|
XXX.
Egy szép
juniusi estalkonyon az erdőmesteri lak melletti kertben egy terebély
hársfa
alatti üléseken találjuk régi ösmerőseink közül Kálmánt és az
erdőmestert
nejével, ki egy nagy izmos, egy évnél valamivel idősebb gyermeket
tartott
ölében, mig egy két évesnél nagyobb fiu a Kálmán keresztbe tett lábán
lovagolt.
Bokri, az
erdőmester leirhatatlan apai örömmel nézte a családi jelenetet, s
boldogságtól
sugárzó arczczal tekintett neje megelégedett s egészségtől viritó
arczára, ki a
mint látszott, ujra reményteljes állapotban volt.
Mindhárman
gondolataikban voltak elmélyedve; a néma csendet csak a Kálmán lábán
lovagló
kis örökös szakitá meg, ha eltévesztve a sulyegyent, a fűbe csúszott.
- Keresztapám
! - kiált fel az elkényeztetett kis legény, - vigyázzon rám jobban,
lássa majd
elestem.
- Vigyázz te
is, kis lurkó, hogy le ne ess a lóról, - mond Kálmán, a füből felemelve
a kis
fiut, s ölébe vette azt. - Most már egy időre elég volt a lovaglásból,
ugy
látom, kifáradtál, de én sem birom tovább e mulatságot, oly nehéz vagy
kis
fiam, mint egy mázsa só.
- Ne
alkalmatlankodjál kereszt apádnak jer ide, kis kölyköm, már rég nem
voltál
ölemben, mond az erdőmester, fiát ölébe véve.
- Meg van már
véglegesen határozva a menyegző ideje? kérdezé a fiatal nő Kálmánt,
vagy ujra
halasztást szenved?
- Most már
visszahuzhatatlanul augusztus 20-ára van határozva; ekkor lesz a
vőlegény név
és egyszersmind születés napja. A násznagy Báthory István, a vőlegény
nagybátyja a mult héten küldött futár által levelet, ebben irja, hogy
az öröm
apa Báthory Endre komolyan beteg, az ő kivánsága, hogy fiát még
életében
boldognak akarja látni, és igy több halasztást nem tür. Bebek ur ki is
adta a
rendeletet a készületre; lovasai uj ruhát kapnak, világos kék mente,
ilyen
szövetből dolmány és nadrág, ezüstözött zsinórral. Egészen uj nyereg
készület
van megrendelve. Ilyen világra szóló menyegzőt még aligha látott ez a
vidék.
- És én
aligha résztvehetek a menyegzőben, mond Borcsa kedvetlenül. Ugy látom,
soha ki
nem fogyok a bajból, és épen akkor kell történni, midőn ugy szeretnék
jelen
lenni az örömünepen.
- Édes kis
feleségem, mond Bokri vigasztalólag, ha nem láthatod is helyzeted
miatt,
meglásd, én mindent hüségesen elbeszélek neked, oly részletesen, mintha
csak
magad szemeivel láttad volna; a mit én elfelejtenék, Kálmán ur fogja
kipótolni.
- Ez mind
szép volna, mond Borcsa, épen nem levén megnyugtatva ezen vigasz által;
az
elbeszélés bármily hü legyen is, nem pótolja ki a látást, de ezenfelül
szerettem volna valamit segiteni az előkészületnél is, és a menyegző
alatt, s
erről le kell mondanom. Én nem is tudom, hogy mi isten csodája, hogy ki
nem
tudok jönni a folytonos gyerek-bajból.
- Jaj lelkem,
ezen már nem lehet segiteni, mond Bokri csintalan mosolylyal,
elfelejtetted,
mit jósolt a vén czigányasszony menyegzőnk napján; hogy 12-ig meg nem
állunk?
- Ördög vigye
a czigány asszonyt jóslatával, mond a fiatal nő ingerülten; lám, Kati
két éves
házas s még egy gyermeke sincs, éli * világát s részt vesz a
lakodalomban,
melyből én szépen kimaradok.
- Hát
megválnál, lelkem, kis fiaidtól, mond Bokri elkomolyodva, hogy részt
vehess a
lakodalomban? Én nem adnám ezt a két kis kölyköt a világ minden
menyegzőjeért,
a magamét kivéve, mert ez az egy volt rám nézve érdekes.
