Másnap Zsófia egy lovász kiséretében sétalovaglást tett azon paradicsomi völgyben, mely Jabloncza felé visz a lombdús hegyek között. Viszszatértében Bokriéket látogatta meg. Zsófia volt a kis örökös keresztanyja. A lovászt haza küldte a lovakkal.

Bokriné a legnagyobb örömmel fogadta kisasszonyát, Bokri maga nem volt otthon.

- Isten hozta a kisasszonyt, mond kezét csókolva, no te kis neveletlen, mit bámulsz, miért nem csókolsz kezet a szép kisasszonynak?

A kis fiu anyja ruhájába kapaszkodott s ezen védhelyről nézte szájtátva a szép vendéget.

- Hát nem ösmered keresztanyádat, kis legény? mond Zsófia nyájas hangon a kis fiúhoz, pedig a multkor azt igérted, hogy ha megnősz, te leszesz az én lovagom. Ily hamar megfelejtkeztél igéretedről? Jer ide hozzám, ha jó és engedelmes leszesz, a zsebemből valamit adok neked.

- No te kis ostoba, nem hallod, akkor nem látogat meg máskor a szép kisasszony, ha igy viseled magad.

A kis fiu legyőzve végre bátortalanságát, közeledett a kisasszonyhoz s anyja intésére kezet csókolt.

- Ez a kis neveletlen pedig mindig emlegeti a kisasszonyt, hogy mikor jön már, néha oly nagy békételensége, hogy még az apjának is, kit annyira szeret, nehéz megjuháztatni, s mégis mikor a kisasszonyhoz szerencsénk van, mindig ily neveletlenül viseli magát.

Zsófia ezalatt ölébe vette a kis legényt, ki felbátorodva, nyakát átölelte kis karjaival és csókokkal halmozta el.

- Most már látom, hogy szereted keresztanyádat, itt van egy kis vásárfia. Zsebéből egy papirba takart czukros süteményt vett elő, melyhez a kis legény tüstént hozzá látott.

Egy órai beszélgetés után Zsófia elbucsuzott az erdőmesternétől, ki el akarta kisérni kisasszonyát, de ez nem fogadta el ajánlatát.

Zsófia a várba felvezető uthoz ért, midőn Ferenczczel szembe találkozott. Ugy látszott, kellemetlenül érinté e találkozás, szándéka volt kezdetben egy mellék utra térve, kikerülni, de legyőzve határozatlanságát, egyenesen szembe ment vele.

A dult arczu ifju némán emelinté meg fövegét s tovább akart menni.

- Beszélni akarok veled, mond Zsófia ingerült hangon, mert ideje, hogy tisztába jöjjünk egymással, a helyzet igy tarthatatlan, igy, vagy ugy, végének kell szakadni. Téged ma ismét két izben láttalak az erdő fái közt sétalovaglásom közben kémkedni utánam. Ez nem ma történik először, most, és utoljára, kénytelen vagyok ezen kémkedést megtiltani.

A mélyen megsértett ifju nem talált szavakra ezen sértő felszólitásra, arcza fenyegető, majdnem sátáni kifejezést öltött.

- Téged, ugy látom, sért e hang, mond a szép hölgy szenvedélyes hangon. Évek fájdalmának kitörése ez, lefojtottam eddig, mert az én s apám életmentőjének sokat el kellett néznem, de tovább nem hallgathatok, ki kell tárnom előtted keblemet, mert ugy látom, te oly álmokban ringatod magadat, melyek soha sem fognak teljesülni. Ezt ideje veled megértetnem.

- Csalatkozik ön szép kisasszony, mond a mélyen megsértett ifju, gunyos, kihivó hangon. Én nem ringatom magam semmiféle reményekben, ha elég őrült lettem volna is légvárakat épiteni, az ön sértő bánásmódja rég kiábránditott volna.

- Én a mint emlitém, lefojtottam haragomat, mert az, a mit apámért tettél, hálára kötelezett. Most sem szóltam volna s viselném tovább keresztemet, mond a szép hölgy fájdalmas hangon, mert ugy látom, a végzet engem szenvedésre kárhoztatott; ha csak hozzám lettél volna durva, ezt el tudnám türni, de te apámat kivéve, családom minden tagjával érezteted rosz természetedet, mondhatnám gyülöletedet. Hányszor sértetted meg jó anyámat, kitől csak jót tapasztaltál? hányszor sértetted meg testvéreimet? itt meg nem álltál, házunk tisztelt barátjaival is éreztetted durvaságodat, sőt annyira elfelejtkeztél magadról, állásodról, hogy azoknak, kiket mi vendégünkkint tisztelünk, kihivó daczczal, sértő gorombasággal teszed a nálunk maradást lehetetlenné. Ez még is sok, ezt tovább türni nem lehet.

