A vetélytársak némán tekintettek magok elé egyiknek sem volt kedve a hallgatást megszegni.

Végre Bebek felállott székéről s egy nehéz sóhajjal, mely férfias kebléből kinosan küzdött fel, kétszer, háromszor végig járta a termet, s végre a prior előtt megállott.

- Szerdahelyi Mátyás, téged a végzet átkul vetett éltem folyamába. Te mint vampír, keblem vérét szivtad ki ármányaiddal. A sors engem mindennel elhalmozott, mit egy halandó józanul kivánhat, adott születést, rangot és gazdagságot s ezek élvezésére testi erőt, bátorságot és jó véralkatot. Ugy látszott, boldogságomra semmi sem hiányzott, s te daemonilag felzavartad boldogságom forrását, emberekbeni hitemet, reményemet megingattad, sátáni számitással az apa és fiu közti szent viszonyt széttépted, s nem rajtad mult, hogy apagyilkossá nem lettem. Annyira vitted a dolgot, hogy a mit a végzet áldásul látszott boldogitásomra adni, átokká nehezült rajtam. Mond: miért tetted azt? Mit vétettem valaha ellened, hogy már itt a földön kiürittetted velem a kárhozat poharát. Szólj, mentsd magad!

Szerdahelyi megrendült e szakgatott, mély fájdalomtól fátyolozott szavakra.

- Én nem értelek, Bebek, - mond, erőt véve magán; - szavaid jelentőségét felfogni nem vagyok képes, s ennélfogva menteni magam nem fogom.

- Nem fogod? kiált Bebek szikrázó szemekkel, - ne feledd, kevély pap, hogy birád előtt állasz!

- Én birámnak nem ösmerlek el, - mond Szerdahelyi. Hatalmadban vagyok, megsemmisithetsz, de arra nem kényszerithetsz, hogy hozzám illetlen mentegetésre alázzam meg magam. Én mindazokban, a melyekkel vádolsz, ártatlan vagyok, s a helyett a biráskodás, ha valakit illet, az én vagyok.

- Ártatlan vagy? - mond Bebek hévvel. Hát, az aszalói erőszaktétel, ki parancsára történt? Ki fogatta el jobbágyaimat s hurczoltatta börtönbe?

- Az egri püspök parancsára történt s én hajtattam végre embereim által. Országos törvények szerint az aszalói tized engem illet s az ellentállókat teljes jogom van büntetni.

- De nem az én tudtom és beleegyezésem nélkül, gőgös barát. Elfeledted az időt, helyzetet s viszonyokat, melyekben élsz. Tudtad, hogy ezen kihivó eljárással vérig sértesz meg s megtorlásra kényszeritesz. Miben biztál józan észszel; hova lett eddigi eszélyességed?

- Miben biztam? Ügyem igazságában. Főnököm parancsára megtettem azt, mit kötelességem hozott magával. Ez egyébiránt csak ürügy, - rég keresed az alkalmat, hogy a mislyei gazdag prépostságot birtokodhoz olvaszd; ezt megteheted, nálad van az erő és hatalom. De azt nem hittem volna, hogy a büszke Bebek, ki a joggal teljes életében oly keveset gondolt, ál-okokkal álljon elő erőszakoskodása szépitésére!

- Csak tovább, tovább, mond Bebek, alig fojthatván le haragját. Csakugyan be kell látnom, hogy kegyelmed a biró, és én a vádlott. Beszélje ki magát, használja szabadságát, mit egy halálra itélttől sem tagadnak meg, én nyugodtan ki fogom hallgatni, de azután, ugy hiszem, lesz irántam is azon kegyességgel, hogy védokaimat meg fogja hallgatni.

- Valóban nem hittem a lovagiasnak nevezett Bebekről, hogy ennyire elfeledkezzék magáról; mond Szerdahelyi tompán. Nem elég, hogy védtelen ellenét lábbal tapossa, hanem elég gyenge a guny méltatlan fegyverével tetézni sértését. Hol itt a lovagiasság?

- Pap uram későn kelt fel arra, hogy engem a lovagiasság szabályaira oktasson; mond Bebek lángoló arczczal. Te multamat szennyezéd be kigyói nyelveddel s én sértésedet nyugodtan nyeljem el? Védtelen helyzetedre hivatkozol fellépésem ellenében; mi joggal? hát mióta szabad a gyengének büntetlenül paczkázni? Ez felfordult világ lenne. A lovagiasság szabálya: a védteleneket s ártatlanokat védelmezni, de ismét az okosság parancsolja a gyengének: a vihar előtt meghajolni s a megtörés veszélyének magát ki nem tenni.

