna?
- Szólj már
István, - mond Zsófia, - látod, hogy a lázas kiváncsiság miatt kinpadon
állunk.
- Mindjárt
magyarázatát adom a rejtélynek, - mond Báthori, - kedves szép hugom, de
engedd
meg, hogy egy kissé pihenjek, a sebes lovaglás miatt alig tudok
szavakra
találni. Engedelmével kedves anyám.
Egy lóczán
foglalt helyet.
- De szólj
hát szerencsétlen lovag, - mond Weselényi barátja kezét szorongatva, -
nem
látod, hogy mily égő kiváncsisággal várjuk feleleted?
Báthori szép
szabályos arczán rendkivüli zavar mutatkozott; ezen zavar nem
szomoruságot, nem
valami baljóslatu hirt látszott elárulni, de sőt mosolygó arcza zavara
mellett
is valami rendkivüli örömhirt gyanittatott.
Bebeknében s
leányaiban meghült a vér.
- Kérlek,
kényszeritlek István, szólj; arczod nem árul el szomoruságot, de ezen
zavar
egész lényeden kinpadra feszit, ne kinozz tovább, mondd: miért hagytad
el nődet
s mit jelent arczodon ezen zavar? - kérdezé Bebekné.
- Egy
örömhirt, egy rendkivüli boldogságot - mond Báthori. - Zsuzsanna nem
maga jön,
magával egy kedves vendéget hoz. Készüljön el anyám egy találkozásra,
mely a
menyet varázsolja le a földre.
Ezen beszéd
rejtélyes tartalma a jelenlevőkre rendkivüli hatással volt, mindnyájan
kitalálták ez égi hir, ez angyali kijelentés értelmét.
Zsófia
átszellemült arczczal az égre tekintett fel, ajkai imát rebegtek s
azután Annát
átölelve csukló zokogásba tört ki.
Bebekné arcza
borzasztó érzelem-harczot mutatott, fel akart állani, de visszarogyott;
elesik,
ha Weselényi segitségére nem siet. Eszméletlenül rogyott Weselényi
karjaiba.
Mindnyájan
mégrémülve rohantak segitségére. Anna és Judith hangosan zokogni
kezdettek.
Kálmán a háziorvos után futott.
Bebekné
egy-két percz alatt magához jött. Üveges szemekkel, halvány arczczal
tekintett
siró kedveseire; ugy látszott arcza meredt nézéséből, hogy nem tudja mi
történk
körülte.
- Mi történt
velem? - mond gyenge tört hangon, - miért sirtok kedveseim?
Senki sem
felelt.
- Szóljon
Weselényi, mi történt velem? miért tart karjaiban? ugy emlékezem, hogy
szédülés
fogott el, de miért történt ez?
- Egy
örömhir.
Bebekné nem
engedett időt folytatására. Felugrott s az előtte álló Báthorihoz
rohant. -
Szólj fiam? igaz sejditésünk? - Ne üzz játékot velem, mert még a siron
tul sem
tudnék megbocsátani, ha megcsalnál. Egy szóval mond ki, ha ez örömhir
megölne
is, igaz, hogy uram, férjem visszaérkezett?
- Ugy áldjon
meg isten, mint igazat mondok, - felelt Báthori s térdre rogyott szép
napa
előtt. - Kezeit csókokkal halmozá el. - A három év óta szivszakadva
várt
vendég, félóra mulva megérkezik, itt közel, Szilason hagytam el.
Bebekné ismét
közel volt az ájuláshoz, környezői segitségére siettek.
- Nincs semmi
bajom, fejem egy kissé megszédült, de már elmult, - mond Bebekné
szakadozott
hangon; csukló sirás és nevetés váltva törtek ki kebléből.
- Hagyjatok
magamra, most már nincs semmi bajom. Nem hittem, hogy az öröm ily
megrenditő
hatással legyen rám. - Istenem, mindenható atyám, - kiáltott fel
fuldokló hangon,
- ne ölj meg addig, mig férjemet, az én kedves szép férjemet karjaim
közzé
szorithatom. Azután ám legyen szent akaratod, nevedet áldva jóságodért,
férjem
karjaiban örömest halok meg. De most sem tudom, hogy jól hallottam-e?
nem
álom-e ez? Hányszor álmodtam már az éj óráiban, hogy vissza érkezett?!
