A kápolna elkülönözve épült a zárdátol, melylyel azonban két fedezett tornácznál fogva kapcsolatban állott. Ugy látszott, hogy jóval későbbi mű mint a zárda-épület.

Gót stílben épült, ezen épitészeti modor hanyatló korában. Homlokzatán aranyozott római számokkal 1463. évszám fénylett, két faragott angyaltól tartott óriási koszoru közepén. Nem tudjuk meghatározni, hogy épitését, vagy megujitását mutatta-e az évszám?

Faragott kövekből rakott diszes tornya még későbben emeltetett; alig husz év előtt, miután a régi egy földrengés alkalmával annyira meghasadozott, hogy ledüléstől lehetett félteni.

Főajtaja északra nyilt, egy festői térre, melyet ezüst hullámival a Tarcza öntözött. Nagyobb ünnepek és búcsuk alkalmával napokig tárva állott ez a környékbeli buzgó nép befogadására.

Hárs- és vadgesztenyesorok árnyalták be az előtért, melynek lombjai alatt a búcsura járó nép ünnepélyek alkalmával megnyugvást és enyhelyet talált.

Két óriási jegenyeút vezetett ki a kassai országutra, mely másfél öl távolságnyira ültetve egymástól élőfalt képezett. Közeit kis kápolnácskák tölték be szent tárgyu dombor müvekkel, melyek a Krisztus keresztre-feszitését megelőző jeleneteket ábrázolták.

Az idő romboló hatalma, vagy inkább az emberi kéz dulása ezen kápolnácskák faragott müvein mély nyomokat hagyott hátra, a min az akkori vallásvillongások között nem lehet csudálkozni.

Alig volt egy is, mely meg ne lett volna sértve. A Krisztust vesszőző poroszlónak jobb karja volt letörte, egy másiknak fegyverét csavarták ki kezéből, ugyhogy ujjai is utána törtek. Kajafásnak a szeme volt kiszurva. Annásnak a fülét metszették le. Héródes Antipásnak a fövege hiányzott, a Krisztust háromszor megtagadó Péter apostolnak ajakát metszették le; sőt még Poncius Pilátust sem kimélte meg a nép dühe, kit orr nélkül hagytak.

Minden kiigazitás után ujra bekövetkezett a rombolás, különféle változatokkal. Semmi fenyegetés sem használt. A tiltó rendeleteket s az áthágókra kiszabott büntetést tartalmazó iratokat a kápolna faláról letépték, s a nyilvános kikiáltókat gunynyal, fenyegetéssel fogadták, sőt nemritkán kővel dobálták meg az oldalán dobbal megjelenő zárdaporoszlót.

Egyszer egy rajtakapott suhanczot Szerdahelyi vérig vesszőztetett, s igy eresztette el. Másnap a vesszőző poroszlót egy cserfára felakasztva találták eltünésén nyugtalankodó bajtársai.

Más izben egy idős rajongó nőnek homlokára, ki a szent képekre nyelvét nyujtotta ki, bélyeget süttetett s rnegkorbácsoltatva, három havi börtönözés után bocsátotta el.

A visszatorlás nem késett; nehány nap mulya egye csoport nép egy beteglátogatásból visszatért szerzetest levetkeztetve, ugy megvesszőzött, hogy a szerzetes eszméletét vesztette el. Igy találták meg félholtan, huszonnégy órai éhezés és szomjazás után. Csak vas-egészségének köszönhette, hogy életben maradhatott.

Szerdahelyi iszonyú dühében még szigorúbb rendeleteket adott ki, - halál volt szabva a tilalomáthágóra. A kihivás a nép részéről mindemellett folytonosan tartott, de a büntetés - okulva a multakon - a visszatorlástól való félelem miatt elmarad.

Igy teltek évek étek után, a protestans elem közé ékelt zárda küzdése mindinkább gyengült, a parancsoló dacz megtört, helyet adta az eszélyességnek. A szerzetesek jelszava lett „tűrni és tűretni.” s élvezni nyugodtan azt, mit a végzet annyi próbáltatás után meghagyott.

