Másnap a várur a mondott órára megérkezett Szádvárra, megvigasztalására nyugtalankodni kezdő családjának, miután a távozásakor kitüzött határnapot két nappal meghosszabbitotta.

Zsófia aggálylyal kémlelt apja vonásain, le akarván olvasni kedélyhangulatát. Örömmel győződött meg, hogy a lázongó folyam csendesebben hömpölyög medrében.

Valóban, Bebek György nyugodtabb kedélylyel tért vissza családi tüzhelyére. Azon gyásztitok, mely multját elsötétité, felfejlett előtte, s habár vigaszt nem talált is a lefátyolozott valónál, legalább azon bizonytalanságtól megszabadult, mely évek óta havasként nehézkedett kedélyére.

„Fiam nincs; nincs a Bebek-névnek öröklője, de talán jobb igy, mintha fiam, vagy unokám gyalázattal, s honárulással mocskolná be szenytelen czimeremet. Bezárom e nevet, mely századok óta fénylik e hon lapján, bizom istenemben: dicsőn és fényesen, mint e névhez s őseim hirnevéhez méltó unoka. Fiam nincsen, de legalább az vigaszomra szolgál, hogy neveltem e hazának derék honleányokat, kik egy hozzájok méltó férj karjain átszállitják a szabadságért és hazáért pezsgő Bebekvért a késő nemzedékre.”

Ifju védenczét Balay Kálmán név alatt mutatta be s ajánlotta családjának, mint egy hajdani fegyvertársa s barátja hátrahagyott árváját.

Az ifju szemlesütve s elpirulva állott a szép körben, mely őt mindenfelől jósággal és szeretettel halmozta el. Könyei, a legtisztább örömkönyek önkénytelen előtörtek.

Hogy a zavartól, melynek hálás jelentőségét a várur nagyon jól értette, felmentse: szobájába hivatá Geizát, a nemrég lovaggá ütött apródot.

- Itt egy szobatársat hoztam számodra, - mond a belépőhöz; - legyetek méltók egymás barátságára. Versenyezzetek a becsületességben, szorgalomban és vitézségben. Az erény s becsületesség a férfinál oly szükséges, mint a kardnál a jó vas, enélkül minden suhintásra eltörésnek, vagy elcsorbulásnak van kitéve; a szorgalom különösen az ifjunál az, mi a fegyvernél a fényesités, enélkül megeszi a rozsda; a henyeség párnája a legtöbb véteknek és termő ágya az aljasságnak; a vitézség a két előbbi koronája, mely nélkül egy férfi csak félember, enélkül olyan egy hős hazának polgára, mint damaszkusi aczél zománcz nélkül; e három tulajdon egésziti, ki a férfi jellemét. - A holnapi nap a nyugalom napja lesz, forditsátok azt arra, hogy egymással megismerkedjetek. Te mint régi lakója e várnak - mond Geizához fordulva - mutogasd meg ezt és környékét. Most pedig menjetek, Kálmánnak a hosszas lovaglás után nyugalomra van szüksége. Egyébiránt életszabályul tüzzétek ki mindenkorra magatoknak: korán feküdni és korán kelni, vagy ha a szükség ugy hozza magával: későn feküdni, de mindig korán kelni. A koránkelés edzi meg az ifju ember testi és szellemi erejét rugékonyságra és kitartásra.

Az ifjak félórai csevegés után, - mely a várur és családja ismertetésével folyt le - mint jó barátok kivántak egymásnak jó éjt. A holnapi napot tüzték ki kölcsönösen élettörténetök elbeszélésére.

Kálmán nem tudott elaludni. Helyzetének ujdonsága lázas lüktetésre csigázta fel ifju vérét.

„Istenem! sóhajta fel szive mélyéből, - nem álom-e ezen kápráztató helyzet, mely varázsával körülvesz?! Szivem tulvilági kéjnek árjában uszik s mégis nyugtalan, szűk, sötét zárdai börtönöm helyett ezen szép világos szoba; börtönőreim mogorva arcza helyett ezen bájos angyalarczok, olvasó és szőrruha helyett daliás termetek és tomboló paripák, s fényes fegyverkészülékek! - Különös, oly boldog vagyok, hogy egy üdvezülttel nem cserélnék. S miért dobog szivem mégis oly hangosan, s miért lüktet vérem oly lázasan? Oly sokáig voltam boldogtalan, hogy nem vagyok képes uj helyzetembe találni magamat. Ugy látom, a boldogsághoz is szokni kell. - S ha mégis csak álom volna! - riadt fel gondolatmenetében; - hisz itt épen oly sötét van, mint szük cellámban; a lég oly fojtó, ágyam a zárdai ágy, melyen oly sok kinos éjt virrasztottam át!”

Felkelt ágyából s tapogatózva az ablakhoz tántorgott.

„Sötét van, nem láthatok semmit.- mondá. - Épen oly sötét, mint, a mislyei zárdában szokott lenni”.

Iszonyu lelki harczok között kémlelt az áthatlan sötétségben.

„Hát azon daliás félisteni arcz és termet, mely kevéssel ez előtt annyi jósággal adott tanácsot; azon szép várasszony, ki egy trónnak diszére válnék, ki oly nyájasan szólott hozzám; azon két magas tündérhölgy, kik oly szivélyesek voltak irányomban; azon angyalarcz, égi kék szemeivel; azon kis mosolygó szeráph; azon diszes vár termetes vitézeivel; szép ifju szobatársam - csak álmom csalóka játéka lett volna-e?”...

Az ajtót kereste, de e helyett laktársa ágyába ütközött, ki mély álmából felriadva: érthetlenül mondott valamit, és ismét elaludt.

A főtoronyőr ugyanekkor éjfélt kiáltott, s a többi őrök egymásután viszhangoztatták.

