Vacsora közben Bokry István elbeszélte a várnagynak jövetele czélját, egyszersmind tudatta vele, hogy a várur erdőmesterének felfogadta s a várnagy urhoz utalta évi erdőmesteri fizetése vele közlésére.

A várnagy , szeme szája elállot ezen hirre, nem fojthatván le egy jó adag irigységet. A várnagy is érdekelve volt e hir által, mert egy rokonát akarta ajánlani ezen jövedelmes, de egyszersmind tekintélyes hivatalra.

- Ösmerte már azelőtt öcsém uramat a várúr, hogy az első szóra ezen szép hivatalra alkalmazta, melyre oly sokan vágytak, kik erre régi szolgálatjaikért igényt is tarthattak?

 ,Oh, Bebek ur rég ismer engem, ismerte családomat is, mely bár most el van is szegényedve, hajdan nem utolsó had volt Ugocsa megyében. A széles kiterjedésü Bokry nemesi családot a legutolsó gyermek is ismeri az én megyémben.

- Nagyon szép, a kinek ily hires családja van, és hozzá, pártfogás mellett ily tekintélyes hivatalt kap, 50 frt kész pénz, 40 mérő gabona, két öltözet ruhához posztó...

- És a többi, szakitá félbe az exbarát, már tudom könyv nélkül.

- Bizony ezen szép bér megérdemli, hogy többször is meghallgassa az ember.

A dévaj barát látva a várnagy ingerültségét és sejtve okát, feltette magában, hogy még jobban tüzbe hozza.

- Higyje el várnagy uram, ha még csak egy évvel ezelőtt nekem megjósolja valaki, hogy erdőmesterségre adom fejemet, szemébe nevettem volna, hogy még felteszi azt a hires Bokry család ivadékáról, hogy függetlenségét feladva, mások szolgálatjában keresi kenyerét. Bizony várnagy uram szomoru, és leverő erre még csak gondolni is. De hijába, a kénytelenség sokra ráveszi az embert, s megtöri büszkeségét.

A várnagy nem fojthatta le többé haragja kitörését.

- Valóban öcsém uram, nagyon vétkezett, hogy nemesi gőgjét lefojtva, elvállalta ezen lealacsonyitó hivatalt. Annyit mondhatok, hogy sok érdemes ember, ki Bebék urat rég szolgálja, két kézzel kapott volna ezen hivatal után, melyről öcsém uram oly megvetéssel beszél.

- Legyen béke közöttünk, várnagy ur, én nem szóltam e hivatalról megvetéssel. Némi kicsinlést nem fojthattam el, kitört belőlem a keserüség családom mély sülyedése felett. Még egy pohárral Bebek ur és családja egészségeért, kiket az ég sokáig éltessen.

A várnagy ingerültsége mellett sem utasitotta vissza e felköszöntést, bármennyire bántotta is a dévaj barát boszantó gőgje.

- Most már ugy látom, elosztották az éjt; éjfél felé jár az idő, ideje a lefekvésnek, annyival inkább, mert én jókor fel akarok kelni.

A mint búcsúra kezet fogtak, a várnagy vendége szeme közzé nézve, kit eddig a pislogó lámpa mellett csak távolról látott - meglepetve kiáltott fel:

- Istenemre mondom, páter Gregor. Ugy látom, farsangi tréfát játszott velem; csak most ösmertem meg, szemeim már egy kissé távolról megtagadják szolgálatukat, innen ezen tévedés.

Bokry zavarba jött, de elkészülve ezen jelenetre, csakhamar feltalálta magát.

- Tévedésben van várnagy uram, én nem vagyok azon szerencsétlen szerzetes, kinek nevét felemlitette, habár közeli rokonom volt, az ő anyja és az én apám édes testvérek, innen van azon nagy hasonlatosság, mely már annyi embert zavarba hozott.

A várnagy bámulva tekintett vendégére, nem tudta mit higyjen, oly nagynak látta - igy közelről nézve vendégét - a hasonlatot páter Gregorhoz.

- Mondom várnagy uram, hogy már nagyon sok embert zavarba hozott ezen nagy hasonlat, ugy, hogy ha egymás mellett álltunk, oly egyformák voltunk, mint az ikertestvérek. Meglehet, anyám megcsodálta, mert én két évvel idősebb voltam unokatestvéremnél.