A nép rajongása nem találván ellentállásra; a düh lassanként kihült, békülékenyebb szellemnek engedve helyet. A fegyverszünet ritkán zavartatott meg, akkor is leginkább anyagi érdekek miatt.

A két szembenálló felekezet történetünk korában, a vallásujitás negyvenedik évében kezdett felhagyni ellenségeskedésével. Az ujabb és hatalmasabb felekezet hagyott el gőgjéből, s a régi jogaiból kiszoritott rész lassanként feledé lefojtott ellenszenvét, s kezdték egymást kölcsönösen atyafiaknak tekinteni.

Ezen vonás igen szépen jellemzi a magyart, ugy, hogy bátran elmondhatni, hogy nem volt ország, hol a vallásújitás kevesebb erőszakoskodással s kitöréssel ment volna véghez. Szükségtelen megemliteni, hogy kivételek itt sem hiányzottak; de általában el lehet mondani, hogy vélemény s vallás miatti üldözés a magyarnak nem volt jellemében, s a mi történt e részben, az a nemzetnek nem róható fel.

Akárhányszor megesett, hogy a dézsmaszedésből vagy beteglátogatásból megtért barát egyik vagy másik protestans ur várában keresett s talált éji szállást, s ha a szerzetes beletalálja magát helyzetébe: dévaj tréfák között, telt kupák mellett feledé a vecsernye idejét.

Különösen páter Gregor, a mislyei zárda egyik szerzetese mindenütt szivesen látott vendég volt. Éles, kétértelmü tréfái férfi-körökben a legnagyobb tetszéssel találkoztak, sőt mulatságos mondáit s aprólékos ártatlan hirecskéit a nők is örömmel hallgatták; szóval páter Gregor a külvilágban zárdájának becsületére vált.

Nem hiányzottak mindemellett is oly galád rágalmazók, kik a „szent ember” jellemét befeketiteni igyekeztek, nevezetesen azt susogták? hogy szerzetesi fogadását nem minden pontban tartja meg, hogy a bőjtre nem sokat ád, hogy kiszabott imáit elhanyagolja, s hogy Éva leányaira többet néz, mint a misekönyvre s több efélék.

Páter Gregor ezen rágalmakra, - melyeket néha poharazás közben is felhoztak - sokkal nyugodtabban felelt, mint vérmérséklete után várható volt.

- Bőjt és imától utazásom közben fel vagyok oldozta; - ugymond. - A mi a nőket illeti, azt olvastam a szent atyák életéből, hogy a megtartóztatás csak ott érdem, a hol kisértés előzi meg; én védszentem, Sz. Miklósban bizva, bátran szembemegyek minden kisértéssel; s hitemben nem csalatkoztam.

A szigoru priornak egy-két ártatlan tréfa, melyet a páter utazása közben, talán nagyon is bizva magában, elkövetett, fülébe ment; kérdőre fogta a hüledezőt, ki ezen vallatásra épen nem volt elkészülve.

- Valld meg, fiam az urban, mi igaz a vádban, mit ellened felhoztak? Ha őszinte és nyilt leszesz, mi különben is főnököd iránt szoros kötelességed, szelid büntetésre számolhatsz. Én is voltam ifju, tele életerővel, tudom, hogy az ifjui sebes vér lázadó, mint a pártos angyalok, s csak a legnagyobb erőfeszitéssel fékezhető; de nem lehetetlen, magamról tudom, hogy nem lehetetlen megfékezni; azonban komolyan kerülni kell a kisértés ördögét, s kitérni előle.

- Főtisztelendő atyám! az egész vád rágalom, - mond páter Gregor töredezett, bünbánó hangon, kezét mellén keresztbetéve. - Miként képzelheti főtisztelendőséged, hogy én, ki gyermekségemtől fogva egyedül e pályára készültem, s bőjt, ima, vezeklés közt nevekedtem fel: szent hivatalomat annyira eltéveszthetném szemem elől?! Épen onnan jöhetett e vád, hogy erőmben bizva bátran szembemegyek minden kisértéssel.

- Fiam! épen midőn mented magad, akkor követed el a legnagyobb vétket. Elbizakodás s gőg a hét halálos vétkek egyik legfőbbike, mely kárhozatra visz. Egyenesen ez volt oka a pártos angyalok fellázadásának. Akkor vagyunk leggyengébbek, szeretett testvérem, midőn erőseknek képzeljük magunkat.

