Pétery Károly: Az utolsó Bebek





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre






XXX.

 

Egy szép juniusi estalkonyon az erdőmesteri lak melletti kertben egy terebély hársfa alatti üléseken találjuk régi ösmerőseink közül Kálmánt és az erdőmestert nejével, ki egy nagy izmos, egy évnél valamivel idősebb gyermeket tartott ölében, mig egy két évesnél nagyobb fiu a Kálmán keresztbe tett lábán lovagolt.

Bokri, az erdőmester leirhatatlan apai örömmel nézte a családi jelenetet, s boldogságtól sugárzó arczczal tekintett neje megelégedett s egészségtől viritó arczára, ki a mint látszott, ujra reményteljes állapotban volt.

Mindhárman gondolataikban voltak elmélyedve; a néma csendet csak a Kálmán lábán lovagló kis örökös szakitá meg, ha eltévesztve a sulyegyent, a fűbe csúszott.

- Keresztapám ! - kiált fel az elkényeztetett kis legény, - vigyázzon rám jobban, lássa majd elestem.

- Vigyázz te is, kis lurkó, hogy le ne ess a lóról, - mond Kálmán, a füből felemelve a kis fiut, s ölébe vette azt. - Most már egy időre elég volt a lovaglásból, ugy látom, kifáradtál, de én sem birom tovább e mulatságot, oly nehéz vagy kis fiam, mint egy mázsa só.

- Ne alkalmatlankodjál kereszt apádnak jer ide, kis kölyköm, már rég nem voltál ölemben, mond az erdőmester, fiát ölébe véve.

- Meg van már véglegesen határozva a menyegző ideje? kérdezé a fiatal nő Kálmánt, vagy ujra halasztást szenved?

- Most már visszahuzhatatlanul augusztus 20-ára van határozva; ekkor lesz a vőlegény név és egyszersmind születés napja. A násznagy Báthory István, a vőlegény nagybátyja a mult héten küldött futár által levelet, ebben irja, hogy az öröm apa Báthory Endre komolyan beteg, az ő kivánsága, hogy fiát még életében boldognak akarja látni, és igy több halasztást nem tür. Bebek ur ki is adta a rendeletet a készületre; lovasai uj ruhát kapnak, világos kék mente, ilyen szövetből dolmány és nadrág, ezüstözött zsinórral. Egészen uj nyereg készület van megrendelve. Ilyen világra szóló menyegzőt még aligha látott ez a vidék.

- És én aligha résztvehetek a menyegzőben, mond Borcsa kedvetlenül. Ugy látom, soha ki nem fogyok a bajból, és épen akkor kell történni, midőn ugy szeretnék jelen lenni az örömünepen.

- Édes kis feleségem, mond Bokri vigasztalólag, ha nem láthatod is helyzeted miatt, meglásd, én mindent hüségesen elbeszélek neked, oly részletesen, mintha csak magad szemeivel láttad volna; a mit én elfelejtenék, Kálmán ur fogja kipótolni.

- Ez mind szép volna, mond Borcsa, épen nem levén megnyugtatva ezen vigasz által; az elbeszélés bármily hü legyen is, nem pótolja ki a látást, de ezenfelül szerettem volna valamit segiteni az előkészületnél is, és a menyegző alatt, s erről le kell mondanom. Én nem is tudom, hogy mi isten csodája, hogy ki nem tudok jönni a folytonos gyerek-bajból.

- Jaj lelkem, ezen már nem lehet segiteni, mond Bokri csintalan mosolylyal, elfelejtetted, mit jósolt a vén czigányasszony menyegzőnk napján; hogy 12-ig meg nem állunk?

- Ördög vigye a czigány asszonyt jóslatával, mond a fiatal nő ingerülten; lám, Kati két éves házas s még egy gyermeke sincs, éli * világát s részt vesz a lakodalomban, melyből én szépen kimaradok.

- Hát megválnál, lelkem, kis fiaidtól, mond Bokri elkomolyodva, hogy részt vehess a lakodalomban? Én nem adnám ezt a két kis kölyköt a világ minden menyegzőjeért, a magamét kivéve, mert ez az egy volt rám nézve érdekes.

