Kálmán kopogtatott az ajtón, mielőtt belépett volna.

- Szabad! - hangzott belőlről egy ösmeretlen tompa hang magyarul.

Kálmán belépve, szembe találta magát egy gazdagon öltőzött törökkel, de a kinek vonásait első pillanatra nem volt képes kivenni az alkonyi homályban.

- Annyira elváltoztam volna néhány hónap alatt? - szólitá meg egy nagyon ösmerős hang, - hogy rám sem ösmersz?

Kálmán tüstént rá ösmert hangja után Török Ferenczre. Egész testében megrendült ezen gyülölt emberrel való találkozáson. Egy ideig nem talált szavakra; legyőzhetetlen borzadálylyal hátrált egy-két lépést. Mint Medusa-fő tünt fel előtte ezen rendkivül szabályos, de elkárhozott arcz; nehány hó alatt tiz évet látszott öregedni.

- Volt egy régi ösmerősöm, - mond végre Kálmán szigoru hangon, - kinek ily arcza volt mint önnek, de azon ösmerősöm rám nézve meghalt.

Az ajtó felé közeledett s távozni akart.

- Állj meg! - kiáltott fel hajdani bajtársa borzasztó haragkitöréssel, - hogy merészelsz te igy szólni hozzám; nem félsz, hogy haragom szétmorzsol, mint férget, mely a porban fetreng?

- Én nem félek tőled, - mond Kálmán közelebb lépve, - én daczolok haragoddal s érdemed szerint megvetlek. Nincs szó, mely hűn ki fejezhesse utálatomat, s egyszersmind borzadályomat. A vipera mérges érintése nem oly gyilkoló, mint a te megátkozott tekinteted, százszoros gonosztevő.

- Reszkess hitvány féreg boszumtól! - mond a renegát öklét ütésre felemelve oly hangon, mely hajdani laktársában a vért jegesztette meg. - Nem ösmersz? nem tudod, hogy boszuló kezem mily messze elér?

- Tudom, fájdalom nagyon is tudom, mond Kálmán összeszedve magát. - Tudom, hogy mindenre képes vagy, mitől a pokol ördöge Belzebub is visszariadna. De mit tehetsz még azok után, miket elkövettél? mit tehetsz mi szóra érdemes lenne? engem meggyilkolhatsz vagy megölethetsz. Ezzel alig szaporitod iszonyu vétked számát. Ily kisszerü boszu, a mint mondám, szóra sem érdemes.

- Mit tehetek még? - mond Ferencz kigyósziszegéssel. - Azt hiszed, boszum éle el van tompulva s tárgya kimeritve? csalatkozol bókoló tányérnyalója a gőgös Bebek családnak.

Közelebb lépett Kálmánhoz. Arczán Kain bélyeg tünt fel, - a véres kard, a Bebek-család ösmertető jele feltünt homlokán.

Azt hiszed, nem vettem észre, - mond kigyósziszegéssel, - hogy szerelmes vagy egy sápadt kékszemü gyermekbe? S izlésed, mondhatom, nem rosz; mit mondasz hozzá, ha ezen cherubi szépséget, melynek oltára előtt oly bálványimádó hódolattal áldozol, - mit mondasz hozzá, ha ezen szőke odaliszkot háremem számára elraboltatom, a mi utóvégre is nagyon könnyen kivihető, csak akarat kell hozzá?! Vagy talán ezen elraboltatás szóra sem lesz érdemes?!

Kálmán ereiben meghült a vér, érezte, hogy közel van ahoz, hogy eszméletét elveszitse. Talán összerogyik, ha egy szék karjába meg nem kapaszkodik.

- Nem hiszem, hogy valaha a pokol ily hozzád hasonló Lucifert dobott volna ki magából, a földre bocsátva, hogy a kétségbeesésig kinozza az emberiséget. Ferencz! gondolj a multra, azon szép órákra, melyeket jóltevőd családi körében élveztél s térj le borzasztó tervedről, elég gyászt hoztál már e szerencsétlen családra, elégeld meg valahára s hagyj fel azon borzasztó tervvel, mit az előbb szádon kiszalasztottál. Oh légy irgalmas hozzám a multak kedvéért s ne tégy őrültté!

Megsemmisülve rogyott hajdani bajtársa lábaihoz; azon iszonyu fenyegetésre ereje, bátorsága, büszkesége megtört.

- Itt, lábad poránál kérlek, hagyj fel borzasztó terveddel, - mond átöletve térdeit. - Ha kemény szavaimmal megsértettelek, ölj meg engem, örömmel halok meg, s áldozom fel ifju életemet, pedig megvallom, én szeretem az életet, örülök a tavasz szépségének, a nyár viráginak, s mégis csókolni fogom kezedet, mely ezen reményteljes boldog élettől megfoszt, csak hagyj fel borzasztó szándékoddal, boszudat öntsd ki rajtam, hiszen csak én sértettelek meg, azon angyal-család neked semmit sem vétett.

Még azon elvetemült ifju is megindultnak látszott a fájdalom ezen kitörésén.

- Állj fel! - mond a térdelő ifjunak - s felejtsd el a mit mondtam, ezt csak a sértett sziv fellángolása mondatta velem, kihivó megvetésedre. Nekem eszemágában sem volt azt tenni, e részben nyugodt lehetsz.

Kálmán ingadozva állott fel, nem tudta, menynyiben higyjen annak, kinek egész élete folytonos alattomosság és hazugság volt.