„Isten! nem álom! - mond az ifju, boldog örömmel térdre este. - A szép szőke szeráph; a fegyveres vitézek, a lovagi vár, mindez megtestesült valóság. Oh! hála néked, hála jóltévőmnek! Engedd, óh uram, hogy meghálálhassam valaha nagylelküségét! - Akaratom van, erős, elhatározott akaratom, csak erőt és kitartást adj, hogy életem minden óráját szolgálatára és szolgálatukra szentelhessem.”

Mosolylyal arczán aludt el. Álmai mindazáltal zavartak voltak. Még öt óra sem volt, midőn a sötétben tapogatózva felkelt s felöltözködve, szobáját elhagyta.

A várnagy szobájába vezettette magát egy szolgával. Ezt hasábfával megrakott, vidoran égő kandalló előtt találta, kényesen, mint egy török basa szíva dohányát, az akkor még igen-igen ritka növényt.

- Ugyancsak korán felkelt az urfi! - mond a várnagy, székéből felkelve, mit azonban az ifju megakadályozott, s maga is helyet fogott a kandalló mellett egy széken.

- Szégyelve vallom meg, mond az ifju, hogy nem tudtam aludni azon való félelmemben, hogy ami négy nap alatt történt velem: talán csak álom volt. Meg akartam győződni az ellenkezőről, azért jöttem kegyelmedhez, mint a ki tegnap este már, ismeretlen létemre, annyi jósággal volt irántam; ugy hiszem, nem nevet ki oktalan félelmemért; a ki annyit szenvedett mint én: nehezen szokik a boldogsághoz. Egyébiránt, ha kinevet is, hiszen most már tudom, hogy helyzetem nem álom, s hogy Szádváron vagyok, nagylelkü pártfogóm védelme alatt.

- Rég ismeri az urfi Bebek urat? - kérdezi a várnagy fürkésző hangon.

- Csak most láttam először, - mond az ifju gyanutlanul, a boldogság által beszédessé téve. - De első látásra mindjárt ugy tetszett, mintha évek óta ismertem volna. S mennyi jóságot, leereszkedést mutatott hozzám, névtelen árvához! Ugy hiszem, ha apámat valaha feltalálnám, azt sem szerethetném és tisztelhetném ugy mint Bebek urat.

- Mindenki ugy van Bebek urral, urfi, midőn jókedvében van. Környezői készek volnának egy szavára tüzbe-vizbe ugrani. De a kire egyszer megharagszik: Isten legyen irgalmas a szerencsétlen lelkének.

- Láttam igy is, a mislyei zárdában a perjellel szemben; szép volt igy is, mondhatnám rettentő szép. Mint villámos ég, szemei szikráztak; átható, dörgő hangjában volt valami oly megfélemlitő, - de egyszersmind tiszteletet parancsoló -mint a czikázó villám menydörgő harsogásában. Ha látta volna kegyelmed, hogy el voltak rémülve a páterek; hol fáztak, hol izzadtak, - de meg is érdemlették, az ég ne vegye vétkül, én nem fojthattam le egy kis kárörömet.

- Talán roszul bántak az urfival?

- Ezen szó nagyon szeliden fejezi ki bánásmódjukat. Durván, sértőleg bántak velem minden ok nélkül. Nem volt egy jó szavuk hozzám, s e mellett a legaljasabb munkákat bizták reám, a min vérem fellázadt. Azóta még feltünőbb előttem eljárásuk nemtelensége, a mióta Bebek urat ismerem.

- Hát a perjelből mi lett? nem hallott róla Kassán az urfi valamit?

- Ugy beszélték Kassán, hogy Jászóra ment, s onnan tüstént futárt küldött a püspökhöz és a királyhoz. Borzadok, ha a perjel boszujára gondolok, mert ő, a mint ismerem, mindenre kész.

- Régi nóta - mond a várnagy felkaczagva, - melynek oda se hederitünk. Ha minden feladásra hallgatott volna a király, - azóta Isten tudja hányszor megujult volna a krasznahorkai eset. Jól tudják azt oda fen, hogy Bebek ur nem ijed meg a maga árnyékától. A perjeltől való félelemben, biztosithatom az urfit, egy hajunk szála se fog megőszülni. De hagyjuk el e tárgyat, az egész szerzet nem érdemes egy jó szóra; - mondja el inkább az urfi, ha nincs terhére, mit tud szüleiről?

- Én nem ismertem őket! - mond az ifju kitérőleg. - Bebek ur kezében van születésem titka, de ő rám nézve is jónak látja egy időre elhallgatni. De amint látom, hajnalodni kezd. Geiza ezóta bizonyosan vár reám, - a viszontlátásig öreg ur!

„Ugy hasonlit mint a tojás a tojáshoz! semmi kétségem többé, megnyerő modora, mely által akkor is parancsolni látszik, midőn kérve fordul hozzánk; hangja, járása, még mosólya is olyan, mintha az urtól sajátitotta volna el,” - tanakodék magában a várnagy. - „Már tegnap este, midőn Erőss, kinek az udvariasság épen nem gyengéje, föveglevéve emelte le nyergéből, sejditettem, hogy valami van a dologban; s most, midőn beszéltem vele, semmi kétségem többé! - Hm, hm, Bebek ur titka, de mit mond hozzá az asszony? ez a kérdés, kényes tárgy, csiklandós viszony. No de mit tartozik ez rád, vén medve?!” - hallgattatá el önmagát. - „Majd elvégzik azt egymás közt az urak.”

Azon önérzettel keblében, hogy egy az urat illető fontos titok birtokában van, emeltebb fővel s méltóságosabb léptekkel vizsgálta meg az őrhelyeket.

Kálmán ezenközben szobájába tért vissza, hol Geizát épen öltözés közben találta.

