Komor őszi nap ömleszté bágyadt sugarát a regényes Tarczavölgyre; dérrel vegyitett ezüstháló borult szemfedélként a mezőkre; a fák levelei sárgulva hulltak alá. Minden jel a természet haldoklását mutatta.

Bebek György felkelt a kerevetről, s kinyitva az ablaktáblákat: kimerülten mélyedt a kihalt vidékre.

Az ablakon betolult üde lég visszaadta testi s szellemi ruganyosságát.

A szétszórt irományokat ujra rendbeszedve, s gondosan elzárva: egy ajtónál őrt álló fegyvernök által a szerzetes-növendéket hivatta magához.

Az ifju szerényén állott meg az ajtónál, dobogó kebellel várva védura parancsát. Szerzetesi ruháját Erőss segitségével világi ruhával cserélte fel. Egyszerü fegyvernöki ruha volt ez, de egyszerüsége mellett is kédvezően tüntette fel a szép ifju férfias termetét.

Bebek alig ismert az ifjura. Ugy tetszett előtte, mintha termete magasabb volna s arcza virágzóbb és teltebb, léptei biztosabbak; szóval az éjeli rajongó, alázatos szerzeteshez hasonlitva: előnyösen változott meg világi öltözetében. Legalább a várurnak ugy tetszett.

Lehet azonban, hogy ezen kedvező változás előidézésére az átfürkészett irományok is befolyással voltak.

- Lépj közelebb fiam! - mond Bebek azon leereszkedő nyájas modorban, mely nála a szenvedély perczeit kivéve annyira szokott volt, s mely által - anélkül hogy méltóságából vesztene - annyira képes volt alárendeltjeit maga iránt lekötelezni. - Lépj közelebb fiam, s beszéld el életed történetét, légy őszinte, nyilt és bizalmas irántam, épen ugy, mintha apád, testvéred, vagy jó barátod előtt állnál!

Az ifju feleletében eleinte félénkség volt észrevehető, nem küzdhette le bátortalanságát főrangu pártfogója irányában. Nevelte félénkségét sorsának bizonytalansága, mert meg volt győződve, hogy sorsának jóra vagy roszra fordulása, szóval jövője ezen órától függ; de lassanként a párbeszéd folyamán erőt s bátorságot meritett a reá jóakarólag tekintő nyájas szemekből.

- Nagyságos úr! én nem ismertem apámat; anyám szelid vonásaira alig vagyok képes visszaemlékezni; szerető testvér nem szoritott kebléhez, ezen komor zárdafalak között meg barátságról szó se lehet. Nevelő atyámon kivül, ki évek előtt távozott e helyről, alig volt arcz, mely szeretettel tekintett volna reám, talán páter Gregort és Sós Albert uramat kivéve, - ez utóbbinak és káplánának köszönhetem, a mit tudok, s ezt hálával ismerem el, de ők is - talán szerzetesi ruhámért - sokkal szigorúbbak s zártabbak voltak irányomban, mint hogy irántok tiszteletnél egyebet érezhettem volna. Igy telt el gyermekkorom s ifjuságom egy része, örömtelen egyhanguságban.

- Lépj közelebb! még is közelebb, igy ... most beszéld el részletesen gyermekséged emlékeit! ne félj semmitől, beszélj nyiltan és őszintén, tudnom kell multadat, hogy jövőd biztositására s boldogságod eszközlésére felléphessek. Szólj velem oly szabadon, mint ha egy ujonnan talált jó barátodnak tárnád fel kebledet. De először is mond ki bátran, hogy érzesz-e bizalmat irántam, vagy majd későbben, midőn jobban megismerjük egymást?

- Érzek-e bizalmat?! - mond az ifju szenvedélylyel, - még kétli nagyságod? már az éjjel, azon rám nézve végzetes órában, melyből csudaszerü megjelenése mentett ki, szükségét éreztem keblemet kitárni; most ismét boldogitó rám nézve ismételni, hogy mielőtt még láttam volna, a hallott hirek után nagyságod előttem a hősiesség, jóság és nagylelküség eszményképe volt, hát miután szinről szinre látom, jóságos, leereszkedő hangját hallom: nem szeretet, nem tisztelet, nem is hódolat, hanem talán imádásszerü érzet az, mi nagyságod iránt szivemet lángra gyujtja! - Ne vegye hizelgésnek: az éjjel nem tudtam aludni örömömben, és sirnom kellett boldogságomban, hogy nagyságodat láthattam.

