Pétery Károly: Az utolsó Bebek





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre






XII.

 

A szent Miklósról nevezett mistyei prépostság történetünk korában még fennállott, s gazdag uradalmakkal volt környezve, melyekből fényes jövedelmet huzott.

A regényes Tarczavölgyben, közel Kassához egy termékeny lapályon pompázott a zárdaépület, kőfallal keritve s szegletein tornyokkal védve. Kivülről inkább hasonlitott egy hatalmas oligarcha büszke lakához, mint világtól elvonult jámbor szerzetesek szerény hajtékához.

Valóban, majdnem csodával volt határos, hogy a reformatió első harmincz évében, az akkori zavarok kötött, midőn annyi egyházi javak eltüntek a föld szinéről, hatalmas protestans uraktól környezve: mint egy Perényi, Bebek, Homonnay, Báthori, Tarczay, Lorántfy, ennyi ideig fennállhatott. Azt lehet következtetni, hogy inkább szomszédjai egymás irányában való féltékenysége, mint saját ereje tartotta fel.

De jelenlegi perjelének eszélyessége sem utolsó tényező volt létele fentartására, ki eddig oly látszó semlegességgel, e mellett annyi számitó ravaszsággal védte a zárda ügyét, hogy belekötni nem volt semmi alap. Hizelgett a hiúknak, alázatos volt a gőgösök ellenében; kedvét kereste a hatalmasoknak, és a fenyegetést is elővette a gyengék ellenében; bőjtölő, szigoru szerzetes, kakasszóig kupát üritgető kényur, jó vadászczimbora, szóval minden tudott lenni, a mint a körülmények kivánták, hogy a roskadozó kolostort az enyészet szélén ne csak fentartsa, hanem ha lehet, befolyását még kiebb terjeszsze.

Egy idő óta azonban meggyőződött róla, hogy a jelen viszonyok között az utóbbi, titkosan ápolt terve többé ki nem vihető. A mindinkább elhatalmasodott protestans elemben oda ékelt zárda naponként több-több tért vesztett. Most már nem hatalma terjesztéseért, csak lételeért küzdhetett.

Ezen óránként erősödő meggyőződés Szerdahelyit kiforgatta magából, eszélyessége elhagyta, eddig lefojtott dühe visszatorlásban tört ki, - mint feljebb a hatalmas és tekintélyére büszke Bebek elleni fellépéséből láttuk.

Ezen meggondolatlan tett eldöntötte a kolostor jövőjét. De ne előzzük meg elbeszélésünk rendszeres folyamát.

Komor őszi est volt. A nyugaton feltünt aszkóros hold bágyadt világa alig-alig birt megküzdeni a láthatárról felszálló sűrű köddel, kisérteties homályba burkolva a zárda szűk udvarát.

A kápolna tornyán az óra hetet ütött tompán, és elhalólag, mint a szenvedő test szivverése.

A prépostsági lak ablakai sötéten meredtek a néma éjbe, csak egy távoli szobának szűk gót ablakából derengett alá alig észrevehető világosság, olykor bűvösen ömlesztve lángsugárt a szinezett üvegtáblákra.

Mi adhat tápot e csodásan felvillanó fénynek?

Elfogadó termében óriási kandalló mellett ül, szokott kényelmes karosszékében Szerdahelyi Mátyás, a szent Miklósról nevezett gazdag mislyei prépostság büszke főnöke.

Szerdahelyi Mátyás hatvan év körül lehetett; ősz haja, melyen azonban az idő ritkitó rombolásának kevés nyoma látszott, ránczokkal barázdolt csontos arcza, görnyedt alkata előrehaladó korra mutattak, de másfelől a sasorr feletti sasszemek élénk tekintete, a hajlottsága mellett is erős testalkat, egészséges arczszin arra mutattak, hogy az idő meggyengitette csak, de megtörni nem volt képes sem testi sem szellemi erejét.

A szem, azt mondják, a lélek tükre. E szemek átható sugara éles észre mutatott, de egyszersmind örökös nyugtalan, más czélpontot kereső körülhordozásával, önmagával s helyzetével elégedetlenséget, ravaszságot, s felső szemhéjai buja pislogásával érzékiséget árult el.

