XVI.
A kápolna
elkülönözve épült a zárdátol, melylyel azonban két fedezett tornácznál
fogva
kapcsolatban állott. Ugy látszott, hogy jóval későbbi mű mint a
zárda-épület.
Gót stílben
épült, ezen épitészeti modor hanyatló korában. Homlokzatán aranyozott
római
számokkal 1463. évszám fénylett, két faragott angyaltól tartott óriási
koszoru
közepén. Nem tudjuk meghatározni, hogy épitését, vagy megujitását
mutatta-e az
évszám?
Faragott
kövekből rakott diszes tornya még későbben emeltetett; alig husz év
előtt,
miután a régi egy földrengés alkalmával annyira meghasadozott, hogy
ledüléstől
lehetett félteni.
Főajtaja
északra nyilt, egy festői térre, melyet ezüst hullámival a Tarcza
öntözött.
Nagyobb ünnepek és búcsuk alkalmával napokig tárva állott ez a
környékbeli
buzgó nép befogadására.
Hárs- és
vadgesztenyesorok árnyalták be az előtért, melynek lombjai alatt a
búcsura járó
nép ünnepélyek alkalmával megnyugvást és enyhelyet talált.
Két óriási
jegenyeút vezetett ki a kassai országutra, mely másfél öl távolságnyira
ültetve
egymástól élőfalt képezett. Közeit kis kápolnácskák tölték be szent
tárgyu dombor
müvekkel, melyek a Krisztus keresztre-feszitését megelőző jeleneteket
ábrázolták.
Az idő
romboló hatalma, vagy inkább az emberi kéz dulása ezen kápolnácskák
faragott
müvein mély nyomokat hagyott hátra, a min az akkori vallásvillongások
között
nem lehet csudálkozni.
Alig volt egy
is, mely meg ne lett volna sértve. A Krisztust vesszőző poroszlónak
jobb karja
volt letörte, egy másiknak fegyverét csavarták ki kezéből, ugyhogy
ujjai is
utána törtek. Kajafásnak a szeme volt kiszurva. Annásnak a fülét
metszették le.
Héródes Antipásnak a fövege hiányzott, a Krisztust háromszor megtagadó
Péter
apostolnak ajakát metszették le; sőt még Poncius Pilátust sem kimélte
meg a nép
dühe, kit orr nélkül hagytak.
Minden
kiigazitás után ujra bekövetkezett a rombolás, különféle változatokkal.
Semmi
fenyegetés sem használt. A tiltó rendeleteket s az áthágókra kiszabott
büntetést tartalmazó iratokat a kápolna faláról letépték, s a nyilvános
kikiáltókat gunynyal, fenyegetéssel fogadták, sőt nemritkán kővel
dobálták meg
az oldalán dobbal megjelenő zárdaporoszlót.
Egyszer egy
rajtakapott suhanczot Szerdahelyi vérig vesszőztetett, s igy eresztette
el.
Másnap a vesszőző poroszlót egy cserfára felakasztva találták eltünésén
nyugtalankodó bajtársai.
Más izben egy
idős rajongó nőnek homlokára, ki a szent képekre nyelvét nyujtotta ki,
bélyeget
süttetett s rnegkorbácsoltatva, három havi börtönözés után bocsátotta
el.
A
visszatorlás nem késett; nehány nap mulya egye csoport nép egy
beteglátogatásból visszatért szerzetest levetkeztetve, ugy
megvesszőzött, hogy
a szerzetes eszméletét vesztette el. Igy találták meg félholtan,
huszonnégy
órai éhezés és szomjazás után. Csak vas-egészségének köszönhette, hogy
életben
maradhatott.
Szerdahelyi
iszonyú dühében még szigorúbb rendeleteket adott ki, - halál volt
szabva a
tilalomáthágóra. A kihivás a nép részéről mindemellett folytonosan
tartott, de
a büntetés - okulva a multakon - a visszatorlástól való félelem miatt
elmarad.
Igy teltek
évek étek után, a protestans elem közé ékelt zárda küzdése mindinkább
gyengült,
a parancsoló dacz megtört, helyet adta az eszélyességnek. A szerzetesek
jelszava lett „tűrni és tűretni.” s élvezni nyugodtan azt, mit a végzet
annyi
próbáltatás után meghagyott.
