Egy héttel a most emlitett tragikus esemény után Kálmánt Bokriéknál találjuk.

Hármuk közt a menyegzői ünnepély lefolyásáról volt szó, melyben Bokriné, nagy boszuságára részt nem vehetett.

Kálmánnak részletesen el kellett beszélni a menyasszony és vőlegény öltözetét, a másik két kisasszony öltözetét is le kellett irni, a nyoszolyó leányok öltönyét sem felejtve el.

Ezután az ebéd lefolyását kérdezte ki, melylyel Kálmánt nagyon zavarba hozta, mert erre már jóformán semmit sem emlékezett, különben akkor sem figyelt rá.

- Nem hálálhatom meg Kálmán ur azon jóságát, hogy engem minden jóban részesitett s rólam soha el nem felejtkezett,- mond Borcsa hálálkodva, - ezért fogadja szives köszönetemet. De még egyet elfelejtettem megkérdezni; ott, képzelem sok szép nő volt Erdélyből és az ország minden részéből. Ugyan vallja meg, Kálmán: urfinak ki tetszett legjobban, az az kit tart legszebb hölgynek, a menyegzőn jelenlevők közt?

Kálmán rendkivül zavarba jött e kényes kérdésre.

- Komám asszony majd zavarba hozott kérdésével. Ott nagyon sok szép nő volt, bajos volna elsorolni. Ki volt a legszebb? ez izlés dolga, ebbe nem akarok biró lenni. De annyit mondhatok, hogy az én izlésem szerint a három kisasszonyunknak a vendégek között szépségre s deli termetre, egy sem lépett nyomába, ez volt az általános vélemény, s ennélfogva ennyit kimondhatok a többi szép hölgy megsértése nélkül.

- Azt mindjárt gondoltam, mert rég hallottam a Szádvárt meglátogató férfivendégektől, még, mig nem fejlődtek ki ily országos szépséggé, hogy a két Bebek kisasszonynak Tiszán innen Dunán tul nincs párja, Anna kisasszony természetesen még csak gyermek volt, kit a férfiak nem vettek számba, most a mint már meg lehet itélni, azt hiszem, nem marad el szépségben két nénjétől, sőt talán tulhaladja azokat. Nincs-e igazam Kálmán ur?

- Teljesen igaza van önnek, - mond Kálmán lángba borult arczczal, - Anna kisasszony szépsége minden vendéget elvarázsolt, s annyival szebbnek tünik fel előttem, mert ő maga ezen rendkivüli szépséget sejteni sem látszik, oly jó, oly szelid, oly megnyerő modoru, hogy első látásra mindenkit megnyer s lekötelez maga iránt.

- Én is ugy ösmerem ezen kékszemü szőke angyalt, - mond Bokri, - már a két idősebb Bebek hölgyön meglátszik, hogy ereikben nádorok vére foly. Ezen szőke angyal oly igénytelen, mintha családi fájáról sejtelme sem lenne.

Kálmán majdnem hálásan tekintett az athlétai erdőmesterre ezen magasztalásra, ugy tetszett, mintha szivéből olvasta volna ki. Ragyogó szemekkel kisérte ezen dicsérő beszédet.

Borcsa észrevette ezt, a nők figyelmét az ily jelenet nem kerüli ki, kedve lett volna Kálmánnal évődni, de férje intésére, ki e szándékot leolvasta arczáról, felhagyott vele.

- Mindenkinek elbeszéléséből azt veszem ki, hogy a menyegző jól ment, szépen ment, s mindenkit kielégitett, s még hozzá az is nagy szerencse, hogy az a gőgös török ivadék elpusztult e vidékről. Nem tudja senki, hogy mi oka lehet e szökéshez hasonló távozásnak? Én szinte megkönnyebbülve érzem magamat, mióta e kiállhatatlan teremtés távozását meghallottam.

- Ő már lelkem rég készül erre, - mond Bokri- kitérőleg, - ő már rég nem érzi magát itt jól. Bármi okból ment el, szerencse, hogy elment. Bár soha sem hallanánk róla többet.

- Ugy látom, hogy mindenki örül e távozásnak, - mond Kálmán, - de talán senki jobban, mint Erős bácsi, Ferencz távozása óta egész megifjodott.

- Én, higyjék meg, hogy ha itt velem szemben ült s kis fiamat néha ölébe fogta, gyakran majd elsikoltottam magamat, mert ugy tetszett, mintha ölelése közben meg akarná fojtani.

- Hagyjuk el a róla való beszédet, -mond Kálmán, - elég volt ennyi a szerencsétlenről, kit rosz véralkata mindenki előtt gyülöltté tett, én megvallom, szánom őt, mert különben sok szép tulajdon volt benne.

