Bebek György két napot töltött a zárdában s ezen idő alatt magához hivatva a zárdához tartozó helységek előljáróit, tudtokra adta, hogy urok változott, s ezentul az ő sáfárja fog itt intézkedéseket tenni. Azzal végzé beszédjét, hogy benne jó urokra találnak, ha engedetlenségök által panaszra okot nem adnak.

Az előljárók jól megvendégelve távoztak el, s hazatérve tüzhelyeikhez: örömmel adták lakostársaiknak tudtára ezen véletlen földesuri változást, mely minden helységben alkalomszerü áldomásokat idézett elő. Minden jobbágy örült e változásnak, a nélkül, hogy ez örömnek okát tudták volna.

A mislyei zárdabirtok ez órától fogva Bebek Györgyé lett, az erősebb jogán. Ezen eljárás volt legtöbb birtoknak alapja a középkorban. Még ezt tisztességesnek lehet nevezni némely birtokszerzési móddal összehasonlitva.

Erőst néhány fegyveressel s egy megbizott sáfárjával hátrahagyva, Bebek fegyveresei élén Kassára lovagolt, s innen tudósitotta családját holnapi megérkezéséről.

Már alkonyodni kezdett: midőn kassai lakására érkezett.

Harczi öltönyét egy könnyebbel cserélve fel; a házmestert hivatá magához. Boldog János nem hagyott magára várakozni; nehány percz mulva a szobába lépett, s katonás tartással megállott az ajtónál.

Boldog János Kassán született, s apja halála után meglehetős örökségre számithatott. Apja diáknak szánta és oskoláztatni akarta, de az ifju pezsgő vére sehogysem szokhatott a hosszas üléshez, s rendesen csak akkor volt nyugodt, ha az álom szemeire ereszkedett. Figyelni nem tudott, s tanulni még kevésbé szeretett; ennélfogva négy évi ütlegelés, után is az első iskolában, még pedig itt is az utolsó padon találta őt a vizsgálat. Azzal mentette magát kitagadással fenyegető apja előtt, hogy szemei előtt a betűk összefolynak, s hogy ő ennélfogva tanulni nem képes.

16 éves korában tanitója egy ujabb csinyért, melynek kitalálásában Jánoska ezermester volt, fenyiteni akarván őt, eszébe jutott a felserdül ifjunak, hogy a vesszőnek két vége van, s hogy ideje volna összemérni elejét zsarnokával. Ezen nem egészen üdvös szándékot a tett nyomban követte, minek az lett a következése, hogy János , jónak látta bucsu nélkül odahagyni Kassát megvert tanitójával, s dühöngő apjával, kiről jól tudta, hogy nem érti a tréfát.

Bebek Ferencz toborzó hadnagyával találkozván, utközben felcsapott katonának.

Itt sokkal inkább elemében volt, s az ifju várurral, Györgygyel nem egy csatában és ifjui kalandban vett részt.

Buda ostrománál félkarját elvesztve, szülőföldére, Kassára tért vissza, hol az alatt apja meghalt, anyja pedig ujra férjhez ment. Szép örökségének csak romjaira talált.

Bebek György, hü szolgálatára visszaemlékezve, kassai házánál felügyelővé tette, s egy piros-pozsgás kassai hajadonnal összeházasitotta, kivel boldog semmit-nemtevésben - környezve egy sereg apró boldogoktól - nyugodt árkádiai életet folytattak.

János gazda annyira ismerte Kassának minden zege-zugát, házról-házra minden lakóját, családi összeköttetését, hogy a ki Kassát elbeszélés után fel akarta ismerni, nála jobb mentorra nem találhatott. Nem volt oly kaland, hir, rágalom, miről ő felvilágositást ne tudott volna adni.

Pártfogója jól ismerte házmestere ezen tulajdonát, s nem egyszer győződött meg mindentudóságáról.

- János! nem ismersz itt egy Keserü Péter nevü embert, ki hajdan a mislyei praepost sáfárja volt? - szólitá meg a belépőt.

- Én ne ismerném nagyságos uram?! - mond egyet pederitve ép jobbjával lefüggő bajuszán. - Azt merem mondani, hogy nincs ember Kassán, kit én ne ismernék, ha az égből esett volna is alá!

- Mit tudsz ez emberről, él-e még? s mi helyzetben van?

- Keserü Péter, nagyságos uram, furcsa ember. Nevét alig meri jó lélek szájára venni. Ő maga ugyan keveset vet a latban, de felesége: szép Jutka valóságos ördögborda, egy tüzokádó sárkány, szóval egy megtestesült vasorrú bába, kivel még magam se szeretnék éjfélkor a kereszuton találkozni, mert tudom, hogy meg sem állana velem a Szentgellért-hegyig.

- Nem is gondoltam, hogy ily félénk legyen János mester! - mond Bebek elmosolyodva.