A nép
rajongása nem találván ellentállásra; a düh lassanként kihült,
békülékenyebb
szellemnek engedve helyet. A fegyverszünet ritkán zavartatott meg,
akkor is
leginkább anyagi érdekek miatt.
A két
szembenálló felekezet történetünk korában, a vallásujitás negyvenedik
évében
kezdett felhagyni ellenségeskedésével. Az ujabb és hatalmasabb
felekezet
hagyott el gőgjéből, s a régi jogaiból kiszoritott rész lassanként
feledé
lefojtott ellenszenvét, s kezdték egymást kölcsönösen atyafiaknak
tekinteni.
Ezen vonás
igen szépen jellemzi a magyart, ugy, hogy bátran elmondhatni, hogy nem
volt
ország, hol a vallásújitás kevesebb erőszakoskodással s kitöréssel ment
volna
véghez. Szükségtelen megemliteni, hogy kivételek itt sem hiányzottak;
de
általában el lehet mondani, hogy vélemény s vallás miatti üldözés a
magyarnak
nem volt jellemében, s a mi történt e részben, az a nemzetnek nem
róható fel.
Akárhányszor
megesett, hogy a dézsmaszedésből vagy beteglátogatásból megtért barát
egyik
vagy másik protestans ur várában keresett s talált éji szállást, s ha a
szerzetes beletalálja magát helyzetébe: dévaj tréfák között, telt kupák
mellett
feledé a vecsernye idejét.
Különösen
páter Gregor, a mislyei zárda egyik szerzetese mindenütt szivesen
látott vendég
volt. Éles, kétértelmü tréfái férfi-körökben a legnagyobb tetszéssel
találkoztak, sőt mulatságos mondáit s aprólékos ártatlan hirecskéit a
nők is
örömmel hallgatták; szóval páter Gregor a külvilágban zárdájának
becsületére
vált.
Nem
hiányzottak mindemellett is oly galád rágalmazók, kik a „szent ember”
jellemét
befeketiteni igyekeztek, nevezetesen azt susogták? hogy szerzetesi
fogadását
nem minden pontban tartja meg, hogy a bőjtre nem sokat ád, hogy
kiszabott imáit
elhanyagolja, s hogy Éva leányaira többet néz, mint a misekönyvre s
több
efélék.
Páter Gregor
ezen rágalmakra, - melyeket néha poharazás közben is felhoztak - sokkal
nyugodtabban felelt, mint vérmérséklete után várható volt.
- Bőjt és
imától utazásom közben fel vagyok oldozta; - ugymond. - A mi a nőket
illeti,
azt olvastam a szent atyák életéből, hogy a megtartóztatás csak ott
érdem, a
hol kisértés előzi meg; én védszentem, Sz. Miklósban bizva, bátran
szembemegyek
minden kisértéssel; s hitemben nem csalatkoztam.
A szigoru
priornak egy-két ártatlan tréfa, melyet a páter utazása közben, talán
nagyon is
bizva magában, elkövetett, fülébe ment; kérdőre fogta a hüledezőt, ki
ezen
vallatásra épen nem volt elkészülve.
- Valld meg,
fiam az urban, mi igaz a vádban, mit ellened felhoztak? Ha őszinte és
nyilt
leszesz, mi különben is főnököd iránt szoros kötelességed, szelid
büntetésre
számolhatsz. Én is voltam ifju, tele életerővel, tudom, hogy az ifjui
sebes vér
lázadó, mint a pártos angyalok, s csak a legnagyobb erőfeszitéssel
fékezhető;
de nem lehetetlen, magamról tudom, hogy nem lehetetlen megfékezni;
azonban
komolyan kerülni kell a kisértés ördögét, s kitérni előle.
-
Főtisztelendő atyám! az egész vád rágalom, - mond páter Gregor
töredezett,
bünbánó hangon, kezét mellén keresztbetéve. - Miként képzelheti
főtisztelendőséged, hogy én, ki gyermekségemtől fogva egyedül e pályára
készültem, s bőjt, ima, vezeklés közt nevekedtem fel: szent hivatalomat
annyira
eltéveszthetném szemem elől?! Épen onnan jöhetett e vád, hogy erőmben
bizva
bátran szembemegyek minden kisértéssel.