- Ah, hát innen fú a szél, a kegyelt erdélyi lovag fülbesugása ingerelte fel ennyire kegyedet ellenem, mond az  ifju sziszegő hangon. Rettegjen ez az ember boszumtul, különben is már sok van a rováson.

- Igazad van, már nagyon sok van a rováson, mond Zsófia szenvedélyes hangon, mialatt büszkén mérte végig gyermeksége játszótársát, ki mint egy elkárhozott Leviathán állott vele szemben. A mérték betelt, még ma beszélek apámmal. Ha Weselényit értetted a fülbesugó alatt, csalatkozol. Te a lovagias, nemes lelkü Weselényit a magad mértéke szerint itélted meg, ebben van a tévedés. Ő tudja, hogy mi végzetes kötelezettség hozott bennünket veled viszonyba, ezt tudva s méltányolva érzelmeinket, lefojtotta haragját. Ha folytonos durvaságodért meg akart volna fenyiteni, ő nem apámhoz vagy hozzám fordult volna méltatlan sértegetéseid megtorlását kérni; elvégezte volna azt maga.

Az iszonyuan felhivott ifju fogait csikorgatta mérgében; de nem volt képes felelni.

- Tudd meg szerencsétlen, hogy rokonszenvemet végképen eljátszottad három évi durva magadviseletével; tudd meg, hogy ugy tekintelek, mint vésztjósló felleget, melyet a végzet, nem tudva mi vétkemért büntetésül hozott fel éltem láthatáráról, ki elfelejtkezve multjáról, állásáról, rút hálátlansággal fizet szüleim jóságáért, visszaélve helyzetével; most be kell látnom, hogy kigyót tápláltunk keblünkben.

- És nem fél ön, hogy a kigyónak talán kedve kerekedik ily méltatlan bánásmódért megboszulni magát, s hajlandó leend méregfogait használni?

- Pirulva vallom be, hogy félek tőled, - mond a szép hölgy elszintelenedve, - félek, borzadod tőled, mióta jobban ösmerlek, s mióta tudom, hogy te mindenre képes vagy. Én sejtem, sőt tudom, hogy te házunk rosz demona vagy, melytől nem lehet eléggé óvakodni.

- Azt mondja ön, hogy ösmer, - mond a vérig sértett ifju rekedt hangon. - Ha ösmer kegyed, s ha lelkemben olvasott, hogy merészel ily sértő módon kihivni élet-halálharczra, ily hangon, mely egy bárány vérét is tigrisi dühre korbácsolná fel?

- Eddig haragom mellett is csak szánni tudtalak, most megvetlek, ebben határozódik irántad érzelmem összesége, megvetlek mondom. Ez utolsó szóm hozzád, őrült, szerencsétlen!

Az ifju fogcsikorgatva tőre után nyult.

- Tőröd keresed? mond a hölgy kimondhatatlan megvetéssel arczán. Tőröd akarod felemelni jóltévőd leányára, ki téged elég balga volt hajdan elkényesztetni? Le van róva köztünk minden kötelezettség. Ezen jelenetet nem felejtem el, de te sem felejtsd el. Most vége köztünk mindennek.

Egy megsértett királyné méltóságával távozott el a Bebek hölgy; fényes ősei minden büszkesége arczába látszott költözni.

A hátramaradt ifju borzasztó istenkáromlást szalasztott ki ajkán. Ugy látszott, szeretne a büszke hölgy után futni s vérében fojtani le családi gőgjét, s leróni boszuját.

Nem gyanitotta sem egyik sem másik, hogy Kálmán ezen végzetes párbeszéd tanuja volt egy fa törzse mellé huzódva.

Délután Bebek György hivatta Ferenczet, kit csak hosszas keresés után találtak fel.

- Ugy hallom, s magam is ugy látom, beteg vagy testben lélekben, neked utazni kell. Erős indul az erdélyi nász-nép elébe, hogy a mint Magyarország határába belépnek kedves vendégeink, Nagy-Bányától kezdve, mindenütt legyen gondoskodva ellátásokról. Te vele fogsz menni. Már Erősnek kiadtam a részletes utasitást. Még ma indultok 12 fegyvernök kiséretében.

Ferencz, ugy látszott, felelni akart, arczáról látszott, hogy ezen megbizatás rendkivül ellenére van.

- Semmi visszautasitó választ nem fogadok el, mert ezen határozatom visszahuzhatatlan, készülj az utra, hogy pár óra mulva indulhassatok. Most isten veled, a viszontlátásra.

- Ez a gőgös leány müve, sziszegé Ferencz. Majd feljön még az én napom is büszke hölgy, feljön, még pedig vértengerben!

Pár óra mulva az előbbi jelenet után Erős és Ferencz utban voltak nehány társzekér s tizenkét kiválogatott szépségü fegyvernök, vagy jobban mondva huszár kiséretében.