Hideg, kellemetlen őszi éj következett a szép őszi napra, az eső sűrű cseppekben hullott alá, de nem a tavasz enyhe harmatja volt, mely uj életre ébreszti a növényzetet, hanem a haldokló természet fájdalmas könye, mely az elhervadott őszt kora sirjába kiséri. Az enyészet s mulandóság jelképe volt ez éj.

Éjfélhez közeledett az idő. A várban minden nyugodott a várőrökön kivül, csak a várur szobája ablakából tört elő bágyadt fénysugár egy lombtalan diófa ágai közül, mely az ablak alatt terjeszté ki megmeztelenitett vázkarjait.

Nagy léptekkel járkált az szobájában, a nyugtató álom kerülte szemeit. Az ég e csuda adományu istennője mindkét szélsőségben járó testvére: a halál és remény csak a boldogokra terjeszti ki áldó karjait.

Kétszer feküdt le ágyába, erőltetve mintegy bágyadt szemeit s kimerült testét az álomra, de mindkétszer oly kín elegyével ugrott fel, mintha ágya, máglyává vált volna alatta.

- Nem tudok aludni, pedig oly bágyadt, oly kimerült vagyok, mintha tiz éjet virasztottam tolna keresztül! - mond tompa hangon, kezeit fejére kulcsolva. - Ennyi kín, ennyi lelki gyötrelem, ily borzasztó szenvedések között leviharzott mult után mi maradt számomra hátra, mint az enyhitő álom öntudatlan nyugalma, és még csak ezt sem élvezhetem, Istenem! - mond panaszbús hangon. - De nincs mit sóhajtanom utána, hiszen néha álmom szörnyei borzasztóbbak a sivár valónál.

Mellén összefont karokkal ismét folytatta gépileg sétáját.

„Egy nyugalom van csak, mi a zajlott kebelnek nyugtot, valódi nyugtot adhat, melynek nincsenek vadul felrázó álmai. Egyetlen egy és örök nyugalom, a sir nyugalma. Itt, csak itt veszi el jutalmát az ember a rövid, de szenvedéseire hosszas életküzdésnek, ha másban nem, legalább a zavartalan nyugalomban, itt fejlik fel a nagy rejtély, mi az emberi élet végczélja; mert a nagy képekkel folytatott hangyaküzdés: minden látható haladás és eredmény nélkül csak nem lehet czélja lételünknek?!

A küzdtér szemeink előtt terül el, elfeledve nagyság, nemesség, érdem, szóval az erény hulláival, mig a gazság, kétszinüség, alacsonyság felemelt fővel gázol a véres fövényen, erőszakkal ragadva magához az erénynek készitett pályakoszorut. Az itélőbiró, a közvélemény vagy megvesztegetve hallgat, vagy gyenge hangja rémülten némul el a durva erőszak ellenében.

Hány nagy embert tudsz felmutatni, ki ez életben elvette volna küzdésének érdemlett jutalmát, a közelismerés pályabérét?! Ha kivételképen egy-két eset történt is, nem változott-e későbben martir koronává fején, melynek élte vég-alkonyán csak tövisei szurását érezte?! Legtöbbször csak szemfedelébe szőtték a babért, gunyjára az emberi igazság kiszolgáltatásának.

Hol a jutalom? hol a büntetés? - Azt mondják a léha bölcselkedők: az öntudatban. - Némuljatok el! Az élettapasztalás kikaczag benneteket. Hát nem tudjátok, hogy az, mit öntudatnak hívnak, gyenge, hajlós csemetéből izmosodik fává. Gyermek az, melyet tetszés szerint lehet szoktatni jóra és roszra; viszhang, mely a belekiáltó hangját adja vissza. Hol az elválasztófal az erény és vétek között? hol a határkő? hiszen ezt időről-időre hol kijebb hol beljebb rakták, a mint az erőszak keze jónak látta, mignem a gyengébb szomszéd, az erény csaknem egészen leszorittatott minden jogából.