- Fiam! épen
midőn mented magad, akkor követed el a legnagyobb vétket. Elbizakodás s
gőg a
hét halálos vétkek egyik legfőbbike, mely kárhozatra visz. Egyenesen ez
volt
oka a pártos angyalok fellázadásának. Akkor vagyunk leggyengébbek,
szeretett
testvérem, midőn erőseknek képzeljük magunkat.
- Töredelmes
szivvel ösmerem be lelki atyám, hogy mentségemben illetlen kifejezéssel
éltem;
szavaim akaratom ellen a gőg, s elbizakodás hangját ölték fel, - mond
térdre
ereszkedve Gregor. - Várom a büntetést; mentségemre csak azt hozhatom
fel, hogy
ártatlanságom érzete hítt fel e vétkes elbizakodásra.
- Szeretett
testvérem! - mond a prior, nemével az irigységnek tekintve a fekete
talárba
burkolt atlétai termetre: - neked ezen óriási alkat, ezen ideges világi
termet
mellett kétszeres buzgósággal kell naponként imádkoznod, különösen az
uri
imádságot, hol ezen szent és bölcs igék fordulnak elő: „Ne vigy minket
kisértetbe”. Imádkozz, bőjtölj, sanyargasd testedet; ha bünös kivánság
ébred
benned: hivd segitségül védszentedet, s mindaddig mond imáidat
térdeiden, mig a
sátán tőled nem távozik. Akkor vagyunk csak erősek, ha gyengeségünket
elösmerve: ellene küzdünk.
- Mi
büntetést szab reám főtisztelendő atyám bünös elbizakodásomért? - mond
a
szerzetes, alázattal hajtva le fejét.
- A héten
teljes bőjt mellett kenyéren és vizen fogod napjaidat tölteni, imázás
és
vezeklés mellett sanyargasd testedet s erősitsd lelkedet, hogy bünös
vágyaidnak
könnyebben ellentállhass. - Ezenkivül az a tanácsom, s illetőleg
parancsom,
hogy a laicusokkal érintkezésben kerüld még a szint is, mely reád
homályt
vethetne. A jelen megátkozott korban, midőn elleneink őrszemekkel
kisérik
minden lépteinket: nem elég, szeretett testvérem, hogy ártatlanok
vagyunk,
hanem szükséges, hogy azoknak is látszassunk. Most elbocsátlak, s
jobbulásod
reményében feloldalak, de vigyázz magadra, hogy többé ne vétkezzél.
Páter Gregor
ezen időtől fogva vigyázott a színre, mert egy heti bőjtölésnek nem
örömest
tette volna ki másodszor magát, anélkül azonban, hogy régi jó
asztaltársait
elhanyagolja. A vidék közép nemessége, mint a főnemesség is, mindig
szivesen
láták a vig kedvü barátot. Bebek, Perényi, Homonnay nem egy jó órát
töltöttek
vele együtt.
Szükségesnek
láttuk páter Gregort előre bemutatni, mert regényünk folyamán még
gyakran
fogunk vele találkozni.
De térjünk
vissza a félbeszakasztott fonálhoz.
A szerzetesek
leverten, kétségdulta szivvel léptek a kápolnába, s a főoltárnál térdre
estek,
és nehéz sóhajok közt rebegték imáikat a mindenhatóhoz, megmentéseikért
esdve.
A szentély
magas hajójából aláfüggő ezüst lámpa bágyadt világa rémesen tört meg
halvány vonásaikon.
Az egyház
kijárásain fegyveres őrök egyhangu léptei „memento mori”-t kongottak
vissza a
néma csendben.
Páter Gregor,
szerzetes társaira hagyva az imázást, gondosan kémlelt maga körül,
menekülésen
törve fürtös fejét. Ugy látszott, hogy vagy nem érez kedvet, vagy nem
tartja
még magát méltónak a vértanuságra.
Minden
kijárás el volt állva, mindamellett nem tett le a reményről, hogy egy
vagy más
módon kinálkozik út a szabadulásra.
Annyira
ragaszkodott e siralom völgyéhez, hogy előre el volt határozva nem
válogatni
kislelküen a mutatkozó eszközökben, habár szent hivatása rovására
történnék is
az. Annyira lefojtott magába minden „hiuságot”, „elbizakodást” és
„bünös
nagyravágyást”, hogy a szentek közé számlálás dicsőségét örömest hagyta
ezen
kitüntetést inkább megérdemlő szerzetes-társaira.
Ily vétkes
tépelődés közben lepte meg a perjel megjelenése.