- Hát akkor hogy csodálhatta meg, ha unokatestvérénél két évvel idősebb volt, mond a várnagy vigyorogva.

- Nem jól fejeztem ki magamat, én voltam fiatalabb két évvel, - mond Bokry elveresedve a rendre utasitáson.

- Ez már más, - mond a várnagy. - Ennélfogva Bebek ur mindkettőjöket ismeri.

- Oh nagyon jól, én sokszor voltam unokatestvéremnél a mislyei kolostorban, de ezenkivül Homonnai uramnál is többször látott Bebek ur. A megnevezett urnál én négy évig voltam nemesi apród.

- Mi lett azon szerencsétlen szerzetesből? Nem hallott róla öcsém valamit, - kérdezé a várnagy majdnem sugva.

- Szomoru hurt érint meg szivemben várnagy ur, unokatestvérem sorsát illető kérdésével. Jól mondja, szerencsétlen, mert azon iszonyu éji jelenet után, nehány napra meghalt, árván hagyva engem hátra, legjobb barátját és kedves rokonát.

- Ugyan miben halt meg az a derék ember, kit dévajsága mellett is mindenki szeretett. A bort nagyon szerette, az igaz s ez néha pajkos tréfákra ösztönözte, melyek a reverendához nem igen illettek. A nők után annyira bolondult, hogy ez még egy szerzetesnél is feltünő volt, de ezekért számoljon az ő lelkiismerete, én nem vetek rá követ, mert különben nagyon vig kedvü, könyörülő s adakozó volt a szegények iránt s pápista létére, meg kell vallani, hogy elég becsületes volt.

- Bizony, bizony várnagy uram, neki meg voltak a maga gyengéi, én ezek ellen nem akarom őt védelmezni. Már most ő tul van a világ rágalmain. Meghalt fiatalon, élete virágában.

- De nem mondta öcsém mibe halt meg, már az előbb is kérdeztem.

- Bizony én ezt magam sem tudom, mond az exbarát zavarral, mert erre nem volt kész a felelettel, azt hiszem, szive szakadt meg bánatjában azon borzasztó katasztrófa után, mely életpályáját végképen megzavarta.

- Szive szakadt meg! No az ugyan nem látszott, hogy erre hajlama volna, a szerzetesi élethez sem mutatott valami nagy előszeretetet. És igy véleményem szerint más okozhatta halálát.

- Amint mondám, nem tudom határozottan magam se, hogy mi okozhatta kora halálát. Elég, hogy hat héttel ezelőtt meghalt s Jászón el is temettetett, mert oda ment a priorral, semmi szin alatt sem akarván elválni, sem életében, sem halálában fönökétől. Elég az hozzá, hogy ő engem itt hagyott árván a siralom völgyében.

- Nyugodjanak porai békével, mond a várnagy. Szobája ott van, mond egy ajtóra mutatva. Jó éjt, én még szélylyel nézek az őrök közt.

Bokry magában maradt.

„Mennyire készültem a hazugságra, még is majd belesültem, mormogott az exbarát, egy óra alatt többet hazudtam, mint egész életemben. No az igaz, tette hozzá mosolyogva, hogy Szerdahelyi urnak is eleget hazudtam, no de az hivatalos hazugság volt, önvédelmi tekintetből. Most hát jó éjt páter Gregor, akarom mondani Bokry István erdőmester ur.”

A téli nap még nem jött fel, midőn az erdőmester felébredt.

- Ugy látom, egy kissé el is késtem, mond szeméből az álmot kidörgölve. Felhuzta nadrágát és csizmáját s a téli zuzos idő daczára is nyitott inggel, mezitelen mellel kilépett szobájából a várudvarra, hogy mosdását a közeli kutnál elvégezze, mely diófák árnyában korláttal körülvéve épen a várnagyi lakás előtt volt.

A mint a lombtalan diófától árnyazott kut korláthoz lépett, haragos női hang fogadta.

- No te szép madár, ugyan soká váratod magadat, mond Borcsa a belépőhöz, anélkül, hogy feltekintett volna.

Sajnálom szép hugom, hogy magamra várattam, mond Bokry a hidegtől felpirult hajadont átölelve s egy tüzes csókot nyomva orczájára; ha tudtam volna, hogy vársz rám Szádvár bazsa-rózsája, még éjfélkor kijöttem volna.