Bebek kalandteljes élete folyamán sok csúszómászó parazittal találkozott, kiket eltaposni s megvetni tanult. Emberismerete megkülönböztetni tanulta a mesterkélt s szinlelt hizelgéstől az érdemnek hozott őszinte hódolatot. Éreznie kellett, hogy e szenvedélyes hódolat őszinte sziv önkénytelen kiömlése. Majdnem pirulva kellett magának megvallania, hogy ezen romlatlan ifju sziv magasztos hódolata, - hiuságának hizeleg.

- Apámat nem ismertem, nem tudom azt sem, hogy él-e még, - folytatá az ifju. - De ha a sors valaha feltalálnom engedné, ugy hiszem, ezen hódolatszerü szeretetet érezném irányában, mit nagyságod iránt.

Bebek felállott székéből s közeledett az ifjuhoz, és tekintete annak lángoló vonásaira meredt.

„Hangja csalódásig hasonlit az elhunyt hős hangjához! - mond Bebek, mintegy magában beszélve. - Ifju kora mellett is oly mély, s a mellett oly nőiesen lágy, homloka oly magas és nyilt; eszes szemei, egyenes, férfias orra, és e száj! - mintha ujra élni s megifjodni látnám e félig gyermekarczot; - hajszine világosabb, de ennyi különbség szót sem érdemel, s ez az idővel szinte változhat. Semmi kétség többé, ő a nagy, hős férfiu szép reményekre jogositó unokája.” - Alig tartóztathatta meg magát, hogy a bámuló ifjut, kit ez érthetlen magánbeszéd egészen zavarba hozott, kebléhez ne szoritsa.

- Ugy látom, ki vagy merülve a tegnapi jelenet s a folytonos izgatottság között! - mond Bebek az ifjuhoz. - Foglalj helyet e széken, itt hozzám közel, s beszéld el gyermekkorod emlékeit.

- Egy kérésem lenne először, érzem szerénytelenségét, - mond az ifju akadozva, - de a nagyságod jósága bátorit, hogy vakmerőségemért neheztelését nem fogom magamra vonni.

- Mi volna az? szólj nyiltan, minden habozás nélkül.

- Engedje nagyságod ajkaimmal érinteni azon kezet, - mond az ifju szemlesütve - mely oly számtalanszor kivonta hősi kardját a haza és elnyomott ártatlanok védelmére.

- Ennyiből áll kérésed? mond Bebek hóditó mosolylyal! - Itt kezem, ezen kézszoritással védelmemről s szeretetemről biztositlak egy életen keresztül.

Az ifju forró csókkal illeté a zászlós odanyujtott férfias kezét, s önkénytelen kiömlő könnyeivel öntözé azt. Sirnia kellett akarata ellen, pedig oly boldognak érezte magát, mint életében soha.

Bebek lehajlott az elérzékenyült ifjuhoz, s szép derült homlokát megcsókolta.

- Ezen csókkal fiammá avatlak, s védelmemről, szeretetemről biztositlak. - De mi az, te sirsz!?

- Sirnom kell akaratom ellen, de ezen könnyek a hála, szeretet és boldogság könyei. Nagyságod jósága facsarta ki, a ki engem, anélkül, hogy reá érdemet tehettem volna, annyi szeretettel, jósággal s leereszkedéssel halmoz el; én ezt nem vagyok képes mással viszonozni, mint örömkönyeimmel.

- Ez elég jutalom a gyenge részéről az erősebb ellenében, oly jutalom, melynél többre számitni sem lehet, midőn a keserü élettapasztalás is arról győz meg minket, hogy jóságunkért ritkán számithatunk elismerésre, annyival kevésbé hálára. De hagyjuk el e tárgyat, mely csak keserüséget költ a kebelben. Töröld le könnyeidet, s nyugtasd meg magadat. Foglalj helyett itt közelemben, s beszéld el gyermekkorod emlékeit, álmait és sejditéseit. Mit tudsz szüleidről, s van-e, habár homályos visszaemlékezésed azon helyről, a hol születtél, s gyermekkorod első éveit töltötted?