Borcsa
magához szoritotta ölében alvó gyermekét és csókkal halmozta el.
- Apjok, én
azt nem ugy értettem, mond engesztelőleg, én sem adnám két kis
porontyomat a
világ minden kincseért, de azt ne vedd rosz néven, ha óhajtásom el nem
fojthatom, hogy ne ezen időre esett volna a kisasszony férjhezmenetele,
midőn
én abban részt nem vehetek. De már ideje a gyermekeket lefektetni. Ugy
látom, a
kis Pista is álmos, jó lesz apjok, ha beviszed, én is megyek. Kálmán ur
megenged, ha addig magára hagyjuk.
- De már
nekem is mennem kell, komámasszony, épen jó éjt akartam kivánni.
- Maradjon
még Kálmán ur egy-két perczig, tüstént jövök vissza s egy darabig
elkisérem,
mond az erdőmester. Fiával távozott s egy-két percz mulva ismét
megjelent.
- Egy kis
beszédem lesz bizonyos tárgyról, mely ugy hiszem, az urfit is érdekli,
mond
Bokri, ha ugy tetszik, én készen vagyok, nem akartam nőm előtt e
tárgyról
beszélni, annyira kényes tartalmu bizalmas közlésem.
Utnak
indultak a vár felé.
- Mondja meg
a urfi őszintén, nem vett észre az utolsó hetekben laktársán Ferenczen
változást? Mert az én szemem előtt rendkivül megváltozott.
- Azt hittem,
felelt Kálmán elborult arczczal, hogy ezen nagy változást csak én
vettem észre,
azért nem szóltam róla még kegyeddel sem, ki előtt nincs titkom.
Fájdalom, én
előttem is kivan cserélve, annyira, hogy nem csak aggálylyal, de
egyszersmind
félelemmel tölt el laktársam kedélyhangulata, mely eddig is elég sötét
volt.
- Én ugy
látom, mond Bokri, hogy ez a szerencsétlen fiatal ember valami
borzasztó terven
töri fejét; mi legyen az, még csak sejteni sem tudom, borzadálylyal
tölt el még
csak a rá való gondolat is. Azt, mit most mondok, senkivel eddig, nem
közöltem,
de az urfi előtt nem hallgatom el, hogy gyakran találtam az éj óráiban,
midőn
felügyelet végett egy kis körjáratot tartottam, az erdőben, hajadon
fővel,
örülthöz hasonlólag bolyongani a vár körül; vagy kétszer közelről
meglesvén:
elborzadtam arcza sáppadtságán; uram fia, ugy nézett ki, mint egy
elkárhozott
lélek, kit bünei nem hagynak sirjában nyugodni. Csodálom, hogy még a
várurnak
és családjának fel nem tünt ezen iszonyu lelkiküzdelem.
- Kettőnek
feltünt, Zsófia kisasszonynak és Weselényi Farkasnak, s előttem s
jelenlétemben
fogta kérdőre a kisasszony, de ő erőltetett kaczagással, mely
borzasztóan hangzott,
másra vitte a beszédet, s tagadta, hogy neki valami baja volna.
- Hát az ur
nem vette észre, ki őt annyira kegyeli, s kinek oly éles szemei vannak?
- Bebek urat,
ugy látom, Ferencz egy idő óta kerüli, még ha távolról meglátja is
elsápad és
reszkedni kezd; ha csak teheti kikerüli, ha nem lehet, erőszakot tesz
magán,
hogy keserü kedélyhangulatát lefojtsa. Nem tudom ezen változás okát,
csak
sejtem, mond Kálmán sugva. De ezen sejtésemet, még kegyed előtt is
szégyellem
elárulni.
- Én nem csak
sejtem, de tudom is az okát, - mond Bokri határozott hangon. -
Lehetetlen, hogy
észre nem vette volna az urfi azt a mély, azt a leirhatatlan
gyülöletet,
melylyel Weselényi Farkas iránt viseltetik, aki pedig amint láttam,
minden
alkalmat kerül, mely őt felingerelhetné; mindent elkövet, hogy vetélytársa
ellenszenvvét lefegyverezze. Most önkéntelen kiszalasztottam számon
azon szót,
mely haragjának s egyszersmind ezen nagy változásnak oka. Ő
versenytársa
Weselényinek, - mond súgva, - Zsófia kisasszony szerelmében. Innen az a
nagy
gyülölet, innen a nagy változás, mert azt hiszi, hogy erdélyi
versenytársa a
kegyelt.