Erőszak és hatalom a sors rendezője az erény és vétek meghatározója, s ha néha az érdem közel van a mérleg lebillentéséhez, egy kard a másik mérlegbe vetve, elég az ellensulyozáshoz. Hol itt az igazság?!

Ha az öntudatban fekszik egyedül a nemes szenvedőre a jutalom, akkor jobb: sikertelen küzdés helyett átkozd meg magadat s halj meg. Ezen gyümölcstelen jutalom nagyobb guny, mint halottarczon a pirositó; nagyobb ellentét, mint koporsófedelen élővirág.

Ha nemesen küzdöttél egy életen keresztül az emberiség javáért, hazád dicsőségeért, családod boldogságaért, s mindemellett sírodig csak nyomorral, szenvedéssel találkoztál, megcsalatva nőd, barátaid által, kigunyoltatva s félreismerve a közvéleménytől; legszentebb érzelmeid bünné bélyegezve, életed ösvénye a galád irigység és kajánság által tövissel beszórva, s nem látsz előtted más menedéket, mint őrültséget és halált: burkold magad nemes szenvedő öntudatod fátyolába! Ez a te jutalmad. Valóban gyönyörű jutalom. Kérdem, hol itt igazság?

Felelet: csak a siron tul van. A talány csak ott lesz megfejtve. Ez a küzdés rögös tere, ott a pályabér!”

E kinos eszmemenetelnél a várur szédelgett: feje mint vulkán égett összezavart eszméi tűzanyagja felett.

Az ablakhoz lépett s kinyitá azt. Az esőcseppeket halvány vonásaira szórta a vihar.

„Tombolj vihar, bősz dühödben, százszorozd meg üvöltésed szélvész furiája; vegyitsd közé a természet vad jajjait haldoklási vonaglásaiban! E siketitő borzalmas zsivaly talán tulharsogja keblem halálharangját!

Szép férfias, fájdalomtól borongó arczát s széles nyilt mellét kéjelegve tárta ki a viharnak.

„Igy, igy jól esik! egy kissé enyhül keblem vulkánja.” Tekintete a néma éjben ablaka alatt nyögő lombtalan diófára esett.

„Lombtalan fája a haldokló ősznek, éltem jelképét látom benned. Előtted halál áll, vázkarjaid hiában nyujtod ki, csak egy levél sem maradt rajtad diszitésül. Lombod reményzöldje egyenként lehullott, s lábaidnál porlott szét, saját véreddel termékenyitve életed földjét, ott állsz pusztán, védtelenül, kitéve vész és viharnak, várva egy uj feltámadást.

Feltámadás, halhatatlanság! szenvedő emberiség vasmacskája! Hányan törték fejöket megfejtéseden, s mi lőn az eredmény? A hit fájáról szedett magból kontár kezek müvelése alatt az erkölcstelenség fája terjeszté ki ágait a világra. Rejtélye az életnek! megtompul vizsgálatodban a gyenge emberész, s a kutatás közben örvénybe sülyed mint Aggtelek rejtekein a szövétnekét elejtő vándor.”

Ez eszménél Bebek visszatántorodott az ablaktól, eszméje más irányt vett, a tegnapelőtt talált baljóslatu gyűrű jutott eszébe...

„Csodaszerű rejtélyes gyűrű, méltán hordozod jelképedet, mert mérges csipésed szívem legbelsőbb rejtekébe elhatott.

Hajdan látásod az élv előérzetét varázsolta fel ifjú redőtlen arczomra, és most megpillantásodnál Kain bélyeget érzek felvonulni gondteljes homlokomra. Iszonyu ellentét!

Ezen végzetteljes két nap 18 év szenvedése sulyát gördité roncsolt vállaimra. Fiam és nőm, mint bosszuállú rémek keltek föl sirjokból, felébresztve elvadult keblem szendergő kigyóit.

Egy baljóslatu rejtély voná fel bűvfátyolát megtört szemeim előtt, hogy felmutatva egy rémsugárt, még borzalmasabb sötétségbe taszitson.

