Midőn Zsófia kisérőjével a várat elhagyta, ugyanazon idő alatt egy másik szintén oly érdekes jelenet fejlődött ki a várkert egy félreeső részében.

Kálmánt táláljuk a kert ezen részében. Kora reggeltől fogva itt járkált fel s alá. Arcza halvány és izgatott volt. Türelmetlensége mutatta, hogy várakozik valakire.

Végre a várt megérkezett, - Anna személyében.

Lehetetlen valami szebb jelenetet képzelni, mint ezen szőke, kék szemü angyalt tündéri szépségében s szeráfi ártatlanságában. Egy ritka fehér patyolat reggeli öltöny folyt le igéző termetén, melyet drágaköves kék bársony öv tartott össze, szőke haja gazdag pompájában fátyolként terült el sugártermete körül, egy kék szalag tartotta össze.

Arcza derült volt, mint a tavaszi nap, mely sugárai özönévet árasztá el. Valami dalt dudolgatott. Boldogságtól sugárzó arczczal nyujtott kezet Kálmánnak.

- Jó reggelt hü lovagom, mond hamar, mi közlendőd van velem? midőn az este ezen találkozásra felkértél, fél éjjel nem tudtam aludni, anynyira bántott a tudni vágy.

Most vette észre Kálmán szomoru arczát s szokatlan izgatottságát.

- Szólj, mi bajod ? - mond az igéző hölgy megijedve, - mi történt veled? miért vagy oly levert?

- Minden áron beszélnem kellett veled, akarom mondani kegyeddel, mert azon bizalmas megszólitásnak örökre vége közöttünk. Beszélnem kellett; mielőtt Báthoriék megérkeznek, lehet, hogy akkor nem lett volna rá alkalmam.

- Micsoda hang ez, micsoda megszólitás? - mond- Anna, - mivel bánthattalak meg, hogy ily modorban lépsz fel irányomban?

- Kegyed semmivel sem sértett meg engem. Bebek Anna engem nem sérthet meg. Mivel sérthetnél meg engem életem mindene, gratiák kegyeltje; kitől számomra csak kegy jöhet?

- Ha meg nem bántottalak, ha nem haragszol rám, mi tett ily szomoruvá, ily levertté? igy még soha nem láttalak.

Kálmán féltérdre ereszkedett s fejét majdnem a földig meghajtá.

- Én iszonyut vétettem, egy hosszu élet vezeklése nem képes jóvátenni bünömet. Oh bocsásson meg kegyed, ha bünömért, könnyelmüségemért kegyed is sujtva leend, bocsásson meg s vegye le e sulyt lelkemről, másoktól ugy sem reménylhetek bocsánatot.

Anna egy-két lépést hátrált s halványon, reszketve tekintett a lábainál térdelő szép ifjura.

- Oh istenem mit tettél? szólj! ne kinoz tovább, borzasztó vallomásod utoljára eszemtől foszt meg, mondd ki egyszerre, mert ezen bizonytalanság megöl.

- Hallgasson meg tehát s ha meghallotta vallomásomat, bocsásson meg vagy itéljen el, a mint jónak látja. Én iszonyut vétettem kegyed és tisztelt családja ellen. Csak egyet higyjen el nekem, hogy akaratom ellen követtem el e bünt, erre esküszöm. Küzdöttem ellene egész erőmből s még is elestem. Ez, jól tudom, nem menti ki bünömet, de mégis annak némi igazolására szolgál.

Anna remegve s égő kiváncsisággal meredt azon ifjura, kit életénél jobban szeretett. Valami iszonyu vallomást várt.

- Ne feszits tovább kinpadra, - mond összetett kézzel fordulva Kálmánhoz. - De előbb kelj fel, nem nézhetlek ily megalázó helyzetben.

- Itt helyem a porban, mig vallomásom bevégeztem. Folytatom vallomásomat, tudjon meg mindent. Bebek ur talán már a napokban megérkezik, és én, ki életemet százszor örömest feláldoztam volna jóltevőmért, mert ő nekem több mint atyám s jobban szerettem s tiszteltem mint atyámat, ki nekem lételt adott; mondom, Bebek ur rövid időn megérkezik és én az elkárhozott, - folytatá szakadozott hangon - borzadva gondolok ezen találkozásra, mert reszketek tőle, hogy arczomról olvassa le vétkemet.

