Harmadnap reggel a meghatározott időben Erőst és Kálmánt Hasszán magához hivatta.

- Miután minden oldalról meghánytam-vetettem a dolgot, azon határozatra jöttem, hogy bármennyire hátrányos legyen is felséges uram érdekében ily hatalmas ellenséget szabadon bocstani, azt hiszem, hogy kedves dolgot cselekszem, ha oly két kedves emberét uramnak Bebek urért megváltom. Ennélfogva kész vagyok Bebek ur szabadságát visszaadni, ha cserében a két megnevezett Mehemet és Hajdár pasákat, Ibrahim béget, hozzám elhozzátok, mint szintén a velök elfogott igazhivőket. Bebek urat tüstént szabadon bocsátom, ha még ezenkivül 20.000 arany váltságdij lefizetésére kötelezi magát, becsület szavát adván, hogy ha ezen összeget három hó alatt le nem fizeti, önként visszajön Fülekre s itt marad váltsága lefizetéséig tisztességes fogságban. Ezen feltételeket közöljétek Bebek Györgynével. Most mehettek.

- Szabad meglátogatnunk Bebek urat nagyságod igérete szerint? - kérdezé Kálmán.

- Most nem engedhetem meg, annyit mondhatok, hogy Szádvár urával tegnap este közölve a feltételeket, ő azokat elfogadta. Ha a foglyokat visszahozzátok, akkor elég időtök lesz vele beszélni.

Itt ellentmondásnak nem volt helye, annálfogva nyomott kedélylyel távoztak. Fél óra mulva Füleket hátuk megett hagyták.

- Előttem gyanus az egész dolog, - mond Erős, - ha igaz uton jár, miért ellenezte, hogy Bebek urral beszéljünk s magától tudjuk meg, hogy ezen feltétekbe beleegyezik-e, melyek a mellett, hogy nagyon sulyosak, még a mellett abban sem lehetünk biztosak, hogy teljesiti-e a feltételeket s ha visszaadjuk a pasák szabadságát, hajlandó lesz-e urunkat szabadon bocsátani.

- Ezen érvelés helyességét én is belátom, - mond Kálmán, - de mit tegyünk? Bebek ur sorsa kezében van s ez által ő a helyzet ura.

- Igaza van az urfinak, még zugolódni sem szabad, hogy ezen pogány annyira visszaél hatalmával.

Kálmán ezután majdnem szóról-szóra elbeszélte a Ferenczczel való párbeszédét, csak az Annáróli ördögi megjegyzését hagyván el.

„Itt bajos tanácsolni”, a mint Kálmánt figyelemmel végig hallgatta. „Ezen romlott fiatal embernek még kevésbé lehet szavára épiteni mint parancsnokának, de igéretét épen semmibe sem venni szinte nem lehet, hátha csakugyan feltámadt keblében a megbánás kigyója s komoly szándéka urunk jóakarata megnyeréseért szabadságára közremüködni. Utóvégre is szándéka jó lehet. Én azt mondom, hogy felszólitása esetére, ha az urfi szabadságát koczkáztatni el van határozva, azon remény fejében, hogy Bebek urat kiszabaditja, felszólitás esetére jó lesz utasitását követni.”

- Ezt meg is teendem, - mond Kálmán határozattan, - itt nincs más koczkára téve, mint életem és szabadságom, az én igénytelen személyem ott nem jöhet tekintetbe, hol Bebek ur szabadságáról van szó s kedves családja megvigasztalásáról.

Másnap reggel baj nélkül hazaértek Szádvárra az őket rendkivüli nyugtalansággal váró családhoz, s előadták a feltételeket.

Bebelné tüstént egy pár sort irt s Erőstől elküldte a szendrői várnagynak, a török foglyok szabadon bocsátását illetőleg; a foglyoknak Erősnek átadása volt megparancsolva a levélben.

Egy napi pihenés után Szádváron, Erős, Kálmán egy 50 tagból álló kisérettel megindultak Fülek felé a megnevezett török foglyok kiséretében.

Fülekre megérkezve, beszámoltak a foglyokkal, de mily iszonyu volt csalódásuk, midőn Hasszán látható zavarral kinyilatkoztatta, hogy a budai vezér pasától tegnap rendeletet kapott, hogy Szádvár urát ne merészelje szabadon bocsátani, mert az ő sorsáról a szultán fog rendelkezni. „Sajnálom, de nem tehetek róla, hivatalos állásom, sőt életem koczkáztatnám, ha ezen határozott parancs ellenére uratokat szabadon bocsátanám. Nincs több szavam hozzátok”.

A mint ezen lesujtó hirrel szállásokra visszatértek, Hasszán egy tisztje jelent meg nálok, hozván a várparancsnok azon rendeletét, hogy tüstént hagyják el a várat.

Leirhatatlan kedélyállapotban hagyta el a két hü ember a várat. A kapunál az alsó várban egy kis czédulát nyomott egy beburkolt képü ember Kálmán kezébe, oly óvatosan, hogy sem a kapus, sem Kálmán kisérői észre nem vették.