- Töredelmes szivvel ösmerem be lelki atyám, hogy mentségemben illetlen kifejezéssel éltem; szavaim akaratom ellen a gőg, s elbizakodás hangját ölték fel, - mond térdre ereszkedve Gregor. - Várom a büntetést; mentségemre csak azt hozhatom fel, hogy ártatlanságom érzete hítt fel e vétkes elbizakodásra.

- Szeretett testvérem! - mond a prior, nemével az irigységnek tekintve a fekete talárba burkolt atlétai termetre: - neked ezen óriási alkat, ezen ideges világi termet mellett kétszeres buzgósággal kell naponként imádkoznod, különösen az uri imádságot, hol ezen szent és bölcs igék fordulnak elő: „Ne vigy minket kisértetbe”. Imádkozz, bőjtölj, sanyargasd testedet; ha bünös kivánság ébred benned: hivd segitségül védszentedet, s mindaddig mond imáidat térdeiden, mig a sátán tőled nem távozik. Akkor vagyunk csak erősek, ha gyengeségünket elösmerve: ellene küzdünk.

- Mi büntetést szab reám főtisztelendő atyám bünös elbizakodásomért? - mond a szerzetes, alázattal hajtva le fejét.

- A héten teljes bőjt mellett kenyéren és vizen fogod napjaidat tölteni, imázás és vezeklés mellett sanyargasd testedet s erősitsd lelkedet, hogy bünös vágyaidnak könnyebben ellentállhass. - Ezenkivül az a tanácsom, s illetőleg parancsom, hogy a laicusokkal érintkezésben kerüld még a szint is, mely reád homályt vethetne. A jelen megátkozott korban, midőn elleneink őrszemekkel kisérik minden lépteinket: nem elég, szeretett testvérem, hogy ártatlanok vagyunk, hanem szükséges, hogy azoknak is látszassunk. Most elbocsátlak, s jobbulásod reményében feloldalak, de vigyázz magadra, hogy többé ne vétkezzél.

Páter Gregor ezen időtől fogva vigyázott a színre, mert egy heti bőjtölésnek nem örömest tette volna ki másodszor magát, anélkül azonban, hogy régi jó asztaltársait elhanyagolja. A vidék közép nemessége, mint a főnemesség is, mindig szivesen láták a vig kedvü barátot. Bebek, Perényi, Homonnay nem egy jó órát töltöttek vele együtt.

Szükségesnek láttuk páter Gregort előre bemutatni, mert regényünk folyamán még gyakran fogunk vele találkozni.

De térjünk vissza a félbeszakasztott fonálhoz.

A szerzetesek leverten, kétségdulta szivvel léptek a kápolnába, s a főoltárnál térdre estek, és nehéz sóhajok közt rebegték imáikat a mindenhatóhoz, megmentéseikért esdve.

A szentély magas hajójából aláfüggő ezüst lámpa bágyadt világa rémesen tört meg halvány vonásaikon.

Az egyház kijárásain fegyveres őrök egyhangu léptei „memento mori”-t kongottak vissza a néma csendben.

Páter Gregor, szerzetes társaira hagyva az imázást, gondosan kémlelt maga körül, menekülésen törve fürtös fejét. Ugy látszott, hogy vagy nem érez kedvet, vagy nem tartja még magát méltónak a vértanuságra.

Minden kijárás el volt állva, mindamellett nem tett le a reményről, hogy egy vagy más módon kinálkozik út a szabadulásra.

Annyira ragaszkodott e siralom völgyéhez, hogy előre el volt határozva nem válogatni kislelküen a mutatkozó eszközökben, habár szent hivatása rovására történnék is az. Annyira lefojtott magába minden „hiuságot”, „elbizakodást” és „bünös nagyravágyást”, hogy a szentek közé számlálás dicsőségét örömest hagyta ezen kitüntetést inkább megérdemlő szerzetes-társaira.

Ily vétkes tépelődés közben lepte meg a perjel megjelenése.

