Az estebéd a refectoriumban szomoru elősejtelmek között költetett el.

Ezelőtt minden ily ritkán előforduló alkalmat, midőn egy vagy más oknál fogta a szigoru perjel nem jelent meg a közebédlőben, valódi ünnepnek tartottak a szerzetesek. Ilyenkor nem kellett félniök, hogy minden felhajtott pohárnál, minden vigyázatlanul kiejtett szónál a perjel éles tekintetével s rendreutasitó korholásával találkozzanak.

Most azonban az annyira óhajtott szabadság és függetlenség élvezete sem volt képes a szerzeteseket felvidítani.

A páter Innocentius leverő tudósitása a püspök baljóslatu leveléről, mit mellékjegyzésekkel közbeszőve szomszédjának titok fejében megsugott rémletes toldásokkal, nehány percz alatt az egész, társaságot bejárta, s hozzájárulva a páter Augustinusnak az osvai rablásról tett költői képzelettel felczifrázott előadása, annyira lehangolta a társaságot, hogy Tokaj tüzbora sem volt képes kedvre deriteni.

Az estebéd némán és szomoruan költetett el s a mogorva elmélkedés közben egészen elfeledték a perjel parancsát.

A szokott ima után éppen fölkeltek az asztaltól, amint a rég keresett novitius a zárda kertészétől vezettetve félénken belépett.

Páter Innocentius és páter Augustinus, - mint ölyv ragadmányára, - rohantak a reszkető ifjuhoz.

Száz meg száz zavart kérdés után, melyre a feleletet sem várták be, hurczolták inkább mint vezették a kérdezősködés özöne alatt elkábult ifjut a perjel szobájába.

A sötét elmélkedéséből felriasztott praelátus fürkésző apró szürke szemeivel hosszasan és némán tekintett a belépő zárdanövendékre. Volt e tekintetben valami oly éles, oly kigyói, hogy az ifju ez igézet alatt erejét, eszméletét kezdé vesziteni, gépileg egy szék karjába fogózott, és szemeit nem volt bátorsága felvetni szigoru birájára.

Az ifju alig lehetett 16 éves. Tiszta, sötétkék szemei gyermeki ártatlanságra mutattak, egészséges, tojásdad arcza, nyilt derült homloka, szép egyenes orra, világos gesztenyeszin göndör haja, szabályos termete első tekintetre megnyerék a szemlélőt rosz állásu szőrruhája mellett is e szép ifju, vagy inkább még csak gyermek iránt.

A szigoru, vad szenvedélyektől dult priorra e némán is beszédes szépség elveszté hatását.

- Hol voltál? - kérdezé tompa, kimért hangon.

- A kertész azt mondja, hogy a nagy hársfa alatt találta elaludva, - felelt egyszerre a két páter.

- Feleljen a bünös! vágott közbe Szerdahelyi.

- Főtisztelendő perjel ur, mond az ifju reszkető hangon, mely csaknem sirásba olvadt át; - ma délután a fejem annyira fájt, hogy nem állhattam tovább a szoba levegőjét, s a kertbe mentem le. Ott annyira sulyosodott fejfájásom, hogy elszédülve elestem. Nem tudom meddig lehettem ezen helyzetben, mig a jó szivü kertész rám akadva felvezetett. Fejem fájása most már szünt, de még most is gyengének érzem magam.

- A folytonos henyélés, a világ hiuságain való tépelődés, az örökös torkosság az ifju ur fejfájásának oka. Hanem van gyógyszer kezemben, hogy visszaeséstől nem lesz okod félni; mond gunyos hangon. Egy havi bőjtölés a zárda börtönében, folytonos imázás és vezeklés segiteni fognak a bajon.

Az ifju szerzetes leküzdve a megszokott tekintély zsarnok hatalmát, bátorságát nőni érzette e gunyos és méltatlan bánásmódra. Itt az ideje - gondolta magában - széttépni e viszonyt s áthágni a szabadságát lenyügző korlátot, mely évek óta bérczként áll vágyai utjában. Most a pillanat hevében erőt érzett magában, daczolni a bitorolt tekintélylyel.

- Főtisztelendő ur, mond az ifju jóval nyugodtabban, bár hangja reszketegségét egészen most sem győzhette le, - én fél év előtt kinyilatkoztattam, hogy nekem nincs kedvem a szerzetesi élethez, most ujra fiui alázattal kérem, bocsásson el engem, én itt tovább nem maradhatok!

A két páter majd sóbálványnyá változott e hallatlan vakmerőségen, hogy egy zárdanövendéknek még akaratja is mer lenni.

- Hátha magas kivánságodnak nem volna kedvem engedelmeskedni? - kérdezé a perjel, szemeivel csaknem átszegezve az ifju könyörgőt.