- Hát Zsófia kisasszony vajjon miért lett beteg, ugy hallom az öreg Ancsától, hogy midőn távozó testvérétől elbucsuzott, közel volt az elájuláshoz, különben a mint mondta már azelőtt napok óta roszul érezte magát, de legyőzte gyengeségét, hogy szüleit ne nyugtalanitsa s a vendégek örömét meg ne zavarja.

Kálmán és Bokri észrevétlenül összenéztek.

- A zajjal járó kimerültség árthatott meg a kisasszonynak, ő soha sem szerette a zaj s most erőltetni kellett magát, ez a feszélyezés törte meg, most mióta a vendégek szét oszlottak, naponkint jobban érzi magát, ugyhogy már most semmi ok sincs az aggályra, pedig utólagosan megvallom az orvos zavarba volt, a mint a kisasszonyt kikérdezte; betegségét veszélyes láznak mondotta. Bebek ur annyira aggódott, hogy két napig sem távozott ágya mellől, már ma felkelt s azt izente, hogy még a héten meglátogatja keresztfiát.

Kálmán felállott.

- Ideje, hogy menjek, nagyon is elbeszéltem az időt. Ezzel Borcsától elbucsuzva távozott az erdőmester kiséretében.

- Még nem is volt időm kérdezni, hogy nem hallott azóta semmit azon szerencsétlenről?

- Én Pelsőcznél vesztettem el a nyomát, ott a mint mondták halálosan kifáradott, valami ételt vett magához s egy pár órát nyugtalanul aludt s azután a nélkül, hogy a pelsőczi várnagy kérdésére felelt volna valamit, lovat kért s elvágtatott Rimaszombat felé. Én azt hiszem Széchénybe ment, vagy Fülekre Hassán béghez, kiről sokat hallott Szádváron, mint a magyarok jó barátjáról, kinek kedvencz neje is magyar. Ő e töröknél remél gaz tette után védelmet, mert azt nem is gyanitja, hogy iszonyu terve Bebek ur előtt is titok.

- Oh bár soha sem mutatná magát, mert ha iszonyu merényletének Bebek ur nyomába talál jönni véletlenül, iszonyu lesz boszuja.

A vár alatt elbucsuztak egymástól, az erdőmester visszatért nejéhez.

Kálmán a mára többször emlitett vár előtti virágos téren, egymás mellett ülve találta a várurat beteg leányával, élvezve az üde esti légben a vidék nagyszerü szépségét, melynek nézésében a szem soha sem fárad ki.

- Csakhogy már igy láthatom a kisasszonyt, - mond Kálmán élénk örömmel.

- Most már jobban érzem magam, - mond a halvány szép hölgy, - különben ily ápolás mellett lehetetlen sokáig betegnek lenni. - Hálásan tekintett atyjára s jobbját ajkaihoz emelé. - S épen most kell betegnek lennem, midőn jó anyám annyira el van foglalva a rendezkedéssel.

- Örömmel teszi azt anyád kedvesem, ő annyira hozzá szokott a foglalatossághoz, hogy ha nincs dolga, keres foglalatosságot, figyelmét, mint a ház jó szelleme mindenre kiterjesztve.

Meg kell emlitenem az akkori főuri nők dicséretére, hogy nemcsak a belháztartást magok vitték, hanem a külgazdálkodás vezetése is rájok sulyosodott, a mint az akkori idők ránk maradt krónikái bizonyitják.

Bebekné Patóczi Zsófia a 16. századi háziasszonyok példányképe vala, méltó versenytársa az egy századdal későbben élt Lorándffy Zsuzsannának, mint hű nő, szerető anya s gondos háziasszony, követendő például volt felállitva. Mélius Péter a hires debreczeni reformált lelkész ugy állitotta fel, mint mintaképét egy bibliai nőnek s neki ajánlotta az uj szövetség forditását. Egy Lorándffy Zsuzsánna mindenre kiterjedő gondossága és egy Zrinyi Ilona hősiessége, ki férfias bátorsággal védi családi fészkét a támadók ellen - volt egyesülve Bebek Györgynében.

Azt hiszem, holnap meglátogathatom Bokriékat, - mond Zsófia. - Vágyom látni kis keresztfiamat, oly rég nem láttam.

- Már én előre - megörvendeztettem Bokrinét azon hirrel, hogy a kisasszony még a héten meg fogja őket látogatni, majd sirt, majd kaczagott e jó hirre, kivált, midőn még azon örömhirrel is megleptem, hogy Anna kisasszony lesz harmadik fiának keresztanyja a nagyságos urak beleegyezésével.

- És kit választott Anna keresztapának? - kérdezé Bebek, pedig már ezt tudta leányaitól.

Kálmán arcza e kérdésre lángba borult. „Én nem tudom bizonyosan nagyságos ur, Anna kisasszony oly formán nyilatkozott, hogy engem tisztel meg a keresztapasággal.”

- Igy jó lesz, - mond s várur, - ha jól emlékezem, Zsófia és Zsuzsanna is téged választottak keresztapának. De már ideje, hogy bemenjünk kedvesem; anyád majd nyugtalankodni fog, Judithot már két izben küldte utánad.