Bizonytalan léptekkel közeledett a főoltárhoz. A szerzetesek néma főhajtással nyitottak utat.

Az oltárkép előtt - mely a megváltó keresztrefeszitését ábrázolta - térdre esett.

- Uram uram! muljék el tőlem e keserű pohár! - rebegé töredezett hangon. - Legyen különben meg nem az én, hanem a te szent akaratod! - tette aztán utána.

Ajkai görcsös mozgásából itélve: imát ima után mondott el.

Igy telt el két végtelen hosszu óra, ölő bizonytalanság közt.

Lassu, kimért léptek hangjai riaszták fel az imázókat. - Bebek lépett be.

Arcza töröttsége, mélyen beesett szemei, ércztelen hangja arra mutattak, hogy a lefolyt hét óra reá nézve sem volt kevésbbé kinzó, mint áldozataira.

- Mindent tudok; - mond félig sugva a felrettent térdelő prior vállára téve kezét. - Nőm, fiam meghaltak; meghaltak eszközlésedre, s ennélfogva kezed által. A halált százszorosan megérdemletted, de a lelki vád közt eltöltött 17 évnek szenvedéseivel, s ezen mai nehány óra halálfélelmével, ugy hiszem, eléggé büntetve vagy; halálod csak röviditése volna öntudatod mardosásának. Élj tehát, - de távozz e helytől, élj nyomorban, elhagyatottan és szegényen. Ez legyen ármányaid s nagyravágyásod érdemlett büntetése.

- Én élve e helyet el nem hagyom soha! - mond Szerdahelyi szilárdan, - készebb vagyok meghalni s véremmel öntözni e szent oltárt.

- Ez utolsó szavad? - kérdezé Bebek nyugodt hangon.

- Igen, ez utolsó szavam! Én csak erőszaknak fogok engedni.

- Legyen meg tehát akaratod!

Bebek egy válláról lefüggő sípba fujt. Annak éles hangjára fegyveresek tolultak be a kápolnába.

- Föl, testvéreim! Kezdjétek el szent Dávid zsoltárát: „Öröködbe uram pogányok jöttek, és szent templomodat megfertéztették” - szólt a perjel.

A fegyveresek, Rákóczyval élükön, némán álltak meg. Érczkeblöket, mely a csaták ágyui közt félelmet. nem ismert, megrendülni érzették ezen halállal vivódó kétségbeesést mutató énekhangra.

- Most készen vagyunk, Bebek! lelkünk megerősödött az ének szent hangjain. Told meg szentségtapodó eljárásodat meggyilkoltatásunkkal, ártatlan vérünk fejedre szálljon!

- Mindnyájan osztják e véleményt, páterek? fordult Bebek a félelem miatt félholt szerzetesekhez.

- Irgalom! irgalom! - nyögék fájdalmas hörgéssel azok, térdre rogyva.

Egyedül páter Gregor maradt a priorral állva.

- Páter Gregor, ugy látom, vágysz a mártír koronára?! - mond Bebek, az óriási szerzeteshez lépve.

- Miért tagadnám, uram! - mond a páter halkkal, még ezen válságos órában sem fojthatva le tréfaüző hajlamát, - hogy nekem kevés okom volt eddig megunni az életet; de meg a mi azt illeti, én még kevés érdemet tettem a mártírkoronára is. Ily, banyához való töredelmes megalázódás azonban jellememhez nem fér, ha életemet válthatnám is meg vele. Olvasó és breviarium itt, amint látom, keveset használ, hanem ha kardot adsz kezembe, s megengeded, hogy egygyel fegyvereseid közül összemérjem erőmet: meg fogod látni, hogy van előttem becse az életnek, s tudok érte küzdeni!

- Tedd le, páter, olvasódat s hozzád méltatlan szőrruhádat és kisérj csatáimba; ott a te helyed, nem a zárdafalak közt.

- Most még nem, majd tán később, talán nemsokára; addig is fogadd köszönetemet nyiltszivü ajánlatodért.

Ezen párbeszéd oly halk hangon folytattatott, hogy senki sem vehette ki értelmét.