Borcsa arcza lángba borult a mint az idegen imádó hangját meghallotta s oly erővel bontakozott ki az ölelő karok közül, hogy az uj erdőmester elesik, ha a természet oly átlethai termettel meg nem áldotta volna.

Borcsa iszonyu zavarában egy darabig nem tudott szóhoz jönni, a mint fél szemmel uj imádójára tekintett.

- Kinek, minek tart engem hallja maga? csattant fel végre, hogy igy merészel velem bánni.

- A szobaleányok virágának, szép havasi rózsám, mond a megtámadott Seladon. Ki ne ösmerne téged, te ékes lilioma Szögliget völgyének?

- Én a czigány udvarost vártam, hogy huzza fel a vedret, mond Borcsa, de tüstént hazugságba maradt, mert a lovász mester akkor sompolygott a kut felé; a mint meglátta, hogy helye, imádottja mellett el van foglalva, egy czifra káromkodással vissza fordult.

- Ugy veszem észre, hogy ez volt a várt czigány, a kiről szóltál babám. Azt én is megtehetem, mit tőle vártál s felhuzom a vedret. Ezt mondva a kerekes kutat tüstént mozgásba hozta s a szobaleány edényét szolgálatkészen megtöltötte.

Ezalatt az egészségtől pezsgő szobaleánynak elég ideje volt uj imádójának arczát s termetét müértőleg megvizsgálni; a vizsgálatnak azon kedvező eredménye lőn, hogy a lovász mester sem termetre, sem arcz szépségre nem állja ki vele a versenyt. Ez szembetünőleg lelohasztotta haragját.

- Most már bocsásson, mond Borcsa, mert várnak reám s máskor illendőbben viselje magát, ha egy rangombeli hajadonnal hozza össze a véletlen.

- Addig nem bocsátlak el bibliai Rebekám, mig a békét egy csókkal meg nem pecsételjük.

- Engem nem Rebekának hivnak, érti? Kinek, minek tart engem? hogy igy mer velem beszélni, mond Borcsa, ismét beletüzelve magát a haragba. Én becsületes leány vagyok s a kisaszszonyok társalkodója, kik velem ugy bánnak, mint hozzájok hasonlóval, tudja?

- Ha becsületes leány nem volnál babám, szóba sem álltam volna veled, mert én is becsületes ember vagyok s még hozzá tegnap este óta Bebek ur főerdőmestere, tudod hugom, annálfogva jobb lesz, ha egy forró csókkal megpecsételjük a békét. Érted galambom?

- Úgy látom, nem értett engem, hogy velem igy bánik, mond Borcsa jóval szelidebben, mióta imádója rangját megtudta. Én Veres Borcsa, nemes leány vagyok, Almason nemesi kuriám, egy sessio nemesi földem és 20 kapa szőlőm van. Ezt azért emlitem fel, hogy én nem szoktam ily bánásmódhoz. Érti?

- Hogy ne érteném rózsám, én is nemes ember vagyok, nekem is van egy kis nemesi birtokom, mond Bókry a félig meddig ellenkező szüzet megcsókolva. Ugy látom, mennél tovább nézlek s hallgatlak, annál jobban kezdelek érteni. Én épen házasulandó szándékban vagyok, s egy erdőmesternére lenne szükségem, ugy látom, mindenkép nagyon összeillenénk; egy sessió föld s 20 kapa szőlő nagyon jó pótlék lenne a hivatal mellé, kivált ha a sors Jákob 12 áldásával megáldana bennünket.

- Menjen csúf ember, mond Borcsa, ilyeneket beszélni egy tisztességes hajadon előtt.

- Ha házasságot tervez az ember, erre is kell gondolni, mond az erdőmester. Én tisztességes szándékban vagyok, de az a vékony lábszáru lovászmester, megvallom, egy kis szeget ütött a fejembe.

No bizony, mintha én azon élhetetlen nápicz embert szeretni tudnám, - mond Borcsa, - ha valaha szerettem volna is, a mi nem áll, megutálnám azon gyáva legényt, ki midőn itt lát védetlenül a kisértésnek kitéve, a helyett, hogy segitségemre jönne, elódalog. Én nem bánom, ha az ördög elviszi is, mi közöm nekem hozzá.