- Korán felkeltél! - szólitá meg a belépőt Geiza. - Én sem tartozom a hét alvóhoz, de bizony a baglyokkal sem vagyok rokonságban.

- Én is kialszom a magam részét s ugy hiszem, sokszor meggyül a bajod a költögetésemmel. Páter Augustinus legalább három év alatt jókori felkelésem miatt sohasem szidott meg. Talán helyzetem szokatlansága okozta, hogy ma ily korán felkeltem, mert ez, amint mondám, nem megrögzött bünöm.

- Majd elszoktattam volna én a pátert, hogy nem lett volna kedve az effélékre. Nekem is volt egy kinzóm, nem olyan szent ember ugyan, mint a tied, mert Hamzsa a próféta hive volt, de a szőlőnedvet épen ugy szerette, mint akármelyik szerzetes. - Gyakori bosszantásáért távozásomkor aztán adtam neki olyan tanitást, hogy nem egykönnyen felejti el. - De nem vágok élettörténetem folyamába, a melyet neked elbeszélni igértem. Ha nincs ellenedre, tegyünk egy sétát a vár körül, az idő elég szép, majd vezetlek én olyan helyre, ahol a háborgatóktól és leskelődőktől nem kell tartanunk.

Vadászfegyverekkel készülve fel, a főkapun keresztül elhagyták a várat.

Némán haladtak egymás mellett a kápolnához vezető uton, - de különböző érzemények között.

Mig az ifjabbik derült arczczal gyönyörködött a táj szépségében, s kéjtelt kebellel szívta az ősz üde legét, s a jelennel elégedetten feledett multat, jövőt: - utitársa szabályosan szép arczán keserüség, guny és életuntság vonásai váltakoztak. Szomoru multja emlékei elsötétiték előtte a jövőt.

A kápolna előtti mohágyon foglaltak helyet.

- Talán nem is sejted, hogy egy szerencsétlen sirhalma ez, melyre pihenni leültünk - szólt Geiza.

Kálmán egy nemével a borzadálynak állott fel, s kérdőleg tekintett laktársára.

Gyermek vagy, - mond Geiza, rendreutasitó gunynyal tekintve fel, - hogy ezen egyszerü s természetes megjegyzésre annyira zavarba jösz; hát nem jutott volna soha eszedbe járkálásod közben, hogy azon por, mit a szél lábaidnál felver, minden lépten egy nagyratörő hős, vagy egy igénytelen koldus hamvait szórja szemedbe?

- Igazad van -mond Kálmán elpirulva, - ez oly természetes, hogy csak egy könnyelmü vándor, vagy ily tapasztalatlan ifju figyelmét kerülheti ki, mint én vagyok. A halál és sir oly régi dolog, mint az első ember, s mégis örökre uj marad az utolsó előtt is. Nehéz hozzászokni a megsemmisülés eszméjéhez, kivált mig az ember örül az életnek.

- Hát te boldog vagy? nincs semmi vágyad, semmi óhajod, mi keserüvé tenné helyzetedet?

- Mióta zárdai börtönömet elhagytam, oly boldognak érzem magamat, hogy azt hiszem, zavarba jönnék, ha egy erdei tündér most előttünk megjelenve, azt kérdezné tőlem: mi volna óhajtásom jelenlegi helyzetemben? megigérvén annak teljesitését. Mondom, zavarba jönnék, mert én oly elégedett vagyok, hogy legfeljebb azon vágyam maradt fen, hogy méltóvá tegyem magamat nagylelkü pártfogóim védelmére, s hogy valaha meghálálhassam jóságukat.

- Szerencsés ember vagy, ha igy érzesz, s igy gondolkozol, - mond Geiza, nem minden guny nélkül. - Egyébiránt nem irigylem szerény megelégedésedet. A ki ily alárendelt, függő helyzetben is megelégedett tud lenni, abból sohasem lesz nagy ember.

- Alárendelt és függő helyzetben? - mond az ifju nyugodtan; - nem tudom, mit értesz ez alatt. Az én koromban, bár mi fényes helyzetben, másoknak, nálunk érdemesebbek és tapasztaltabbaknak kell alárendelni szavainkat, tetteinket s gondolkozásunkat, s ebben nemhogy szégyenitőt, lealázót látnék magamra nézve, sőt csak örülni tudok, hogy ily nemeslelkü emberek kezébe adatott a sorsom, kik jobban meg tudják itélni rám nézve mi jó és szükséges, és ehez képest intézik s készitik elő jövőmet. Ezen tudat fő-alapja megelégedésemnek. A mi utolsó megjegyzésedet illeti: lehet, hogy nem lesz belőlem nagy ember, de talán annál boldogabb. Egyébiránt a nagy emberek különben is oly ritkák, hogy kicsinységem érzetében vágyam sincs közéjök számoltatni.

- Meggyőződésem szerint - mond Geiza hévvel, még jobban tüzeltetve társa nyugodt modora és hangja által, - meggyőződésem szerint egy önbecsét érző fiatal embernek, ha szolgaruhában nem akar meghalni, vagy mint női szeszély labdája guzsaly mellett nem akarja elhenyélni életét: a legmagasabb eszményképet kell kitüznie czélpontul; tudom, - mond keserüen - hogy névtelenül s ily alárendelt szerepben, mint minőre mi a végzettől kárhoztatva vagyunk, csak lassan, ugy is csak minden lépten akadálylyal küzdve lehet haladnia, de minden nehézség mellett is a főczélt sohasem szabad szem elől téveszteni. Miért titkolnám előtted, hogy lázongó keblemet dicsvágy és nagyravágyás tölti el; s addig elégedettnek és boldognak nem érzem magam, mig emlegetés és közdicsőités tárgya nem leszek, s nevem ott nem ragyog a történelem lapjain, mint, egy fényes törzsökfa első alapitója!