- Én, félénk? - mond János elkeseredéssel. - Én, félénk? - S nagyságod mondja ezt, kivel annyi csatában vettem részt? De hiszen nagyságod csak tréfál hű szolgájával! Másnak nem is ajánlanám, hogy ezen váddal előálljon. - De higyje el nagyságos uram, inkább kikötnék élethalálra Belzebubbal, mint e boszorkánynyal. Már háza környéke olyan, hogy minden jó lélek látására is öszszeborzad. Nem hiába nevezték elátkozott háznak, az egész Kassa e néven ismeri s annyira fél tőle mindenki, hogy szomszédjai kiköltözködve odahagyták házaikat.

- Még kérdésemre nem feleltél: mit tudsz férjéről, s mit tudsz ez asszonyról, kit oly hajborzasztólag festettél le, hogy már csak azért is látni óhajtom?!

- Nagyságod, látni őt?! kiálta fel a házmester elborzadva. - Hiszen ez valóságos istenkisértés volna! több mint istenkisértés! a rosz lelkek kihivása! mert senki előtt sem titok, hogy szép Jutka a gonoszszal van czimboraságban. - De nagyságod ismét csak tréfál, s én bolond észszel valónak vettem enyelgő szavait...

- Elég volt e boszorkányról! - mond Bebek, alig fojthatva el nevetését házmestere babonás félelmén. - Szeretnék már hallani férjéről is, Keserü Péter uramról, kicsoda, micsoda, és honnan jött?

- Keserű Péter uram alig érdemel szót, ő félkegyelmü szegény, s alig vet valamit a latban, alig ismeri valaki s tud valamit felőle, fogadni mernék, hogy nincs tiz ember Kassán, ki még csak létezését is tudná, mig a felesége nevét még az esztendős gyermek is tudja, mert szülei rendesen ezzel ijjesztgetik.

- Hogy nem hallottam én eddig ezen csudajószágról semmit. Csodálkozom, hogy apró városi hireid közt ezen szörnyetegekről egészen hallgattál.

- Az volt oka, nagyságos uram, hogy egy boszorkány nevét nem üdvös az embernek száján kiereszteni, mert hirtelen megjelen valami piszkafán vagy meszelőrudon, s azt sem tudja az ember, hol szedi fel magát. Tavaly Szentgyörgy éjjelén Tóth György szomszédomnál mulatván, poharazás közben György komám neki bátorodva, azt mondta, hogy ő nem fél sem ördögtől, sem pokoltól. Még ez csak hagyján! hanem azután neki melegedve a hatodik-e, vagy a tizedik itczénél? én sem emlékezem rá tisztán, mert magam is jól bevettem az isten áldásából, elég azon, hangosan kiabált, hogy most jőjjön a szép Jutka, ha. lelke van a boszorkányának, ő meg nem ijjed tőle, s mi borzasztó következése lett vakmerőségének? - egész éjszaka nyergelte a boszorkány, ugy hogy reggel alig tudott magához jönni, s a szerencsétlen két hétig nyomta az ágyat.

- S hiszed ezt?

- Tudja nagyságod, hogy én a babonára nem sokat adok s egykönnyen árnyékomtól meg nem ijjedek. Tiszteletes uram minden szent vasárnap papol az ördög és boszorkány ellen, s azt mondhatom, hogy hűbb és figyelmesebb hallgatója a nagy templomban nincs nálamnál, hiszem is, mert hinnem kell, a mit a szent bibliából elmond, - de nagyságos uram mindemellett is: a mi igaz, csak igaz, ily kézzelfogható dolgot, mint György komám megnyergelése, nem lehet eldisputálni.

- Elég volt a boszorkányról! - mond Bebek komolyan; térjünk a tárgyra, a miért hivattalak. Honnan jött ide Keserű Péter, kicsoda, mi helyzetben van, s miből él felesége? szóval, mondj el mindent, mit egytől-mástól róla, vagy multjáról hallottál!

- Keserű Péter .uram a mislyei prior osvai sáfárja, kassai születés. Apja jó hirben lévő bodnár mesterséget folytatott, s ezen üzleténél fogva a mislyei praepostsággal is összeköttetésben állott. Fiát, Pétert szintén ezen mesterségre akarta nevelni, de Szerdahelyi uram, ki ekkor al-prior volt, megszeretve a csinos ifju kedveltető magaviseletét, - ki, mellesleg legyen megemlitve, irni és olvasni is jól tudott - magához a zárdába vette, s nemsokára osvai sáfárrá tette.

Szép Jutka ekkor tájban jött anyjával, ki ezután nemsokára meghalt, Kassára. Senki sem tudta honnan jött, még azt sem, kinek hivják. Szépségeért ragadt rá a „Szép Jutka” czim. Ő azt hiresztelte, hogy a perjel rokona, s abban volt is valami igaz, mert Szerdahelyi uram gyakran meglátogatta.

Annyi bizonyos, hogy szegényen jött ide, mert alig akadt meg rajta a ruha, s uram fia! egy év mulva oly pompás és bóbás lett, mint a török galamb; selyemruha nélkül nem lehetett volna az utczán vagy templomban látni, ugyhogy el lehet mondani: Perényi Péterné asszonyom sem járt czifrábban, midőn olykor vásárolni Kassára bejött. Jót emlékezem most is, mint tipegett végig a nagy piaczon a templomig, csak ugy suhogott a ruha rajta, jobbra-balra tekintgetve maga körül a férfiakra; sohasem láttam, hogy mint más becsületes nőszemély, a lábai elébe nézett volna.