Egy nagy talány életem, s nincs egy sugár, fáklyát gyujtani e borzasztó tömkelegben, melyben zavart eszem, vagy megtört életem menthetlenül belesülyed. Rejtély kezdek lenni magam előtt!

Egy sugárt nekem, éj szelleme, egy sugárt e sivár éjbe, habár villámaid kiséretében küldöd is, mely a látás első perczében megsemmisit! Inkább a legrémesebb való, mint e lesujtó bizonytalanság!”

„Megtaláltalak!” kiálta fel elvadultan. „Feltárom mohos kriptáját az enyészetnek, mely a multnak hulláit fedezi, habár látása megsemmisitne is!”

Egy lámpát gyujtott meg, s titkos szekrényéből egy óriási rozsdás kulcsot keresve ki, elhagyta szobáját. Zörejtelenül, borus arczczal, mint szellem haladt keresztül a téres udvaron át a vár nyugoti részéhez, s egy nagy vasajtónál megállott.

A rég bezárt ajtó sok kisérlet után csikorogva nyilt fel. Zörejtelen tette be maga után.

Egy téres előszoba volt ez nyugágygyal és kandallóval. Az enyészet borzalmas képét tüntette fel elhagyottságával. Szétszórt butorok rendetlenül s elhányta hevertek; a szem mindenütt csak por és pókhálón akadt meg. Ebből egy hasonló nagyságu teremre nyilt ajtó, mely félig volt betéve.

Itt is mint az előbbiben rendetlenség, por és lecsüngő pókhaló, egy nagy kandalló félig elégett fahasábokkal.

Ez az öreg Bebek titkos terme volt hajdan.

Bebek György megrendült, amint belépett. Azt hitte, hogy megbántott atyja véres szellemével találkozik, keble elfuladt, s nehezen vette a lélekzetet.

A teremnek dohos, megromlott kriptai szaga volt, mely nyomasztólag hatott a belépőre.

Gépileg tette le a lámpát, s megtörötten egy székre rogyott le s vadul tekintett körül.

Az asztalon tévedező szemeivel egy megsárgult papirszeletet vett észre. A szenvedély mohóságával nyult utána, de olvasása közben lezúzottan ejtette ki reszkető kezeiből.

A baljóslatu levél az öreg Bebek véghagyományát tartalmazá, mely iszonyu foglalatjával méltán megtörhette a lázas kebelt. A levél szavai mint sárga halálkezek meredtek az olvasóra.

Foglalatja itt következik:

„Istentelen fiu!

Te lábbal taposva a tiz parancsolat szentesült szavait, vétkes kezet emeltél csak az imént apád ellen, s vérét ontád annak, ki neked lételt adott. - Apai tekintélyemet féktelen vakmerőséggel letiprottad, s jószágaimat elrabolva vénségemre bujdosóvá, számüzötté, földönfutóvá tettél. Apai áldásom helyett vedd a koldussá tett apa átkát e reszkető kezekkel irt sorokban minden következményeivel. - Ellenem elkövetett égrekiáltó vétkedet büntesse meg isten gyermekeid által, nőd szegje meg a neked esküdött hűséget, s halálos ellenséged keblén szerezzen kárpótlást kicsapongásaidért; barátaid, kikkel jobb napjaidban vagyonodat s szivedet osztottad meg, forduljanak ellened szerencsétlenségedben; a fejedelem, kinek javáért véredet ontod, legyen hálátlanná irántad. Gyermek, nő s résztvevő barát ne állják körül halotti ágyadat. Kínverejtékedet ne törölje le végórádban gyöngéden szerető kéz, hallj meg, mint éltél, megátkozottan. Ha valaki szeret, forduljon az ellened, s az áldás váljék átokká ajkaidon. Igy, legszentebb érzeményeidben kigunyoltatva, kolduson, mint minővé engem tettél, reménytelen hit s szeretet nélkül, kín és kétség között lásd közelgetni borzalmas lassusággal végórádat. S ha igy a földiektől elhagyatva vigaszért égre emeled hajdan büszke, most megtört fényű szemeidet: imád torkodba fuladjon el; s méltó apai átkom, mint boszuló rém emelkedjék fel ég és föld között - elzárva előtted az örök kegyelem kapuját. Hamvaid távol az ősi laktól idegen földön porladjanak, részvevő köny ne áztassa sírod rögeit; s négyszázados nevedet zárja el örökre koporsód fedele. Nagy ősök nemtelen sarjadéka, légy törzsödben az utolsó Bebek. A viszontlátásig, ott az örök biró előtt!