- Ily nagyratörő álmodozások széditő ösvényén, nem csudálkozom, ha jelen helyzetedben elégedetlen vagy; mi két ellenkező uton járunk; a jövő fogja megmutatni: melyik ut a jobb, s melyik vezet biztosabban a boldogság forrásához.

- E tárgybani felfogásod nagyon is elárulja a zárdanövendéket, ki csak könyvekből tanulta az életet s embereket ismerni, - mond az ifju mentor gunyos arczczal. A boldogságnak nemcsak egy ösvénye van, s ezt nemcsak egy uton keresik az emberek. S ez igy van jól. Mi lenni belőle, ha mindnyájan egy czélt tüznénk ki? Tán kettőnkre nézve is, kiket a sors véletlenül összehozott, sokkal jobb igy, mert ellenkező életnézetünk mellett nem állunk egymásnak utjába.

- Igazad van, hogy én járatlan vagyok a világban; azt is meghiszem, hogy a zárda rosz iskola ember-ismeret szerzésére, - mond Kálmán, kissé érzékeny hangon; - még abban is igazad lehet, mint nálam tapasztaltabbnak, hogy az ellenkező életnézetek szülik s teszik tartóssá a barátságot, noha én eddig zárdai eszemmel azon hitben éltem, hogy ott lehet tartós és hü barátság, hol a gondolkozás és érzés kölcsönösen találkoznak.

- Magad is megfogsz győződni talán nemsokára, hogy ezen vitatárgyban nekem volt igazam, bármily fonáknak látszassék is első tekintetre állitásom. Egyébiránt zárdai nevelésed felemlitésével nem volt szándékom téged sérteni. Az én nevelésem sem volt oly fényes, hogy okom lehetne a tiedre gunyosan lenézni. De én, ki nálad jóval korosabb vagyok s régebben forgok a világ zajában, jobban ismerhetem az életet s az embereket. Az élet zajábai vegyülés a legjobb iskola.

- Nevelő atyám szerint a távolból, mint figyelmes szemlélők, sokkal biztosabban s részrehajlatlanul itélhetünk az emberek tettei felett, és önzéstelenebbül megtarthatjuk emberek iránti bizalmunkat és szeretetünket, mely pedig egyik legfőbb alapja nyugodt kedélyünknek, s ez által boldogságunknak.

- Igaza volt nevelő atyádnak, ha szerzetesnek, vagy az eke mellé akart nevelni, hanem egy kissé magasabb czélok kitűzése mellett nélkülözhetlen a társaskör. - Egyébiránt hagyjuk el, mert látom, ismét sértve érzed magad. Kezdjünk élettörténetünk elbeszéléséhez; én mint korosabb megyek elő jó példával. Nagyon mindennapi lesz elbeszélésem. Nagyon egyszerü lesz élettörténetem. - Nem ismertem szüleimet; - még csak azt sem tudom, melyik nemzet fia vagyok.

Annyit tudhattam meg, hogy egy budavári portyázó csapat, Nógrádmegyében egy erdő szélén talált mint két éves gyermeket. Éhség és hideg által félig megdermedve, rongyok között feküdtem. Egy katona megkönyörült rajtam s talán nyerészkedési czélból magával vitt Budára, itt mint bitang jószágot, miután velem semmi kedve sem volt hajlódni, eladott egy öreg töröknek, a kinek magának nem volt gyermeke.

Ennek házában töltöttem el négy évet elég boldogon a későbbi szenvedésekhez képest, bár az öregtől és hárpia nejétől is elég verést kaptam. Most későbben belátom, hogy ezen bánásmódnak magam voltam nagyrészben oka, mert én nem voltam megáldva a végzettől oly báránytürelemmel, mint te.

Hat éves lehettem, midőn az őrég meghalt, neje a sok boszantás miatt felbőszitve, eladott egy bég háremőrének. Ibrahimnak nevezték ezen hóhért, kinél eltöltött éveimre, most is borzadálylyal emlékezem vissza.

Kutyájával szebben bánt mint velem; éheztetett, kinzott, erőmet felülmuló munkákkal terhelt, nem volt nap, hogy kegyetlenül meg ne vert volna.

De nem időzöm életem e kinos korszakánál, mely egész életemre elkeseritette s méreggé változtatta véremet; elég legyen annyit megemliteni, hogy 12 éves koromban odahagytuk Budavárát és Szécsénbe jöttünk; ide lett kinevezve a bég, várparancsnoknak. Ördögi kinzóm velem együtt követte gazdáját.

Egy évet töltöttünk itt. Én erősen feltettem magamban, hogy megszököm hóhéromtól s Bebek urhoz megyek, kiről nagyon sokszor volt szó, mint a szomszédban lévő füleki vár birtokosáról.

Ezen szándékom sejtette a fekete ördög s nagyon vigyázott rám, ugy, hogy sehogy sem tudtam menekülni.

Végre mégis elérkezett a szabadulás órája.

Egy kora reggel gazdám szobáját hoztam rendbe, midőn egy török lelkendezve lépett be s kérte gazdámat, hogy jelentse be őt a bégnél; igen fontos közlendője van vele.

„Mit akarsz? - dördült rá Ibrahim. - A bég háremében van, most nem lehet vele beszélni”.

„Pedig minden pillanatnyi késedelem koczkáztatással jár”, - mond a török.

„Mondd el, mit akarsz közleni; ha látom, hogy a késedelem veszélylyel jár, kész leszek magam a bég haragjának kitenni s téged bejelenteni”.

A török rám tekintett. „A mit mondani akarok, az nagy titok”.

„Takarodj ki! - kiáltott rám Ibrahim - s félóra mulva hozd be reggelimet”.

