A nap hátralevő része lázas várakozásban telt el, habár tudták, hogy a várt vendégek még ma nem érkezhetnek meg.

A vár asszonya Annára bizván a háztartás vitelét, legbelsőbb szobájába vonult el, s imázással töltötte a napot, még az ebédben sem vett részt. Estig nem vett magához semmi eledelt.

A következő nap reggelén egy futár érkezett, azon szóbeli izenettel, hogy Báthoriék délelőtt okvetetlen megérkeznek.

Szép tiszta májusi nap volt, fü, fa, ember és állat örülni látszott a derült tavaszi napnak; ilyenkor még a kedély is fogékonyabb az öröm befogadására.

Az egész család a vár előtti virágos téren foglalt helyet, itt várták lázas izgatottság közt a rég nem látott kedves vendégeket. Ez is elég leendett a kedélyek felfokozására, de hozzájárult azon remény is, hátha az imádott családapáról is hoznak magokkal valami biztos hirt.

Tiz óra lehetett, midőn az őrtoronyból megszólaló kürt jelezte, hogy vendég érkezik. Mindnyájan felálltak s Szögliget felé tekintettek. Egy magános lovas tünt fel a tündéri szép völgyben.

- Hiszen ez csak egyes lovas! - sohajtottak fel egyszerre s megcsalódott érzettel foglalták el ismét helyeiket a lóczákon.

A lovas közeledett, tüzvérü lova szikrákat hányt futtában; a lovag sastolla a sebes futásban repülni látszott; csakhamar a vár feljárásához érkezett.

- Ez urlovar, - mond Zsófia a közeledőre meredve, - ki lehet ez?

Báthori István! - kiálta fel Weselényi - hogy rá nem ösmertem előbb!

- Igen, ő az, - mond Bebekné, kendőjét lobogtatva, - most már egészen ki lehet venni vonásait. De mit jelent ez, hogy egyedül jön?! Istenem, jó atyám, talán Zsuzsannának az uton baja lett! Összekulcsolta kezeit s reszketni kezdett.

- Legyen nyugodt nagyságod, - mond Wesselényi - nem látja, hogy István arcza mily derült, ily vidám arcza nem lehetne, ha valami baj volna.

Báthori egy-két másodpercz alatt megérkezett s leugrott lováról s örömtől ragyogó arczczal üdvözölte a szép családi kört.

- Zsuzsánnát hol hagytad fiam? talán valami baja van? - kérdezé az aggódó anya, miközben vejét megölelé.

- Látna-e engem anyám ily vidáman, ha az én kedves kis feleségemnek baja volna?

- Szólj már István, - mond Zsófia, - látod, hogy a lázas kiváncsiság miatt kinpadon állunk.

- Mindjárt magyarázatát adom a rejtélynek, - mond Báthori, - kedves szép hugom, de engedd meg, hogy egy kissé pihenjek, a sebes lovaglás miatt alig tudok szavakra találni. Engedelmével kedves anyám.

Egy lóczán foglalt helyet.

- De szólj hát szerencsétlen lovag, - mond Weselényi barátja kezét szorongatva, - nem látod, hogy mily égő kiváncsisággal várjuk feleleted?

Báthori szép szabályos arczán rendkivüli zavar mutatkozott; ezen zavar nem szomoruságot, nem valami baljóslatu hirt látszott elárulni, de sőt mosolygó arcza zavara mellett is valami rendkivüli örömhirt gyanittatott.

Bebeknében s leányaiban meghült a vér.

- Kérlek, kényszeritlek István, szólj; arczod nem árul el szomoruságot, de ezen zavar egész lényeden kinpadra feszit, ne kinozz tovább, mondd: miért hagytad el nődet s mit jelent arczodon ezen zavar? - kérdezé Bebekné.

- Egy örömhirt, egy rendkivüli boldogságot - mond Báthori. - Zsuzsanna nem maga jön, magával egy kedves vendéget hoz. Készüljön el anyám egy találkozásra, mely a menyet varázsolja le a földre.

Ezen beszéd rejtélyes tartalma a jelenlevőkre rendkivüli hatással volt, mindnyájan kitalálták ez égi hir, ez angyali kijelentés értelmét.

Zsófia átszellemült arczczal az égre tekintett fel, ajkai imát rebegtek s azután Annát átölelve csukló zokogásba tört ki.

Bebekné arcza borzasztó érzelem-harczot mutatott, fel akart állani, de visszarogyott; elesik, ha Weselényi segitségére nem siet. Eszméletlenül rogyott Weselényi karjaiba.

Mindnyájan mégrémülve rohantak segitségére. Anna és Judith hangosan zokogni kezdettek. Kálmán a háziorvos után futott.

Bebekné egy-két percz alatt magához jött. Üveges szemekkel, halvány arczczal tekintett siró kedveseire; ugy látszott arcza meredt nézéséből, hogy nem tudja mi történk körülte.

- Mi történt velem? - mond gyenge tört hangon, - miért sirtok kedveseim?

Senki sem felelt.

- Szóljon Weselényi, mi történt velem? miért tart karjaiban? ugy emlékezem, hogy szédülés fogott el, de miért történt ez?

- Egy örömhir.