Még ülő helyzetében is feltünt magas athletai termete. Öltözete izletes fekete pap-ruha; ujjain nagy értékü gyűrűk fénylettek. Tekintete s tartása hatalomérzetet, s parancshoz szokást tüntetett fel. Átalában méltóbb képviselője a harczos Juliusnak, mint az imázó szent Gergelynek.

A terem, a melyben találjuk őt, szélében s hosszában mintegy három ölnyi lehetett, s az akkori divathoz képest - mell korántsem volt annyi változásnak alávetve - eléggé választékos pompával volt butorozva, mely birtokosának rangját s gazdagságát első tekintetre elárulta. Márványozott falán hires festészek szent tárgyu müvei függtek, s ezüst lámpa a bolthajtásos mennyezetről; a fal körül kényelmes divánok, s közben-közben aranyozott fából müvészileg készült támlásszékek kinálkoztak, mig a térem tölgypadlózatát értékes török szőnyegek, boritották be. Ez volt a mislyei praelatus elfogadó terme.

Ezen teremből a főajtó egy széles tornáczra vitt, melynek egyik oldalára egy sor vendégszoba nyilt, másik felől, szemben a főajtóval a refectorium, mellette a kolostor könyvtára, a kincstár s zárda lerakó helye. Ezen tornácz egy fedelezett kőhidacskával volt összeköttetésben a szerzetesek jóval szerényebb külsejü lakával, mely hosszu sötét folyosóra nyiló apró czellákból állott.

Az elfogadó terem másik ajtója a prépost dolgozó szobájára, melyből ismét három ajtó nyilt. Egy a hálószobára, egy másik a kolostor titkos levéltárába, a harmadik egy sor szobán keresztül a kápolnába, mely elkülönözötten a két épület közt feküdt ugyan, de mind a kettővel fedett folyosóval összeköttetésben állott.

A kandalló előtt ülő perjel büszke arczán gondolatmenet közben lefojtott düh villámai czikáztak. Összeszoritott ajka, melyet vérig harapott, némasága mellett is hangosan szólott benső küzdelmeiről.

- Hát ez lett vége ifjui merész álmaimnak? folytatta gondolatmenetét, mialatt egy dárdával a hamuban piszkált. - Ez lett vége azon légváraknak, miket a csapongó képzelet légszárnyain épitettem, hogy e nyomorult piszkos zárda falai közt végezzem életemet én, ki egykor születésem, észtehetségem s kitartásom mellett Bakócz merész vágyait tápláltam, kinek Szalkay és Batthyány érseki széke csak lépesőnek látszott egy magosabbra, az egyetlen egyre, mit egy önbecsét érző egyházi magának kitüzhet, mint méltó czélt?! S most e lépcső is elérhetetlen lőn előttem. A Bakóczok, Tomoryak, Rozgonyiak helyét holmi élhetetlen, határozatlan, erélytelen fráterek bitorolják! s nekem, ki erőt érzek fejemben s karomban a hazát elboritó Anticristussal megküzdeni: e szük körben kell összezsugorodnom, mint csigának szük héjában; s tehetetlen dühömben önmagamat mérgeznem be, mint hitvány scorpionnak. Hol befolyásom, hol hatásköröm, honnan adjak tápot hozzáillő tért kereső lelkem magas röptének?!

Izgatottan ugrott fel székéből.

- Utoljára őrültté tesz e kielégithetlen nagyravágyás, mely felett tehetetlenségem lesujtó érzete daemonként kaczag fel! De hiszen már most is őrült vagyok, különben nem álmodozom érseki székkel, bibornoki övvel, pápai tiarával, én, a szegény kigunyolt mislyei perjel, kivel a legutolsó hitvány pór is daczolni mer. Nem, ezt tovább nem türöm; hizelegtem azoknak, kiket gyülöltem, kedvét kerestem azoknak, kiket megsemmisitni szerettem volna, népszerüséget hajhásztam szent vallásom ellenei közt, mind ezt egy nagy czél eléréseért. S mi lett a haszna? semmi, - a sikertelen megalacsonyitás sajgó érzeténél. El e megalacsonyitó szereppel, mely évek óta gyehennaként égett lelkem jobb felén! Ha a hosszas idő óta lefojtott méreg gyilkoló lehet, ugy szemeimnek basiliskusi hatást kell gyakorolniok istentelen üldözőimre. A koczka el van vetve. Bebek vérig sértve, a leghatalmasabb elleneim közül nyilt csatára híva, ha győztem, ügyem nyerve van, ha vesztek, akkor minden vesztve van. Igen! akkor minden vesztve van, hir, név, dicsőség, jobb jövő reménye, s ezekkel együtt talán életem is áldozatul esik!