- Hát te is jártál utána? - kérdezé Bebek mosolyogva. - Ugy látom, még akkor nem féltél tőle; vagy talán még akkor nem volt boszorkány?

- Mi tagadás benne nagyságos uram, az én vérem is mozgásba jött a maga idejében, s a szépet a rúttól kezdtem megválasztani, mert mikor Jutka ide jött: én már akkor jó nagy siheder voltam, félfejjel nagyobb oskolatársaimnál. Azt sem tagadom, hogy bizony én jártam utána, kisértem lépteit, ellestem minden mozdulatát, de azt sem tagadom, hogy bizony Jutka rám se nézett, az ő esze és szeme csak az aranyos ruhákon akadt meg. Két évig bolonditotta a kassai ifjuságot, midőn egyszer váratlanul, anélkül, hogy csak gyanitotta volna is valaki, Keserű Péter urammal szép csendesen megtartották a lakodalmat, s ez magával Osvára vitte. Fél év mulva tudtuk meg a sietség okát, - egy fiu örökös született idő előtt, amint hiresztelték. Péternek keresztelték apjáról, de mint szerzetest most páter Gregornak hivja a világ.

- Hát páter Gregor, a mislyei hires szerzetes, egyen csodálatos család ivadéka? - kérdezé Bebek élénken.

- Ugy mondják. Annyi igaz, hogy Keserű Péternek van beirva az anyakönyvbe, de az is igaz, hogy ugynevezett „apja” sohasem szenvedhette őt, s magától folytonosan távol tartotta, mignem a szerzetbe lépett; az is igaz, hogy az uj házasok nagyon rosz életet éltek, ugy hogy ezt fű-fa tudta. - Ez volt-e, vagy mi volt az oka, elég azon, hogy a sáfárságot odahagyta, s Kassára lakni bejött feleségével egy házba, mit nekik a perjel ajándékozott. Itt kezdődött el még az igazi farsang! Keserü Péter egyfelől, a szép Jutka másfelől szerelmeteskedésekbe keveredtek, a dinomdánomnak nem volt vége-hossza a jó kassai nép rémitő nagy botránkoztatására. Különösen a kassai nők méltónak itélték szép Jutkát a megégettetésre; s volt is okuk a haragra, mert hol egyik, hol másik férj maradt ki hazulról, s csak másnap reggel tért vissza a Keserüék báljából. Egymást érte tiszteletes uraméknál és a tanácsnál a panasz, de Jutka ugy vitte a dolgot, hogy sohasem lett sikere. - Végre feladták, hogy egy nála lévő szép fiatal asszonyt gyermekével elsikkasztott, de ő ebből is ki tudta magát menteni.

- Mikor tájban történhetett ez? - vágott közbe a várur elszintelenedve.

- Erre nagyon jól emlékezem, mert akkor jöttem haza félkarral Buda alól; 18 éve lesz a jövő hónapban. Márton napja körül történt. Ekkor tájban tébolyodott meg Keserü Péter is, s azóta magával jóttehetetlen. Elmezavarodásának okát senki sem tudja.

- Add ki a parancsot, hogy két fegyveres tartsa magát készen. Te is kisérni fogsz, s miután annyira félsz az elátkozott ház lakóitól: távolról mutatod meg a Keserüék házát.

- Nagyságos uram! - mond a házmester elszörnyedve, - mindenre, a mi szent!

- Semmi ellenmondás! okvetetlen kell ez emberekkel beszélnem, még pedig tüstént! - mond Bebek határozottan.

- Nagyságos uram, a szent istenre! mondom, hogy ez asszony, noha boszorkány, jövendőt nem tud mondani.

- Jövendőt mondani?! hát ki akar jövendőt mondatni? Úgy látom, félelmében az eszét vesztette el kend! - mond a várúr, türelméből kijöve. - Fél-jobb! Előre!

Boldog János ösztönszerüleg megfordult, elhagyta a szobát.

Bebek György kardját és két pisztolyt magához véve az utczára lépett, kisérve a két fegyverestől.

- El is feledtem kérdezni, merre van az a ház? - kérdezé akkor.

- A déli kapuhoz közel, egy szük utczában, a merről be szokott jönni nagyságod - felelt Boldog János.

Az alkony világánál elérték a nevezett kaput, s a felügyelő kalauzolása mellett betértek egy szük utczába.

- Az ott a Keserüék háza; azon rozzant keritésű; nem hiszem, hogy kapuja be volna zárva; - mert biztosabbak ezen rozzant kerités mellett is, mint a török szultán, kőfallal keritett várában.

- Most visszatérhetsz! tégy rendelést embereim részére jó vacsoráról, azon ifjut sem feledve el, kit magammal a zárdából hoztam; - mond meg neki, hogy engem ne várjon, hanem végezze vacsoráját s feküdjék le.