- Szinleg igazad van, kevély várur, ezt be kell vallanom; mond a perjel tört hangon. A jelen viszonyok között egy szerzetesnek tűrni és hallgatni kell, habár lábbal tiporják is; ügye igazsága s öntudata tisztaságára való hivatkozás csak neveli vétkét hatalmas ellenei szemében. Bevallom, hogy eszélytelenül, meggondolatlanul tettem, mert elég kába voltam hinni, hogy törvényes eljárásomban a törvény védelmére számolhatok.

- Azon törvény védelmére, melyet erőszakos eljárásoddal lábbal tapostál? Te vádló, poroszló és bakó voltál egy személyben! Hogy’ nem pirulsz a törvényre hivatkozni!

- S te merészled felhozni ezt ellenem? mond Szerdahelyi szikrázó szemekkel; te, ki - szavaiddal élve - vádló, poroszló és bakó vagy? Ez még is sok!

- Én nem hivatkoztam a törvényre, kevély praelátus, mond Bebek kardjára ütve. Én e kardra hivatkoztam. Te a törvény betüit eljárásodnál kihagytad a számitásból, erre többé nincs jogod hivatkozni. Párbajra hivtál ki. Köztünk istenitélet által csak kard határozhat. Te ezt tudhattad előre, még is kihivtál élethalálharczra.

- Te nálad van a hatalom s ennélfogva neked van igazad s tiéd az utolsó szó. Igaz, hogy gyenge voltam hozzád képest és igy nem lett volna szabad fellépnem ellened, törvényeken felül álló zászlósa e szegény hazának. De te, ki különben oly jó ügyvéd vagy, hol saját érdekedről van szó, egyet szintén kihagytál a számitásból, - az emberi szenvedélyt.

- Nem értelek, mond Bebek. Csak azt érzem inkább mint értem, hogy szavaidban kigyói méreg lappang s hagy tekergőzésében nem vagyok képes kisérni.

- Nyiltan fogok beszélni, mond Szerdahelyi határozottan. Évekig hallgattam, türtem; nincs kedvem többé érzelmeim s gondolatim szabad folyása elé gátat vetni. Azt gondoltad, vitéz ur, hogy e szerény zárdaköntös alatt minden szenvedély elnémul, s hogy a fekete talár alatt magát megadó, mindent békén türő kebel dobog? Csalatkozol. A lázongó szivnek minden ruha alatt megvan a maga követelése, s hideg zárdafalak, szőrruha, bőjt, ima és vezeklés által nem hagyja magát elnémittatni, folytatja müködését némán, lefojtva is, mint vulkánanyag havasok keblében, s ha tért nem talál többé a föld méhében: előtör a napfényre sötét üréből zúzva, rombolva maga körül. Magamegadást, béketürést s alázatot követeltek a szerzetestől? Mi joggal? Más anyagból van talán alkotva, vére hidegebb, szivverése lassubb a gyászruha alatt? Nagyravágyás, hir, dicsvágy talán ösmeretlenek előtte? Miként képzelheted ezt? hol van nagyobb, kitünőbb, magasztosabb tér ezen szenvedélyek kielégitésére, mint az egyházi rendben, melynek kebléből a legfényesebb trónra van kilátás, mely előtt eltörpülten egy világ mutatja be hódolatát?! Ily érzemények, ily gondolatok, s ily remények csábálmaitól kisérve léptem az egyházi pályára. Születés, gazdagság, ész, tudomány, nagyratörő lélek voltak e pályán kisérőim. A szerencse mindenfelől mosolygott felém. Ekkor tört be gyilkoló pestisként hazánkba a szerencsétlen emlékü vallásszakadás, testvéri, rokoni s baráti kötelékeket tépve szét. Minden kegyeletnek vége lőn, a vallás és egyház vértanui kisértésen ment keresztül, szenvedésünknek nem volt vége-hossza. Én, ki egykor a legszebb remények között léptem e pályára: eleinte türtem, vártam, reménylettem. Mind hasztalan. Nemes, megadó türelmem csak vakmerőbbé s kihivóbbá tette elleneimet, s engedékenységem csak szaporitotta rágalmazóim számát. Végre nem voltam biztos a legutolsó pór gúnyjától! Hatalom, nagyság dicskörében őszültem meg; engedelmességhez, tiszteltetéshez s hódolathoz lévén szokva, ezen lealázó helyzet türhetetlenné vált. Példát akartam mutatni. Itélj most magad, hogy nem százszorosan fel voltam-e hiva az aszalói fellépésre?