Borcsa magához szoritotta ölében alvó gyermekét és csókkal halmozta el.

- Apjok, én azt nem ugy értettem, mond engesztelőleg, én sem adnám két kis porontyomat a világ minden kincseért, de azt ne vedd rosz néven, ha óhajtásom el nem fojthatom, hogy ne ezen időre esett volna a kisasszony férjhezmenetele, midőn én abban részt nem vehetek. De már ideje a gyermekeket lefektetni. Ugy látom, a kis Pista is álmos, jó lesz apjok, ha beviszed, én is megyek. Kálmán ur megenged, ha addig magára hagyjuk.

- De már nekem is mennem kell, komámasszony, épen jó éjt akartam kivánni.

- Maradjon még Kálmán ur egy-két perczig, tüstént jövök vissza s egy darabig elkisérem, mond az erdőmester. Fiával távozott s egy-két percz mulva ismét megjelent.

- Egy kis beszédem lesz bizonyos tárgyról, mely ugy hiszem, az urfit is érdekli, mond Bokri, ha ugy tetszik, én készen vagyok, nem akartam nőm előtt e tárgyról beszélni, annyira kényes tartalmu bizalmas közlésem.

Utnak indultak a vár felé.

- Mondja meg a urfi őszintén, nem vett észre az utolsó hetekben laktársán Ferenczen változást? Mert az én szemem előtt rendkivül megváltozott.

- Azt hittem, felelt Kálmán elborult arczczal, hogy ezen nagy változást csak én vettem észre, azért nem szóltam róla még kegyeddel sem, ki előtt nincs titkom. Fájdalom, én előttem is kivan cserélve, annyira, hogy nem csak aggálylyal, de egyszersmind félelemmel tölt el laktársam kedélyhangulata, mely eddig is elég sötét volt.

- Én ugy látom, mond Bokri, hogy ez a szerencsétlen fiatal ember valami borzasztó terven töri fejét; mi legyen az, még csak sejteni sem tudom, borzadálylyal tölt el még csak a rá való gondolat is. Azt, mit most mondok, senkivel eddig, nem közöltem, de az urfi előtt nem hallgatom el, hogy gyakran találtam az éj óráiban, midőn felügyelet végett egy kis körjáratot tartottam, az erdőben, hajadon fővel, örülthöz hasonlólag bolyongani a vár körül; vagy kétszer közelről meglesvén: elborzadtam arcza sáppadtságán; uram fia, ugy nézett ki, mint egy elkárhozott lélek, kit bünei nem hagynak sirjában nyugodni. Csodálom, hogy még a várurnak és családjának fel nem tünt ezen iszonyu lelkiküzdelem.

- Kettőnek feltünt, Zsófia kisasszonynak és Weselényi Farkasnak, s előttem s jelenlétemben fogta kérdőre a kisasszony, de ő erőltetett kaczagással, mely borzasztóan hangzott, másra vitte a beszédet, s tagadta, hogy neki valami baja volna.

- Hát az ur nem vette észre, ki őt annyira kegyeli, s kinek oly éles szemei vannak?

- Bebek urat, ugy látom, Ferencz egy idő óta kerüli, még ha távolról meglátja is elsápad és reszkedni kezd; ha csak teheti kikerüli, ha nem lehet, erőszakot tesz magán, hogy keserü kedélyhangulatát lefojtsa. Nem tudom ezen változás okát, csak sejtem, mond Kálmán sugva. De ezen sejtésemet, még kegyed előtt is szégyellem elárulni.

- Én nem csak sejtem, de tudom is az okát, - mond Bokri határozott hangon. - Lehetetlen, hogy észre nem vette volna az urfi azt a mély, azt a leirhatatlan gyülöletet, melylyel Weselényi Farkas iránt viseltetik, aki pedig amint láttam, minden alkalmat kerül, mely őt felingerelhetné; mindent elkövet, hogy vetélytársa ellenszenvvét lefegyverezze. Most önkéntelen kiszalasztottam számon azon szót, mely haragjának s egyszersmind ezen nagy változásnak oka. Ő versenytársa Weselényinek, - mond súgva, - Zsófia kisasszony szerelmében. Innen az a nagy gyülölet, innen a nagy változás, mert azt hiszi, hogy erdélyi versenytársa a kegyelt.