János nem várt második parancsra, félszaladva hagyta el a szük utczát, s csak akkor csendesedett meg, midőn a főutra tért.

- Isten legyen irgalmas-kegyelmes a nagyságos ur életének, én nem vagyok semminek oka, én megmondtam amint illett, többet nem tehettem, lelkiismeretem nyugodt.

Imát ima után mondva el jóltevője életeért: egészen kiizadva tért meg lakába.

Bebek György ezenközben a két fegyverestől kisérve, az elátkozott házat elérte.

Fegyvereseinek kiadva a rendelést, kopogtatott a zárt kapun, először csendesen, hogy a szomszédokat fel ne riaszsza, későbben, midőn senkisem jött a kaput kinyitni, hangosabban, de eredmény nélkül.

- Megkisértem én nagyságos uram! - mond az egyik fegyveres; - ennél már erősebb várat is vettünk mi be hajdan. Az ablakon keresztül világ látszik, s igy még ébren vannak lakói; ha illendő jeladásra nem akarnak bebocsátani, magoknak köszönjék gorombaságuk következményét.

Ezzel, mielőtt a várur megakadályozhatta volna, az izmos fegyveres vállát neki vetve az ajtónak, első nyomásra betörte, s az recsegve dőlt ki a sarkából.

- Ezt nem akartam! - mond Bebek a fegyvereshez. - Egyébiránt könnyen helyre lehet hozni. Nem feledtétek el, amit mondtam?

- Eszünkben van az utolsó szóig, nagyságos uram, s a szerint fogunk tenni.

A bozóttal benőtt udvaron keresztül a pitvarajtóhoz lépett. Épen azon gondolkozott, hogy miként jusson be, mert az előbbeni kisérletet nem örömest ismételte volna; azonban a sors itt kedvezőbb volt irányában, az ajtó első kopogtatásra megnyilt.

- Én Keserü Péterrel óhajtanék beszélni bizonyos tárgyban, mely halasztást nem szenved - mond Bebek, a pitvarba lépve, melyet a szobából jövő lámpasugár csak gyéren világitott meg.

- Ki az? mit keres itt? ki vakmerősködik ily duván hozzám betörni? - kérdezé a belépőt egy éles női hang.

- Asszonyom, ez a hely nem arra való, hogy itt felvilágositást kérjek és adjak; odabenn megmondom, mi járatban vagyok, - felelé Bebek oly hangon, mely, ugy látszott, a kérdezőt megdöbbenté.

- Tessék belépni vitéz ur szegény hajnékomba! Hej! hajdan ez is másképen nézett ki; kéz kézbe adta e ház kilincsét, az volt szerencsés, ki legelőször jött és legutólszor távozott; s most fű növi fel a ház küszöbét, mióta a bőség távozott: a jó barátok is elmaradoztak, e hitvány scorpiófaj! Tessék vitéz ur!

A szoba ajtaja megnyilt. Bebek belépett.

Egy téres teremben találta magát, melynek bútorain hajdani fény nyomai látszottak, de az aranyozást lerágta a rozsda, piszok, s elhagyatottság látszott minden tárgyon.

A ház asszonya osztá bútorai sorsát, - az idő letörölte onnan, mit ifjuság és szépség köncsönöznek az arcznak, és semmit sem hagyott hátra abból, min az időnek nincs hatalma s mi az ifjusággal nem vesz végbucsut, a sziv jósága, s a lélek nemessége.

Romjai most is látszottak a hajdani szabályos arcz szépségének, de a mesterkéltség, mely azt visszaakarta varázsolni: még rútabbá tette azt. - Az undor bizonyos nemével fordult el Bebek a földult arczu nőtől.

A kandalló közelében egy férfi romja ült egy karosszéken s vad szemeivel a belépőre meredt.

Bebek György, ki eddig nem ismerte, mi a félelem; nem fojthatott el keblében bizonyos kellemetlen érzést, melynek nevet nem tudott adni; nem félelem volt, hanem neme az undornak és borzadálynak, mit csuszó állatok közelében érzünk. Alig várta, hogy elhagyja ez elátkozott házat.

- Miben lehetek szolgálatjára vitéz ur! - mond a nő, szemhunyorgatva közeledvén Bebekhez, mielőtt lopva egy nagy de félig kitört velenczei tükörbe tekintett, s haján, ruháján igazitott oly gyorsasággal, hogy vendége alig vette észre. - De először tessék helyet fogni! - mire egy aranyozott támláju bársonyszékkel kinálta meg vendégét, s maga is egy hasonlón helyet fogott.

- Ne fáraszsza magát asszonyom! nem akarok sokáig terhére lenni, állva is elvégezhetem.

- Ne vigye el álmomat vitéz ur! - mond a házi nő szemhunyorgatva; - tegye le köpenyét, s tegye magát kényelembe; azt csak nem gondolja kegyelmed, hogy tőlem eltitkolhatja kilétét, s hogy én minden rejtőzése mellett rá ne ismernék Bebek Györgyre, e vidék főkapitányára, Abauj, Torna és Gömörmegyék főispánjára?