- Páter Gregor! adja ki a rendelést, hogy a prior szokott hátaslovát vezessék a kápolna tornácza elé; szerzetestársai s maga számára szinte nyergeltessen, hogy rögtön indulhassanak, - parancsolá Bebek.

Ezen rendelet oly hirtelen s oly, váratlanul adatott ki, és páter Gregor oly hirtelen eltűnt annak végrehajtására, hogy a perjel ellentmondó rendelete elkésett.

- Rákóczy uram! adjon 12 fegyverest a perjel ur védelmére, kik a gyülevész nép bosszantásaitól s várható megtámadásától védjék, minden tisztelettel legyenek a páterek iránt, kisérjék Kassára, vagy ahová kivánják - erre nézve nem teszek semmi korlátot, ahol s amikor a védelmet magokra nézve feleslegesnek látják, hagyják magokra s térjenek vissza.

- Ellentmondok e rendeletnek! - mond Szerdahelyi.

- Rákóczy uram, tegye kegyelmed kötelességét, s mutassa meg az utat a kápolna tornáczáig. - Ugy hiszem, már lovaik várakoznak, - ismétlé Bebek.

- Testvéreim! az úr mutatott utat ez erőszak kikerülésére. Utánam a belső kápolnába!

Mielőtt ennek megakadályoztatására Bebek parancsot adhatott volna: a szerzetesek egy belső kápolnában tüntek el, s bezárták a vas ajtót magok után.

- Törjétek be rájok az ajtót! s hurczoljátok ki a csúszó kigyókat! - kiáltott fel Bebek.

Az óriási vaslemezzel fedett ajtó dactolt a szekerczecsapásokkal.

Bebek mérsékletét vesztve, harczfejszéjét fegyvernöke kezéből kiragadta, s olyat sujtott az érczajtóra, hogy a kápolna falai megrendültek, s egy-két ablak csörtetve hullott alá. Az ajtón mély rést tört, de harczfejszéje több helyen elcsorbult.

- Gyujtsátok rájok a kápolnát! miért vesződjünk tovább velök? Füstöljétek ki, mint rókát odujából: meguntam már e tehetetlenek daczolását.

Egy kebel mélyéből jövő halálsikoltás kisérte parancsát.

Az oldalkápolna nehány percz mulva lángban állot, az ablak üvegtáblái recsegve töredeztek; füst és láng tolult be a keskeny ablakokon. A szerzetesek az ajtóhoz tolongtak.

- Főtisztelendő atyám! - mond páter Innocentius, a halálfélelemből erőt meritve a felszólalásra; - isten törvénye tiltja az öngyilkosságot, sorsunk hatalmunkban áll; a tüzhalál borzasztó ... lélekzetem elfulad, mentsük meg magunkat, mig nem késő!

Az ablak fái égni kezdettek, a padlat főgerendái recsegtek-ropogtak, a láng és füst fulasztó kezdett lenni.

- Isten nem akarhatja, hogy ily borzasztó halállal veszszünk el! - kiáltott fel páter Augustinus. - Utánam társaim! - Egy oldalajtón kirohant; társai nyomban követték, erőszakkal hurczolva magok után a perjelt, kinek hosszu talárja égni kezdett.

- Engedelmeskedünk az erőszaknak, mert nem tudunk ellentállani, vagy akarom mondani: hivatásunkkal nem egyezik meg ellentállani, - mond páter Innocentius.

Szerdahelyi arczán őrjöngés előjelei mutatkoztak.

- Az elébb is igy kellett volna, az által megkimélhettétek volna magatokat ezen jelenettől, - mond Bebek. - A kiséret várakozik. Isten nevében, ruháitok be vannak csomagolva s minden szükségesekkel nehány napra el vagytok látva. Előre!

A perjelt két fegyveresnek kellett lovára feltenni, annyira ki volt merülve.

Hajnalodni kezdett, midőn e zarándokmenet Kassa kapujához ért.

Bebek ez alatt eloltatta fegyvereseivel a tüzet. Az oldalkápolna tetején kivül nem esett semmi kár.

Ezután a könyvtár kulcsát magához véve, ujra folytatta vizsgálódásait.

Egészen megvilágosodott, midőn szemeit kimerülten egy-két órára lehunyta.