Én az ajtót behuztam magam után, s hangos kopogással távoztam, de aztán nesztelenül visszasompolyogtam s hallgatództam.

Majdnem susogva beszéltek, de annyit még is kivettem, hogy a füleki várról van szó, a honnan ezen fogoly török az éjjel megszökött. Ezen szökevény azt mondta, hogy illő jutalomért kész egy rejtett uton, minden veszélyeztetés nélkül egy pár száz embert becsempészni a várba észrevétlenül.

A mint vettem észre, hogy a közlésnek vége van, elsompolyogtam s a mondott időben megjelentem a reggelivel.

A háremőr már ezalatt beszélt a béggel. Gazdám arczán ördögi kár öröm látszott.

Nekem ezalatt folytonosan Füleken járt az eszem; feltettem magamban, hogy még az éjjel megszököm. Ezen hir megvitele mindenesetre nagy ajánló levél leend rám nézve a két Bebek urnál, mert még ekkor apa és fiu együtt laktak Krasznahorkán és Pelsőczön.

A mint a reggelizést elvégezte kinzóm, az asztalról a maradékot leszedvén, az edényeket kiakartam vinni, s miután eszem folytonosan a szökésen járt, a küszöbön felbuktam. A reggeliző edények ezer darabra törtek.

Ibrahim mint tigris ugrott fel és egy nagy botot előragadva, agyba-főbe ütött, s annyira elkinzott, hogy eszméletlenül rogytam össze.

A szörnyeteg ezután hajamnál fogva felragadva egy mellék szobába lökött be s az ajtót rám zárta.

Midőn magamhoz jöttem, a kinzás és vérvesztés miatt nagyon kimerülve éreztem magamat, de a boszú visszaadta erőmet; most már határozatlanságom végképen megszünt, feltettem magamban, hogy megszököm, bármi legyen is következése; ha úgy hozza a végzet, jobb meghalni, mint ily pokoli helyzetben tovább nyomorogni.

De innen hogy meneküljek? ezen mellékszoba kis ablaka, melyen talán ki sem férek, az emeleten volt, s legalább három öl magasságban; mit teszek, ha a leugrásban lábam kitalál törni.

De dühöm s boszuszomjam sokkal lángolóbb volt, mintsem sokáig tépelődtem volna. Történjék bár akármi, mit a sors felettem határozott, innen menekülnöm kellett.

Egy kis asztalt, mely az oldalszoba majdnem egyedüli butora volt, az ablakhoz vonván: erre felmásztam, s az ablakig felkusztam.

Azon gondolat majdnem őrültté tett, hát ha ki nem férek a szük ablakon.

Fejjel kisértettem meg először a kimászást, de azután jutott eszembe, hogyha fejjel esem le a sziklára, élve aligha megmenekülök.

Iszonyu erőlködés között végre sikerült kimásznom az ablakon; sebeim ez erőlködésben anynyira fájtak, hogy ismét közel voltam ahoz, hogy eszméletemet elveszejtsem.

Elszántan leugrottam az ablakból minden nagyobb baj nélkül. Szétnéztem, senki sem vett észre.

A mint a naptól láttam, dél elmult; tudtam, hogy ilyenkor hóhérom hálószobájában déli álmot szokott aludni.

Nesztelenül, senkitől nem láttatva, léptem szobájába, s hallgatódzni kezdtem.

A szomszéd hálószobából hóhérom horkolása hallatszott át; nem lehetett késnem.

Egy tőr ágya felett függött, nesztelenül belépve, ágyához közeledtem, s a tőrt megragadva, markolatig döftem mellébe. Jól kellett találnom, mert egy tompa hörgéssel tüstént meghalt, anélkül, hogy felébredt volna. A tőrt nem volt erőm kihuzni.

Kálmán elsáppadva ugrott fel.

- Hogy volt erőd meggyilkolni? - mond szintelen, remegő ajakkal.

- Együgyüséged valóban bámulatraméltó, - mond Geiza gunyosan, - te talán véres bosszu helyett lábát csókoltad volna azon szörnyetegnek. Azt sajnálom, hogy száz élete nem volt, hogy százszor gyilkolhattam volna meg e hóhért.

- Nem jól értettél, vagy én rosszul fejezzem ki magamat. Azt én tudom, mert magamon tapasztaltam, hogy a méltatlan bánásmód mily hajlandóvá teszi az embert a vérboszura. Nálam is akárhányszor nem az akaraton, hanem a bátorságon mult, hogy páter Augustinust, vagy Szerdahelyit meg nem gyilkoltam. Önkénytelen felkiáltásom csak azt jelentette, hogy iszonyu lehet az, midőn az ember először használja gyilkoló fegyverét embertársa ellenében. Ha másképen értettél, bocsáss meg - s folytasd elbeszélésedet.

- Itt kezem a békére, ha igy értetted, - mond Geiza kiengesztelődve. - Igazad van, az első gyilkoláson érzett kéj, habár, mint nálam, méltó boszu idézte fel, - hamar helyet ad a leirhatatlan borzadálynak. Amint kinzó démonom üveges szemeit felém fordulni láttam, majd leroskadtam, s mintha furiák üldöztek volna, hagytam el börtönömet.

Az idő haladt, nem lehetett késnem, jól tudtam, hogy a pasa kedvencze meggyilkolásáért iszonyu boszut fog állani.

A meggyilkolt szobájába visszarohanva, azt belőlről meggyujtottam. Csakhamar lángok csaptak ki a szük ablakon s innen a tetőbe kapva: égni kezdett az egész épület.

Az általános zavarban, midőn mindenki a tűz eloltásával volt elfoglalva, észrevétlenül elhagytam a várat s futni kezdtem a Fülek felé vezető uton.