Bebek György annyira zavarba jött e gúnynyal elegyitett megszólitásra, hogy egyideig nem talált szavakra.

- Én tőlem nincs oka rejtőzni nagyságodnak, mondja ki nyiltan és őszintén, miben lehetek szolgálatára. De elébb tessék helyet fogni, különben én is felállok, pedig én ha ülhetek, nem örömest állok.

Hogy megmenekedjék e vipera nő kinálgatásától, Bebek helyet fogott a kimutatott ülésen.

- Miután a magam bemutatásától felismerése által megmentett kegyed, nem szükség előhoznom, hogy én, mint e vidék főkapitánya bizonyos esetekben engedelmességre is számithatok. Egyébiránt most nem ezen minőségben léptem e házba; nevemet sem volt szándékom a mérlegbe vetni, hanem miután megtörtént, annál jobb. Legalább tudni fogja kegyed, hogy mint magánember is: őszinte feleletet várok.

Ezen komoly felszólitásra a házi nő festékein keresztül is elszintelenedett.

-Nem tudom, nem gondolom, átalában nem vagyok képes felfogni, minek köszönhetem e véletlen látogatást.

- Hogy látogatásom czélja felől tovább függőben ne tartsam kegyedet, minden előbeszéd nélkül azt kérdem: igaz-e, hogy a mislyei perjel, Szerdahelyi Mátyás tizennyolcz éve egy fiatal urinőt gyermekével a kegyed gondviselésére bizott? Hová lett ezen nő, hová lett gyermeke? - Őszinte feleletet várok, előre is biztositva becsületszavamra, hogy kegyednek semmi bántódása nem lesz, ha a valót feltárja, bárminémü legyen is az.

- De uram, mire e különös kérdés? - mond a nő, udvarias szerepéből kiesve.

- Ha nevemet, rangomat tudja asszonyságod, - mond Bebek rendreutasitó hangon, - bizonyosan azt is hallotta, hogy az én türelmem igen vékony szálon függ, azért ne kényszeritsen, hogy egy nő irányában az udvariasságot félretegyem. Én feltettem a kérdést és asszonyságodtól feleletet várok.

- Hátha nem akarnék felelni? - mond a nő ingerülten.

- Akkor felhagyva eddig vitt szerepemmel, mint e vidék főkapitánya: tüstént börtönbe hunczoltatom, bizonyos be nem végzett per folytán, mit 18 év előtt Szerdahelyi Mátyás jónak látott félretétetni, de a mely per, amint én tudom, nem a maga rendén ment. Az irományok egyébiránt kezemben vannak.

Szép Jutka mint ketreczbe zárt hiéna fészkelődött helyében. Látta, hogy itt nem használ semmi vonakodás és hogy a csűrés-csavarással csak magának árthat.

- Határozza el magát asszonyságod, mert nincs időm tovább várakozni. Én minden lehető esetre elkészülve kerestem fel e házat; nézze kegyed, két fegyveresem nehány lépésre áll, csak egy intés, és ön foglyom!

- Ez ellen protestálok! - harsogott a nő. - Én nemesasszony vagyok, s e ház itt nemesi curiám!

- Ezt majd biráid előtt lesz időt kimutatni, asszony! - szól Bebek ingerülten e nem várt ellentállásra, kezeivel tapsolva.

A két fegyveres oly hirtelenséggel, mintha az égből hullott volna alá, a szobába lépett.

A nehány percz előtt mérges nő furia-arcza mosolyra vonult, s a tőle telhető legszelidebb hangon fordult a belépőkhöz.

- Menjetek vissza jó emberek helyeitekre, csak arról akart meggyőződni a nagyságos ur, hogy ébren vagytok-e s figyeltek-e parancsára?! Nemde, igazam van, nagyságos ur?

A fegyveresek a várúrra néztek, parancsát várva.

- Kimehettek! várjatok rám az előszoba külső ajtajánál. - Na hát, asszonyom, valahára megtudom-e a valót?

- Még képzelhette nagyságod, hogy én udvarias felszólitására ne akarnék felelni, miként gondolhatott ily durvának, ily neveletlennek? bárminőnek látszassam is most, oly körben születtem s nyertem nevelésemet, s későbben is oly társaságban éltem, melyben az illem szabálya nem volt ismeretlen, - erről biztosithatom nagyságodat.

- Nem kételkedem, - mond Bebek nyugodtabban. - Épen azért voltam bátor kegyedhez fordulni s kérdésemre válaszát várni.

- Volt idő, még pedig nem nagyon régen, midőn ezen csendes és elhagyatott falak között nem volt szokatlan daliás vitézek megjelenése, kiknek kezére büszke lehetett volna az ország első zászlósának leánya; tisztes uri nők, kiknek férjeik a távolban csatáztak: elhagyva tüzhelyeiket s gyermekeiket, e teremben reggelig tánczoltak; erkölcsös özvegyek, kik előtt kalapot emelt a nép, s kik vasárnaponként a templom köveit koptatták térdeikkel: ágyam kárpitjai között virradtak fel, a zene hajnali harangszóig harsogott; én voltam a társaság központja, a férfiak bálványa, hódolat, magasztalás, a nők irigységének s utánozásának tárgya; s most kerüli mindenki e házat, hátat forditottak régi jó barátaim, s nekem, kit közönségesen „Szép Jutkának” neveztek, ki minden este uj imádókban válogathattam, örömtelen egyhanguságban kell ifjuságom éveit eltöltenem. Oh! mert mérgemben szeretném széttépni e háladatlan, e kigyói nemzedéket!