Nagy léptekkel járkált fel s alá szobáján keresztül. Az utolsó szavaknál hangja csaknem susogássá sülyedt alá, s kimerülten székébe rogyott.

- Kárörvendő sátán, megalacsonyitó szerepem kaján osztályosa, gyengeségemet gúnyolod tán? - Visszatántorodtam egy pillanatra az életemet elnyeléssel fenyegető örvény szélén, - most ismét szilárdul állok a megsemmisedés lángpallosa előtt: a köztünk levő bűnös frigyet ezennel széttépem s hatalmadat megvetem. Mért bocsássam továbbra is áruba meggyőződésemet e nyomorult életért, mely egykor annyit igért, és semmit sem teljesitett?! Adós vagy élet, bünösen elkoczkáztatott hitemért, s reményemért most visszatorlásul áruba bocsátlak, mint megunt hitvány lomot. Nem alkudozom tovább feletted, meguntam e kigyói játékot: vagy lerázlak magamról, vagy a győzelem esetére: érdemessé teszlek a tovább küzdhetésre! Mily rég vágytam megküzdeni e Bebekkel, ki bár öntudatlanul annyiszor s oly mélyen felzavarta éltem forrását. Hányszor kellett pirulva lesütnöm szemeim ez ember átható tekintete előtt! A győző gunyját olvastam abban, legyőzött ellene gyávasága felett. Szégyen és düh rágódott véremen, s külsőleg mosolyognom kellett s hizelegni sértő gőgjének. Vérkönyeket tudnék sirni megaláztatásom érzetében, ha forrása rég ki nem száradt volna! Az átszenvedett tizennyolcz év fájdalma felér az örök kárhozattal! Miért nyujtsam tovább e mártiri kinokat, miután megröviditeni hatalmamban áll? Küzdeni ez emberrel, e félistennel: már maga dicsőség; legyőzni, megtörni e büszke oligarchát, kinek hizelegni uralkodók nem tartják leereszkedésnek; legyőzni s megtörni, mondom, oly élvezet, mely képes volna megédesiteni egy elviharzott élet hosszas szenvedését! Inkább tenném ugyan ellenemmé Leviathánt, a sátánok fejedelmét, inkább kelnék harczra Belzebubbal, mint ez emberrel, - de meg kell lennie! - Ő hitem, szent vallásom ellensége s elhamvadt pártos szivem hienája. Pokol és kárhozat! Mért idézted fel e szörnyü vallomást, mely évek óta eltemetve hamvadoz, s melyért egy rosz órámban üdvömet vetettem áruba? Eltemetett halott, miért kiáltasz fel vádlólag ellenem küzdésem nehéz órájában?

Gépileg térdre rogyott, mint vihartól megtört tölgy.

- Nem vagyok képes ez emberrel küzdeni, bünös öntudatom leveri erőmet, megadom magam tehetetlenségem érzetében. Isten, könyörülj rajtam s védj meg ez embertől, s ne engedd, hogy boszuja villáma szétzuzzon! A kezétől vett halál százszorozva sujtana le. Telekessy s Verancsis Kassán vannak, hozzájok folyamodom védelemért. A püspöknek különben is pártolnia kell, mert az ő ügyében vontam magamra Bebek bosszuját, ők nem engednek martalékul esni bősz ellenem véres bosszujárak. Holnap reggelnél nem hagyom továbbra a dolgot, addig is elfogott embereit elbocsátom.

Valamennyire nyugodtabban állott fel, s ismét elfoglalta helyét a kandalló előtt, melyben a tűz kialváshoz volt közel; csak most vette észre, hogy a lámpa nincs meggyujtva; indulatosan a csengetyü után akart nyulni, de ebben halk koczogás akadályozta meg.

- Szabad! kiálta az ajtó előtt állóra.