- Nem álom ez
nagyságos asszonyom - mond Weselényi. - Nézze nagyságod, ott robog az
utazó
kocsi. Bebek ur tollas kalapjával integet, Zsuzsanna kendőjével.
Saffarics
Péter fövegét a levegőben hajitván elkiáltá magát: „Fiuk! fel a
zászlóval, a
várur megérkezett!”
Bebekné
visszanyerte egész erélyét, leirhatatlan boldogság terült el arczán.
- Elébe
kedves apátoknak gyermekeim, nekem ugy tetszik, mintha szárnyaim
volnának.
- Talán jobb
volna, ha itt várná be nagyságod a kedves vendéget, - mond Weselényi, -
nem
hagyja-e el ereje az izgatottságban?!
Bebekné fejét
rázta s leányaival rohant le a váruton. Környezői követték.
A várba
felvezető ut alján találkoztak a kocsival. Bebek György meglátva
családját,
kiszállott a kocsiból s rohant nejéhez.
Bebekné
keblére hanyatlott közeledő férjének. „Isten, most örömmel halok meg!”
Csókokkal
halmozá el arczát s dusgazdag szőke haját imádott férjének, mig leányai
kezeit
ruháját csókolgatták.
Zsuzsana azon
finom tapintattal, mely egy teljesen müvelt nőnek sajátja, a kocsiba
maradt
ezen menyei jelenet alatt s könyeit törülgette.
- Isten
hozott kedves férjem ősi váradban, szivszakadva várt családod körében;
most
helyet engedek, kedves leányaidnak, hogy részesüljenek ölelésedben, mig
én
kedves leányomat megölelem.
Zsuzsanna a
mint atyját közeledni látta, kiszállott a kocsiból s ölelésére sietett.
Zsófia némán,
érzelmei szenvedélyes kitörése közben perczekig pihent apja széles
mellén.
- Kedves szép
leányom, csakhogy még egyszer láthatlak, - mond Bebek György sugva, -
miközben
holló haját csókolgatá kedves leányának.
- Még is szép
az élet, - sóhajta fel Zsófia átszellemült arczczal, - egy ily égi
percz évek
szenvedését képes megédesiteni.
Bebek ezután
két kisebb leányát ölelte magához. Öröm meglepetéssel tekintett Annára,
kit
mint reményteljes bimbót hagyott el, s most mint kifejlett rózsát
látott maga
előtt.
Azután
Weselényit, Kálmánt ölelte meg. Meglátszott üdvözlése melegségéből,
hogy
mennyire szereti két régi kedvenczét.
Azután sorba
köszöntötte
régi hiveit, Erőst, Saffaricsot, a hü Bokrit, kik az öröm kitörésében
könyeikkel küzdöttek. Ott lehetett látni Borcsát is három nagyobb
gyermekével.
Bebeknek
mindenkihez volt egy nyájas megnyerő szava.
Karjaira véve
kedves nejét: gyalog mentek fel a várba.
- Te
reszketsz kedvesem, - mond Bebek aggályos arczczal nejéhez.
- Csak az
örömtől kedves férjem. Isten erőt adott a gyász és szenvedés három
évében, hogy
le ne rogyjak a szenvedés keresztje alatt, és most az örömhirre
elhagyott erőm.
Hála legyen a jóság atyjának, mely sujt, de ismét megvigasztal.
Ezen boldog
találkozást nem kisértem részletesen felegyezni, mert azt lehetetlen
hün
visszaadni, ezt csak érzeni lehet, nem ecsetelni.
Örömünnep
volt e nap, milyent e vár évek óta nem látott, mintha a hideg kövek is
lelket
kaptak volna az imádott várur megérkezése örömére.
Óh miért
kellett a boldogság napjának oly hamar beborulni, s örök éjre szállni?!
Miért
oly örök a fájdalom, s oly mulandó a boldogság égi virága?! ...
|