Hangos zokogásban tört ki, tehetetlen dühében.

- Bátor vagyok asszonyom megjegyezni, hogy ezen dolgok reám egyátalában nem tartoznak! - mond Bebek nem minden zavar nélkül, elámulva e bünös nő indulatrohamán.

- De én rám tartoznak! - jegyzé meg a nő élesen. Szükségesnek tartottam előrebocsátani ezeket, azon okból, hogy lássa nagyságod, hogy én ily bánásmódhoz s ily hanghoz nem voltam szokva, mit nagyságod irányomban alkalmazni jónak lát. Szólj, ember! - mond bárgyu férjéhez fordulva, - igazat mondtam-e multamat illetőleg?

- Igazat mondtál, Jutkának mindenben igaza van! - mond a szerencsétlen, felrezzenve a megszólitásra.

- Asszonyom! nekem eszem ágában sem fordult meg, hogy szavában kételkedjem; én elhiszem, hogy vig farsangi életet élt, mig ifjuságában tartott; - szóla közbe Bebek gúnynyal.

- Ifjuságomban tartott? - csattana fel a házi nő. - Talán csak most sem vagyok még verébijesztő!? Az év koromban még más javában éli a világát, még pedig olyanok, kikkel sem arczot, sem termetet nem cserélnék! Boldog isten! hova jutottam, ha már ugy beszélnek velem, mintha Ádámmal én ettem volna meg az első almát!

Ismét zokogásban tört ki.

- Asszonyom! amint mondám, ezen viszszaemlékezések én reám egyátalában nem tartoznak, - mond Bebek hidegen. - Ne tegye türelmem ily kemény próbára, én hiuságát sérteni nem akartam. Utoljára kérdem: kapok-e feleletet? - Székéről felállott. - Tovább nincs időm várakozni!

- Nagyságod oly türelmetlen! - mond a nő, könnyeit felszáritva, - hogy sohasem hagy kibeszélni, pedig már épen rá akartam jönni a feltett kérdésre. Nagyságod közbeszólásával leggyengébb oldalamat sértette meg, mire egy önérzettel biró nő nem lehet érzéketlen.

- Asszonyom, nem akarok visszaélni türelmével; látom, most rosz órájában találtam, holnap találkozni fogunk, - de más helyzetben és körülmények közt, erről biztositom. - Nekem még ma végeznivalóim vannak.

A házi nő megrezzent e gunyos, e szakadozott felszólitásra. - A távozni akaró zászlós elé álott.

- Álljon meg nagyságod, s hallgasson ki! - felelek kérdésére; elbeszélek mindent, mit a kérdésben lévő nőről és fiáról tudok. De először fogjon helyet nagyságod!

- Nem fogok leülni, - mond Bebek határozottan, - s minthogy állani sokáig nekem sincs kedvem: óhajtom, hogy mondja el, mit e tárgyban tud, de a valót szeretném hallani, mert játékszernek egykissé koros vagyok.

- A legtisztább valót fogom mondani oly igazán...

- Hagyja el az esküt, erre nincs szükség, különben is az eskü kettőnk között kevés jelentőséggel bir, - vágott közbe Bebek lesujtó gúnynyal.

- Amint parancsolja, uram! - felelt a nő lefojtott, sziszegő hangon, a mely belső dühét eléggé elárulta. - 18 éve mult augusztusban, hogy egy éjjel a mislyei perjel e terembe lépett. Épen feküdni készültem, s igy minden rendetlenül volt, épen mint most. A perjelt egy lefátyolozott nő és egy szolga kisérte, ki ölében egy alig nehány hetes kis gyermeket tartott. Férjemet kiküldve, hogy a fátyolozott nő meg ne hallja, a perjel sugva tudtomra adá, hogy ezen közeli rokonát gondviselésemre bizza; ne hagyjam semmiben nélkülözést szenvedni, de egyszersmind vigyázzak rá, mint a szemem világára, s egyidejüleg nem fog ártani, ha zár alatt tartom, mert férje utáni bánatában, ki Buda ostrománál esett el, elmezavarban van, s félni lehet, - hogy alkalmat találva, elszökik. Én a férjemnél fogva, a ki osvai sáfár volt, lekötelezve lévén a perjelnek, megigértem, hogy parancsa szerint fogok eljárni, s ezt hűn teljesitettem is.

- Milyen volt e nő? kérdezé Bebek fátyolozott hangon.

- Magas; nálam félfejjel magasabb; tartásában, meg kell vallanom, sok méltóság volt, sápadt, beteges szine, s egykissé barnás bőre mellett is szép nőnek lehetett mondani. Nagy fekete szemei s szemöldivei feltünővé tették; orra egyenes és szabályos, szája elég szép vágásu lett volna, ha egy gúnyos vonás, mely folytonosan szájszélein ült, el nem rutitja.