A sekrestyés lépett be, s tisztelő alázattal hajtá meg magát főnöke előtt.

- Ki az? rivalt rá a szokatlan hanyagságon felingerült főnök.

- Én vagyok pater Innocentius, főtisztelendő Atyám.

- Hol a felszolgáló fráter? kiálta rá a haragjának tárgyat kereső perjel. - Micsoda égbekiáltó hanyagság ez, hogy a lámpa még sincs meggyujtva, pedig hét óra rég elmult?

A szolgálatra kész pater felelet helyett egy kanóczczal meggyujtotta a lámpát.

- Aloiziust déltől fogta nem látta senki, az esteli istenitiszteleten sem volt jelen. Mi azt hittük, hogy főtisztelendő ur küldte valahova.

- Ez már harmadszor történik meg egy hó óta, de egyhamar nem fog megtörténi. Ha a szép szó nem használt, békó és kaloda majd engedelmességre téritik a semmirekellőt, ki ily vakmerően daczolni mer velem! Mihelyt megérkezik, tüstént vezesd hozzám! Mi hirt hozasz?

- Épen most érkezett ezen levél a főtisztelendő egri püspöktől. A követ azt mondja, nagyon sietős.

Szerdahelyi élénken nyult a levél után.

„Tisztelendő testvérem az urban” igy szólott a levél.

„Az általad fiui bizalommal hozzám intézett leveled, s későbben személyes megkeresésed következtében, tüstént irtam Bebek Györgynek egy atyai dorgáló levelet, melyben törvénytelenségeit, istentelen visszaéléseit szemére hányva, egyházi hatalmamnál fogva szigoruan megintettem, hogy hasonló rakonczátlankodástól jövőben óvja magát, ha az egyház átkát magára vonni nem akarja; s egyszersmind felszólitottam: hogy eddigi garázdaságait, melyekkel szent egyházunkat s szent házunk hű szolgáit vérig sértette, tegye jóvá.”

„Szeretett testvérem az urban! fájdalommal kell bevallanom, hogy én ezen atyai intésemnek a jelenlegi szomoru viszonyok között kevés eredményét várom, mint szintén igazságos panaszunk felsőbb helyre terjesztésének is aligha leend sikere, mert a mostani harczias korban oly nagy szüksége van urunknak királyunknak az ily hadakozó, Hollófernesekre, hogy értünk, szegény egyháziakért, kik csak imával járulhatunk fegyverei győzelmeért, értünk, mondom, ily hatalmas zászlós ur hűségét nem egykönnyen fogja próbára tenni.”

„Nincs hát más hátra szeretett testvérem az urban! mint békém türni s csak egyházunk, s a szellem fegyverével inteni, illetőleg büntetni az engedetleneket. Majd ha hazánk védasszonya, a szüz Isten-anyja segitségével elleneink hatalma és ereje gyengülni fog, világi fegyvereinket is előveszszük, ha az egyháziak hatását nem tapasztaljuk. Addig, szeretett testvérém, tanuljunk türni, és lemondani, megemlékezvén megváltónk szavaira:

„Türőké a mennyek országa”.

„Azért, szeretett testvérem, nagyon kárhoztatom, hogy azon bölcs intés ellenére világi fegyverhez nyultál, s igy a filiszteusok hadseregét ellenünk felhittad. Az aszalói eljárást értem, mely törvényes volt; - de nem eszélyes ezen Nabukodonozor ellen ily sértőleg fellépni. Nem várhatunk csodát, mert nem vagyunk méltók rá, hogy Jehova bennünket égő tüzkemencze lángjától s oroszlánok torkától megvédjen. Magunknak kell büneink miatt magunkról gondolkoznunk”.

„Ezek folytán atyai tanácsom, illetőleg parancsom hozzád: hogy jelen levelem vételével ezen hitetlen Fáraónak embereit bocsásd el, haragját kérleld meg. Én nem tehetek érted semmit. Mire ezen levelet olvasod, én már akkor utnak indultam Bécs felé, hova a király parancsa. szólít. Telekessy is tegnap ide hagyta Kassát, s Balassa ellen Várdára indult. Igy, mondom, egyedül okosságodra s eszélyességedre s kitartó, semmin fel nem induló türelmedre vagy utalva”.