- Tudom, hogy nemes indokok és nagy szavaknak nem vagy hiányában, - mond Bebek keserü kifakadással, - ha aljas tetteid szépitéséről, és ármányaid elpalástolásáról van szó. De te hatalmaddal ártatlanok és védtelenek megrontására éltél vissza. Eszedet, melylyel a természet megáldott s nagyravágyásodat a mások megrontására forditottad. A nagyravágyást ki kárhoztatná, ha czélja, indoka nemes; enélkül nincs nagyság, vitézség, s gyümölcsöző hazaszeretet, szóval illő mérséklettel s eszélyesen használva a legnemesebb tettek termőfája lehet. De mi köze volt dicsvágyadnak családi viszonyommal? Az apa és fiu közti viszonyt bemérgezted, családi boldogságom kertét kigyóilag megraboltad. Mért tetted ezt? Családi nyugalmamnak mi köze volt nagyratörekvő álmaidhoz? Vagy akadályul szolgált a bibornoki öv elnyeréséhez?

- Én mindezekről, mikkel vádolsz, semmit sem tudok, mond Szerdahelyi, hangjában szilárdságot erőltetve. Nekem családi viszonyod felzavarására semmi befolyásom nem volt, ezen vád csak kikeresett ürügy megrontásomra.

- Tettetett szilárdságoddal engem nem vezetsz félre, Szerdahelyi! Hiteled eljátszottad. A vádirat kezem közt van; - saját leveled, mit apámnak irtál, tanuskodik ellened.

Szerdahelyi halott-fehér lett.

- Szined változása csak ujabb bizonysága sötét vétkednek, folytatá Bebek fokozott szenvedélylyel. Fejedet rázod?! Ne tagadd, ugy is haszontalan volna! Miért fojtanám le tovább, mi egy idő óta napnál világosabban áll előttem, s mi havasként nehezedik keblemre. Nőmet apám megegyezésével te raboltad el, sőt ami több, indokát is sejtem. Roszul fejeztem ki magam, - nem sejtés ez, hanem a legvilágosabb meggyőződés. - Szerdahelyi Mátyás, te vágytársam voltál első nőm szerelmében!

Ez iszouyu vád, tompa, kimért hangon ejtve, halálharangként zúgott vissza a prior keblébe.

- Nem tudok semmiről semmit, - mond egy halálra itélt kimerültségével kapkodva szavak után. - Esküszöm!

Ne esküdj ember! ne szaporitsd vétked mértékét hamis esküvel! Ösmered-e ezen széttépett levéltöredéket, mit 17 év előtt apámnak küldtél? Ezen nehány megmaradt szóban egész vétked sulya össze van foglalva.

Szerdahelyi vértől fátyolozott szemei elhomályosodtak a vádló sorok láttára. Lábai alatt a földet megrendülni érzette.

- Nem tudok semmiről semmit. Nem ösmerem e levéltöredéket, mond dadogó, ércztelen hangon. Mit bizonyithat e levél, vagy inkább, ezen nehán kikapott szó ellenem?

- Hogy nőmet s gyermekemet te raboltattad el nyomorult cselszövő, kiálta fel Bebek, szenvedélye legfőbb kitörésében. Hová tetted nőm? hová tetted gyermekem? Kétszeres rabló! - kiáltá, megrázva a félholt praelátust. Szólj, a megváltóra! ... Nem felelsz? Ne kényszerits, ember, hogy adott szavam ellenére gyilkosoddá legyek!

- Nem felelhetek, ha meggyilkolsz is, - mond Szerdahelyi megtört hangon. Nem tudok semmiről semmit. Kész vagyok, ha kell, a legszentebbre megesküdni.

- Megmaradsz tagadásod mellett? kérdezé Bebek csaknem kérő hangon. Nincs kebledben egy húr, mely megrezzenjen s feljajduljon óriási szenvedésem felett, s kiragadjon a gyilkoló bizonytalanságból?

- Ne kinozz tovább - sátán emberi alakban. Vess véget vértanui szenvedésemnek, ölj meg, csak kimélj meg vallatásodtól. Utóljára mondom, én nem tudok semmiről semmit.