Másnap délután Zsófia, nővére Anna és Kálmán kiséretében meglátogatta komaasszonyát. Ez a kocsiig ment elébe s maga akarta leemelni örömében gyengélkedő kisasszonyát, betegségéről megfelejtkezve.

Egymást felváltva sirt, kaczagott Borcsa e kedves látogatáson való örömében.

- Ezen kis fattyuval már alig birtam, anynyiszor emlegette „a szép kisasszonyt”, ez a kis bohó egészen szerelmes a kisasszonyba. A multkor az apja, hogy megjuháztassa, mesét mondott neki a tündér királynéről, ez a kis kölyök közbe szólott: „Ugy-e apám a tündér királyné, nincs oly szép, mint az én keresztanyám?”

- Ugy látom, te az én kis lovagom vagy, - mond ölébe véve keresztfiát, ki boldogságtól ragyogó arczczal bámult a tündér királynénál szebb keresztanyára.

Annának ujra el kellett beszélni a menyegző lefolyását, ki milyen ruhába volt, s ki mennyit tánczolt? stb. Anna alig tudott a sok kérdésre felelni.

- Sem Kálmán urfi, sem férjem el nem tudták mondani, hogy a menyasszony az esküvés alkalmával hogy volt öltözve, egyik egyféleképen, másik másféleképen irta le, - mond Borcsa, - nagyon lekötelezne Anna kisasszony, ha egy pár szóval elmondaná.

- Zsuzsánna nagyon szépen volt öltözve, - mond Anna, - s igen szép menyasszony volt, ennyit testvéremről is szabad mondanom. - Fehér nehéz selyemruha ezüst virágokkal, nagy uszálylyal folyt alá gyönyörü termetén, ez még az édes anyám menyasszonyi ruhája volt, ugy hiszem, ösmered ezt, azon különbséggel, hogy ezen szép ruhára egy brüsseli drága csipke-ruha jött. A vál lilaszin bársony, gyöngyökkel gazdagon ékitve. Ily keleti gyöngyök voltak hajába is füzve. Fején nagy értékü menyasszonyi koszoru, az élő narancsviráglevelek virágai gyémántból valának, ezen koszoru fekete hajához rendkivül jól állott. Egy földig érő ezüst csipke-fátyol folyt alá termetén, mint ezüst felhő. Fehér atlasz czipője gyémánt-csatokkal volt felékesitve. A gazdag nyakéket és karpereczeket hosszu volna leirni.

- Ösmerem a nagyságos asszony volt menyasszonyi ruháját, sokszor bámulva néztem; hát a nyoszolyó leányok?

- Ezek négyen, a két Kendi-testvérek Irén és Mari, Pethő Ilka és Turzó Helén szinte fehér uszályos ruhában voltak, de megyszin vállal. Ily négy szép nyoszolyó-leányt nem igen lehet látni. Zsófián fehér atlasz - -

- Hagyd el az én ruhám leirását, - mond Zsófia, - beszéld el a magadét.

- Engedje meg kisasszony, - mond Borcsa kérőleg, - beszélje el Anna kisasszony, e nélkül nem lenne kiegészitve a leirás.

- Zsófia, - folytatá Anna, - szinté fehér nehéz selyemruhában volt, narancsszin sárga metszett bársony vállal, gyémánt-diszitéssel, fején azon gyémánt-diadem, melyet veled gyermekkoromban oly sokszor bámultunk, régi megbecsülhetetlen értékü családi ékszer. Én rajtam szinte fehér selyemruha volt, kék bársony vállal. Fejemen egy zafir-köves párta, a melyet azt hiszem ösmersz.

- Ugyan lelkem ne fáraszd már a kisaszszonyt annyi kérdéssel, - szólott közbe Bokri.

- Én örömest teszem azt, - mond Anna elpirulva. - Szegény Borcsa nem láthatta és igy nem csoda, ha legalább hallomás után részt vesz benne.

Mindnyájokra nézve kellemesen telt el a délután, a magokkal hozott uzsonnát a háziak a szép vendégekkel együtt fogyasztották el.

Zsófia a többiektől észrevétlenül megszólitotta Bokrit.

- Nem hallott kegyed valamit azon szerencsétlenről?

- Semmit, - mond Bokri sugva, - majd Rimaszombatig mentem nyomán, tovább nem mehettem. Azt hiszem, Fülekre ment Hassán béghez.

- Iszonyut vétett ez ember családom ellen, s még is a min magam is csodálkozom, most is van szivemben egy hur, mely felszólal ezen gonosztévő mentségére.

- Ezzel csak angyali jó szivéről tesz a kisasszony bizonyságot, hogy gyermekkori játszótársát nem itéli el végképen.

Igy lett vége a látogatásnak; a kis lovag hangos sirással vált el szép keresztanyjától.