Bebekné nem engedett időt folytatására. Felugrott s az előtte álló Báthorihoz rohant. - Szólj fiam? igaz sejditésünk? - Ne üzz játékot velem, mert még a siron tul sem tudnék megbocsátani, ha megcsalnál. Egy szóval mond ki, ha ez örömhir megölne is, igaz, hogy uram, férjem visszaérkezett?

- Ugy áldjon meg isten, mint igazat mondok, - felelt Báthori s térdre rogyott szép napa előtt. - Kezeit csókokkal halmozá el. - A három év óta szivszakadva várt vendég, félóra mulva megérkezik, itt közel, Szilason hagytam el.

Bebekné ismét közel volt az ájuláshoz, környezői segitségére siettek.

- Nincs semmi bajom, fejem egy kissé megszédült, de már elmult, - mond Bebekné szakadozott hangon; csukló sirás és nevetés váltva törtek ki kebléből.

- Hagyjatok magamra, most már nincs semmi bajom. Nem hittem, hogy az öröm ily megrenditő hatással legyen rám. - Istenem, mindenható atyám, - kiáltott fel fuldokló hangon, - ne ölj meg addig, mig férjemet, az én kedves szép férjemet karjaim közzé szorithatom. Azután ám legyen szent akaratod, nevedet áldva jóságodért, férjem karjaiban örömest halok meg. De most sem tudom, hogy jól hallottam-e? nem álom-e ez? Hányszor álmodtam már az éj óráiban, hogy vissza érkezett?!

- Nem álom ez nagyságos asszonyom - mond Weselényi. - Nézze nagyságod, ott robog az utazó kocsi. Bebek ur tollas kalapjával integet, Zsuzsanna kendőjével.

Saffarics Péter fövegét a levegőben hajitván elkiáltá magát: „Fiuk! fel a zászlóval, a várur megérkezett!”

Bebekné visszanyerte egész erélyét, leirhatatlan boldogság terült el arczán.

- Elébe kedves apátoknak gyermekeim, nekem ugy tetszik, mintha szárnyaim volnának.

- Talán jobb volna, ha itt várná be nagyságod a kedves vendéget, - mond Weselényi, - nem hagyja-e el ereje az izgatottságban?!

Bebekné fejét rázta s leányaival rohant le a váruton. Környezői követték.

A várba felvezető ut alján találkoztak a kocsival. Bebek György meglátva családját, kiszállott a kocsiból s rohant nejéhez.

Bebekné keblére hanyatlott közeledő férjének. „Isten, most örömmel halok meg!”

Csókokkal halmozá el arczát s dusgazdag szőke haját imádott férjének, mig leányai kezeit ruháját csókolgatták.

Zsuzsana azon finom tapintattal, mely egy teljesen müvelt nőnek sajátja, a kocsiba maradt ezen menyei jelenet alatt s könyeit törülgette.

- Isten hozott kedves férjem ősi váradban, szivszakadva várt családod körében; most helyet engedek, kedves leányaidnak, hogy részesüljenek ölelésedben, mig én kedves leányomat megölelem.

Zsuzsanna a mint atyját közeledni látta, kiszállott a kocsiból s ölelésére sietett.

Zsófia némán, érzelmei szenvedélyes kitörése közben perczekig pihent apja széles mellén.

- Kedves szép leányom, csakhogy még egyszer láthatlak, - mond Bebek György sugva, - miközben holló haját csókolgatá kedves leányának.

- Még is szép az élet, - sóhajta fel Zsófia átszellemült arczczal, - egy ily égi percz évek szenvedését képes megédesiteni.

Bebek ezután két kisebb leányát ölelte magához. Öröm meglepetéssel tekintett Annára, kit mint reményteljes bimbót hagyott el, s most mint kifejlett rózsát látott maga előtt.

Azután Weselényit, Kálmánt ölelte meg. Meglátszott üdvözlése melegségéből, hogy mennyire szereti két régi kedvenczét.

Azután sorba köszöntötte régi hiveit, Erőst, Saffaricsot, a hü Bokrit, kik az öröm kitörésében könyeikkel küzdöttek. Ott lehetett látni Borcsát is három nagyobb gyermekével.

Bebeknek mindenkihez volt egy nyájas megnyerő szava.

Karjaira véve kedves nejét: gyalog mentek fel a várba.

- Te reszketsz kedvesem, - mond Bebek aggályos arczczal nejéhez.

- Csak az örömtől kedves férjem. Isten erőt adott a gyász és szenvedés három évében, hogy le ne rogyjak a szenvedés keresztje alatt, és most az örömhirre elhagyott erőm. Hála legyen a jóság atyjának, mely sujt, de ismét megvigasztal.

Ezen boldog találkozást nem kisértem részletesen felegyezni, mert azt lehetetlen hün visszaadni, ezt csak érzeni lehet, nem ecsetelni.

Örömünnep volt e nap, milyent e vár évek óta nem látott, mintha a hideg kövek is lelket kaptak volna az imádott várur megérkezése örömére.

Óh miért kellett a boldogság napjának oly hamar beborulni, s örök éjre szállni?! Miért oly örök a fájdalom, s oly mulandó a boldogság égi virága?! ...