- Apámra nem emlékezem, s nevét sem tudom azoknak, kik nekem lételt adtak. A mennyire emlékezni tudok homályosan: egy szép s gazdagon öltözött nő áll előttem, szőke hajfürtökkel, nyájas, szerető szemekkel. Anyámnak kellett lennie, mert csak anya tekinthet ily odaadó jósággal gyermekére. Gyakran ölébe ragadott, s forró könnyeivel áztatott. Fájdalmas lehetett e köny, mert többnyire zokogásba ment át, s majdnem megfojtott csókjaival. Sötét kis kamarám szőrpárnáján gyakran álmodtam ezen forró anyai csókról! Ez volt egyedüli vigasza örömtelen gyermekéveimnek. Ugy tetszik - nem tudom, nem képzelődés-e csak - hogy egy magas kőfallal körülkeritett kertben, egy terebélyes fa árnyában két kis gyermekkel játszottam, kik nálamnál kisebbek voltak, - talán testvéreim lehettek. Homályosan emlékezem fegyveres vitézekre is, kik csókjaikkal halmoznak. Még egy nagy terem is felujul emlékezetemben, melynek falain mogorva kinézésü, szakálas férfialakok függtek, melyek látása, nemével a borzadálynak töltött el. Egy volt köztük kedvenczem, nem oly haragos arczu, s nem oly régi, sötét kinézésü, mint a többi. Talán most is le tudnám rajzolni, ha festész volnék, annyira előttem áll. Nyilt férfias arcz, óriási termet, teljes fegyverzetben, szemeiből s tömött bajusza alól mosolygó ajkaiból jóság és ész sugárzott; mintha most is látnám, mint kiséri elforditlanul nyájas szemeivel lépteimet, folytonosan rám nézett, s tőle még sem féltem, sőt szeretetet s vonzódást éreztem iránta. Még arra is tisztán emlékezem, hogy egy mennyezetes ágyban feküdtem, melynek rácsozott oldalain oroszlánok voltak dombor müvekben kifaragva; mielőtt elaludtam, s mikor felébredtem, ezen állatokra volt gyermeki figyelmem fordulva. Arra is emlékezem, hogy magas és téres termeken keresztül azon két kisebb gyermekkel tompahegyü dárdákon nyargalóztunk egy dajka és egy meglett-koru mogorva szolga kiséretében, a kire, ugy rémlik előttem, hogy sokszor megharagudtam, mert azon szép asszonynak gyakran elárult, ki könyei közt utasitott rendre. Nem tudom mily koru lehettem, midőn egyszer mennyezetes ágyam helyett egy kis roskadazó erdei ház szegletében álló egyszerü tölgynyoszolyán ébredtem fel. Ezen változáson felriadva, hangosan sirni kezdtem.

Egy szép, de bánatos arczu férfi lépett be, s megnyugtatni igyekezett. Ugy rémlett előttem, hogy ezen arczot láttam valaha, de azt nem tudom kitalálni, hol? - Még jobban kezdtem sirni. A gyermeki köny forrása, a mily hirtelen megárad, szint oly hamar kiapad. - Nehány óra mulva felébredésem után a legnagyobb elégültséggel mulattam magam két mókus furcsa ungrándozásain. Szűk kalitkájok sem volt képes jó kedvöket lehangolni.

Csakhamar beletaláltam magamat uj helyzetembe. A tündér-szép nő könyező szemeivel, a velem játszó kis gyermekek, a gazdagon öltözött fegyveresek és lovászok, s délczeg ménekkel tomboló istálló, jó öreg dajkám, s a mogorva inas néha csak ködfátyolkép muló homályban tüntek fel. - A szakálas, sötét tekintetü képek, s a szép hősi arcz nyájas kisérő szemeivel álomnak tetszettek.

Azon férfi, kinek házában laktam, mindent megtett kedvemért, de arcza folytonosan szigoru maradt irányomban. - Utoljára hozzászoktam e bánatos komoly arczhoz, s megszoktam atyámnak tekinteni.

Itt töltöttünk el nehány évet játszás és tanulás között, melyhez eleinte semmi kedvet sem éreztem.

Későbben nyíllövésben, kardforgatásban is gyakorlott. Itt elememben voltam. Tiz évet még nem töltöttem be, midőn nyilammal ritkán hibáztam el a czélt, s tűzi fegyverrel is elég távolságra megtaláltam az erdő vadát.

Este olvastunk. A tudományos munkák, megvallom, nem gyönyörködtettek, de még is tanultam, mert hibátlan felmondásom után szabad volt Tinódy Sebestyén uram verses könyvét olvashatni, ki oly szépen irja le a vitézi hős tetteket s kalandokat. A „Török Jánosról valót” könyv nélkül megtanultam.

- Jut még valami belőle eszedbe? - kérdezé Bebek.