- Nem azért hívattalak, hogy veled vitázva, élet-halálharczra kihijjalak, - mond Ferencz nyomott hangon, - most is borzasztó bünsuly terheli lelkem, mely pokollá tette éjeleimet-nappalaimat; nem kinzani téged hivattalak magamhoz, s rémképelekel üzni el lelked nyugalmát, kerestettelek fel s akarok veled beszélni, hanem azért, hogy mentsem magam; hogy a Bebek-család kárhoztatása sulyának egy részét kisértsem meg, elháritani magamról. Azért akarok veled beszélni, hogy világositsd fel azon hölgyet, ki hidegségével oly végletekre ragadott, hogy Bebek ur elfogása soha álmomban sem fordult meg s akaratom ellen történt, ugy látszik, a végzet átka üldöz, hogy nekem még a jó czél se sikerüljön.

Kálmán bámulva tekintett hajdani bajtársára, kinek arcza átszellemülni látszott, midőn mentségét előadta. Vonásairól eltünt azon elkárhozott bélyeg, a mely férfias szépségét annyira eltorzitotta.

- Annyiszor vétettem s oly iszonyu tervet forraltam ezen család iránt, mely annyi jóval volt irányomban örömtelen gyermekségem óta, hogy nem csoda, ha szavam s legszentebb esküm sem talál hitelre, de még is megkisértem magam menteni ez utóbbi gyalázatos árulás szennyességéből, mely ugy tüntet fel, mint a bibliai Judás méltó czinkostársát. Én mióta Szádvárt elhagytam, azon borzasztó katastrofa után, melytől éber őrködésed megmentette százak életét, (ne hidd, hogy ezért haragudjam rád, áldom emlékedet mig gondolkozni tudok, hogy e világra szóló bünsulytól megmentettél.) Mondom, mióta Szádvárt elhagytam, nem volt egy nyugodt órám; ha nagyot vétettem, iszonyuan bünhödtem. Te ezt nem értheted, ezen büntudatot, ezen vezeklést egész iszonyuságában fel nem foghatod. Ezt megérteni oly véralkat kell, mint az enyém, azt kell hinnem: tigris anya szült s hiéna szoptatott, másképen nem tudom kimagyarázni azon korlátlan szenvedélyt, mely eszem és szivem minden jobb érzését kiölte keblemből. - Hogy jóvátegyem borzasztó bünömet, vagy legalább némileg szeliditsem az általam rosz véralkatom mellett is bálványozott család méltó haragját, feltettem magamban, hogy Hasszánt és Füleket kezébe játszom Bebek urnak. Nagyon tudtam, hogy Fülek elvesztésén érzett keserüségét nem volt képes soha elfojtani, ott égett szivén mint egy örök mementó. Hasszán bey szeretetét s bizalmát nagy mértékben birván, azt hittem, hogy ezen tervet nagyon könnyen végre lehet hajtani, ösmerve Hasszán bey könnyelmüségét s vadászati szenvedélyét, mely vele minden óvatosságot elfelejtet. Ki árult el nem tudom, hogy fedezhette fel tervemet, arról sejtésem sincs, az ördög sugta-e meg neki, más nem tehette, mert én ezen tervet senkivel sem közöltem, még azon ember sem sejtett róla semmit, ki Bebek urhoz levelemet vitte s válaszát visszahozta. Különben is a válasz oly óvatos volt, hogy ha Hasszán pasa kezébe jutott volna is, nem tudott volna belőle tervünknek nyomára jönni. Miután láttam, hogy tervünk Hasszán óvatossága miatt dugába dől, midőn láttam, hogy a tervezett napra a közeli várakból ezreket von össze, tudatni akartam Bebek urral, de teljes lehetetlen volt, minden lépésem felett őrködtek. Hasszán bey egy pillanatra sem bocsátott el magától azon végzetes éjig, midőn a baloghi erdő négy ezer emberrel körül volt véve s a kivetett csabda elrendezve s még hozzá nekem is vele kellett mennem s közelébe lennem. - Nem sujthatott volna a végzet nagyobb büntetéssel. Nem tudom azon borzasztó kinokat leirni, melyeken keresztül mentem, midőn észrevettem - hogy tervem fel van fedezve. - Hihetetlennek látszik hogy Hasszán életben hagyjon, ha árulásomnak nyomába jön. Ez még én előttem, magam előtt is megfoghatatlan, azt kell hinnem, hogy senki sem árult el s gyanuba nem is vett, kivált midőn látta Hasszán, hogy Bebek ur mily csekély kisérettel jelent meg a helyszinén. Elég az, hogy nemcsak hogy nem bántott, de még emlitést sem tett erről soha előttem, sőt azóta is kedvezéseivel halmoz el. Mondd el ezeket, ha Szádvárra vissza térsz. Legyetek óvatosak a kiváltás dolgában, én azt veszem ki Hasszán elejtett szavaiból, hogy neki eszeágában sincs Szádvár urát bármily fényes váltságdijért szabadon bocsátani. Visszariasztja a selyem zsinór, - mond sugva. - Bebek ur kiszabaditását más uton kell megkisérteni, - mond Kálmán füléhez hajolva, - azért hivattalak magamhoz, hogy ha izenetemet vennéd a jövőben, tartsd magadat készen, nem bánod meg, ha szavaimnak hiszesz. Talán nagyon rövid időn tudósitni foglak. Most távozz, hogy hosszas együttlétünk gyanut ne ébresszen. Mi ez időszerint távozásod előtt nem látjuk egymást.

Kálmán kétség és ébredő remény közt távozott el. Erősnek nem szólott most semmit, hogy kivel találkozott, de feltette magában, hogy mihelyt Füleket hátok megett hagyják, közli vele a beszélgetés tartalmát s kitéri tanácsát.