A félelem szárnyakat kölcsönözött; annyira siettem, hogy csakhamar magam megett hagytam Szécsént, - de annyira is elfuladtam, hogy lélekzetem maradozni kezdett; le kellett ülnöm.

Hangos lódobogás ébresztett fel nyugalmomból, ujra futni kezdtem, az alkony homályában, noha még nem láttak meg, - nyomomban voltak. Borzadva győződtem meg, hogy számomra nincs menekvés a halálon kivül.

Kétségbeesetten néztem szét, hogy hova rejthetném el magamat; nem láttam semmi menedéket. Mellettem egy magos partú csermely zugott a tegnapi esőtől felduzzadt mederben.

Jobb itt meghalni, mint hóhéraim kezébe esni, gondoltam magamban s a lemondás elszántságával, a patakba ugrottam.

Ez nem volt oly mély, mint látszott. Kimondhatatlan örömömre észrevettem, hogy meredek oldala indás növénynyel van befolyva, mely némely helytt ernyőt alkotott.

Az életveszély fejem felett függött; üldözőim alig voltak néhány lépésnyire; óvatosan egy indaernyő alá kusztam; tövisei vérig szurkáltak.

Lábaimat egy elszáradt füzfa törzsnek feszitve, remegés és iszony közt lebegtem, mignem üldözőim távoli zaja mutatta, hogy rejtekhelyemet nem fedezték fel.

Kimásztam az ernyő alól s ujra futni kezdtem, de már most ellenkező irányban, nehogy üldözőimmel találkozzam.

Szerencsésen elértem egy erdőt. Meg voltam mentve. Innen sok kérdezősködés után harmad nap elértem utazásom czélját, Pelsőczöt.

Az öreg urat találtam ott s elbeszéltem neki a szökevény töröktől hallott tervet.

Bebek ur sietve összeszedte fegyvereseit s tüstént sietett Fülek felmentésére. Fájdalom, késő volt; - a védők gondatlansága miatt a szökevény török kalauzolása mellett egy ablakon bemászva, betették a felső várat. Jánost a várparancsnok két tüz közzé szoritva, kénytelen volt az alsó várat is feladni, mielőtt Bebek ur megérkezett volna.

Ez megérkezvén, egy elszánt rohamot kisértett meg, de az ellen tulnyomó száma miatt semmire sem mehetett.

Igy jutott Fülek török kézbe. Az ifjabb Bebek ur csakhamar megszeretett s nagylelküleg magára vállalta neveltetésemet. Kassára küldött, ott tanultam négy évig.

Hogy jóságát némileg viszonozzam, jól tanultam. Tanitóim megvalának velem elégedve.

A mult nyáron bevégeztem iskoláimat s Szádvárra visszajöttem. Itt Erős felügyelete alatt a fegyverforgatásban képeztem ki magamat. Itt nem volt szükségem türelemre, mert itt elememben voltam.

Alig két hóval ezelőtt Bebek ur pártolása mellett a király kegyéből Füleki előnévvel nemességre emeltettem. A közelebbi szikszói csatában szerencsés levén jóltevőm fejéről egy vágyást felfogni, ezért lovaggá ütött.

Most tisztes nevem Füleki Török Ferencz Geiza. Az első keresztnevet az öreg ur, a másikat György ur ruházta rám.

Ennyiből áll élettörténetem. Nagyon egyszerü ez igy elbeszélve, de rám nézve elég kinzó volt; sokszor voltam azon ponton, hogy megátkozzam születésem óráját.

Egy ideig elhallgattak.

- Életed ösvénye nem volt rózsapálya, - szólalt fel végre Kálmán, - de az én multam sem irigylésre méltó. A gyermek és ifju kor gondtalan boldogságát én sem élveztem soha, a végzet oly emberek közzé vetett, kik, ugy látszott, kinzásomat tüzték ki feladatul.

Ekkor részletesen elbeszélte élettörténetét, gyermekkori visszaemlékezését, a mint már tudja az olvasó az elbeszélés folyamából

- Isten jósága a válságos perczben küldte jóltevő angyalát segitségemre, végzé be Kálmán beszédét, - s most, midőn az élet örömeit keserüség nélkül élvezem, s most, midőn minden vágyam be van töltve s boldogságomnak semmi hijja, csak áldani tudom a végzetet, hogy kiüritve a szenvedés poharát, annyival inkább képes legyek méltányolni boldogságomat.

Geiza a részvét és irigység elegyével tekintett laktársa boldogságtól sugárzó arczára.

- Meg kell vallanom, hogy irigylem kedélyedet, hogy ily boldog tudsz lenni a szolgai függés mellett, noha, a amint előadásodból sejditni lehet, főrangu szüléktől származtál.

- Nem értelek, - mond Kálmán - fel nem foghatva ifju barátja gondolat menetét. Hát mit kivánhatnék még, hogy boldogságom teljes legyen? Én helyzetemben nem irigylem még a menyeiek boldogságát sem.

- Hagyjuk el az efeletti vitát, -mond Geiza sötéten, - azt hiszem a te időd is eljön, midőn megértesz, ha oly vágy ébred benned, melynek teljesedésétől multad, ismeretlen születésed zár el. De elég volt mára.

- Visszatértek a várba.

Ugyanazon nap délutánján a vár asszonyának lakszobájába vezetjük olvasóinkat.

Nagy hasáb fák égtek a márvány kandallóban; a száraz gyertyán fák pattogó szikrái gunyolni látszottak az északi szél üvöltését.

Alig van kellemesebb érzés, mint hideg, szeles estalkonyon a családi kandalló melegénél hallgatni a vihar süvöltését és nézni a lángok játékát, a felgyürődző lángkarikákat. A külvilág zordonsága, a terem kellemes melege ép az ellentét által, oly jóltevő s andalitó érzést költ fel a kebelben, melyet csak élvezni, de ecsetelni nem lehet.