- Oh igen! még most is tudom hiba nélkül, annyira emlékembe van vésve:

De nem fárasztom nagyságod figyelmét, csak azt jegyzem meg, hogy midőn Tynódyból olvastam, nevelő atyám arcza mindig sötétebb lett, s ilyenkor többnyire elhagyta a szobát.

Egyszer különösen feltünt előttem egy jelenet, mit sem akkor, sem azóta nem tudok megfejteni. Tinódyt olvasván, kérdeztem tőle, hogy ki volt Török Bálint s Török János, kinek vitéz tettét versbe foglalta; hol lakik, és él-e még? a legnagyobb ingerültséggel rivalgott rám: mi czélból kérdem ezt? s megparancsolta, hogy neki ily haszontalan kérdésekkel ne alkalmatlankodjam.

Bámulásomban elnémultam; ezen higgadt, különben szelid ember, ki szigorusága mellett is kedvezéseivel halmozott el, mért jött ily indulatba ez egyszerü kérdésre? holott ezelőtt tudvágyamat maga ébresztette fel, s hazám történetét egész szenvedélylyel tanitotta s keblembe csepegtette. Megfoghatatlan volt előttem, mondom, mért jött ily ingerültségbe ezen két név emlitésénél.

Alig nehány lépésnyire hozzánk egy favágó család lakott, rozzant földkunyhóban. Ezen család gondoskodott egy közeli városból eledelünk beszerzéséről.

A család négy tagból állott. A favágón, egy izmos, harmincz év körüli emberen kivűl nejéből, egy vele egykoru hárpiából és anyjukhoz mindenben hasonló két kiskoru leányból.

Eleinte gyermeki kiváncsiságból és időtöltésből naponként megjelentem szomszédunk látogatására, de a mérges nőnek durva modora, s gyermeki kérdésemre adott lehurrogató válasza annyira elriasztott ezen családtól, hogy későbben csak távolból láttam őket, s legfeljebb a véletlen hozott néha közelökbe.

Senkivel érintkezésben nem lévén, nem tudom, lakásunk az országnak mely vidékén volt; a szénégetőcsalád elejtett beszédjéből annyit vehettem ki, hogy Erdély lehetett, a magyarországi határ közelében.

Körülbelől hat évet töltöttünk elvonult erdei magányunkban, midőn egyszerre fegyveres német katonák kezdtek mutatkozni a lakunkat körülvevő erdőségben, s először egyenként, későbben csoportokban egészen lakásunkig barangoltak, s erdőnk vadjait egészen elriasztották vidékünkről.

Egy komor tavaszi napon, - ezelőtt mintegy öt évvel - épen feküdni készültem, midőn nevelő atyám utra készülve, rozzant kis hálókamarámba belépett.

„Készülj, takard be magad jól! még az éjjel el kell hagynunk e vidéket, - mond szigoru hangon, - itt tovább nem vagyunk bátorságban, el vagyunk árulva.”

A nélkül, hogy felfogtam volna közlése értelmét, és sejtelmem lett volna a veszélyről, mely bennünket környezett, ösztönszerüleg készülni kezdtem.

„Csak hamar! - rivalt rám nevelő atyám, - nincs veszteni való időnk; még ez éjjel meszsze magunk megett kell hagynunk e vidéket.” - S ezzel karomat megragadva, majdnem hurczolva vont maga után.

Az eget fellegek árnyalták, de a fenn lévő hold kétes világa mégis ki engedé venni a tárgyakat, annyira, hogy a favágó kalauzolása alatt az erdei járatlan ösvényen elég biztosan folytattuk utunkat.

Hajnalodni kezdett az idő, midőn egy hegyoldalban fekvő faluba érkeztünk. Az első ház ajtaján kopogtatott vezetőnk.

Erre már csak mint álomra emlékezem, mert az álmatlanság, éhség és bágyadtság miatt eszméletlen rogytam össze.

Napokat töltöttem lázban, s még egészen magamhoz sem jöttem, midőn apám egy taligát bérelve ki, többnapi utazás után e zárdába jöttünk.

Nevelő atyámnak a praeposttal több órai beszélgetése után elég szivélyességgel fogadtattunk, s számunkra a zárdában lakást nyertünk. Nevelő atyám a próbaév letelte után a zárdába lépett, én pedig szerzetesi növendékké avattattam fel, s a zárdai életre való előkészitésem páter Augustinusra bizatott.