- No igy jól van galambom; a mint látom, lassan-lassan megértjük egymást; most hát nyujtsd békére kezedet, mielőtt elválnánk, ez azt fogja mutatni, hogy nem haragszol rám.

Borcsa kötényével szemeit eltakarván, kezet nyujtott imádójának, ki a békét egy tüzes csókkal pecsételte meg.

Borcsa lángba borult arczczal szaladt el; mégegyszer visszatekintve imádójára.

Bokry mosdás közben határozott: „Elég csinos arcz, egészséges tele termet, jó kedély, hozzá egy kis hozomány, ez nem lenne rosz. A lovászmester, ugy látom, pipogya legény, s nem sok álmatlan éjt okoz; csak van szeme Borcsának, - mond átléta termetén megelégedve végig tekintve; - hogy különbséget tud tenni köztem és régi czingár imádója közt.”

Ily épületes gondolatok között tért vissza szobájába, a hol a várnagy már várakozott reá a reggelivel.

- Nagyon soká végezte a mozsdást, öcsém uram, mond a várnagy, már rég várok a reggelivel.

- Sajnálom, hogy magamra várattam, egy kis foglalatosságom is volt a mozsdáson kivül, melyet szerencsésen bevégeztem.

- Most már nappal látom, hogy van egy kis különbség közte és a megboldogult páter közt; azt hiszem, termetre is valamivel alacsonyabb, mint a boldogult volt.

- Egész egy ujjnyival, mond az erdőmester, hozzá látva a bő reggelihez s azt kiegészitő kancsóhoz. Sokszor mértük össze egymást, csodálom, hogy várnagy uramnak tüstént szemébe tünt ez a kis különbség. Most már ideje, hogy elfoglaljam hivatalos lakásomat, nem ösmeretlen ugyan előttem, mert már egy izben voltam ott.

- Mikor lehetett az, én nem emlékezem, hogy itt nálunk lett volna valaha?

- Tegnap voltam arra, Almásból arra jöttem a hegyek között, mond zavart arczczal az erdőmester.

- És igy beszélt az öreg asszonynyal, a volt erdőmester hugával?

- Hát az volt az az öreg asszony, kit a konyha ajtóban láttam, én megvallom, nem tudtam ki, nem is akartam kérdezősködni, még akkor nem tudtam, hogy a várur felfogad-e? De már ideje hogy menjek, először azonban Bebek urtól kell elbucsuzni, megigértem az este, hogy szó nélkül nem távozom el.

- Már én ma reggel beszéltem a nagyságos urral s parancsára gondoskodtam a szükségesekről. Néhány napra mindennel el van látva öcsém uram, már a szekeret a szükségesekkel egy óra előtt utnak inditottam. Bizony jól imádkozott öcsém, annyit mondhatok.

Bebek Györgygyel a várudvarban találkozott, ki az istállókból jött; lovai megnézése volt mindig első teendője a büszke várurnak felkelésekor.

- Jó reggelt páter - akarom mondani erdőmester, hogy aludt s mit álmodott. Megálmodta-e az uj erdőmesternét?

- Eltalálta nagyságos uram, éhes macskának, amint mondják, egéren jár az esze, ugy hiszem, hogy nemsokára bemutatom nagyságodnak és a nagyságos asszonynak kiválasztott mátkámat s alázattal kikérem beleegyezésöket.

- Erről előre is biztositlak; azt hiszem, hogy egy pár napra nem halsz meg éhen, mert erre nézve a várnagynak kiadtam az utasitást. Majd holnap szeretném, ha bejönnél czimborám egy kis rögtönözött vadászat rendezésére. Egy pár vendéget várok. Most isten velünk a viszontlátásra.

A vár előtt Kálmánnal találkozott, ki őt meglátva, örömmeglepetéssel közeledett felé.

Az expáter ujját szájára tette, ez által hallgatásra intve a bámuló ifjut; ez rögtön elértette a figyelmeztetést.

- Páter Gregor meghalt, én mostoha testvére vagyok. Bokry István a nevem, Bebek ur erdőmestere, mond Gergely sugva, el ne áruljon az urfi - látogasson meg minél előbb az erdőmesteri lakban, - akkor majd megfejtem a rejtélyt.

Ezzel eltünt a várból lemenő uton, magára hagyva Kálmánt.