Bebekné egy kényelmes karosszékben ült s Judith számára egy kis öltönyön dolgozott, de munkája mellett is egész figyelmét férje foglalta el, ki szemben vele, az ifju zárdanövendék élettörténetét olvasta fel.

Bevégezve az olvasást, gondosan ismét lepecsételte s egy szekrényben zárta el.

- Szegény árva fiu, - mond Bebekné fájdalmas megindulással, - rád nézve a legnagyobb szerencse lenne, ha multad véres tragediája örök titok maradna. Ugy hiszem, édes férjem, hogy mindent el kell követnünk, hogy e boldogtalan gyermek jövőjét biztositsuk.

- Ezt vártam jó szivedtől, kedvesem, de most már elég e szomoru tárgyról, megnézem a leányokat, mit csinálnak; egész délután egyik sem mutatta magát.

- Én is veled megyek, - mond Bebekné dolgozatát félre téve. - Ugy hiszem, Zsófiánál találjuk fel őket.

Zsófia lakosztálya három kis szobából állott; egy nappali, egy háló s egy kis fürdő szobából. Az akkori időkhöz képest gazdagon volt butorozva; kényelmes volt, de sokkal egyszerübb, mint egy mostani főrangu hölgy lakosztálya. Sok hiányzott akkor, mi a jelen időben nélkülözhetetlennek tetszik s a mely csecsebecsék nagyon sokba kerülnek.

No de azon korban ezeknek szükségét nem érezték az akkori főrangu hölgyek s igy a nélkülözés nem is fájt nekik.

Az ablakokban, melyek dél-keletre nyiltak, gyönyörü nyiló virágok pompáztak s ezüst sodronyu kaliczkákban csevegő kis madarak.

A leányok gyorsan felálltak s siettek szüleiknek üdvözlésére. Alig lehet elragadóbb látványt képzelni, mint ezen tündér szépségü családi kört!

Helyet fogva kényelmes üléseken, most vették észre, hogy a hesperidák kertjének négy bájos tündére le van hangolva.

- Ugy látom, Anna könyezett. Miért sirtál, kis leányom! szólalt fel Bebekné.

Anna felelet helyett ujra sirni kezdett, miközben anyját átkarolta.

- Mi baja Annának? - kérdezé az aggodó anya. Ok nélkül csak nem sir.

- Én nem tudom, - mond Zsuzsánna, - csak gyanítom, ő maga mindenesetre jobban tudja, mint mi.

- Ti is tudjátok, - mond a kis szeráf zokogva, - csak nem akarjátok megmondani. Azért sirtam mert nagyon kinevettek; utóljára még a kis Judith is nevetett.

- Miért nevettek ki kedves leányom? - mond Bebek, kis kedvenczét megcsókolva.

- Hát édes apám azért nevettek ki, hogy azt mondtam, hogy én Kálmánt szeretem. Ugy-e édes apám, abba nincs semmi nevetni való.

Zsuzsánna nem fojthatta el a nevetést, Bebek maga is mosolygott.

- Lássa, Zsuzsánna megint nevet, - mond Anna könyezve, - én nem nevettem, mikor ők Báthoryról és Veselényiről beszéltek, hát ők miért nevetnek engem azért, hogy Kálmánt szeretem, hiszen ezzel senkinek sem vétek.

Igazad van kis angyalom; légy nyugodt, ezután nem nevetnek ki - mond Bebek, kis lánya könyeit letörölve. Most félre a sirással, - örömhirt hoztam. Karácson előtt meglátogatjuk Patakon Perényiéket, a te szép keresztanyádat, s ha jól viselitek magatokat, ott töltünk egy pár hetet, s meghijjuk őket Országékkal együtt farsangra Szádvárra. Lesz zene és táncz.

El volt felejtve e jó hirre sirás és nevetés, s az örömnek adott helyet. Zsófia szokása szerint komoly arczczal fogadta ez örömhirt, de Zsuzsánnán meglátszott, hogy örül e látogatásunk.

A látogatás lőn a beszéd tárgya. Bebek magokra hagyta őket , az uti készületről értekezni.

Alig lépett szobájába, midőn a várnagy megjelent.

- Nagyságos uram, egy ösmeretlen fegyvernök óhajt nagyságoddal beszélni négy szem között. Nevét kérdeztem, de azt felelte, hogy ezt csak nagyságodnak magának mondhatja meg. Nekem e titkolódzás gyanusnak látszik, azért jöttem magam bejelenteni.

- Várjon reggelig, - mond Bebek, - most sok dolgom van, adasson neki várnagy vacsorát.

- Igaz, majd elfelejtem, hogy egy, kis czédulát adott kezembe, hogy adjam át nagyságodnak.

Egy kis levélkét nyujtott át a várurnak.

„Négy szem közt óhajtanék egy pár szót váltani nagyságoddal, ha kegyes lenne elfogadni egy vezeklő szerzetest a mislyei zárdából. Pater G.”

Ez volt az aláirás.

Bebek arcza kiderült.

- Bocsássa be az idegent; tüstént akarok vele beszélni.

- Nem gondolja nagyságod, hogy valami elővigyázatra lenne szükség? - kérdezé a várnagy. - Nekem ez ember gyanúsnak látszik.

- Ismerem e levél iróját, bizton bebocsájthatja, - mond Bebek. - Ha végzek vele, gondoskodjék számára illő szállás és jó vacsoráról, hogy a szádvári vendégszeretet jó hire csorbát ne szenvedjen.

A várnagy bámulva állott meg.

- Előre, öreg vitéz, bocsássa be az idegent, s azután hagyjon magunkra. Fél jobb, előre!