S hogy már itt előre megkóstoltassam veled a pokol minden kinait, tudd meg, hogy fiad él, elhagyatva, nyomornak, inségnek kitéve, koldusan, nem is gyanitva apja nevét; kit szerencsétlenségében talán százszor átkoz meg. Az ő, és az én emlékem kisértsen vad álmaid felett. Adja vissza keze által az igazságos ég, mit ellenem vétkeztél. Még egyszer: a viszontlátásig, s hogy bünös emlékedbe jobban bele véshesd, fogadd el még egyszer s utoljára megkettőztetett apai átkomat. Ez legyen örökséged!

Irtam örökös ősi váramban Szádvárt die 22 Septemb. 1556.

A várúr megdermedten rogyott térdre e borzasztó sorok olvasásánál. Ész s érzemény eltompult egy időre sivár agyából, s kebléből.

A váróra rémesen 12-őt ütött.

Az óra végelcsengésénél gépileg emelkedett fel. Szép férfias, megtörött arcza halott sápadt volt.

„Huszonkettedik szeptember, épen ma két éve!

Borzasztó összetalálkozása a véletlennek. Mit mondok? véletlen? Igazságos ég! a te müved ez! Vétkes kezet emeltem apám ellen! Isten, igazság atyja! te határozd el: vétkem nagyobb-e, vagy bünhődésem?”

Hangja síri, tompa volt.

„Szép apai áldás fekszik e sorokban! Apám, apám! ezt talán még sem érdemlettem! Te magad egyengetted utamat e vétkes kitörésre. Vétkeztem, de borzasztóan is büntettél.

Borzalmas átkoddal nagy részben elégtételt vettél magadnak. Végsoraid szívem legérzékenyebb húrjait tépték el. Iszonyu kisértetbe hoztál, de én viszonzásul nem fonlak megátkozni.

A pokol minden kinait megkóstoltattad velem. Ebben czélodat érted. Legyen az ég biró közöttünk!”

A lámpát ismét kezébe vette, s körülnézett a teremben. Szemei a kandallóra estek, melynek félig kiégett fahasábjai közt eltépett s elégetett levelek hulladékait fedezte fel.

Borzalmas ujságkivánással nyult nehány elégetlenül maradt töredékhez.

Egy kis félig elégett darabot tudott kikeresni, mely egy levél szegletéből maradt meg. A sárga, füstölt papiron e név állott olvashatótag: „Szerdahelyi Mátyás”; a másik oldalon „... a nő él ... a gyermek ... jobb karjáu ... legyen gondja ... fegyvernök ártalmatlanná .... veszélyes ...” többet nem lehetett e töredék szavaknál felfedezni, a többi része hamuvá lett kezeiben.

„Szerdahelyi Mátyás! hát a te kezed vegyült a játékba? Pap uram! ezért lakolni fogsz! - Kétszer léptél fel ellenem. - harmadszor ezt nem fogod tenni.” Kezeit mintegy esküvőleg emelé fel. „Hála neked isten, hogy legalább egy vékony sugárt nyujtottál a rejtély e sötét éjében!”

A levéldarabkát gondosan zsebébe rejtvén, elhagyta a termet.

A nyugtalanul töltött éj után alig végezte öltözködését: Zsófia lépett be. Arcza töröttsége mutatta, hogy szintén kevés nyugalmat élvezett.

- Roszul aludtál kedves jó apám az éjjel, amint ablakod világáról láttam, majdnem két óráig fenn voltál.