- Azt hittem, hogy ezt csak magam tudom, felele Kálmán, én is megvallom, ezt gondolom változása okának, s ösmerve ingerlékeny vérmérsékletét, folytonosan remegésben vagyok a jövő iránt, mert ő mindenre képes őrült szerelme és boszuja kielégitésére.

- Nagyon jó lesz, ha figyelemmel kiséri Kálmán ur e szerencsétlen minden lépését, én nemcsak Weselényit féltem, de a szép kisasszonyt is, kinek az őt környező veszélyről alig van sejtelme. De amott jön, kiről beszélünk. Én visszatérek, mielőtt észrevenne.

Kezet szoritva fiatal barátjával s jó éjt kivánva, eltünt a fák között.

Ferencz csak akkor vette észre a szembejövőt, midőn majdnem egymásba ütköztek. Arcza iszonyuan fel volt dulva, szemeiben vad tüz égett, mely majdnem őrültségre mutatott. Az egész, különben rendkivül szép arcz, visszataszitó hatást gyakorolt a nézőre.

Ugy látszott, bántotta a találkozás, s először szándéka volt kikerülni Kálmánt, de erőt vett lázas szenvedélyén, s a lehető nyugodtsággal szólitotta meg szobatársát.

- Bokriéknál voltál?

- Onnan jövök, felelé Kálmán. Te hova indultál?

- Egy kissé kijárkálom magam az üde estalkonyon, felele Ferencz kitérőleg. A mint már több izben mondtam, fejem egy idő óta rendkivül fáj, az esti hüs lég jól hat reám.

- De nem maradsz soká, mond Kálmán aggályos arczczal, tegnap s tegnapelőtt is vacsora nélkül maradtál.

- Nem tudom, mikor megyek haza, felele Ferencz dult arczát elforditva, annálfogva ne várj reám, különben sem tudnék vacsorálni.

- Te magad szerzed magadnak a bajt, mond Kálmán, miért nem vagy nyilt hozzám, megosztott fájdalom veszt éléből. Te azon az uton vagy, hogy eltitkolt bajod életedbe kerülhet.

- Hát mit tesz az, ha meghalok, mond Ferencz rekedt nevetéssel, mely borzasztóan hangzott az est csendében. Egy féreggel több vagy kevesebb, az mindegy. Ki veszi észre, hogy élek vagy halok, halálom nem hagy ürt hátra s nem fog senki szeméből könyet facsarni.

- Hogy beszélhetsz igy, mond Kálmán, kit annyian szeretnek, ha magamat nem emlitem is, mi rád nézve közömbös lehet.

Ferencz lázas jobbjával megszoritotta ifju barátja kezét.

- Te jó fiu vagy Kálmán, hidd el, hogy nem vagyok érdemes barátságodra, bármily dult is kedélyem, ezt be kell vallanom. De elég volt a vallomásból. Jó éjt barátom, én részemről nem tudom egy idő óta, mi az álom.

- Ne utasitsd vissza barátságomat s közöld velem, mi nyomja szivedet? hidd el, hogy ha közlöd velem fájdalmadat, megkönnyebbül kebled.

- Volt szándékom ezt tenni, de jobban meggondolva lehetetlen ezt tennem, épen te előtted rejtve kell titkomnak maradni, mert benned tudom szigoru, kérlelhetlen birámra találnék, hadd maradjon az titok, mig a sátán, mely keblemben dúl, világosságra nem hozza. Ha javamat akarod, imádkozz értem, hogy minél előbb meghaljak, mind reám, mind környezőimre ez lenne a legnagyobb szerencse.

- Ezzel kiragadva kezét ifju barátjáéból, eltünt egy hegyi ösvényen.

- Nem tudom mit hoz a jövő, de borzadok, ha a jövőbe tekintek. Ez a szerencsétlen valami borzasztó terven tépelődik, mely végzetes lehet mind magára, mind az általam bálványozott családra. Isten! Isten! mond kezét imára emelve, ha lehet, muljék el tőlünk e pohár.

Kinos előérzettel ment fel a várba.






Lap tetejére          Előre