A várnagy távozott. Pár percz mulva egy közfegyvernöki ruhába öltözött, majdnem öles magosságu ember lépett be, s az ajtónál megállva, fövegét levette, s köpenyét arczáról hátra vetette.

Pater Gregor, a mislyei szerzetes állott szemben a várurral. Ugy látszott, zavarban van, s nem tud szóhoz jutni. Némán hajtotta meg magát.

- Isten hozta páter! - mond Bebek, nyájasan kezét nyujtva a szerzetesnek. - Higyje el páterem, nagyon örülök váramban láthatni. - Mondja meg őszintén, egész nyiltsággal: mivel szolgálhatok.

- Nagyságod szives fogadása uj lelket önt belém, - mond a páter, a nyujtott kezet megszoritva. - Megvallom, egy kissé zavarban voltam a felett, hogyan adjam elő kérésemet, miután nem tudtam, hogy haragját nem terjeszti-e ki én rám is a prior gyalázatos eljárása után.

- A mint a multkor is mondtam, azon végzetes éjjeli találkozáskor, én kegyedre soha sem haragudtam, sőt jó kedélyeért, utánozhatatlan humoráért szerettem. De mit látok páter, most veszem észre, hogy eldobta a kámzsát és világi öltönynyel cserélte fel a reverendát.

- Nagyságos uram, egyszer mindenkorra bátor vagyok megjegyezni, hogy páter Gregor meghalt s eltemettetett s itt Bokry István kérelmező áll. Igy nevezték anyai nagybátyámat, s én az ő nevét vettem fel, mert a magamét a kámzsával együtt eltemettem. Mondom, egy kérelmező ösmerőse áll nagyságod előtt, ki igen nagy hálára lesz kötelezve, ha szolgálatába felfogadja.

- Igen lekötelez ezen kérésével páterem; nagyon örülök, ha szolgálatomba vehetem; csak azt mondja meg páter, mi foglalkozást óhajtana; legyen meggyőződve, hogy ohajtását teljesitendem.

- Miután a semmit nem tevés kényelmes párnáján nőttem fel, - mond az ex-páter vigyorogva, - ha már kérnem szabad s erre felhatalmaz nagyságod, arra kérném, hogy állásom vagy hivatalom mennél kevesebb teherrel járjon és szabadságom minél kevésbé legyen korlátolva.

Bebek felkaczagott.

- Legyen meg ohajtása páterem, vagy akarom mondani Bokry István uram. Maradjon itt váramban, magára vessen, ha étele, itala és szállása nem ohajtása szerinti lesz. Maga válassza meg teendőit, im teljesen függetlenül érezheti magát s nekem olykor segit e hosszu téli estét eltölteni s a vadászat élveiben velem osztozni.

- Nem ugy értettem én, - mond a páter komolyan. Ily korhelyül, semmit sem téve, szégyelleném lopni a napot. Ha már ki kell mondanom, a mint hallám, a főerdőmester a mult héten meghalt; ha kivánságom nagyságod tulzottnak nem találja, szeretném helyét elfoglalni. Azt hiszem, ezen hivatalt képes lennék betölteni s nagyságod megelégedésére érdemessé tenni magamat.

- Nagyon örülök, hogy ohajtása az enyémmel találkozik, - mond a várur. - Itt a kezem, ön mától kezdve erdőmesterem. A várnagy közölni fogja fizetését; én teendőit majd magam adom ki utasitásba. Jobb, alkalmasabb embert erre az állásra, ha kerestem volna sem találhatnék.

- Nagyon köszönöm kérésem ily szives teljesitését. Senki sem érti ugy, hogy kell egy embert életre-halálra lekötelezni, mint Bebek György. Azon modor, melylyel nagyságod kérésemet teljesiteni méltóztatott - megvallom - elérzékenyitett, rendelkezzék velem bármikor, én örök hálára érzem magam kötelezve.

- Szolgálat, szolgálatért páter! én nyerek vele, hogy önt szolgálatomba megnyertem. Mig rendbe jön a háztartás vitelével, innen fog minden szükségessel elláttatni.

- Köszönöm ezen ajánlatot, azonban én szeretnék minél előbb rendbe jönni; a háztartás gondjai asszonyt követelnek, ennélfogva kegyes engedelmével én minél előbb szeretném a házasság jármát felvenni, hogy minden botrány el legyen távoztatva egy tisztességes házasság által.

- Hát innen fu a szél páterem? Nagyon örülök ezen elhatározásán. Azt hiszem, széles ismeretessége körében nem jön zavarba, hogy találjon egy alkalmas erdőmesternét, vagy talán ki is nézte már?

- Még nem, nagyságos uram, s azon körből nem szándékozom erdőmesternét választani, mert oly könnyelmü nő, ki egy csavargó baráttal kész volt viszonyt szőni, nem nekem való. Majd kimutatja az ur az én Rebekámat is; azt hiszem, egy pár nap mulva tudathatom nagyságoddal a választott nevét s kikérhetem nagyságod kegyes beleegyezését. Csak azt kivagyok bátor kérni, felejtse el páter Gregort, a csavargó szerzetest, az meghalt és eltemetetett, nyugodjék békével. Nem szeretném e profánus nép nevetségének és egy dühös ember boszujának magam kitenni, mert tudom, hogy Szerdahelyi mindenre képes.

- Legyen nyugodt e tekintetben. Meghalt páter Gregor, éljen Bokry István, szádvári főerdőmester. Most menjen a várnagyhoz, ő fog vacsoráról és szállásáról az éjre gondoskodni, s holnap mielőtt távozik, tekintsen be hozzám.

Kezet nyujtott Bokrynak, ez némán meghajtva magát, a várnagy lakását kereste fel, ki már várt reá a kész vacsorával.