- Akkor egyenesen kinyilatkoztatom, hogy nem akarok szerzetes lenni, s nem akarok tovább e zárda falai között egy óráig sem maradni, mert rám nézve e kormos falak, e kriptaszerü czellák rémitőbbé váltak, mint a halál, kinosabbá mint elevenen eltemetettnek a koporsó fedele.

- Megőrült, meg kellett őrülnie! kiáltott fel a két páter, - különben nem merészelné bünös száját ily káromlásra felnyitni.

Szerdahelyit nehány pillanatra elnémitotta e szokatlan hang; alig hitt füleinek.

- És ha még ezen magas elhatározáshoz sem volna kedvem beleegyezésemet adni? kérdé tompa, dühtől lefojtott hangon.

- Ezen esetre is kész elhatározásom, mond az ifju szilárd hangon. Ha főtisztelendő ur kérésem visszautasitja, mire az előzmények után el lehettem készülve, akkor főtisztelendő Verancsics Antal püspök urhoz terjesztem kérésemet. Ha reményemen fölül igazságos s méltányos előterjesztésem itt sem találna meghallgattatást, azon esetben a legvégsőre is kész vagyok, hogy e rám nézve iszonyu helyzetből megmenekedjem.

- Megőrült, meg kellett őrülnie! ismétlé a két páter, s önkénytelenül két lépésnyire vonultak tőle vissza.

- Szabad tudnunk: ezen végső eszközön mit ért uraságod? mond a perjel, a lehető leggunyosabb hangon.

- Annyira hozzászoktatott főtisztelendő ur és szerzetes társai mindennemü megaláztatás békén türéséhez, hogy még e mély megvetés, e lealacsonitó gunyos hang sem képes kivenni türelmemből s önmérséklésemből annyira, hogy elfelejtsem azt, mivel tartozom rangjának s magas helyzetének. Hasztalan tagadnám, hogy minden megalacsonyitás, minden kikeresett üldözés sem volt képes annyira megedzeni, vagy inkább eldurvitani, hogy a guny nyila szivemen mindannyiszor vérnyomokat ne hagyna hátra. Én békén, harag s kikelés nélkül akartam megválni e helytől, örömtelen gyermekéveim szinhelyétől. Panasz nem jött számra soha, bár méltatlan szenvedéseimnek nem volt vége-hossza, most sem volt czélom sem panaszkodni, sem tehetetlen létemre daczolni, főtisztelendő ur hivott fel rá; mért fojtanám le tovább, hogy mióta jó nevelő atyám innen elüldöztetve távozott, rám nézte e gyászfalak között pokol volt az élet, melytől minden áron menekülni akarok.

- Őrült, valóságos őrült, különben nem lehet kimagyarázni e vakmerőséget! - ismétlé a két pater.

- Még nem lehettünk szerencsések meghallani, mi végső eszközhöz hajlandó nyulni uraságod e pokoltóli menekedésre? - mond a prior alig fékezhetve tovább dühét. Felállott s közeledett az ifjuhoz, ki önkénytelen pár lépésnyire hátrált.

- Nincs okom elhatározásomat titkolni, - mond az ifju némi szünet után, rendbeszedve magát, - annyival kevésbé, mert föltételemben nincs semmi, miért isten s ember előtt pirulnom kellene. Ha czélomat a megnevezett uton kivinni nem sikerülne, akkor nincs más mód, mint e vidék főkapitányánál keresni védelmet. Mindenkitől azt hallom, hogy Bebek ur igazságos, nagylelkü, s az elnyomott ártatlanok lelkes védője. Nem tudom elhinni, hogy igazságos ügyemben pártomat ne fogja.

Szerdahelyi a gyülölt név hallatán halál sápadtan rogyott vissza székébe, ugy tetszett, mintha kigyószurást érezne szive felett. E szellemi kábultság azonban csak egy pillanatig tartott.

- Te mernéd azt tenni, te sehonnai, te névtelen kihányt fattyu, ki évek óta a kegyelem kenyerét eszed asztalomnál?! orditott az elrémült ifjura; ki nem is gyanitotta, mi érzékeny hurt sértett meg a büszke praelátus keblében e baljóslatunév felemlitésével.

Épen e kegyelem-kenyértől megszabadulás végett folyamodtam főtisztelendő urhoz elbocsáttatásom végett, s ez ártatlan tiszteletteljes kérésemért e sértő czimeket nem érdemlettem meg. Ha azt hitte kegyed, hogy e durva szőrruha minden önérzetet, minden nemes érzést visszafojtott bennem, s vérem minden cseppjét, lelkem minden müködését szolgaivá tette, szóval: egy fel nem ingerelhető géppé aljasitott le, ugy csalatkozott.