Bizonytalan
léptekkel közeledett a főoltárhoz. A szerzetesek néma főhajtással
nyitottak
utat.
Az oltárkép
előtt - mely a megváltó keresztrefeszitését ábrázolta - térdre esett.
- Uram uram!
muljék el tőlem e keserű pohár! - rebegé töredezett hangon. - Legyen
különben
meg nem az én, hanem a te szent akaratod! - tette aztán utána.
Ajkai görcsös
mozgásából itélve: imát ima után mondott el.
Igy telt el
két végtelen hosszu óra, ölő bizonytalanság közt.
Lassu, kimért
léptek hangjai riaszták fel az imázókat. - Bebek lépett be.
Arcza
töröttsége, mélyen beesett szemei, ércztelen hangja arra mutattak, hogy
a
lefolyt hét óra reá nézve sem volt kevésbbé kinzó, mint áldozataira.
- Mindent
tudok; - mond félig sugva a felrettent térdelő prior vállára téve
kezét. - Nőm,
fiam meghaltak; meghaltak eszközlésedre, s ennélfogva kezed által. A
halált
százszorosan megérdemletted, de a lelki vád közt eltöltött 17 évnek
szenvedéseivel, s ezen mai nehány óra halálfélelmével, ugy hiszem,
eléggé
büntetve vagy; halálod csak röviditése volna öntudatod mardosásának.
Élj tehát,
- de távozz e helytől, élj nyomorban, elhagyatottan és szegényen. Ez
legyen
ármányaid s nagyravágyásod érdemlett büntetése.
- Én élve e
helyet el nem hagyom soha! - mond Szerdahelyi szilárdan, - készebb
vagyok
meghalni s véremmel öntözni e szent oltárt.
- Ez utolsó
szavad? - kérdezé Bebek nyugodt hangon.
- Igen, ez
utolsó szavam! Én csak erőszaknak fogok engedni.
- Legyen meg
tehát akaratod!
Bebek egy
válláról lefüggő sípba fujt. Annak éles hangjára fegyveresek tolultak
be a
kápolnába.
- Föl,
testvéreim! Kezdjétek el szent Dávid zsoltárát: „Öröködbe uram pogányok
jöttek,
és szent templomodat megfertéztették” - szólt a perjel.
A
fegyveresek, Rákóczyval élükön, némán álltak meg. Érczkeblöket, mely a
csaták
ágyui közt félelmet. nem ismert, megrendülni érzették ezen halállal
vivódó
kétségbeesést mutató énekhangra.
- Most készen
vagyunk, Bebek! lelkünk megerősödött az ének szent hangjain. Told meg
szentségtapodó eljárásodat meggyilkoltatásunkkal, ártatlan vérünk
fejedre
szálljon!
- Mindnyájan
osztják e véleményt, páterek? fordult Bebek a félelem miatt félholt
szerzetesekhez.
- Irgalom!
irgalom! - nyögék fájdalmas hörgéssel azok, térdre rogyva.
Egyedül páter
Gregor maradt a priorral állva.
- Páter
Gregor, ugy látom, vágysz a mártír koronára?! - mond Bebek, az óriási
szerzeteshez lépve.
- Miért
tagadnám, uram! - mond a páter halkkal, még ezen válságos órában sem
fojthatva
le tréfaüző hajlamát, - hogy nekem kevés okom volt eddig megunni az
életet; de
meg a mi azt illeti, én még kevés érdemet tettem a mártírkoronára is.
Ily,
banyához való töredelmes megalázódás azonban jellememhez nem fér, ha
életemet
válthatnám is meg vele. Olvasó és breviarium itt, amint látom, keveset
használ,
hanem ha kardot adsz kezembe, s megengeded, hogy egygyel fegyvereseid
közül
összemérjem erőmet: meg fogod látni, hogy van előttem becse az életnek,
s tudok
érte küzdeni!
- Tedd le,
páter, olvasódat s hozzád méltatlan szőrruhádat és kisérj csatáimba;
ott a te
helyed, nem a zárdafalak közt.
- Most még
nem, majd tán később, talán nemsokára; addig is fogadd köszönetemet
nyiltszivü
ajánlatodért.
Ezen
párbeszéd oly halk hangon folytattatott, hogy senki sem vehette ki
értelmét.