„Szüz Mária védszentünk, Isten minden szentjei áldását s védelmét esdve rád, vagyok Kassán, szept. 29-én. 1558.


szerető testvéred az urban
Antal püspök m. k.

 A prépost reszkető kezéből kiesett a levél.

- E szerint vége reményemnek, mit ez ember képzelt hatalmába helyheztettem; - mormogott a praelatus magában. - Itt állok egyedül, védelem nélkül, Isten, embertől elhagyatva, vészvihar dühének kitéve, mint magánosan álló tölgy. Balga én, ki hittem ez ember csalóka hizelgéseinek! Fényes elégtélelről biztosit, további erélyességre buzdit, s midőn a koczka a közérdekért, tulajdonkép ő érte a nyomorultért elvetve s a vihar felhiva van: itt hagy végzetes sorsomnak!

Mindenről elfeledkezve kezeit verejtékező arczára tapasztá.

- Legyilkolt tapolczai testvérek, vázkarjaitokat látom felém kiterjesztve, intve, hogy kövesselek! Ne féljetek, baljóslatu végzetem előtt nem fogok kitérni, de gyávaság árnya siromat nem szenynyezendi be. Tétlen megadással nem fogom bősz ellenem gunyját felhivni. Küzdeni fogok a megsemmisülés perczéig!

- Szent atyám! megengedjen, ha kegyes elmélkedésében háborgatom, szóla közbe a roszat sejtő páter; -talán valami kellemetlen ujság van a levélben?

- Ki szól itt? riad fel a perjel. Ah! Páter Innocentius! egészen elfejtettük jelenlétedet a kellemetlen tanács, illetőleg parancs felett, melylyel a főtisztelendő püspök ur atyai levelében megszomoritott.

A bátorságáról épen nem ösmeretes páter, ki különben a békés viszonyok között meghittje, tanácsadója, szóval belügyminisztere volt Szerdahelyinek, aggályteljes arczczal tekintett kérdőleg főnökére.

A perjel ez alatt kész lett feleletével, hogy magánbeszédében elárult szavait kiigazitsa, s ez által ravasz tanácsosa felvillanó gyanujának más irányt adjon.

- Igen igen, Pater Innocentius, igen szomoritólag, mondhatnám leverőleg hatott rám főpásztorunk atyai jóságtól s kegyességtől áthatott levele, melyben arra szólit fel, hogy nagyobb botránkozás kikerüléseért azon istentelen Ásvérus még istentelenebb embereit bocsássam szabadon.

- Megengedjen főtisztelendő atyám, ha együgyü eszemmel nem vagyok képes felfogni magos szavai értelmét. Ki az az Ásvérus?

- Hát nem olvastad volna a megváltás szent könyvében, szeretett atyámfia, hogy a hajdankorban élt egy Ásvérus nevü pogány király, ki tüzzel és vassal pusztitotta szent vallásunk hiveit. Bebekhez hasonlitva hoztam fel, ki jelenleg gőgös felfuvalkodottsággal épen ily galádul bánik szent vallásunk szolgáival.

- Büntesse meg Isten e földi kincsében felfuvalkodott eretneket, pusztitsa el a földszinéről, szaporitsa meg ellenségeit, s adja minden ivadékaival a pogányok kezébe! Gondolja meg főtisztelendő atyám: a mult nyáron a kassai uton találkozott velem, gunyosan köszöntött s ily méltatlan szavakra nyitotta fel bünös száját: „Hogy van páter? Ugy látom, rózsaszin egészségnek örvend. Rezes orráról s tántorgásáról látom, hogy a dézsmabor nincs fogyatékán a mislyei zárda pinczéjében!” Ezzel gunyosan felkaczagott s kalózcsapatjával elvágtatott. Zsugorodjanak össze lova lábai, s tompuljanak el fegyverei! Magához hasonló zsoldosai szemtelen vigyorgásából láttam, hogy részegnek tartanak, pedig bünös lelkemre mondom, szent atyám, hogy bortól nem volt semmi bajom, csak a forró napsugár kábitott el kissé.