- Nem értelek, - mond Anna elsötétült arczczal, - a mit mondasz, az őrültséggel határos, hogy annak, a mi minket, mint távoli remény is égi örömmel tölt el, apám, a te jóltevőd megszabadulása téged borzadással tölt el. Szólj szerencsétlen, mit vétettél, hogy ily iszonyu vallomásra engedd magad ragadtatni?

- Megloptam a kegyed szerelmét atyja távollétében s imadott anyja háta megett, s ezen rut hálátlansággal viszonoztam jóságukat.

- S ez az egész bünöd? - mond Anna átszellemült arczczal, - rosz ember, mennyire elkinzottál semmiségért, hát mióta vétek a szerelem s miért nem lehetne nekünk egymást szeretnünk?

- Kegyed angyali jóságában elfeledi a köztünk tátongó ürt, mely bennünket egymástól örökre elválaszt. Magyarország leggazdagabb zászlós ura leánya és egy talált gyermek közt, ki apja nevét sem ismeri s ki kegyelem kenyéren nőtt fel, oly különbség van, mint ég és föld között. Ezt kegyednek is be kell látni.

- Én ezt nem tudom belátni, - mond Anna sugárzó arczczal. - Te gyermekkorom játszótársa valál, minden kedves emlék a multban, a te személyeddel a legszorosabb kapcsolatban van, én szerettelek téged az első látásra, mit tehetek én erről; ez érzelmet isten a szeretet atyja oltotta szivemben, annálfogva az nem lehet bün. Mi volt multad? kik voltak szüleid? én azt nem keresem, csak azt látom, hogy te minden tekintetben méltó vagy szerelmemre, én rajtad kivül nem tudnék mást szeretni, még akkor sem, ha bizonyos lennék a felől, hogy koldus szüléktől vetted származásodat. Arról te nem tehetsz, de a mi vagy, az a természet kedvezése mellett nagyrészben magad érdeme. Én azt nézem mi vagy? - teljesen egyforma velem müveltségre s léleknemességre.

Kálmán bánatos arczán e szavakra az öröm sugára derengett, de ismét elborult az, ha s jövőbe tekintett.

- Fogadja Anna kisasszony ezen nyilatkozatáért legőszintébb hálaköszönetemet. Kegyed itélő tehetségét angyali jóságu szive tévutra vezeti, hogy elnéző legyen iszonyu bünömért. A mit én tettem az annyi, mint az imaház szent edényeit meglopni, annyi mint az isten oltárát megrabolni.

- Te nagyitod bünödet, ha ezen czimet ruházod gyengeségedre, - mond Anna. - Te magadat vádolod azért, a mi ha bün, az rám esik vissza, én nyilatkoztam először, mert láttam, hogy szeretsz, mert láttam, hogy e mellett örökre néma maradsz, ha bár ez erőszakolás megfojtott volna is Én nyilatkoztam, megvallottam egy jó órában, hogy szeretlek s hogy viszont szerelmedről meg vagyok győződve. Mi bün volna ebben s különösen rád nézve, ki felajánlott szerelmemet csak viszonoztad?

- De épen ezt nem szabad lett volna elfogadnom, - mond Kálmán fájdalmas hangon, - vissza kellett volna szép módjával utasitanom, ha szivem szakadt volna is meg. Figyelmeztetni kellett volna kegyedet helyzetünkre, a rang különbségre. Én nem csak, hogy ezt nem tettem, hanem e helyett őrült szerelmem egész kitörésével adtam tudtára, hogy szerelme égbe ragad s hogy enélkül számomra nincs élet. S ezt tettem drága szülői háta megett, azok tudta nélkül, ha bár jól tudtam, hogy megegyezésök kieszközlése lehetetlen. Kegyed angyali jóságában mindezekre nem gondolt, a mit tett jó hiszemben tette, mig én tudva, készakarva bünhődtem szenvedélyemtől megvesztegetve s ezáltal oly hálátlanságot követtem el, melynek nincs párja.

- Hiában beszélsz, engem meg nem győzől, hogy az bün, hogy szerelmemet viszonoztad. Szüleim sokkal jobban szeretnek, mint hogy boldogságomat, életem legszebb reményét egy hiu előitéletnek feláldozzák.