- Jól van, amint akarod, maradj meg tagadásod mellett, s halj meg vezeklés és megbánás nélkül vétkeid közepette. Én segitséged nélkül is tudok magamnak bizonyságot szerezni. Ohajtottam volna, hogy e lépésre ne legyek kényszeritve, szerettem volna vér nélkül büntetni. Te magad hivtál fel a legvégsőre. De mielőtt megtennők végszámadásunkat: hallgass meg engem. Vallomásomat vedd, amint tetszik, mentségül, vagy vádul. Nem sorolom el, mit szenvedtem első nőm rejtélyes eltünésén. Fegyvernököm előadása után azt kellett hinnem, hogy meghalt. - Erről, mondom, hallgatok. Ifju voltam, alig husz éves, ereimben vérforrás lángolt, szivemben szilaj érzéki vágy csatázott, mely élvezetre sóvárgott. Az ember fájdalma mellett sem szünik meg ember lenni. Fél év mulva ujra házasodtam. Ezen frigyet a szerelem köté, s az érzékiség pecsétlé meg, mert az élvezet csak ott lehet kiapadhatlan forrása a boldogságnak: hol szerelem előzte meg. Én boldog voltam. Mit tudod te, lemondás embere: mi mérhetlen egy bájos nővel biró szerető s szeretett ifju boldogsága! Angyal szép gyermekek voltak élvezet-forrásunk gyöngyei; ugy látszott, boldogságomnak nincs semmi hija. Nem ugy volt! - Amint szaporodott szerelmünk angyalkoszoruja: minden sugárnál boldogságom egy csillaga szállott alá! Nem volt figyermekem ... a Bebek név sirba szállása megmérgezte minden örömömet! Kinzó vágy ördöge lopózkodott be szerelmem édenébe ... fiörökösért zörgetve az ég kapuján! Nyugalmam e gyilkoló vágy árjába fuladt, boldogságom napja elsötétült. Majd lassanként felébredt bennem a kétkedés szunynyadó ördöge s kisértett meg az élvezet perczeiben is. Hátha e boldogság vétkes? - hátha első nőm él, s én bünös frigybe kevertem angyali nőmet? s ezért fosztott meg az ég vágyaim elérésétől? E kétkedés kinzott éjjelemben, nappalomban! Szerelmem s boldogságom lett sirja boldogságomnak. - Ha nőm kevésbé szép, kevésbé jó, kevésbé szeretett volna, ha leányaim nem lettek volna oly igéző szeráphi alakok: a harcz fáradalmai s érzéki kicsapongások talán feledtetik velem vágyam s kétkedésem daemonát. Nőm szerelmére büszke: ez utóbbi eltompitó segédszertől meg voltam fosztva. Türtem, - s a mi százszorosan kinzó: hallgatnom kellett, s keblem fenekére folytanom le vágyamat s kétkedésemet. Igy lett, amint mondom, a szerelem az erkölcsi kötelék nyomán boldogtalanságom kutfejévé, s ezen bizonytalanság első nőm sorsa felett: mérgezte meg éjjelem álmait. Ha láttam volna szemeimmel jegesedett arczát, s elhomályosodott szemeit; ha a sír előttem zárta volna magába bájos lakóját: vagy megsemmisültem volna vele együtt, vagy a kitombolt fájdalom után ujra élveztem volna az életet. E bizonytalanság volt édenem kigyója, s ennek te löktél áldozatul sátáni eljárásoddal! Ha czélod volt büntetni, borzasztóan elérted czélodat!

Szerdahelyi borzalmas tudvágygyal meredt a szólóra, de ugy látszott, hogy nem képes szavai értelmét felfogni. Csak annyit érzett, hogy az előadottak után ellenénél irgalomra nem számithat.

- Hol tartod irományaidat, Szerdahelyi? Látnom kell titkos levelezésedet, világot kell nyernem e bizonytalanság sötét éjében, - ha megvakitana is.

A perjel, ki eddig fásultságában alig volt képes valamire figyelni, ezen szavaknál felugrott, s a könyvtár ajtaja elé állott, testével fedezve a bejárást.

- Elárultad magad, mond Bebek. A rejtély kulcsa ott van letéve. Félre előlem, félre, mondom, nőrabló! - Indulatosan lökte el az ajtótól. Az eltaszitott szerzetes tompa jajjal rogyott össze.

Bebek egy fali lámpával kezében belépett a könyvtárba, s azt maga után bezárta.

A vérig kinzott perjel lassanként felállott, s tévedező szemekkel tekintett maga körül. Azután a könyvtár ajtajára rohant, s rázni kezdé a tölgyajtót.

Ugy tetszett, mintha belülről gúnyos kaczagás kisérné tehetetlen erőlködését.

- Ördögöm ott benn van. A titkos fiók tartalma hatalmában, s én itt állok, mint Kain az elzárt éden előtt. El el! itt nincs többé helyem; el el, imádkozni a kápolnába lelkem üdveért!

Tántorogva távozott el.