- Páter
Gregor! adja ki a rendelést, hogy a prior szokott hátaslovát vezessék a
kápolna
tornácza elé; szerzetestársai s maga számára szinte nyergeltessen, hogy
rögtön
indulhassanak, - parancsolá Bebek.
Ezen rendelet
oly hirtelen s oly, váratlanul adatott ki, és páter Gregor oly hirtelen
eltűnt
annak végrehajtására, hogy a perjel ellentmondó rendelete elkésett.
- Rákóczy
uram! adjon 12 fegyverest a perjel ur védelmére, kik a gyülevész nép
bosszantásaitól s várható megtámadásától védjék, minden tisztelettel
legyenek a
páterek iránt, kisérjék Kassára, vagy ahová kivánják - erre nézve nem
teszek
semmi korlátot, ahol s amikor a védelmet magokra nézve feleslegesnek
látják,
hagyják magokra s térjenek vissza.
-
Ellentmondok e rendeletnek! - mond Szerdahelyi.
- Rákóczy
uram, tegye kegyelmed kötelességét, s mutassa meg az utat a kápolna
tornáczáig.
- Ugy hiszem, már lovaik várakoznak, - ismétlé Bebek.
- Testvéreim!
az úr mutatott utat ez erőszak kikerülésére. Utánam a belső kápolnába!
Mielőtt ennek
megakadályoztatására Bebek parancsot adhatott volna: a szerzetesek egy
belső
kápolnában tüntek el, s bezárták a vas ajtót magok után.
- Törjétek be
rájok az ajtót! s hurczoljátok ki a csúszó kigyókat! - kiáltott fel
Bebek.
Az óriási
vaslemezzel fedett ajtó dactolt a szekerczecsapásokkal.
Bebek
mérsékletét vesztve, harczfejszéjét fegyvernöke kezéből kiragadta, s
olyat
sujtott az érczajtóra, hogy a kápolna falai megrendültek, s egy-két
ablak
csörtetve hullott alá. Az ajtón mély rést tört, de harczfejszéje több
helyen
elcsorbult.
- Gyujtsátok
rájok a kápolnát! miért vesződjünk tovább velök? Füstöljétek ki, mint
rókát
odujából: meguntam már e tehetetlenek daczolását.
Egy kebel
mélyéből jövő halálsikoltás kisérte parancsát.
Az
oldalkápolna nehány percz mulva lángban állot, az ablak üvegtáblái
recsegve
töredeztek; füst és láng tolult be a keskeny ablakokon. A szerzetesek
az
ajtóhoz tolongtak.
-
Főtisztelendő atyám! - mond páter Innocentius, a halálfélelemből erőt
meritve a
felszólalásra; - isten törvénye tiltja az öngyilkosságot, sorsunk
hatalmunkban
áll; a tüzhalál borzasztó ... lélekzetem elfulad, mentsük meg magunkat,
mig nem
késő!
Az ablak fái
égni kezdettek, a padlat főgerendái recsegtek-ropogtak, a láng és füst
fulasztó
kezdett lenni.
- Isten nem
akarhatja, hogy ily borzasztó halállal veszszünk el! - kiáltott fel
páter
Augustinus. - Utánam társaim! - Egy oldalajtón kirohant; társai nyomban
követték, erőszakkal hurczolva magok után a perjelt, kinek hosszu
talárja égni
kezdett.
-
Engedelmeskedünk az erőszaknak, mert nem tudunk ellentállani, vagy
akarom
mondani: hivatásunkkal nem egyezik meg ellentállani, - mond páter
Innocentius.
Szerdahelyi
arczán őrjöngés előjelei mutatkoztak.
- Az elébb is
igy kellett volna, az által megkimélhettétek volna magatokat ezen
jelenettől, -
mond Bebek. - A kiséret várakozik. Isten nevében, ruháitok be vannak
csomagolva
s minden szükségesekkel nehány napra el vagytok látva. Előre!
A perjelt két
fegyveresnek kellett lovára feltenni, annyira ki volt merülve.
Hajnalodni
kezdett, midőn e zarándokmenet Kassa kapujához ért.
Bebek ez
alatt eloltatta fegyvereseivel a tüzet. Az oldalkápolna tetején kivül
nem esett
semmi kár.
Ezután a
könyvtár kulcsát magához véve, ujra folytatta vizsgálódásait.
Egészen
megvilágosodott, midőn szemeit kimerülten egy-két órára lehunyta.
|