- Ezen csalódása nem fog soká tartani, - mond Kálmán elsötétült arczczal, - mihelyt viszonyunk tudomására jön kedves szüleinek, nekem ide kell hagynom Szádvárt, boldogságom tündér várát, reményeim paradicsomát. Ez még a legszelidebb büntetés lesz, mit hálátlanságomért megérdemlek. - Hallja meg ön egy régi párbeszéd kivonatát - folytatá 2Kálmán, - oly élénken emlékezem rá, mintha tegnap történt volna. Oh hányszor rabolta el az arra való gondolat éjeim álmait, azt csak isten tudja, ki szenvedésemnek tanuja volt. A párbeszédnek ez volt rövid kivonata: Mi beszéltünk egymással helyzetükről. Ferencz keserüen nyilatkozott a rangkülönbségről, talán tudja kegyed, hogy ez a szerencsétlen Zsófia kisasszonyt őrült szerelemmel szerette. Én még akkor nem is gyanitám ezt, midőn kérdezte, hogy mit tennék akkor, ha Bebek ur egyik leányát például „a kékszemü angyalt megszeretném,” ő észrevette, hogy én kegyedet első látásra megszerettem, a mit még akkor magam sem sejtettem. Én kérdésére megbotránkozva feleltem, hogy én nem vagyok sem hálátlan, sem őrült, hogy ily végletre hagyjam magam ragadtatni. A végzet meghazudtolt; és én oly mélyen, oly, kimondhatatlanul szeretem kegyedet, hogy ha belátom is iszonyu bünömet, nem vagyok képes megbánni, s ha ujra kezdhetném életemet, ujra bele esném e bűnbe.

- Ne mond ki e szót, ez nem lehet bün, hibáztunk, ezt magam is belátom, hogy anyámmal titkomat nem közöltem, kedves jó anyámmal, kinek jóságra nincs párja. De még ezt jóvá lehet tenni, még ma, még ez órában fogom vele szerelmünket közölni, legkisebb kétségem sincs, hogy megbocsátja titkolódzásomat.

- Az ég szerelmeért, ne tegye azt kegyed, várjon még egy kissé, a nagyságos asszony most izgatott. Leányát, vejét s a mi több: élete napját, Bebek urat várja, ne zavarja meg ezen isteni perczeket, roszabb időt nem lehet e titok közlésére választani, s én elsülyednék előtte bünöm s hálátlanságom érzetében, midőn erőmre annyi szükségem van.

- Jó, legyen meg, okaid helyességét belátom és jó anyám előtt hallgatok most, de arról nem hagyom magamat lebeszélni, hogy második anyámmal, - Zsófiával ne közöljem ártatlan viszonyunkat, ő annyira szeret, hogy még gyengeségeim iránt is elnéző, az ő tanácsát fogom kikérni.

- Ez ellen nincs szavam, - mond Kálmán. - Zsófia kisasszony jóságával annyira elhalmozott, hogy nála talán engedékeny itélő biróra számithatok.

- De nemcsak közlöm vele kölcsönös szerelmünket, hanem egyszersmind közbenjárását is kikérem apámnál és kedves szép anyámnál. Anyám hallgat rá, apámnál pedig jól tudom, hogy mindent kivihet, a mit akar.

- Mindent kivihet, a mit akar, - ismétlé Kálmán, - de vajjon akar-e? s nem gyülöl-e meg engem örökre?

- Légy jó reménynyel, kedves lovagom, - mond Anna ébredő reménynyel, - a mint látom, Zsófia visszatért sétalovaglásából, s amott közeledik, ugy látszik, isten velünk van.

Kálmán ébredő reménynyel ifjui szép arczán, tünt el a bokrok között.

Zsófia a mint közeledő hugát észrevette, egyenesen felé tartott, s gyengéd szeretettel csókolta meg huga haját és derült homlokát. Majdnem anyai szeretet gyöngédsége mutatkozott halvány arczán. Első látásra észrevette az izgatottságot szép huga kék szemei tört fényében.

- Valami kellemetlenség ért kedves szőke tündérem, talán kanári-madaraidnak van ismét valami baja, vagy valamelyik virágod száradt el?

- Oh sokkal nagyobb ennél, - mond Anna könyezve, - de nem merem veled közölni.

