Az egész este azon kedves hirről, Zsuzsánna és férje közeli látogatásáról folyt a beszéd. A szeretett férj és apa megszabadulása is szóba jött, de csak félve emlitették ezt fel, mintha rettegnének kihivni a sorsot, mely már annyiszor meghiusitotta reményeiket. Annyiszor csalatkoztak, hogy már nem mertek jót reményleni.

Másnap felszólitotta Zsófia Weselényit, hogy a szép tavaszi reggelen kisérje el a Jabloncza felé legelő ménes megtekintésére.

Zsófia gyengélkedése miatt ősz óta nem ült lovon. Lépve mentek le a várbóli uton.

Zsófia az elmult három év alatt szintén mint utitársa nagyon sokat változott; szép fekete szemei elveszték fényöket, szabályos arczvonásai üdeségöket, keserü vonás játszott ajkai körül, világosan látszott, hogy az igéző hölgy testben-lélekben beteg. Most is szép volt, de hasonlitott a lenyugváshoz készülő naphoz, mely világit, de nem melegit többé.

A mint a várból a völgybe értek, Weselényi szakitá meg a hallgatást.

- Kegyed arcza ismét elborult, - mond Weselényi, mély részvéttel, - az este a kedves hir vételénél oly jó hangulatban volt, hogy azt hittem, elborult kedélye visszanyeri az egyensulyt, egy jobb jövő reménye látszott arczár sugározni.

- Igaza van Weselényi, egy pár pillanatra felvillanyozott a jó hir, kedves apám kiszabadulása, testvérem és férje közeli látogatása ismét reményt élesztett keblemben; de egy kinosan töltött éj sötét aggályai ujra kiábránditottak; fájdalmasan győződtem meg, hogy szerencsétlen családomra nem jön fel többé a boldogság napja. Ez apám fogságával örök éjre szállt.

- Kegyed sötét szinnel rajzolja a jövőt, három kinos év szenvedése szolgáltatja hozzá a sötét szint, s beteges kedélye rémképeket teremt akkor, midőn a végzet ugy látszik megelégelte kedves családja szenvedését.

- Én azt hiszem, hogy még most kezdődik az élet-halál harcz, egy végzetes küzdelem, melynek apám okvetetlenül áldozatul esik, nem emlitve, hogy csáIádunk szét lesz szólva, őseink öröksége idegen kezekré jut, s szegény anyám s kisebb testvérem, idegenek kegyelmére lesznek utalva. Magamról nem szólok, mert én nem élem tul apám halálát s ős régi családom gyász bukását.

- Honnan meriti kegyed ezen rémképeket? mi idézte fel képzeletében ezen borzasztó ábrándokat, midőn Bebek ur valószinü közeli visszatérése visszaadja az imádott családapát s vele a család ideiglenesen elhomályosodott napját és szerencséjét?!

- Higyjen nekem Weselényi, a mint mondom, most kezdődik a valódi élet-halál harcz. - Imádva szeretett apám, kiszabadulásával csendes révpart helyett egy háborgó tengerre talál, mely élethajóját zátonyra kergeti, honnan nincs menekvés.

Weselényi kérdőleg tekintett Zsófiára; anélkül, hogy ki tudná magyarázni - megborzasztotta az általa imádott hölgy szomoru jóslata.

- Az amit én mondok oly bizonyos, mint a halál, lehetetlen ez esetben a végzetet megkérlelni, - mond Zsófia elsötetült arczczal. - Ennek megjóslásához nem kell látnoki tehetség, csak a körülmények nyugodt áttekintése. Apámat, annyi bizonyos, hogy ha ugyan kiszabadul, János Zsigmond közbejárása szabaditja vagy szabaditotta ki, ennélfogva apám neki lesz lekötelezve, melynek végzetszerü következése lesz apám várai elfoglalása a német által. Ha csak ezen várak, ezen családi uradalmak elvesztéséről lenne szó, annyit szenvedtem három év óta, hogy én ezt nyugodt szivvel tudnám eltürni, de hiszi ön, hogy ebben apám bele fog nyugodni, mig mozogni tud, mig kardját fel birja emelni? Ő küzdeni fog a megsemmisedéig. Igy állnak a dolgok ezen a mindenható sem képes segiteni, mert a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet.

Weselényi erre nem is gondolt. Most megborzadva látta be, hogy szive hölgyének igaza van.

- Igazat kell adnom kegyednek, - mond Weselényi, - de engedje azon tanácsot adnom: bizzuk a jövőt a mindenhatóra, ki előtt semmi lehetetlen nincs, addig pedig élvezze kegyed a jelen örömeit, melylyel a gyász napjai után a végzet megvigasztalta az általam annyira tisztelt atyja kiszabaditásával. Felejtsen most kegyed mindent, gyászmultat és vészszel fenyegető jövőt, és csak erre emlékezzék.