- Nem volt valami különös ismertető jele? - kérdezé Bebek; egész lelkével a nő előadásába merülve.

- De igen, egy fekete jegy a bal szeme alatt. Először azt hittem, hogy szépitő tapasz, de egyszer mély álmában meggyőződtem, hogy vele született a jegy, mely neki, meg kell vallani, igen jól állott arczszinéhez. Ezenkivül bal halántékán egy kis vékony sebhely volt látható.

- Nincs kétségem többé, a leirás tökéletesen hasonlit hozzá! - mond Bebek fuldokolva. - Hát a kis gyermek milyen idős lehetett? - kérdezé elszorult kebellel.

- Legfeljebb öt-hat hetes! vonalról vonalra hasonlitott anyjához; jobb-vállán egy kardjel látszott.

- Igy van a kéziratban is feljegyezve; - mormogott a várur magában. - Semmi kétség többé! És mi lett e szerencsétlen nőből, és gyermekéből?

- Két hónapig csendesen viselte magát zárt szobájában, egész nap gyermekével játszott; evett-ivott mértékletesen az elébe tett étkekből; de egyetlenegy kérdésemre sem adott feleletet. Utoljára azt kellett hinnem, hogy vagy néma, vagy magyarul nem tud. - Egy oktoberi sötét éjjel ágyunkból borzasztó halálsikoltás ébresztett fel. Férjem kirohant, én reszketve vártam visszajövetelét. Egy uj rémes kiáltás visszaadá bátorságomat, kirohantam. Boldog Isten! mit kellett látnom!? a nő ajtaja előtti éji őr meggyilkolva feküdt, s férjem szinte vérében hörgött, nyakcsigájából ömlött a vér, s a nő ott állott felettök mint egy boszuló Cherub! Többi cselédeimmel visszavitettem őt szobájába.

- Oh Izabella, Izabella! miket kellett kiállanod, - nyögé Bebek; önkéntelen egy székbe kapaszkodva. - Tovább, tovább! - sürgeté az elbeszélőt.

- Férjem magához jött, de örökre bárgyu maradt. Oh én szegény magamra hagyatott özvegy! hogy élhettem tul ennyi bánatot?

Az elmezavarodott, kinek arczán neje elbeszélése óta neme az érdekeltségnek mutatkozott, felállott székéből s közeledett Bebekhez.

Ez legyőzhetlen remegéssel hátrált a tébolyodott elől. A tébolyodott töredezett hangon beleszólt neje beszédébe.

„A szép nő elszaladt ... kergettük ... tedd le a tőrt, nem nő kezébe való ... kiszurta szemem!” mond vigyorogva - „s mégis látok, ugy-e Jutka látok? ... Elszaladt, azóta mindig kergetik. Szép, nagyon szép nő ... de nagyon akaratos ... ugy-e Jutka? - A perjel haragudott rá nagyon ... én meg nevettem a háta megett.”

Borzasztón kaczagott fel. „De meg ne mond neki te festett boszorkány, mert ő is megöl ... elég egyszer meghalni. A szép nő csillaggá lett, futó csillaggá, nem érik utól”.

- Mit beszél ez a szerencsétlen? - kérdé Bebek, borzadálylyal tekintve a feldult arczra.

- Semmi okosat, mint gondolhatja nagyságod, az ő fejében össze-vissza keringenek a tárgyak és eszmék minden összefüggés nélkül. Ülj le, őrült Sámson, mit kevered magad beszédünkbe?

A szerencsétlen őrült, neje basiliskusi nézésének nyomása alatt, visszarogyott székébe.

„Megöl ez a boszorkány! másodszor is megöl. Oh miért nem szöktem én is el azon szép nővel, oly szép lenne a csillagok között kergetőzni!”

- Ne morogj vén sárkány, vagy megfojtalak! - mond sugva a vipera nő.

„Hallgatok, csak ne ölj meg!” - Fejét ruhájába rejté, s visszaesett előbbi érzéketlenségébe.

- Lássa nagyságod! ilyen az én életem; óh bár meg tudnék halni annak delén! megundorodtam az élettől; higyje el nagyságod, legszebb éveim mellett is gyakran óhajtom a halált.

- Minden óhajtása mellett, vagy ellenére is el fog jőni nemsokára asszonyom, s nagyon jó lesz saját üdvére, ha hazugsággal ajkán nem száll a sirba. Ezen őrült szakadozott beszéde gyanut ébresztett bennem elbeszélésének némely része iránt.

- Ha nagyságod egy őrültre többet ad, mint az én előadásomra, ugy jobb lesz ha hallgatok.

- De először lesz oly jó, tudatni velem, mi lett a nőből és gyermekéből; azután nyugton lehet tőlem egy egész életen keresztül. De azt tudnom kell, tudnom kell, ha sajtolnom kellene is a szavakat, erre eskümet teszem le.