Az ifju előbb halvány arcza nemes tüztől lángolt fel a mélyen talált sértés következtében s eddigi szelid kérő hangja emelkedetté, csaknem fenyegetővé vált.

- Isten szent anyjára, jól hallok-e? kiáltott fel a perjel. - Képzelődésem vad játéka, vagy rosz álom-e ez? Alig tudom felfogni! Valóság nem lehet, mert egy hitvány, névtelen fattyu nem merhetne velem igy bánni!

- De már meg kellett őrülnie, - ismédé ujra a két páter. - Másképen nem lehet kimagyarázni. Talán jó volna, főtisztelendő ur, segitség után kiáltani.

Rémülten a terem egyik szegletébe vonultak vissza.

- Valóban sajátságosan jellemző e gyász falakra nézve, hogy itt az őszinte szó, s a gunyosan felkorbácsolt szenvedély fellobbanása őrültségnek bélyegeztetik, - mond az ifju keserü ironiával. Nem kegyeteken mult, hogy az elmult heti vértanui szenvedésem őrültté nem tett. Kérdő csodálkuzással tekintenek rám főtisztelendő urak? Páter Innocentius magyarázatot adhat, ha aljas rablására, mit szük szobácskámban, vagyis jobban mondva börtönömben elkövetett, visszaemlékezni időt vesz magának.

A felszólitott páter szembetünőleg elhalványodott, szemeit nem merte a haragjában lángoló ifjura felvetni, dadogott valamit, de értelmét nem lehetett kivenni.

- Nevelő atyám, távozásakor, egy kéziratcsomagot adott át azon meghagyással, hogy őrszemekkel vigyázzak rá, mert azon irat születésem titkát zárja magába, mely jövőmre nagy befolyással lehet. Határozottan kikötötte, hogy míg 16 évemet be nem töltöm, felbontani nem lesz szabad. Egy évig keblemen hordoztam, de itt sem tartva kémszemektől eléggé biztosnak, szalmazsákomba varrtam be. Felkelésemben s lefekvésemben első gondom volt ereklyém meglétéről biztosságot szerezni. Két hete lefekvésemkor nem találtam kincsemet, az egyetlenegyet, mit számomra a sors fennhagyott.

A végszavaknál hangos zokogásban tört ki az ifju vad fájdalma.

- Mit tartozik ez én rám, mi köze az én nevemnek ez irat elveszésével? - mond a páter daczos hangon.

- Mit tartozik atyaságodra, még meri kérdezni? viszonzá az ifju lángoló arczczal. Kár lenne aljas vétkét hazugsággal szaporitani. Kétszer találtam már az előtt szobámban kémkedni, életemet, üdvömet merném rá tenni, hogy azt más nem rabolta el.

- Ez még is sok! mond a páter, s veres orra lángolt a dühtől. Hát ezt érdemlettem én ezen semmirekellőtől, kit éjjelem, nappalom feláldozásával oktattam a tisztességes tudományokban s a mi ennél több, az istenifélemben?

- Ez culpa gravissima a legfőbb mértékben! ily vakmerőséget még nem hallott a világ. Nincs a gyehennának oly tüze, melyre ez Istentől elrugaszkodott méltó ne volna, - szólt közbe páter Augustinus.

A perjel ajkát szoritotta össze, hangját a düh elnémitotta, agyában borzasztó tervek czikáztak keresztül.

- Tisztességes tudományokban s istenifélelemben?! - mond az ifju metsző gunynyal. Pater Innocentius haragjában felejti, hogy ezekben még magának is oktatásra volna szüksége. Nem kegyelmeden mult, hogy gépies ész- és szivrontó tanitása közben eszemet el nem vesztettem. Mit tanitott kegyelmed mást, szajkómódra elrímelt imádságnál? Isten nem akarhatta azt, hogy az ember, kit kegyelmében saját képére teremtett, gépies imázással s léha semmit nem tevéssel töltse életét.

- Ugy látszik, hogy most is többet tudsz, mint kellene, sátán edénye; - mond végre a perjel tompa hangon. - De e bünös tudás fája életedbe kerül, elkárhozott eretnek.

- Nem zárdai nevelésemnek köszönhetem - folytatá az ifju - a mit tudok, s ezért sem sátán edénye, sem eretnek nem vagyok. Sós Albert uramtól egy órában többet tanultam, mint évek alatt ezen pátertől itt, kinél a legutolsó pór többet tud azon tudományokban, mik az élet folytatására szükségesek.

- Főtisztelendő ur! ezeu égrekiáltó sértésért elégtételt kérek! - mond a páter haragtól rikácsolva.