- Ebből csak az következik, hogy te is roszul aludtál kedvesem, - mond Bebek, a kérdést kikerülve, - mit arczod halványsága is világosan mutat.

- Amint a rendelkezésből látom, utca készülsz apám. Szabad tudnom, hova szándékozol?

Ugy látszott, a várur zavarban volt a feleleten.

- Csak rövid utra megyek, kedvesem, legfeljebb négy nap mulva ismét köztetek leszek. Egyébiránt nincs mit epesztened rajta magad leányom, ezuttal semmi veszélynek sem leszek kitéve.

- S én mégis óhajtanám tudni, - mond Zsófia, esdőleg apját átölelve. - Ha nincs az semmi veszélylyel összekötve, mért titkolod előttem, kedves jó apám?

- Ha épen tudni akarod, mond Bebek közömbös hangon: a mislyei kolostorba szándékozom s onnan Kassára. Telekessyvel van egy kis végzendőm.

- A mislyei kolostorba! mond Zsófia elhalványodva. A készületből mindjárt gyanítottam. De ugy-e nem ontasz vért, kedves jó apám?

Oly esdőleg tekintett apjára, hogy égből leszállott közbenjárás s irgalom angyalának tetszett.

- Ne lépj közbe leányom, boszum és a nyomorult közé, ki oly mélyen megbántott. Becsületem megsértése oly dolog, melyben senkitől tanácsot nem fogadok el. Hagyd el ennélfogva, mert minden kérésed sikertelen.

- Még is hadd kisértsem meg jó szivedet, kedves jó apám. Kérlek: ne onts vért, e nyomorult nem érdemes haragodra. Te nagylelkü, nemes szivü vagy apám, mint dél oroszlána, ne tagadd meg jellemedet hiszen az oroszlán nem táplálja magát gyávák vérével!

- E tárgyban engesztelhetlen vagyok, ne is kisérts tovább; mond a várur magával küzdve. Te nem tudod, nem is képzelheted, mily mélyen s éltem gyökerébe vágólag sértett meg e cselszövényes barát.

- Okát haragodnak nem ismerem, apám; de tudom, hogy nagy okodnak kell lennie, mert te méltatlanul senkit sem üldözöl. Mégis engedd meglágyitani szilárdságodat. Boszuból akarsz vért ontani hát nem tudnád azt, hogy a boszuból kiontott vér visszaesik arra, ki magának elégtételt venni gondolt? Apám, apám, a boszuból kiontott vér soha sem hoz áldást!

- Csak neked nem kellett, nem lett volna szabad erre engem figyelmeztetni leányom, mond Bebek megrenditő fájdalommal. Csak neked nem kellett volna tenned e szemrehányást, mert tőled hallva, kétszeresen vérzi szivemet.

- Szemrehányást? apám! mond Zsófia kitörő könyekkel. - Én neked szemrehányást? hamarább veszteném el életemet! - Érts meg engem jó apám. Nem a nyomorultért könyörgök én, ki téged megsérteni vakmerő volt; - éretted, magadért, nyugalmadért kértelek, hogy fojtsd le haragodat, és önmagamért, ki örömödet, fájdalmadat megosztom. Mindent, mindent, csak azt ne tedd fel apám, hogy én sérteni akartalak. S miután kérésem sért, hagyjuk el azt, tedd kedves jó apám, a mit jónak látsz.

- Édes jó leányom, mond Bebek magával küzdve, győztél! Boszum lángja szünt; büntetni fogok, de halál nélkül, szép s jó szivedre esküszöm. Most légy nyugodt szivem gyermeke.

- Tudtam én azt apám, hogy szived nemes és könyörülő, mond elfojtott zokogással Zsófia. Vedd gyermeki szivem háláját jóságodért!

A büszke várúr arczáról eltűnt a vérösztön, csaknem boldogságot kifejező arczczal szoritotta kedvencz gyermekét szivéhez.

Délután elbucsuzva családjától, kétszáz lovas élén Rákóczyval kirobogott a várból.