- Elhiszem, elhiszem szeretett fiam, - mond a prépost, - bár kétkedő arcza arra mutatott, hogy a páter állitását nem tartja szent irásnak. - Az ily hitetlen Achitófeleknek kedvök telik benne, ha szent vallásunk szolgáit pellengére állithatják. Egyébiránt ez a tanácsom hozzád: hogyha fejszédülést érzesz vagy más betegség által gyengeséget veszesz észre tagjaidban, hajtsd le fejed a nyugalom párnájára, nehogy a laicusoknak, kik magok után itélve, mindenkiben hibát keresnek, botránkozás kövéül szolgálj. Most menj fiam, s vidd meg parancsom a porkolábnak, hogy az aszalói lázadókat tüstént bocsássa szabadon azon intéssel, hogy magokra jövőre vigyázzanak, nehogy ujra vétkezzenek, a mikor nem érem be ily szelid büntetéssel.

Pater Innocentius magát némán meghajtva alig távozott el, midőn egy szerzetes lépett vagy inkább rohant be az ajtón.

- Mi rendetlenség ez? kiáltott a prépost a belépőre. Ily zajjal rohanni be, mint lánczáról elszabadult vadállat. A zárda ég talán, vagy a kápolna boltozata szakadt le?

Pater Augustinus, egy szikár arczu szerzetes, vékony, magas termettel s nagy borzas fejével jegenye nyárhoz hasonlitott. Kis szemei s alacsony homloka mellett is széles lapos orránál és öblös szájánál fogva nagy tekintélyben állott társai körében, mely tekintély megalapitására nem akarjuk elhatározni, hogy hatalmas orra-e, vagy szent hivatala, mint a szerzet pincze-mestere birt-e nagyobb befolyással.

- Főtisztelendő atyám, felelt a szerzetes, főnöke kérdésére, - isten minden szentjei védjenek meg az efféle szerencsétlenségtől!

- Hát mi történt oly valami, a mi e tiszteletlen fellépésednek mentségeül szolgálhat?

- Főtisztelendő atyám, az osvai sáfár lóhalálban most érkezett meg azon leverő hirrel, hogy a nagy számu juhnyájat, mely a szerzetnek évenként oly szép jövedelmet hozott, alkonyat táján egy rabló csapat elhajtotta, miután az ellentálló juhászokat gúzsba kötötték. A kalózokat nem tudták felösmerni. Perényi, Homonnay vagy Bebek emberei lehettek.

- Istennek szent anyjára, ez már még is égrekiáltó! Világ megváltója, meddig sujtolod még hű szolgáidat?! hát a mérték még sem telt be? A sáfárt börtönbe kell vetni, nem is akarok vele találkozni, bizonyosan czinkostársa volt a rablóknak, s tudtával történt ez az istentelenség! Miért nem verette félre a harangokat, miért nem szólitotta fegyverre a jobbágyokat?

- Azt mondja, hogy elkövetett mindent, mi hatalmában állott; a harangot féreverette, eget-földet megmozditott, hogy a jobbágyokat a rablók üldözésére rávegye, de sikertelenül. Senkinek sem volt bátorsága a jól felfegyverkezett csapatot megtámadni.

- Mondom, árulás van a dologban. Hogy is lehetne máskép, hogy egy maroknyi zsoldos - mert nem lehettek sokan, - egy népes helységből 2000 juhot elhajtson anélkül, hogy valaki e szemtelen rablásnak ellentálljon. Holnap vizsgálatot rendelek, szigoru vizsgálatot, s ha az egyetértés gyanuja valósággá érik: reszkessenek a rabló czimborák. Addig is, a mint mondám, börtönbe a hütlen sáfárral.

- Parancsa szerint, főtisztelendő atyám.

- Mehetsz. Aloisius még sem került elő?

- Mindenütt kerestettem, főtisztelendő atyám, de nem találjuk sehol.

- Mihelyt előkerül, vezessétek tüstént hozzám. Példát, szigoru példát fogok mutatni.

- Ide parancsolja főtisztelendő atya hozatni estebédjét, vagy a közebédlőt szerencsélteti jelenlétével?

- Nem fogok vacsorálni.

A páter mélyen meghajtva magát, távozott.

- Elég mérget nyeltem, bárcsak ezzel kibékithetném legalább végzetemet, - mormogta a perjel.

Karosszékén a kandalló mellett ismét elfoglalta helyét s kábult álomba merült.






Lap tetejére          Előre