- Oly elégtételed lesz, mond a perjel, hogy káröröm helyett hajad minden szála égre mered fel. Azt gondoltad, hitvány kölyök, őrjöngő elbizakodásodban, hogy velem büntetlenül daczolhatsz? Csalatkoztál! Hallottál-e valamit a csontházbörtönről? - kérdé kimért, tompa hangon.

- Kegyelem! kegyelem! sikolta fel az ifju kétségbeesetten. Szemei kidióztak, s megsemmisülten rogyott térdre.

- Nincs kegyelem számodra sem földön, sem égben! - kiálta a perjel daemoni kaczagással. Ily hamar elpárolgott a titáni dacz! - Nincs kegyelem, mondom, ezen börtön, melynek csak nevezése megtörte gőgödet, lesz lakásod, s egyszersmind sirod! Mert esküszöm anyám emlékére, hogy azt élve nem hagyod el. Hivjátok a porkolábot!

- Én is esküszöm, hogy élve nem lépem át ez iszonyu börtön, vagy inkább kripta ajtaját; inkább meghalok! - kiálta fel az ifju kétségbeesetten.

Egy merész ugrással a falról egy drága markolatu tőrt leragadni s az őt megfogni akaró két pátert óriási erővel magáról lerázni: egy percz müve volt. Az ajtón ki akart rohanni, de a küzdés közben Szerdahelyinek volt ideje azt bezárni.

Az ifju fegyverével kezében egy szegletbe vonta magát. A két páter rémülten az átelleni tornácz ajtaján kirohant, és segitségért kiáltozott.

A terem nehány percz alatt szerzetesekkel telt meg.

- Hol a porkoláb? kiálta rájok.

- Nem található sehol, mond páter Augustinus.

- Holnaptól fogva el van csapva! Rég gyanitom, hogy áruló. Most vége a kérelemnek, - mond az ifju szerzeteshez fordulva. Tedd le fegyvered, hitvány pártütő!

Kardját kivonta hüvelyéből, s közeledett a haláláldozathoz.

- Öljön meg főtisztelendő ur s szálljon vérem lelkére! Én fegyverem nem teszem le, készebb vagyok magamat meggyilkolni!

Szerdahelyi kardját leeresztve az elszörnyedett ifjuhoz lépett, s gyenge ellenállás után kicsavarta a tőrt kezéből. - Vigyétek őt a csontházbörtönbe!

A szerzetesek elrémülten meredtek a perjelre.

- Nem értettetek? A csontház-börtönbe ez eretnekkel!

Két szerzetes megragadta a szerencsétlent.

- Isten, ártatlanok védője, te benned vetem minden bizalmamat! - kiáltott amaz fel kétségbeesetten, és megsemmisülten rogyott össze.

- Kegyelem, főtisztelendő ur, az eltévedettnek! - kiáltának az elszörnyedt szerzetesek.

- Nincs kegyelem a bünösnek. Hurczoljátok!

E válságos perczben, midőn az elitélt nem volt képes iszonyu végzete ellen küzdeni, a kétfelé nyiló ajtó szárnyai feltárultak, s rajta kuszált hajjal, elrémült arczczal, melyre a halálfélelem nyomta vissza riasztó bélyegét, szerzetesek rohantak be.

- Elvesztünk! sikoltának fel s őrjöngőn térdre estek.

- Mi történt? orditott fel Szerdahelyi.

Felelet helyett megrenditő halálsikoltás, mely hörgésbe ment által, hatott fel a zárda udvaráról.

- A zárda körül van véve fegyveresekkel; a kapuk betörve; az ellentálló szolgák vérökben fürdenek, alig volt időnk felrohanni! - mond egy szerzetes sápadt, meredező arczczal.

- Mentse meg magát főtisztelendő! mentsen meg bennünket! szaladjunk mig nem késő - rebegték a térdre esett szerzetesek.

Szerdahelyi nehány perczre elveszté lélekjelenlétét.

- Itt nincs mentség Istenen kivül, rebegte alig hallhatólag.

A szerzetesek megsemmisülten rogytak a Megváltó képe elé, érthetlen imákat rebegve. Szerdahelyi mint megbűvölt szobor meredt az ajtóra. A zaj és léptek hangjai közeledtek, s ez kiragadta apathiájából.

- Fel! fel Krisztus vitézei! ragadjatok fegyvert! ha Megváltónk kivánja, haljunk meg mint vértanuk szent vallásunk védelmében! Fel, mondom, fegyverezzétek fel a jobbágyokat s huzzátok félre a harangokat! az ur nem hagyja el az övéit! Fel, fel! A próbáltatás ideje elérkezett! még nincs minden elvesztve! Huzzátok félre a harangokat!