- Nincs szüksége nagyságodnak fenyegetéshez nyulni, mert nekem nincs, okom ez eseményt szépiteni vagy vele titkot űzni; elég gyászt hozott rám e nő, mert özvegygyé tett, több mint özvegygyé, - de én mégsem átkozom, mert ehez nagyon is jó szivem van. Isten átvette a bosszuló szerepet, mert azon naptól számitva, midőn el akart szökni, két hét mulva fiával együtt meghalt.

- Miként, s micsoda betegségben? - kérdezé Bebek alig hallhatólag.

- Egy járványos betegségben, mely itt a környéken sok férjet és nőt özvegygyé tett; meghalt fiával együtt majdnem egy órában, s tisztességesen el is temettettem; még elébb itt a városi orvostól bizonyitványt vettem az elhunytakról, hogy Szerdahelyi uram előtt magamat igazolhassam, ki a járványtóli félelem miatt egy ideig nem mert házamhoz jönni. A perjelnél, ugy hiszem, megvan a bizonyitvány, mely rólam minden gyanut elhárit. Az angyalok sugták meg, hogy ezen lépést tegyem, mert két hét mulva a temetés után feladtak, hogy a nálam tartózkodó nőt fiával együtt elsikkasztottam. Tanúim számosan voltak, kik látták a halottat a teritőn; az orvos esküt tett le bizonyitványa mellett, hogy a járványban haltak meg. Fel voltam egyhangulag mentve biráim által. Szerdahelyi uram ismerve ártatlanságomat, szintén tett szót mellettem, ugy hiszem, ebben nem volt semmi rosz. Ezen nő megjelenése volt szerencsétlenségem kezdete, azóta kerülik házamat, ártatlanságom mellett is gyilkosának hisznek. Pedig esküszöm anyám emlékére, kit talán egyedül szerettem e földön, s ki erre talán egyedül is volt érdemes; esküszöm, hogy azon nőnek és fiának halálában nekem nem volt semmi részem!

Volt valami oly őszinte, oly meggyőző ezen esküben, mi Bebek minden kétségét eloszlatta.

- Ugy legyen irgalmas Isten lelkednek végórádban, asszony, amint valót mondtál!

Egy erszény pénzt tett le az asztalra. „Ez a kártételért, s az éji háboritásért”! Azzal feleletet sem várva be, eltávozott.

Alig hagyta el a szobát, midőn a nő az erszényre rohant, s tartalmát mohó vágygyal vizsgálta meg.

- „Arany, arany! oh istenem, ismét feljön az én napom is! Egy, kettő, három!” - Elkezdé olvasni. - „Olyan selyemruhát csináltatok, milyent a mult héten, Homonnaynén láttam. Egy, kettő, három, négy, husz, harmincz, negyven, ötven; megpukkadnak régi ugynevezett jó barátnéim, ha a sétatéren meglátnak”. Csókkal halmozá el az aranyakat. „Kincseim, bálványaim, jöjjetek keblemre, méltó leszek ismét hozzátok!” - Még egy gyertyát gyujtott s elkezdé magát ujra festeni és ruháját rendbeszedni. - „Meg kell próbálnom, mi áll arczomhoz legjobban. Hej! fel, fel öreg! - mond a tébolyulthoz - ismét lesz jó napunk!” - Fel s alá kezdett a szobában tánczolni.

Hagyjuk el ez émelyitő jelenetet, s térjünk vissza a várurhoz.

A szűk utcza szegletén egy köpenybe burkolt alak állta el utjokat.

- Ugyan kérem nagy jó uraimékat, nem láttak három fegyverest a Keserüék háza felé?

- Mit keressz itt János? talán valami baj van?

- Hála legyen az égnek, csak hogy nincs semmi baj! - kiálta fel János, süvegét örömében a levegőbe hajitva, - már nem hittem, hogy valaha meglássam nagyságodat. Nem tudtam otthon maradni, a nyugtalanság majd megölt, két óra óta állok itt halálos bizonytalanságban. Legyen hála az égnek, csakhogy nem lett semmi rosz következése. Volt nagyságos uram a megátkozott házban, s beszélt a boszorkánynyal? - tisztességgel nem esik mondván.

- Voltam, s beszéltem vele. De elég erről, ezen tárgy felemlitését szigoruan megtiltom. Egyébiránt aggályodért, mely kiáltó tanuja hü szivednek, fogadd el ezen kézszoritásban elismerésemet. Jó éjt, és jó álmokat hű szolga!

Boldog János, azon érzett örömében, hogy Bebek ur vele kezet szoritott, egész éjjel nem tudott aludni; alig várta a virradtát, s ezzel együtt Bebek ur eltávozását, hogy komáinak a nagyságos ur ezen kegyét és leereszkedését elbeszélje. Meg lévén tiltva a leereszkedés okáról beszélni, talált ki János diák egy kalandot, melyben a főszerepet játszotta. Ilyesminek feltalálásában Jánosmester épen nem jött zavarba.

Elég legyen annyit megjegyezni, hogy Boldog János két egész hétig szomszédi, ösmerői, barátai körében közirigység tárgya volt.