Némán lovagoltak pár órai járásra. Egy csárdát találván, megálltak, mert a fáradt lovak majd kidőltek alattok. Füleken nem engedték még csak megitatni sem fáradt paripáikat.

Kálmánnak iszonyu kétségbeesésében kiment eszéből a kapott levél. Elvonulva társaitól, felbontotta a levelet.

Ösmert kéztől ezen pár sort találta a levélben: „Ma éjféltájban jőjj vissza két jó futólóval, s várj reám a vár északi részénél azon rombadőlt épületnél, mit a várból lemenet láthattál az  utfélen. Jelszó „Fülek”, ha téged valaki megszólit, feleleted „Szádvár.” Semmisitsd meg ezen levelet.”

A mondott órában Kálmánt a rombadőlt épület fala mellett találjuk, egy gyönyörü paripát tartott vezetéken, melyet Bebek ur számára hoztak tegnap, s igy a levéliró rendeletét könnyü volt teljesiteni.

Jó ideig kellett várakoznia lélekkinzó aggály közt. Már azt hitte, hogy ujra ki van játszva, midőn lépteket hallott.

Nem lehetett látni a közeledőt, mert rendkivül sötét éj volt, a hófellegek pokoli tánczot jártak a vár felett.

- Ki vagy? szólj! - mond Kálmán bizonytalan hangon.

- „Fülek!” - volt a felelet. - Hát te ki vagy?

- „Szádvár!” - felelé Kálmán előlépve.

- Te vagy Kálmán? - kérdezé az annyira ösmert hangon a közeledő.

- Én vagyok nagyságos uram. Hála legyen a mindenható uristennek! - Bebek felé nyujtott kezeit csókokkal halmozta el.- Hát Ferencz?

- Ő nem jöhetett, - felelé Bebek, - de most nincs idő a beszélgetésre, lóra és előre.

Kezdetben lépve indultak meg, hogy a közeli várőrök figyelmét fel ne ébreszszék. Miután mindkét ló patkója be volt burkolva, majdnem kisérteties némasággal haladtak előre.

Midőn a várat jó távolra hagyták, sebes vágtatva kezdtek haladni.

- Pokoli sötét van, - mond Bebek Kálmánhoz, - nem tudom nem tévedünk-e el. Egy kis világosság kincsekkel érne fel.

A várur lova biztos járása mellett is már két izben botlott meg, ugy hogy közel volt a felbukáshoz.

- Ez nyaktörő utazás, de még is jobb mint a fogság, - mond Bebek. - Csak előre!

Még jóformán ki sem mondhatta ezt, midőn kedves harczlova egy hegyipatak sziklás martjában felbukott, a várurat maga alá temetve.

Egy tompa jajkiáltás s ezzel mindennek vége volt...

Kálmán halálos rémülettel ugrott le lováról s ura s jóltevőjének segitségére sietett. Lova kantárát egy füzfa derekához kötötte, mely épen kezeügyében volt.

A borzasztó sötétség mellett is, hozzászokván már szeme, megtalálta urát nehány lépésnyire, egy patak sziklás martján.

Kétségbeesett erőlködéssel fel akarta a lovat állitani, de nem volt képes s fel is hagyott vele, mert vergődése közben még jobban maga alá rántotta az eszméletlen várurat. Tapogatózás után rájött, hogy a szép ló első lába esés közben eltört.

Kálmán kétségbeesésében istenhez fohászkodott fel segitségért.

- Mit tegyek, kegyelem istene?! csak addig kiméld eszemet, mig jóltevőm életét megmenthetem.

Fején összekulcsolta kezét a gondolkozott mihez kezdjen. „De hátha már meg is halt?! sikolta fel. - Nem, az nem lehet, isten nem lehet oly kegyetlen, hogy bennünket ily iszonyuan büntessen!”

- Nincs más mód, - mond Kálmán megcsókolva a vergődő lovat, - neked áldozatul kell esned jó urad élete megmentéseért.

Homlokához tartva övéből kivett pisztolyát, elfordult s főbe lőtte ura kedvencz lovát. A ló megrázkódott s egy fájdalmas nyögéssel megszünt élni.

Kálmán ekkor ember feletti erővel kiszabaditotta a ló alól kedves urát. Csak fájdalmas nyögése árulta el, hogy még élet van benne.

Kálmán a legnagyobb gyengédséggel leoldta sisakját. Arcza halott halvány volt s vérfoltokkal boritva.

Kálmán letérdelt mellé s forró csókokkal halmozá el a haldokló véres arczát.

- Isten! ur a magasságban! add vissza jóltevőm életét s vedd érte cserében az én ifju életemet!

Égő vágygyal leste a haldokló arczát, karját emelte fel s kezét csókokkal halmozta el. De borzadva ejtette le a hatalmas kart, ekkor vette észre, hogy el van törve.