- Azt hittem,
hogy ezt csak magam tudom, felele Kálmán, én is megvallom, ezt gondolom
változása okának, s ösmerve ingerlékeny vérmérsékletét, folytonosan
remegésben
vagyok a jövő iránt, mert ő mindenre képes őrült szerelme és boszuja
kielégitésére.
- Nagyon jó
lesz, ha figyelemmel kiséri Kálmán ur e szerencsétlen minden lépését,
én
nemcsak Weselényit féltem, de a szép kisasszonyt is, kinek az őt
környező
veszélyről alig van sejtelme. De amott jön, kiről beszélünk. Én
visszatérek,
mielőtt észrevenne.
Kezet
szoritva fiatal barátjával s jó éjt kivánva, eltünt a fák között.
Ferencz csak
akkor vette észre a szembejövőt, midőn majdnem egymásba ütköztek. Arcza
iszonyuan
fel volt dulva, szemeiben vad tüz égett, mely majdnem őrültségre
mutatott. Az
egész, különben rendkivül szép arcz, visszataszitó hatást gyakorolt a
nézőre.
Ugy látszott,
bántotta a találkozás, s először szándéka volt kikerülni Kálmánt, de
erőt vett
lázas szenvedélyén, s a lehető nyugodtsággal szólitotta meg szobatársát.
- Bokriéknál
voltál?
- Onnan
jövök, felelé Kálmán. Te hova indultál?
- Egy kissé
kijárkálom magam az üde estalkonyon, felele Ferencz kitérőleg. A mint
már több
izben mondtam, fejem egy idő óta rendkivül fáj, az esti hüs lég jól hat
reám.
- De nem
maradsz soká, mond Kálmán aggályos arczczal, tegnap s tegnapelőtt is
vacsora
nélkül maradtál.
- Nem tudom,
mikor megyek haza, felele Ferencz dult arczát elforditva, annálfogva ne
várj
reám, különben sem tudnék vacsorálni.
- Te magad
szerzed magadnak a bajt, mond Kálmán, miért nem vagy nyilt hozzám,
megosztott
fájdalom veszt éléből. Te azon az uton vagy, hogy eltitkolt bajod
életedbe
kerülhet.
- Hát mit
tesz az, ha meghalok, mond Ferencz rekedt nevetéssel, mely borzasztóan
hangzott
az est csendében. Egy féreggel több vagy kevesebb, az mindegy. Ki veszi
észre,
hogy élek vagy halok, halálom nem hagy ürt hátra s nem fog senki
szeméből
könyet facsarni.
- Hogy
beszélhetsz igy, mond Kálmán, kit annyian szeretnek, ha magamat nem
emlitem is,
mi rád nézve közömbös lehet.
Ferencz lázas
jobbjával megszoritotta ifju barátja kezét.
- Te jó fiu
vagy Kálmán, hidd el, hogy nem vagyok érdemes barátságodra, bármily
dult is
kedélyem, ezt be kell vallanom. De elég volt a vallomásból. Jó éjt
barátom, én
részemről nem tudom egy idő óta, mi az álom.
- Ne utasitsd
vissza barátságomat s közöld velem, mi nyomja szivedet? hidd el, hogy
ha közlöd
velem fájdalmadat, megkönnyebbül kebled.
- Volt
szándékom ezt tenni, de jobban meggondolva lehetetlen ezt tennem, épen
te
előtted rejtve kell titkomnak maradni, mert benned tudom szigoru,
kérlelhetlen
birámra találnék, hadd maradjon az titok, mig a sátán, mely keblemben
dúl,
világosságra nem hozza. Ha javamat akarod, imádkozz értem, hogy minél
előbb
meghaljak, mind reám, mind környezőimre ez lenne a legnagyobb szerencse.
- Ezzel
kiragadva kezét ifju barátjáéból, eltünt egy hegyi ösvényen.
- Nem tudom
mit hoz a jövő, de borzadok, ha a jövőbe tekintek. Ez a szerencsétlen
valami
borzasztó terven tépelődik, mely végzetes lehet mind magára, mind az
általam
bálványozott családra. Isten! Isten! mond kezét imára emelve, ha lehet,
muljék
el tőlünk e pohár.
Kinos
előérzettel ment fel a várba.
|
|