- Mi történt veled, kedvesem? - mond Zsófia meglepetve ezen felelet által, - mi történt veled, szólj? mióta nem mered velem közleni kis apró titkaidat? De üljünk le előbb e padra, én egy kissé fáradtnak érzem magamat. Na, most beszélj; tudod, hogy én nálam mindig engedékeny biróra találsz.

- Jól tudom azt, Zsófia, te mindig, angyali jósággal voltál irántam, de most félek tőled, - mond szemeit elforditva könyei előtörtek, s majd hangosan zokogva borult nénje nyakába.

Zsófia viszonozta az ölelést, arcza nyugtalanságot árult el.

- Szólj kérlek, engem is egészen idegessé teszesz.

- Halld tehát, jobb hogy egyszerre minden bevezetés nélkül közlöm veled, - mond Anna szemeit a könyektől megtörülve. - Midőn titkomat közleném veled, egyszersmind tanácsodat kérem ki; nemcsak tanácsodat, de pártfogásodat is.

Zsófia leirhatatlan csodálkozással tekintett kérdőleg hugára, ily kedélyhangulatban még nem látta kedvenczét.

- Mig titkomat elbeszélem, - mond Anna szemlesütve, - kedves Zsófiám ne nézz rám, mert érzem, hogy ugy nem vagyok képes beszélni.

- No, hát beszélj, - mond Zsófia mosollyal, - nem nézek rád, mig beszélsz.

Anna legyőzhetetlen zavarral elbeszélte hosszasan és szakadozott hangon a két ártatlan sziv szerelme keletkezését s az előbbi párbeszédet.

- Ugy-e Zsófia, hogy ez nem bün, és hogy csak abban hibáztunk, hogy veled előbb nem közöltem, midőn Kálmánnak megvallottam, hogy szeretem, és ő megvallotta, hogy engem életénél jobban szeret?!

Zsófia arcza elkomolyodott a beszéd közben, s némán hallgatta végig Anna vallomását.

- Kálmánnak volt igaza, - mond Zsófia szokatlan szigorral, - hálátlanság volt tőle ezt tenni.

- De én voltam a hibás, kérlek, ne itéld el őt, ő hozzám képest ártatlan, - mond Anna zokogva.

- Nem szabad lett volna viszont szerelmét bevallani, s szüleim tudta nélkül szerencsétlen szenvedélyedben megerősiteni. Őt nem lehet menteni.

Anna felállott s távozni akart.

- Nem hittem volna, hogy ily szigoru légy irántam, - mond Anna, - jó anyám, azt hiszem, nem lesz ily kegyetlen irántam.

- Ülj le ide mellém, - mond Zsófia hugát visszatartva. - Anyánkkal ezt nem szabad most közlened. Tudod, hogy én szeretlek, s hogy életed s jövőd boldogsága szivemen fekszik. Tudod azt is, hogy Kálmánt szeretem, de épen azért félek, hogy ezen reménytelen szerelem rátok nézve a boldogtalanság forrása lesz; ez a mi lever. Szüleinknek veled más czéljai vannak, bármennyire szeressék is Kálmánt, félek, hogy ezen egyenlőtlen házasságba nem egyeznek bele.

- Oh kedves Zsófiám, gondold meg, hogy életem boldogságát, jövőm reményét Kálmán nélkül képzelni sem tudom; oh légy könyörülő irántam, ki oly angyalian jó vagy, s ki mindig oly szerető testvérem valál!

- Légy meggyőződve kis kedvenczem, - mond Zsófia, átölelve hugát, - rajtam, közbenjárásomon nem fog mulni, hogy reményeid teljesüljenek; betegségem megtörte családi büszkeségemet, Kálmánt, a mint ösmerem, nála a születésen kivül semmi sem hiányzik, hogy boldogitson. Rang, születés, belátom, hogy boldoggá nem tesznek.

- Isten áldjon meg ezen nyilatkozatodért kedves néném, most már reménylek, mert a mit te komolyan akarsz, azt ki is tudod vinni.

- Ne épits nagyon befolyásomra ezen kényes kérdésnél, a csalódás kétszeresen fáj, ha reményed nem fog teljesülni. De arról légy meggyőződve, hogy boldogságod kieszközlésére minden követ meg fogok mozditani, ha ki nem eszközölhetem kedves szüleink megegyezését, az nem rajtam fog mulni.