Felugrott s borzadva hátrált egy-két lépést, sáppadt arczán az őrültség jelei mutatkoztak. A föld keringett vele.

„Isten nem könyörült rajtam! elvette azt, ki több volt apámnál, miért éljek még én? s miért imázzam? Isten elhagyott engem, nincs egyéb hátra, mint megátkozva születésem óráját, kétségbeesve hit, remény nélkül öngyilkossá lenni!”

Egy fájdalmas nyögés hatott el a kétségbeesett ifjuhoz.

„Hátha még él! hátha még e becses élet visszahozható a sir széléről? - Istenem! felejtsd el őrült szavaimat, mit a fájdalom sajtolt ki belőlem. Őrültségemben elfelejtettem, mit rég kellett volna megkisértenem.”

Sisakjával vizet meritve a patakból, a haldokló arczát kezdte vizbe mártott kendőjével törülgetni.

Mintegy tiz percz mulva, mely Kálmánnak évhosszának tetszett, Bebek György felnyitotta szemeit, s meredten tekintett a légbe.

Kálmán örömében felsikoltott.

- Te vagy fiam Kálmán, - szólalt fel végre az összezuzott vitéz gyenge hangon. - Mi lett jó lovamból; ugy emlékezem, hogy elbukott velem s maga alá szoritott; eszméletem tüstént elvesztettem.

- Mit legyünk nagyságos uram? Kisértse felállani s lovamra felülni. Szegény szultánnak áldozatul kellett esnie.

Bebek György iszonyu erőlködéssel fel akart állani, de a kinok miatt ismét visszarogyott, ujra ájuláshoz volt közel.

- Nem lehet, - mond Bebek - minden tagom össze van roncsolva, mintha mozsárban törtek volna meg. Jobb kezem, úgy veszem észre, s jobb lábom is el van törve. Én jóformán mozdulni sem tudok.

Kálmán fájdalma csukló zokogásban tört ki.

- Ne sirj fiam; a végzet ezt ugy akarta, menj, hagyj itt engem magamra, ha üldözőim itt találnak, véged lesz, Hasszántól nem várhatsz kegyelmet. Hagyj magamra s térj vissza családomhoz s mondd meg nekik, hogy tele szeretettel s hálával halok meg, még itt mindenkitől elhagyatva s a halállal küzdve is, hálával hunyom be szemeimet, hogy a gondviselés ily angyalokkal ajándékozott meg. De nem lehet tovább, eszméletem összezavarodik. Nézz segitség után.

- Ismét eszméletlen állapotba esett vissza s nekem ez, örültnek! eszembe sem jutott!

Megcsókolva ura véres homlokát, eltört kezét, lovára pattant s elnyargalt. „Most segits Istenem! hogy egész életemben áldhassam szent nevedet!”

Imája mintha meg lett volna hallgatva, a fellegek elosztottak. A csillagok bágyadt világánál valamennyire biztosabban haladhatott, vigyázva magára, hiszen haldokló ura élete az ő életétől fügött.

Hajnalodni kezdett, midőn nehány lovassal találkozott a hajnácskői uton. Rendkivüli meglepetésére Erőst ismerte fel a lovasok vezetőjében.

Egy pár szóval közölte vele a borzasztó eseményt; vágtatva keresték fel a szerencsétlenség helyét, de megrémülésökre Bebek Györgyöt nem találták ott.

A szép paripa ott hevert megmerevedve a patak partján, szerszámától megfosztva.

- Vége mindennek! - nyögte Kálmán.

- Az utolsó Bebek boszulatlan nyugszik véres sirjában! - mond Erős eltorzult arczczal. Ökleit felemelte s az égre tekintett, mintha a mindenség urát harczra akarná kihivni. - Miért kellett ez órát megélnem.”

Intett legényeinek s néma jelekkel parancsot adott ki. Galylyakkal halmozták el a hü paripát s közben tőreikkel ásott földdel fedték be.

Kálmán érzéketlenül bámult a hideg légbe, arczán föld feletti fájdalom ült. Alig tudta mi történik körülte.

- Bár csak én nyugodnám ott, a hol a jó szultán. Az én életemnek nincs többé czélja!

Némán hagyták el a végzetes helyet, mely egy boldog családi életet rombolt szét.

Kálmán meg volt mentve azon iszonyu kötelességtől, hogy ezen gyilkoló hirt a gyászoló családdal közölje, mire Pelsőczre értek, oly borzasztó láz dult ereiben, hogy le kellett emelni lováról. Hetekig a sir szélén állt, idegláz tombolt ereiben; még szerencse, hogy eszmélete csak akkor tért vissza, midőn ifju ereje a borzasztó betegséget legyőzte.

A mint magához jött, az élet nem birt többé előtte varázszsal.

Erős közölte az iszonyu hirt Weselényivel, s ez közölte a szerencsétlen családdal.

Ezen jelenetre fátyolt vetünk, nem akarván kinpadra vonni az olvasót a gyászbaborult család tulvilági szenvedése leirásával.