- Ne gondolja kegyed, hogy ezen égi boldogság csak reményéért is hálátlan lennék a gondviselés iránt, beteg szivem csordultig van tele boldogságtól, de tehetek-e róla, hogy annyi szenvedés, oly rémes mult után nem vagyok képes a jelen boldogságát kinos aggály nélkül élvezni? Csoda-e, ha nem vagyok képes a boldogság tartósságában bizni?

- Én is sok szenvedésen mentem keresztül, mind átéreztem, átszenvedtem mit kegyed, mióta kedves atyja jóságából e család tagjául vétettem fel; sokat szenvedtem, ezt nem panaszképen hoztam fel, mert kegyeddel szenvedni s bizalmával megajándékozva, barátságát élvezni nagyobb boldogság rám nézve, mintha kegyedtől távol a világ minden boldogságában részesülnék. És ezen szenvedés mellett mégis most tartózkodás nélkül nyilik meg keblem a jelen boldogságának, s kéjtelve számolom a perczeket, melyben Bebek urat, jóltevőmet s barátomat ujra megláthatom.

- Mást nem is vártam kegyedtől, - mond Zsófia kezét nyujtva barátjának. - Most még egy szót kegyedhez. Emlékezik-e még, mit igért nekem egy bizalmas beszéd közben, midőn évekkel ezelőtt apám szives meghivására családunk kedves tagjává lett?

Weselényi halvány arcza lángba borult.

- Nem tudom, miért intézi kegyed hozzám e kérdést, mely vérem minden csepjét, fájó szivem minden hurját kinos rezgésbe hozza. Igen is emlékezem azon igéretre, keblem legbensőbb rejtekében ég az örök tüzzel, mint egy oda sütött égő siboléth. Miért hozza fel ezt, nem tudom elképzelni, de azt hiszem, kegyed is elismeri, hogy szavamat, mint lovag, mint nemes ember hűn megtartottam. Ha tán szemeim néha árulókká lettek, azt hiszem ezt nem lehet szemrehányólag felhozni.

- Hálával ismerem el, hogy kegyed mint egy valódi lovag, hűn megtartotta fogadását, „hogy velem nem fog soha szerelemről beszélni”. Mert ez volt a fogadás tárgya. Azért hoztam ezt most fel, hogy nem tudom rám nézve mit hoz a közel jövő, véghetetlen fájna, ha azon meggyőződést táplálná felőlem, hogy ezen áldozatért hálátlan voltam, mert szemei lángoló villámai sokszor elárulták, hogy ezen szótartása nagy áldozatba kerül s még jobban becsültem önt, ha ugyan lehetséges.

- Oh miért hozta fel kegyed e kényes tárgyat, nem is képzeli, mennyi fájdalmat okoz ezáltal nekem, - mond Weselényi.

- Ennek most kellett megtörténi, - mond Zsófia határozott hangon. - Én érzem, hogy a halál eljegyzettje vagyok, atyám fogsága ugy éreztem, mintha egy élethurt pattantott volna fel keblemben. Bár mi történjék velem, nem akartam ugy válni el öntől, hogy hidegnek, szivtelennek s hálátlannak tartson azon szerelemért, melyre én érdemetlen vagyok. Esküszöm apám életére, hogy gyakran átkoztam szivem hidegségét, mely lelkem barátja iránt, kit apám után legjobban becsültem az egész világon, hogy ezen barátom iránt nem voltam képes bizalmas és őszinte barátságnál egyebet érezni!

- Én ezzel is meg voltam jutalmazva, jobban mint megérdemlettem, - mond Weselényi. - Nem is kivánom, hogy értem érzelmein erőszakot tegyen, csak egyre kérem kegyedet, ne szóljon közeli haláláról, nem hiszem, nem tudom hinni, hogy isten oly kegyetlen legyen irántam és szeretett családja iránt, melynek tagjai csak kegyedben élnek.

- Higyjen nekem, hogy nekem szintugy fáj az mint kegyednek, hogy bizonyos eshetőség emlitésénél keserüséget okozok, de ki kellett mondanom, a mit mondtam, mert máskép, érzem, megfojtott volna. Nem tudom mi az? előérzet, tulvilági sejdités-e?! Különben jó ha szoktatja magát ezen gondolathoz, - mond angyali szelidséggel.

Weselényi elforditotta arczát, szemeit elhomályositották a fájdalmas könyek.

- Vannak dolgok, melyekhez nem lehet az embernek magát szoktatni. Olyan mit az emlitett. Hiszen kegyed a nap, a levegő rám nézve, nap és levegő nélkül nincs élet. Hagyjuk el e gyász tárgyat s gondoljunk Bebek ur közeli visszatérésére, testvére s az én kedves barátom látogatására.

Visszatértek a várba.