Ettől fogva kezdődik rám nézve a szenvedés korszaka. A méltatlan, kikeresett kinzásnak nem volt vége-hossza.

Többször tettem panaszt nevelő atyámnál, s ez felindulva e nemtelen bánásmódon, gyakran tett előterjesztést a praepostnál; de ezen fellépés a várt kedvező eredmény helyett csak súlyositá helyzetemet.

Igy telt el három év.

Ekkor a prior nevelő atyámat, egy a zárdát érdeklő fontos ügyben, Izabella királynéhoz titkos küldetéssel bizta meg. Apámnak alázatos előterjesztése daczára távozni kellett. Majdnem ugy tetszett, hogy e küldetés csak ürügyül szolgált arra, hogy egymástól elválaszszanak.

Távozása előtt minden kémkedés daczára talált alkalmat, hogy velem beszéljen. Arczán a megszokott szigoruság helyett mély elérzékenyedés mutatkozott.

Magához ölelve, mit eddig sohasem tett, megcsókolt, s lázas körültekintéssel egy pergamencsomagot nyujtott által, eskümet kérve arra, hogy e születésem titkát rejtő iratra gondom leszen, s hogy azt 16 éves koromig fel nem bontom, feljogositva rá, hogy távollétében is, ha méltatlan üldözőim rosz bánásmódja nem szelidül, elhagyhassam e zárdát, és saját tetszésem szerint életmódot választhassak. S ha egymást többé nem látnók, atyailag megáldott.

Letettem az esküt, s keblembe rejtém az iratcsomagot. - Atyámat nem láttam azóta.

Egyedül álltam, védő nélkül az életben. Csak most éreztem igazán, mit tesz árvának lenni!

Két évet szenvedtem igy keresztül. Gyermeki agyamban folytonosan jövőmről terveltem, de semmire sem tudtam magamat elhatározni. Tanácsadóm nem volt, a bizonytalanság s félelem minden tervelt határozatot elfojtott bennem.

Több izben voltam azon ponton, hogy Sós Albert uramnak, kinek birtoka a zárdával határos, s kit néha lopva meglátogattam, vagy szigoru káplánjának, Szigethi uramnak őszintén elpanaszlom gyászos helyzetemet s tanácsukat kikérem; de valami magyarázhatlan tartózkodás a kivitel perczében mindig lezárta ajkamat.

Atyámtól hátrahagyott ereklyémet, amint mondám, először keblemen hordoztam, de későbben félve a felfedezéstől, derékaljamba varrtam be. Alig mult el egy óra, hogy meg ne tekintettem volna; hiszen ebben állott minden örökségem, jövőm minden reménye!

Holnapután két hete lesz, hogy egy este, midőn feküdni készülve ereklyémet megtapogatni lehajoltam, nem találtam szokott helyén.

Lázas őrültséggel bontottam szét szalmazsákomat, szétszórva minden szalmaszálat, de nem volt sehol, - kincsemet elrabolták!

Gyanuval eltelten, s eddig nem érzett pokoli bosszuval keblemben a páter Augustinus czellájába rohantam.

Ereklyém, bünös rablóját nem találtam otthon.

A kertbe tántorogtam le, nem látva, nem hallva semmit, s itt sirtam egész éjjel.

Kétségbeesésem erőt adott tervem kivitelére, feltettem szent esküvel magamban, hogy a priortól - páter Augustinust bevádolva a gyalázatos tolvajlásért - engedelmet kérek a zárda elhagyására, s ha kérésemnek sikere nem lenne: szökve is elhagyom börtönömet. Nagyságodra gondoltam, Szádvárra akartam menni s védelmét kikérni.

Bármi szigoru volt is elhatározásom tiz nap óta, még sem volt bátorságom megtenni a válságos lépést. Valahányszor a perjel szobájához közeledtem, mindannyiszor, mintha láthatatlan karok tartottak volna vissza: lépteim ellassúdtak, s önkénytelen megfordultam. Megborzadtam egész lényemben, ha szigoru főnököm dühére s azon iszonyu földalatti börtönre gondoltam, melyet páter Augustinus, rémitésemre, egy éjjeli órában megmutatott.

Iszonyu hely az! - A halálra itélt szerzetesek börtöne és sirja; - még most is jéggé fagy vérem, ha azon borzasztó mély odura visszagondolok.

Beléptemkor két, falhoz lánczolt szerzetes csontváza meredt felém, azt hittem: vázkarjaikkal magokhoz akarnak ölelni. Eliszonyodva és félőrülve rogytam össze.

Sorsom az lett volna, mi a két szerencsétlené, ha nagyságod, mint ég angyala, megmentésemre meg nem érkezik.

Amint mondám, nem volt bátorságom szándékom első részét végrehajtani; feltettem magamban, hogy szökve hagyom el a zárdát.

A tegnapi nap volt tervem kivitelére kitűzte. Délután, midőn a páterek déli álmukat aludták: a kerti ajtón keresztül elhagytam börtönömet.

Nem messze a zárdától nagyságod fegyvernökével, Erőssel találkoztam, s a kétség és bizonytalanság órájában elpanaszolván helyzetemet és felfedvén terveimet: segitségét kértem.

Ő segitségét igérve azt mondá, hogy térjek vissza még az éjjel, holnap ezen helyen fog rám várakozni s akkor elvisz magával, de viszontszolgálat fejében arra kért, hogy a kert kulcsát adjam által, hogyha védelemre lenne szükségem, az éjjel segitségemre lehessen.

Örömmel teljesitettem kivánságát, s anélkül, hogy sejtettem volna: szerencsés voltam nagyságod czélját elősegiteni, és egyszersmind saját életem megtartására közremunkálni.

- Megösmernéd-e a kéziratot, mit neveld atyád távozásakor gondodra bizott? - kérdezé Bebek.

- Még kérdheti nagyságod? - mond az ifju hévvel. Életem felett nem őrködtem oly lázas aggálylyal, mint ez iratcsomag felett, mely rám nézve a megváltás szentségével birt!

- Talán ez azon hátrahagyott irat? kérdezé Bebek, egy négy-rétbe hajtott kéziratot mutatva az ifjunak.

- Nem! nem - mond az ifju a mutatott füzérre tekintve, - az enyim pergamentbe volt burkolva, veres zsinórral lekötve, s nevelő atyám pecsétjével lepecsételve, azonkivül sokkal kisebb rétegbe volt hajtva.

- Ezen magyarázat semmi kétséget sem hagy fel - mond Bebek derült mosolylyal. - Itt van a születésed titkát rejtő kézirat! - Egy szekrényből elővéve a leiráshoz hűn hasonlitó csomagot, azt az ifjunak nyujtá át.

Az ifju égi örömmel szoritá kebléhez az átadott kéziratot s csókjaival halmozta el.

- Oh köszönet! ezer köszönet érte! - mond lázas hálával, ajkához vonva a várur kezét. - Nagyságodnak életemért most másodszor vagyok adósa, mert ezen kézirat előttem becsesebb életemnél!

- Mit irányodban tettem, az szót sem érdemel! - mond Bebek, jósággal simogatva meg az ifju örömtől sugárzó arczát, - mert ez egyedül a viszonyok szerencsés találkozásának köszönhető, s hálával csupán az égnek tartozol. Egyébiránt légy meggyőződve, annyira örülök, hogy neked habár véletlenségből szolgálatot tehettem, mint ha egy csatát nyertem volna. A multért semmivel sem vagy adósom, de jövőre mint atyai pártfogód komolyan szándékozom sorsod kiengesztelésére minden lehetőt megtenni. Ezen jövő jótet reményében egy ohajtásom van irányodban: add által az én gondom alá ezen kéziratot; én elolvastam azt, ösmerem tartalmát, érdekkel vagyok irántad. Értesz-e magadban annyi erőt, hogy legyőzve tudvágyadat, reám hagyod azon időpontot kiválasztani, midőn annak tartalmát veled közleni jónak látandom, - s ezen mostani eltitkolás nem hagy-e nálad keserüséget irányomban?

- Vegye át nagyságod! mond az ifju, térdre esve a várur előtt. - Jobb kezekre nem bizhatnám. - Kérdheti-e nagyságod az előzmények után, hogy szivemben ez eltitkolás miatt keserüség nem marad-e hátra életem kétszeres megtartója iránt? Oh! bár kitárhatnám keblemet, szivemet, hogy saját szemeivel olvashatná azon hálát, tiszteletet és hódolatot, mely nagyságod iránt egész valómat eltölti, s hogy életemet, jövőmet ezer örömmel bizom nagylelkü pártfogómra!

- Reményedben, ragaszkodásodban és hitetben nem fogsz csalatkozni fiam; mert atyád helyét igyekezem betölteni szivedben. - Jöjj keblemre!

A büszke várur- régen érezte magát ily boldognak. - Egy köny csillogott szemében.